2015. szeptember 25., péntek

Chapter 128

Helló! :)
Majdnem elfelejtettem, hogy ma az új részt kell hoznom, de ez szerencsére nem történt meg, úgyhogy itt is van :D Ebben végre minden rendben van, élvezzétek ki, mert szokás szerint nem sokáig fog tartani a felhőtlen boldogság... Alig várom már, hogy a kommentjeiteket olvassam :D Azt hiszem, mást nem akartam most mondani, nem is húzom tovább az időt.
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 128
 
- Kimenjünk anyukádhoz? – kérdezem Harrytől néhány percnyi csend után.
- Ne… maradjunk csak így egy percre – feleli.
- Oké – engedelmeskedem boldogan.
Tudom, hogy Harrynek és nekem még mindig sok dolgunk van, amit meg kell oldanunk, de annyira eltökéltnek, annyira nyugodtnak érzem magam, annyira helyesnek érzem ezt. Aggódok mindenki reakciója miatt, főleg az anyámé miatt, de majd akkor foglalkozom ezzel, ha eljön az ideje. Remélem, a tény, hogy tizennyolc év alatt először nem töltöm vele a karácsonyt, háttérbe szorítja a haragját amiatt, hogy Harry és én újra együtt vagyunk, és őszintén, ha mégsem, nem érdekel. Illetve, érdekel, de belefáradtam a folyamatos harcba anyám és köztem. Nem háborúzhatok vele folyamatosan a döntéseim miatt, és lehetetlen őt boldoggá tenni. Végeztem a próbálkozással.
Harry mellkasára hajtom a fejemet, ő pedig elkezd játszani a hajammal. Örülök, hogy az összes ajándékot becsomagoltam, elég stresszes volt, hogy beszerezzem őket a legutolsó pillanatban. Francba. Nem vettem Harrynek ajándékot! Ő vett nekem? Valószínűleg nem, de most, hogy ismét együtt vagyunk… vagy valahogy először… félek, hogy igen, én meg egyáltalán nem vettem neki semmit. Kellett volna neki vennem valamit korábban. Mit is vennék neki egyáltalán?
- Mi a baj? – kérdezi, majd kezét az államhoz teszi, arcomat az övéhez billentve.
- Semmi…
- Te nem… nem… tudod… gondolod meg magad? – hangja lassú és bizonytalan.
- Nem… nem. Csak… nem vettem neked ajándékot – vallom be. Arcán egy mosoly jelenik meg, tekintete pedig találkozik az enyémmel.
- Azon aggódsz, hogy vettél-e nekem karácsonyi ajándékot? – nevet fel.
- Igen… Kellett volna vennem neked valamit, de nem tudtam…
- Louis, őszintén eleget adtál nekem. Nevetséges egy karácsonyi ajándék miatt aggódnod.
- Biztos vagy benne?
- Persze – nevet fel megint.
Akkor is bűntudatom van, talán majd veszek neki valamit, amikor a plázák újra kinyitnak karácsony után. Amúgy is Liaméknél leszek karácsonykor. Bárcsak Harry ismét fontolóra venné.
- Veszek neked valami nagyon jót a szülinapodra? – vonok vállat, aztán Harry visszateszi kezét az arcomhoz. Nagyujja végigfut az alsó ajkamon, azt okozva ezzel, hogy elnyíljanak, és arra számítok, hogy újra megcsókol. Helyette ajkai megérintik az orromat, aztán a homlokomat egy meglepően édes gesztusban.
- Nem igazán tartok szülinapokat – mondja nekem.
- Tudom… Én sem – ez egyike annak a kevés dolognak, amik közös bennünk.
- Harry? – hívja őt Anne hangja, miközben egy enyhe kopogás hallatszik az ajtón.
Harry felnyög, és a szemét forgatja, ahogy kimászom az öléből.
- Nem halsz bele, ha kedvesebb vagy hozzá, már egy éve nem látott.
- Nem vagyok goromba hozzá – feleli, én pedig tudom, hogy ezt őszintén elhiszi.
- Csak próbálj meg egy kicsit kedvesebb lenni, a kedvemért? – rebegtetem drámaian a szempilláimat, mire ő elmosolyodik.
- Te vagy az ördög – ugrat, de beleegyezik.
- Harry? – ismétli meg Anne és újra kopog.
- Jövök! – feleli Harry, majd kimászik az ágyból. Kinyitja az ajtót, én pedig keresztbe teszem a lábamat az ágyon.
- Meg akartok nézni egy filmet? – kérdezi Anne Harrytől. Ő hozzám fordul és felemeli a szemöldökét.
- Igen, akarunk – mondom Anne-nek, aztán felkelek az ágyról.
