Chapter 103

Sziasztok! :)

Majdnem elfelejtettem a nagy tételezésben, hogy ma péntek van, vagyis jön az új rész. De szerencsére eszembe jutott, bár ettől a fejezettől sem úszkálhatunk a boldogságban... Kíváncsi vagyok, mit szóltak majd ehhez. A múltkor is elfelejtettem említeni, hogy a blogot lehet reklámozni, hogy ha valaki szeretné megosztani valahol (nyilván ott, ahol ebből nincs probléma). A fejlécet ki fogom rakni amint tudom, ha esetleg valaki az hinné, hogy így fog maradni :D És nem bírom ki, nektek is el kell mondanom, hogy tegnap túlestem az emelt angol szóbelimen (szerintem közepesen sikeredett), úgyhogy most már csak az irodalom, nyelvtan és töri van hátra :D Nektek kitartást kívánok a sulihoz, már csak pár nap és vége, érettségiző sorstársaimnak pedig előre is sok sikert a szóbelikhez! :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 103

- Szörnyen érzem magam a fal miatt, felajánlottam, hogy megjavítom, de Ken nem hajlandó megengedni nekem – mondom Liamnek, miközben kifésülöm vizes hajamat. A zuhany, amit az előbb vettem, nem segített ellazulni, mint ahogy reméltem. Úgy tűnik, semmi sem nyugtatja meg az állandósult fájdalmat bennem. Végtelennek tűnik.
- Ne aggódj emiatt. Sok minden történik most veled – ráncolja a homlokát Liam, majd kezét végighúzza a hátamon.
- Nem tudom felfogni, hogy történt ez az életemmel, hogyan jutottam el erre a pontra. Három hónappal ezelőtt mindenem ki volt találva, mindennek volt értelme. Ott volt Natalie, aki soha nem csinálna ilyesmit, közel álltam az anyámhoz és megvolt ez az ötlet, hogy hogyan lesz az életem, most meg nincs semmim. Szó szerint, semmi. Nem is tudom, hogy be kellene-e mennem a Vance-hoz, mert Harry vagy oda fog jönni, vagy meg fogja győzni Mr. Vance-t, hogy rúgjon ki, csak mert megteheti – legalább a könnyek megálltak. – Mindent elrontott, tényleg. Semmi vesztenivalója nem volt, nekem pedig igen, engedtem, hogy mindent elvegyen tőlem. Olyan egyszerű és eldöntött volt az életem előtte, most utána… csak… utána.
- Nem adhatod fel a gyakornoki állásodat, eleget vett már el tőled. Ne engedd, hogy ezt is elvegye, kérlek – tanácsolja Liam. – A jó dolog ezzel az „utána” lévő élettel kapcsolatban, hogy azt csinálhatsz, amit csak akarsz, elölről kezdheted az egészet – próbál bátorítani. – Csak kérlek, hallgass rám a gyakornoki állással kapcsolatban – könyörög.
Tudom, hogy igaza van, de ez nem olyan egyszerű. Az életemben minden Harryhez kötődik most, még a festés a rohadt autómon is. Valahogy egy kötéllé vált, ami mindent egyben tartott az életemben, a távollétében pedig törmelékkel vagyok itt hagyva, amely egyszer az életem volt.
- Hagylak pihenni egy kicsit – mondja Liam, aztán megölel, mielőtt az ajtó felé sétál.
- Gondolod, hogy ez valaha is megszűnik? – kérdezem, mire megfordul.
- Micsoda?
- A fájdalom? – hangom majdnem suttogás.
- Nem tudom… Bár szeretném azt hinni, hogy igen – válaszol, majd megajándékoz a legvigasztalóbb félmosolyával, fél homlokráncolásával.
Nem tudom, hogy meg fog-e szűnni vagy nem, de minden, amit tudok az az, hogy ha nem, akkor azt nem fogom túlélni.