- Oké, jó, mert én egy kicsit unatkozom itt – mosolyodik el, majd felborzolja a fia haját, miközben átmegy az ajtón.
- Igazából előbb hadd öltözzek át – szólal meg Harry, és visszasétál a szobába.
- Gyerünk, Louis, csináljunk valami rágcsálnivalót – nyújtja ki nekem a kezét Anne, én pedig követem őt a konyhába.
Valószínűleg amúgy sem nem jó ötlet a számomra, hogy lássam Harryt átöltözni. Lassan akarok haladni a dolgokkal. Lassan. Harryvel, nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Gondolkozom rajta, hogy el kellene-e mondanom Anne-nek, hogy úgy döntöttem, megbocsátok Harrynek, vagy legalább megpróbáljam.
- Sütik? – kérdezi tőlem, mire bólintok és kinyitom a konyhaszekrényt.
- Mogyoróvaj? – érdeklődök, aztán megfogom a lisztet.
- Elkészíted őket? Nekem jó a megtörés és a sütés, de ha el tudod készíteni házilag, az még jobb!
- Nem én vagyok a legjobb szakács, de Karen megtanított nekem egy könnyű mogyoróvajas süti receptet.
- Karen? – kérdezi, mire a gyomrom lesüllyed.
Nem akartam felhozni Karent. Az utolsó dolog, amit tenni akarok, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam Anne-t. Elfordulok tőle, hogy bekapcsoljam a sütőt és elrejtsem kínos arckifejezésemet.
- Találkoztál már vele? – nem tudom leolvasni hangját, ahogy megkérdezi.
- Igen… a fia, Liam, a barátom… a legjobb barátom igazából.
- Ó… milyen Karen?
Kiegyenlítem a lisztet a mérőpohárban, majd hozzáadom a nagy keverőtálhoz, és megpróbálom elkerülni a szemkontaktust Anne-nel. Nem tudom, hogyan válaszoljak neki, nem akarok hazudni, de nem tudom, hogyan érez Karennel és Kennel kapcsolatban.
- Elmondhatod nekem – feleli Anne.
- Karen bájos – vallom be.
- Tudtam, hogy az lesz.
- Nem akartam felhozni őt, csak kicsúszott – kérek bocsánatot.
- Nem, édesem, ne aggódj emiatt. Egyáltalán nem neheztelek arra a nőre. Persze imádnám hallani, hogy ő egy borzasztó troll – nevet fel, engem pedig eláraszt a megkönnyebbülés. – De örülök, hogy Harry apja boldog. Csak bárcsak Harry elengedné a felé érzett haragját és továbblépne.
- Ő már… – kezdem el, de megállok hirtelen, amikor Harry belép a konyhába.
- Ő már mi? – kérdezi Anne.
Harryre nézek, aztán vissza Anne-re, nem az én dolgom, hogy elmondjam neki, ha Harry mégsem.
- Miről beszéltek ti? – kérdezi Harry.
- Apádról – válaszol neki Anne, mire Harry arca elsápad.
Meg tudom mondani az arckifejezéséből, hogy nem szándékozott mesélni Anne-nek az apjával való bimbózó kapcsolatáról.
- Nem tudtam… – próbálom meg mondani Harrynek, de ő felteszi a kezét, hogy elcsendesítsen. Utálom, hogy milyen titkolózó, ez egy probléma, amink mindig lesz, feltételezem.
- Semmi gond, Lou. Mostanában… töltök vele egy kis időt – pirul el Harry arca. Gondolkodás nélkül átsétálok, hogy mellé álljak. Arra számítottam, hogy mérges lesz rám és hazudni fog az anyjának, de örülök, hogy bebizonyította, hogy tévedtem.
- Igen? – áll el Anne lélegzete.
- Igen… Sajnálom, anya. Nem mentem a közelébe néhány hónappal ezelőttig, berúgtam és összetörtem a nappaliját… de aztán ott töltöttem néhány éjszakát és elmentünk az esküvőre.
Ó, Istenem. Nem vagyok érzelmileg eléggé alkalmas erre az egészre.
- Megint iszol? – kezd el könnyezni Anne szeme. – Harry, kérlek, mondd, hogy nem iszol újra?
- Nem, anya, csak néhányszor. Nem úgy, mint ezelőtt – ígéri.
Nem úgy, mint ezelőtt? Tudom, hogy Harry régen túl sokat ivott, de Anne-től úgy hangzik, mintha ez rosszabb lett volna, mint azt velem elhitették.
- Mérges vagy, hogy mostanában találkozok vele? – kérdezi Harry Anne-től. Kezemet a hátára teszem, hogy megpróbáljam erősíteni őt.
- Ó, Harry, soha nem lennék mérges rád, amiért tartod a kapcsolatot az apáddal. Csak meglepődtem, ez minden. Elmondhattad volna – feleli, és gyorsan pislog, hogy elkerülje a könnyeket.
- Azt hittem, hogy mérges leszel.
- Nem, már olyan régóta akartam, hogy elengedd azt a dühöt. Az egy sötét időszak volt az életünkben, de túljutottunk rajta, és ez már a múlt. Az apád nem ugyanaz az ember, aki akkor volt, én pedig nem vagyok ugyanaz a nő.
- Ez akkor sem hozza rendbe – mondja Harry csendesen.
- Tudom, hogy nem, de néha azt kell választanod, hogy elengeded a dolgokat, hogy továbblépsz. Tényleg boldog vagyok, hogy találkozol vele mostanában. Ez jó neked. Az ok, amiért ideküldtelek, illetve az egyik ok az volt, hogy megbocsáss neki. Tudom, hogy miatta csináltad azt, amit csináltál.
- Nem bocsátottam meg neki.
- Kellene – feleli Anne őszintén. – Én már megtettem.
Harry könyökével a pultra támaszkodik, én pedig kezemmel a hátát simogatom. Anne észreveszi a mozdulatot, és egy mindentudó mosollyal ajándékoz meg. Annyira csodálom Anne-t, még jobban, mint eddig. Ő olyan erős és szerető a fiától való érzelemhiány ellenére is. Bárcsak lenne valaki az életében, ahogy Kennek ott van Karen.
Harry biztosan pont ugyanazon a dolgon gondolkodott, mint én.
- De ő abban a rohadt nagy házban él és drága autói vannak. Van egy új felesége, te meg egyedül vagy – feleli.
- Nem érdekel Ken házának a mérete, vagy hogy mennyi pénze van – biztosítja őt Anne. – És miből gondolod, hogy egyedül vagyok? – mosolyodik el.
- Mi? – emeli fel a fejét Harry.
- Ne tűnj ennyire meglepettnek! Azért még vonzó vagyok, fiam.
- Találkozgatsz valakivel? Kivel?
- Robinnal – pirul el Anne, mire a szívem megmelegszik.
- Robinnal? A szomszédoddal? – tátja el a száját Harry.
- Igen, a szomszédommal. Ő egy kedves férfi, Harry, és jó dolog, hogy csak a szomszédban lakik – nevet fel.
- Mióta? Miért nem mondtad el nekem? – Harry hangja kíváncsi.
- Néhány hónapja, semmi komoly… még. Ezen kívül, nem hiszem, hogy párkapcsolati tanácsot kellene kérnem tőled – csipkelődik Anne.
- De azért Robin? Ő olyan…
- Ne szólj róla egy rossz szót sem, nem vagy túl idős az elfenekeléshez – szidja le Anne, mire Harry felnevet.
- Rendben… rendben… – emeli fel játékosan a karját Harry.
Meg tudom mondai, hogy Harry sokkal ellazultabb most, mint ma reggel volt, én is érzem. A köztünk lévő feszültség eltűnt többnyire, és figyelni őt nevetni és viccelődni az anyjával nagyon boldoggá tesz.
- Megyek, kiválasztom a filmet, ne gyertek be, kivéve, ha hoztok sütit – mosolyodik el Anne, aztán egyedül hagy minket a konyhában.
Visszasétálok a tálnyi összetevőhöz, majd befejezem a sütemény tésztájának összekeverését.
- Nem hiszem, hogy ez nagyon higiénikus – szólal meg Harry, amikor rajtakap, hogy lenyalok egy kis tésztát az ujjamról. Visszamártom az ujjamat a tálba, összeszedve a ragadós tésztát, majd Harryhez megyek.
- Egyél egy kicsit – mondom neki.
Feltartom az ujjamat, és megpróbálom átrakni az övére a tésztát, de Harry kinyitja a száját és ajkaival körülfonja az ujjamat. Eláll a lélegzetem a kapcsolattól, aztán megpróbálom emlékeztetni magamat, hogy csak leszedi a süti tésztáját, függetlenül attól, ahogy rám néz sötét szemekkel. Nem számít, hogyan nyalja meg meleg nyelvével az ujjamat. Nem számít, hogy hány fokkal tűnik úgy, hogy megemelkedett a konyha hőmérséklete. Nem számít, mennyire esik ki a szívem a mellkasomból és mennyire lángol a belsőm.
- Azt hiszem, ennyi elég – krákogom, aztán elhúzom az ujjamat Harry szájától.
- Akkor később? – ajándékoz meg egy gonosz mosollyal, mire bólintok.