Az ágyban fekszem, és a plafont bámulom, amíg meg nem szólal az ébresztőm öt órakor. Egy órával előbb kell elmennem, hogy ruhákat tudjak venni, amiket felvehetek. Egy helyet is kell találnom valahol, hogy megmossam a fogamat, ez szórakoztató lehet. Fogalmam sincs, hogyan fogom összeszedni a dolgaimat a… Harry lakásából. Most úgy érzem, mintha könnyebb lenne egyszerűen mindent otthagyni és megvenni minden új dolgot, csak azért, hogy ne kelljen szembenéznem vele.
Kikényszerítem magamat az ágyból az autómhoz, hagyva egy rövid üzenetet Kennek és Karennek, amelyben köszönetet mondok nekik és bocsánatot kérek a lyuk miatt, amit Harry csinált a falba.
Megrezzenek a tükörképemtől, amikor visszapillantok, szemeim még mindig véreresek és sötét karikákkal szegélyezettek. Majd fel kell tennem egy kis sminket. A Walmartba megyek, az egyetlen üzlet, amelyik nyitva van a környéken ilyenkor, és ahol megvehetek mindent, amire szükségem van. Nincs erőm vagy energiám, hogy valós erőfeszítéseket fektessek a megjelenésembe.
Amikor megérkezem a Vance-hoz, Kimberlynek tátva marad a szája, mikor meglát. Megpróbálok összekaparni neki egy mosolyt, de felugrik az asztalától.
- Jól vagy? – kérdezi kétségbeesetten.
- Olyan rosszul nézek ki? – vonok vállat gyengén.
- Nem, természetesen nem. Csak… kimerültnek tűnsz – hazudja. Tudom, milyen szörnyen nézek ki.
- Kimerült vagyok – felelem. Még nem döntöttem el, hogy elmondom-e neki az igazat. Őszintén, túlságosan szégyellem, hogy elmondjam.
- Te és Harry veszekedtetek? – kérdezi, mire bólintok. – Szólj, ha beszélgetni akarsz, ellenkező esetben hagylak – mosolyodik el.
Hálás vagyok, amiért nem erőlteti most, hogy beszéljek róla. Elsétálok a reggeliző asztal mellett, és csak egy kávét veszek el, az étvágyam nem létezik. Azt hittem, nem leszek képes koncentrálni az e heti kéziratra, de amint eltűnnek a gondolatok Harryről és rólam az asztalomon, minden figyelmemet a kéziratnak szentelem. Ez nem olyan érdekes vagy jól írott darab, így ebéd közben végig elfoglal és a délután legnagyobb részében is, amíg nem kopog valaki az ajtómon. Szívem a padlóra süllyed és visszatartom a lélegzetemet, miközben kikiáltom, hogy bejöhet. Egész nap kikapcsolva hagytam a telefonomat, hogy elkerüljek minden kísérletet Harrytől, hogy beszéljen hozzám.
Megkönnyebbülten látom meg Mr. Vance-t az ajtóban.
- Jó napot, Louis – mosolyodik el.
- Jó napot – válaszolom.
- Csak rád akartam nézni, és tudatni veled, mennyire le vagyok nyűgözve a munkádtól eddig. Jobb és részletesebb munkát végzel, mint a legtöbb valós dolgozóm – dicsér meg.
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem – mondom neki.
- Ezt elmondva, szeretnélek meghívni a Seattle-ben lévő konferenciára a jövő héten.  Lehet, hogy elég unalmas lesz, az egész a digitális könyvkiadásról szól, de csinálhatnál egy csomó hálózati munkát és sok emberrel találkozhatnál. Nyitok egy második ágat Seattle-ben néhány hónapon belül, és nekem is kell egy kis hálózatépítést csinálnom – nevet fel. – Szóval mit mondasz? Minden költség ki lenne fizetve, péntek délután indulunk, Harryt pedig több mint szívesen látjuk. Nem a konferencián, hanem Seattle-ben – magyarázza egy mindentudó mosollyal. Ha csak tudná, hogy mi folyik itt.
- Természetesen szeretnék menni, nagyra értékelem a meghívást – mondom neki. Végre valami illő történik velem.
- Jó, örülök, hogy jössz. Majd Kimberly átad minden részletet – mosolyodik el.
Annak az ötlete, hogy Seattle-be megyek, némileg enyhíti fájdalmamat, messzebb leszek Harrytől. Másrészről, Seattle most arra emlékeztet, amikor Harry oda akart vinni. Tényleg tönkretette életem minden egyes oldalát. Úgy érzem, hogy egyre kisebb lesz az irodám, a szobában lévő levegő egyre sűrűbb lesz.
- Jól érzed magad? – kérdezi Mr. Vance, szemöldökei aggodalommal ereszkednek lejjebb.
- Uh, igen, csak… Ma még nem ettem és nem aludtam sokat tegnap este – felelem.
- Gyerünk, menj haza akkor, otthon is befejezheted ezt – mondja.
- Semmi gond, maradhatok – felelem. Nem akarom, hogy azt gondolja, kihasználom őt.
- Nem, gyerünk haza. Boldogulni fogunk nélküled – biztosít, mire végül beleegyezem.
Összeszedem a dolgaimat, hogy elmenjek, amint Mr. Vance elhagyja az irodámat. Kifelé menet Kimberly szólít a nevemen.
- Mész haza? – kérdezi, én pedig bólintok.
- Igen, aludnom kell – mondom neki, tudva, hogy ez valószínűleg nem fog megtörténni.
- Harry rossz hangulatban van, szóval vigyázz – nevet fel félig.
- Honnan tudod?
- Mert az előbb szidott le, amiért nem adtam át a hívásait neked – mosolyodik el.
- Hívott? – az égés visszatér.
- Igen, csak körülbelül tízszer. Gondoltam, hogy ha akarnál vele beszélni, válaszoltál volna neki a mobilodon.
- Köszönöm – mondom neki. Örülök, hogy Kimberly olyan figyelmes, amilyen, a törékeny fal, amit az elmúlt néhány órában építettem, azonnal összeomlott volna, ha meghallottam volna Harry hangját a vonalban.
Sikerül eljutnom az autómhoz, mielőtt ismét összeomlok. Úgy tűnik, a fájdalom csak rosszabb lesz, amikor nincs figyelemelterelés, amikor a gondolataimmal és emlékeimmel vagyok hagyva.
Miután összeszedem magam eléggé ahhoz, hogy vezessek, azt teszem, amit rettegtem megtenni. Felhívom az anyámat.
- Helló? – az első csörgésre felveszi.
- Anya? – zokogom.
- Mit csinált? – kérdezi. Ez volt mindenki reakciója, olyan nyilvánvaló következtetés, amibe bele lehet ugrani.
- Én… ő… – nem tudok megalkotni egy mondatot. – Hazamehetek, csak a mai napra? – kérdezem tőle.
- Természetesen, Louis. Két órán belül találkozunk – feleli, majd leteszi a telefont. Jobb, mint gondoltam, de nem olyan meleg, mint amilyet reméltem.
Megjelenik a kis boríték a képernyőmön, a telefonom pedig többször is pityeg, amíg végül el nem olvasom az egyik üzenetet.
*Hívj fel, Louis, nem fogom abbahagyni, amíg fel nem hívsz.* Írja. Kikapcsolom a telefonomat, mielőtt valami hülyeséget csinálok, például több üzenetet olvasok el Harrytől.