2015. szeptember 18., péntek

Chapter 127

Sziasztok! :)
Először is bocsánat amiért csak most jelentkezem, kissé sűrű volt a mai napom, de még mindenképp hozni akartam részt, hogy olvashassátok, mielőtt én elalszom :D Örömmel jelentem, hogy hivatalosan is ez az a fejezet, amit már annyira vártatok, szerintem mindenki imádni fogja, úgyhogy alig várom a véleményeiteket :D És ahogy a kommentekben láttam, a haverjaimmal nem vagyunk egyedül a köhögéssel, de szerencsére már a vége felé járunk, remélem, ti is :) Na, nem is húzom tovább az időt, jövőhéten érkezik a következő. Ó, és múlthéten volt egy szülinaposunk is, a nyolc napba belefér még, úgyhogy utólag is nagyon boldog szülinapot, Niall Horan! ❤
Kellemes olvasást! :) Xx

Ui.: Átléptük a 40.000 kattintást, csodásak vagytok! ♥



Chapter 127

Harry szemszöge
- Honnan fogom tudni, hogy nem fogsz még egyszer megbántani? – sírja Louis.
Meg tudom mondani, hogy megpróbálta visszatartani a könnyeit, de örülök, hogy már nem, azt akarom, hogy minden ki legyen rakva az asztalra. Látnom kell tőle valamilyen érzelmet, annyira hideg volt mostanában. Ez annyira nem vall rá. Régen képes voltam megmondani, hogy mit gondol csak a szemeiből. Ott most van egy fal, elzárva engem attól, hogy úgy olvassam őt, ahogyan csak én tudom. Imádkozom Istenhez, hogy az idő, amit ma töltöttünk együtt, az én javamra fog dolgozni.
- Sehonnan, és biztosíthatlak róla, hogy újra meg foglak bántani. Te is meg fogsz engem bántani, de arról is biztosíthatlak, hogy többé semmit nem fogok eltitkolni előled vagy becsapni téged. Lehet, hogy mondani fogsz valami szarságot, amit nem gondolsz komolyan, és Isten tudja, hogy én is, de meg tudjuk oldani a problémáinkat, mert ez az, amit az emberek tesznek. Csak szükségem van erre az utolsó esélyre, hogy megmutassam neked, hogy tudok az a férfi lenni, akire szükséged van. Kérlek, Louis – könyörgök. Ő piros szemekkel bámul rám, az arca belső részét rágva. Utálom őt így látni, és utálom magamat, amiért ezt tettem vele. – Szeretsz, ugye? – kérdezem, félve a válaszától.
- Igen. Mindennél jobban – vallja be egy sóhajjal.
Nem tudom elrejteni mosolyomat. Hallani őt azt mondani, hogy még mindig szeret engem, visszahozza belém az életet. Annyira aggódtam, hogy lemond rólam, hogy megszűnik a szerelme irántam és továbblép. Nem érdemlem őt meg, és tudom, hogy tudatában van ennek.
- Mit tehetek akkor? Mit kell tennem, hogy túljuthassunk ezen? – az agyam tántorog, Louis pedig túl csendes. Nem tudom kezelni a távolságot. – A rossz dolgot mondtam, ugye? Tudtam, hogy ez lesz, tudod, hogy nem vagyok jó a szavakkal – teszem a kezeimet az arcomhoz, majd letörlöm a nedvességet a szemeimből.
Még soha nem voltam ilyen érzelmes egész életemben, és ez a legkényelmetlenebb hely, ahol lehetek. Soha nem kellett vagy egyáltalán soha nem érdekelt, hogy bárkinek is kifejezzem az érzéseimet, de bármit megteszek ezért a fiúért. Mindig mindent elbaszok, de ezt helyre kell hoznom, vagy megpróbálnom olyan keményen, amennyire csak tudom.
- Nem… én csak… nem tudom. Veled akarok lenni, mindent el akarok felejteni, de nem akarom megbánni. Nem akarok az a fiú lenni, az, akin teljesen átsétálnak, és úgy kezelik, mint a szart, és csak úgy beletörődni – zokogja.
- Kinek? Kin aggódsz, ki fogja ezt gondolni? – kérdezem tőle.
- Mindenki, az anyám, a barátaid… te.
Tudtam, hogy ez az, tudtam, hogy jobban aggódik azon, hogy mit kellene tennie, mint hogy ő mit akar tenni.
- Ne gondolj senki másra. Ki nem szarja le, hogy mások mit gondolnak? Most az egyszer vedd figyelembe, hogy te mit akarsz? Hogy mi tesz boldoggá?
- Te – feleli, mire megugrik a szívem. – Annyira belefáradtam abba, hogy mindent bent tartsak, kimerült vagyok az összes dologtól, amit nem mondtam ki és ki akartam mondani – teszi hozzá.
- Ne tartsd őket bent többé – mondom neki.
- Te teszel boldoggá, de te teszel szomorúvá is, dühössé, és legfőképp te őrjítesz meg.
- Épp ez a lényeg, nem? Ezért vagyunk olyan jók együtt, Lou, mert szörnyűek vagyunk egymásnak – felelem. Ő is megőrjít engem, és feldühít, de boldoggá tesz. Annyira boldoggá.
- Szörnyűek vagyunk egymásnak – mondja egy kis mosollyal.
- Igen – ismétlem meg, és viszonozom mosolyát. – De azért szeretlek. Jobban, mint bárki valaha is tudna, és esküszöm, hogy életem hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy kárpótoljalak ezért, ha megengeded.
Remélem, hallja a hangomban lévő kétségbeesést a bocsánatáért. Szükségem van rá. Szükségem van Louis-ra úgy, mint még soha semmire ezelőtt, és tudom, hogy szeret engem. Nem lenne itt, ha nem szeretne. Nem tudom elhinni, hogy azt mondtam az előbb, hogy „életem hátralévő részét”, ez valószínűleg ki fogja őt borítani.
- Annyira sajnálom, Louis, annyira szeretlek – mondom lágyan, amikor nem válaszol.
Teljesen meglep, amikor átszeli a köztünk lévő helyet, bezárva azt, az ölembe mászva. Kezeimet gyönyörű arcához teszem, ő pedig egy mély levegőt vesz, arcával a tenyerembe hajolva.
- Az én feltételeim szerint kell, hogy legyen. Nem leszek képes túlélni még egy szívfájdalmat – mondja nekem.
- Megteszek mindent, amit csak tudok, én csak veled akarok lenni. Bármibe is kerül – felelem.
- Lassítanunk kell, egyáltalán nem kellene ezt csinálnom.
- Tudom – tényleg tudom ezt, és még mindig nem tudom elhinni, hogy ez megtörténik.
- Ha még egyszer megbántasz, soha nem fogok megbocsátani neked, soha – fenyeget meg.
- Nem foglak. Esküszöm – inkább meghalnék, minthogy újra megbántsam őt.
- Tényleg nagyon hiányoztál már, Harry – csukja le a szemeit, én pedig meg akarom csókolni őt, érezni akarom az ajkait forróan az enyémeken, de az előbb mondta nekem, hogy lassítani akar.
- Te is hiányoztál – homlokát az enyémhez teszi, mire kiengedem a levegőt, amit nem is tudtam, hogy bent tartottam. – Akkor tényleg ezt csináljuk? – kérdezem tőle, megpróbálva nem olyan kétségbeesetten megkönnyebbülten hangzani, amennyire érzem magam.
Louis felül, aztán a szemeibe nézek. A szemek, amik kísértettek minden alkalommal, amikor lehunytam a sajátjaimat az elmúlt héten.
- Igen… azt hiszen, igen – mosolyodik el, és bólint a fejével. Karjaimmal körülölelem derekát, ő pedig még egyszer hozzám hajol.
- Csókolj meg? – gyakorlatilag könyörgök. Nem próbálja meg elrejteni szórakozottságát, ahogy megérinti a homlokomat, hátrahúzva a hajamat. Istenem, imádom, amikor ezt csinálja. – Kérlek? – felelem, mire elcsendesít azzal, hogy ajkait az enyémekhez nyomja.

Louis szemszöge
A szám azonnal kinyílik, Harry pedig nem hagyja ki a lehetőséget, hogy nyelvét a számba csúsztassa. Ismerős íze lángra lobbant, éppen ahogy régen. Nem számít, milyen keményen küzdök ez ellen, szükségem van rá. Közel kell lennem hozzá, szükségem van rá, hogy megvigasztaljon, hogy kihívást jelentsen, hogy bosszantson, hogy megcsókoljon, és hogy szeressen. Ujjaim összegabalyodnak a hajában, majd meghúzom a puha szálakat, amikor szorosabbá válik fogása a derekamon. Mindent elmondott, amit hallani akartam, és amire szükségem volt, hogy halljam, hogy jobban érezzem magam vakmerő döntésemmel kapcsolatban, hogy visszaengedjem őt az életembe, még akkor is, ha valójában soha nem is hagyta azt el. Tudom, hogy tovább kellett volna kitartanom, meggyötörni őt úgy, ahogy ő is meggyötört a hazugságaival, de nem tudtam. Ez nem film, ez a valódi élet, az én életem, és az én életem nem teljes vagy egyáltalán elviselhető nélküle. Ez a tetovált, goromba, dühös férfi a bőröm alá került és a szívembe, én pedig tudom, hogy nem számít, milyen keményen próbálom, nem tudom őt kiszedni.
Nyelve súrolja az alsó ajkamat, és kissé zavarba jövök, amikor egy nyögés kiszökik a torkomból. Amikor elhúzódok, mindketten kifogytunk a levegőből, a bőröm forró, az arcom pedig elpirult.
- Köszönöm, hogy adsz nekem még egy esélyt – zihálja, aztán a mellkasára húz.
- Úgy viselkedsz, mintha lett volna választásom.
- Lett volna – ráncolja a homlokát.
- Tudom – hazudom. Azóta nincs választásom, hogy találkoztam vele, teljesen a rabja vagyok az első alkalom óta, hogy megcsókoltam őt. – Hová megyünk innen? – kérdezem tőle.
- Ez rajtad áll. Tudod, hogy én mit akarok.
- Olyan akarok lenni, amilyen ezelőtt voltunk… vagyis ahogyan voltunk az összes többi cucc nélkül – mondom Harrynek, mire bólint.
- Ez az, amit én is akarok, bébi. Rendbe fogom ezt hozni neked, ígérem.
Minden alkalommal, amikor Harry bébinek hív, a gyomrom megremeg. Rekedtes hangjának, akcentusának és a hangja mögött lévő gyengédség keveréke a legtökéletesebb kombinációt alkotja.
- Kérlek, ne akard, hogy megbánjam ezt – könyörgök neki, majd még egyszer kezei közé veszi az arcomat.
- Nem fogod. Majd meglátod – ígéri meg, és ismét megcsókol.

2015. szeptember 11., péntek

Chapter 126

Helló! :)
Ma ilyen korán hoztam a részt, mert csak holnap megyek haza és csak délután van egy órám. Elég hosszú lett a fejezet, és végre megtörténik az, amire mindenki várt már az évad eleje óta, úgyhogy biztosan tetszeni fog nektek :D Kíváncsian várom a véleményeiteket. És tudom, hogy eléggé függő a vége, de csak egy hét múlva jön a következő, bírjátok ki addig. Egyébként nyugtassatok meg, hogy nem csak mi, a haverjaimmal köhögünk meg betegeskedünk, hanem ti is :D
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 126
 
- Jól vagy? – kérdezi Harry, amikor eltűnnek.
- Igen… jól vagyok – mondom neki.
- Mit mondott?
- Semmit… csak, hogy azt akarja, bocsássak meg neki – vonok vállat.
Mindent fel kell dolgoznom, amit Tristan az előbb mondott, mielőtt felhozom Harrynek. Nem tudom elhinni, hogy megverte Jace-t szombaton. Biztosan az egyik bulijukon volt, mielőtt Seattle-be jött, és Molly is biztosan ott volt. Nem tagadhatom azt a hatalmas megkönnyebbülést, ami elárasztott, amikor Tristan elárulta, hogy Harry visszautasította Mollyt, amikor rámászott. Majdnem mulatságos, hogy Harry azt mondta, lefeküdt Mollyval ugyanazon az estén, de igazából megtagadta őt. A megkönnyebbülést gyorsan beárnyékolja a bűntudat, amiért megcsókoltam azt az idegent a klubban, amíg Harry elutasította Mollyt.
- Lou? – lóbálja a kezét az arcom előtt Harry.
- Mi az?
- Mi folyik itt? – hagyja abba a sétálást.
- Semmi, csak azon gondolkoztam, hogy mit vegyek apukádnak. Szereti a sportokat? Szereti, igaz? Együtt néztétek azt a focimeccset, emlékszel? – hangom sietősebb, mint akartam, hogy legyen.
- A Packers, a Packers-t szereti – tájékoztat, majd megtaláljuk a sport témájú részleget a plázában. Biztos vagyok benne, hogy többet akar kérdezni Tristanról, de csendben marad.
Én is inkább csendben maradok, Harry pedig választ néhány dolgot az apjának, nem hajlandó megengedni, hogy kifizessem őket, így kiveszek egy kulcstartót az elől lévő vitrinből és kifizetem, csak hogy bosszantsam őt. Harry a szemét forgatja, mire kinyújtom rá a nyelvemet.
- Tudod, hogy nem a jó csapat kulcstartóját vetted meg, ugye? – mondja nekem, amikor kilépünk a boltból.
- Mi? – benyúlok és megfogom a kis tárgyat.
- Az a Giants, nem a Packers – vigyorodik el, én pedig visszateszem a kulcstartót a szatyorba.
- Nos… jó dolog, hogy senki sem fogja tudni, hogy a jó ajándékok valójában tőled vannak.
- Végeztél már a vásárlással? – nyafogja.
- Nem, vennem kell valamit Liamnek is, emlékezz.
- Ó, említette, hogy ki akar próbálni egy új árnyalatú rúzst. Talán a korallt?
- Hagyd őt békén! És talán neked kellene megvennem a rúzst, mivel úgy tűnik, tudod a színárnyalatot – ugratom. Jó érzés játékosan civakodni Harryvel, a „meg akarlak ölni” mód helyett. Ő a szemét forgatja, de látok egy kis mosolyt megjelenni, mielőtt megszólal.
- Csak venned kellene neki hoki jegyeket. Könnyű és nem túl drága – ajánlja.
- Ez tulajdonképpen egy jó ötlet.
- Tudom – feleli. – Kár, hogy nincs barátja, akivel elmehetne.
- Én elmennék vele – védekezem.
Ahogy Harry ugratja Liamet megmosolyogtat, mert ez annyival másabb, mint ezelőtt, most nincs rosszindulat a hangja mögött.
- Anyukádnak is akartam venni valamit – mondom neki.
- Miért?
- Mert karácsony van.
- Csak vegyél neki egy pulóvert vagy valami.
- Szörnyű vagyok ajándékvásárlásban az embereknek. Te mit vettél neki? – kérdezem tőle. A nook, amit én kaptam, annyira figyelmes volt, így ugyanolyan ajándékot képzelek el az anyukájának is.
- Karkötőt és sálat – von vállat.
- Karkötőt? Mármint személyre szabott karkötőt? – kérdezem.
- Nem, és amúgy is nyakláncra gondoltam. Csak egy sima nyaklánc, amin az van, hogy „anya” vagy valami ilyesmi.
- Milyen kedves tőled – felelem, miközben visszasétálunk a Macy’s-be. – Keresek neki itt valamit, szereti azokat a melegítőket – mondom Harrynek.
- Ó, Istenem, kérlek, ne legyen több melegítő. Mindennap hordja őket.
- És… egyel több ok, hogy vegyek neki még egyet – mosolyodom el savanyú arckifejezésén.
Nagyon tudni akarom, mit mondott Jace Harrynek, hogy végül megütötte őt. Homályosan emlékszem, hogy sérültek voltak Harry ujjpercei, viszont azok mindig olyanok. A hegek még most is ott vannak. Egyfajta eltökéltség vette át őrjöngő gondolataimat, amikor Harryről van szó most, hogy tudom, valójában nem feküdt le Mollyval, amíg én Seattle-ben voltam.
- Beszélnünk kell ma este – szólalok meg hirtelen.
A pénztáros Harryre néz, aztán rám, miközben a pultra helyezem a mentazöld melegítőt. Látom az összezavarodottságot a szemében, ahogy ide-oda néz Harry és köztem. El akarom mondani neki, hogy udvariatlanság bámulni, de Harry megszólal, mielőtt összeszedhetném a bátorságomat.
- Beszélni?
- Igen… miután feldíszítettük a fát, amit anyukád hozott haza.
- És mégis miről beszélünk?
- Mindenről – magyarázom meg.
- Ó – rémültnek néz ki. – Hozom az autót – feleli, majd otthagy a kasszánál, ahogy a nő becsomagolja Anne ajándékát.
Egyetértek Harryvel, hogy a melegítő nem igazán „divatos”, de ki vagyok én, hogy bármit is szóljak bárki stílusérzékéről, amikor nekem nincs. Emellett, Anne nagyon jól néz ki a korához képest, leveheti a melegítőt, és nem mintha mindenhol ezt viselné. Jövőre meg fogok bizonyosodni róla, hogy mindenki csodálatos ajándékokat kapjon, hogy kárpótoljam az idei szörnyűeket. Jövőre? Nem tudom, honnan jött ez a gondolat.
Mindketten csendben maradunk az út alatt vissza a lakáshoz, én azért, mert megpróbálok mindent átgondolni, amit mondanom kellene, Harry pedig… nos, van egy olyan érzésem, hogy ő is ugyanezt csinálja.
- Várj, elfelejtettem a csomagolópapírt! – szólalok meg, amikor bekanyarodunk a parkolóba.
- Anya vett egy csomót tegnap.
- Ó, hála az égnek. Segítenél hoki jegyeket keresni Liamnek, hogy kinyomtathassam neki ma este?
- Igen – feleli, majd hátratolja a haját a homlokáról.
Minden olyan egyszerű, olyan könnyű lenne, ha ez így mehetne örökké, soha fel nem hozva a problémáinkat, de ez a valóság és nem tehetjük ezt. Könnyű vagy sem.
Megfogom a szatyrokat, kivéve Karen sütő szettjét, aztán az előtérbe sietek, hogy elkerüljem az ónos esőt. Bármelyik nap inkább választanám a havat, mint az ónos esőt. Harry átkocog a lerakódáson és perceken belül csatlakozik hozzám odabent. Amikor belépünk a liftbe, elkezd korogni a gyomrom.
- Éhes vagyok – mondom Harrynek, amikor lenéz rám.
- Ó – úgy néz ki, mintha mondani akarna valami gúnyosat, de úgy dönt, hogy mégsem.
Amikor beérünk, a fokhagyma illata tölti meg érzékeimet, és azonnal összefut a nyál a számban.
- Csináltam vacsorát, milyen volt a pláza? – kérdezi Anne.
Harry elveszi a szatyrokat a kezemből, majd eltűnik a hálószobában.
- Nem volt olyan rossz, majdnem annyira zsúfolt volt, mint gondoltam – magyarázom.
- Az jó, gondoltam, talán felállíthatnánk a fát? Kétlem, hogy Harry segíteni akarna majd, de ketten megcsinálhatnánk, ha nem bánod?
- Igen, persze – mosolyodom el.
- Először enned kellene – vezényeli Harry hangja, ahogy visszasétál a konyhába.
A homlokomat ráncolom rá, aztán ismét Anne-re figyelek. Harry és én ma este ejtjük meg a rettegett beszélgetésünket, miután felállítjuk a kis fát az anyjával, szóval nem kell sietnem. Még be is kell csomagolnom az ajándékokat, amiket vettem, és online meg kell vásárolnom Liam hoki jegyeit. Utálok felkészületlen lenni, soha nem várok az utolsó pillanatig, hogy elintézzem a dolgokat, és ez túlságosan is stresszes. A Harryvel való, közelgő beszélgetés miatt is sietségben érzem magam, legalább egy órára van szükségem, hogy elég erőt szedjek össze ahhoz, hogy képes legyek mindent elmondani, amit akarok. Valószínűleg nem a legjobb ötlet, hogy akkor legyen ilyen fontos beszélgetésünk, amikor az anyukája itt van, de nem várhatok tovább, minden, amit el kell mondani, meg kell tenni, most. Nem maradhatunk ebben a könnyű, köztes helyen sokáig.
- Éhes vagy most? – kérdezi Anne tőlem.
- Igen, az – válaszol Harry helyettem.
- Igen, az vagyok – mondom Anne-nek, figyelmen kívül hagyva ellenszenves fiát.
Az étel, amit készített, valamiféle rakott csirke spenóttal és fokhagymával. Nagyon jó illata van, a kinézete pedig még jobb. Szedek magamnak egy tányérra, majd leülök az asztalhoz.
- Kivehetnéd a darabokat a dobozból, hogy egy kicsit könnyebbé tedd – mondja Anne Harrynek.
- Persze – feleli, aztán átsétál a kis dobozhoz. Kinyitja a tetején, és kiborítja a tartalmát a padlóra
- Vettem néhány díszt is – mosolyodik el Anne.
Harry a nyílásokba csúsztatja az ágakat, a fa pedig fel van állítva, mielőtt befejezem az evést.
- Nem volt olyan rossz, ugye? – kérdezi Anne Harrytől, majd Harry megfogja a doboznyi díszt és kinyitja. – Segítünk azokkal – mondja a fiának, aztán felállok az asztaltól.
Összerakni egy karácsonyfát Harryvel és az anyjával egy lakásban, ami a miénk volt, olyan dolog, amire soha nem gondoltam volna, hogy csinálni fogok. Soha. A díszek véletlenszerűen lógnak a kisméretű fán, Anne pedig nagyon elégedettnek tűnik, amikor befejezzük.
- Kellene egy képet csinálnunk előtte! – ajánlja Anne.
- Nem, nem szoktam képeket csinálni – morogja Harry.
- Ó, ne már, Harry, ünnep van – rebegteti Anne a szempilláit, mire Harry a szemét forgatja rá már a századik alkalommal, mióta Anne megérkezett Amerikába.
- Nem ma – válaszolja.
- Csak egyet? – kérdezem tőle, tudva, hogy ez nem fair tőlem, de együtt érzek az anyjával.
- Rendben, baszki. Csak egyet – áll Anne mellé a fa előtt, aztán megfogom a telefonomat, hogy készítsek róluk egy képet.
Harry alig mosolyog, de Anne ragyogó mosolyosa kárpótolja. Megkönnyebbülök, amikor nem veti fel, hogy Harry és én csináljunk egy képet együtt, ki kell találnunk, hogy pontosan mi fog történni, mielőtt elkezdünk családi képeket készíteni egy karácsonyfa előtt.
Elkérem Anne telefonszámát, majd átküldöm neki a képet és Harrynek is. Harry visszasétál a konyhába, aztán szed magának egy tányérra.
-  Becsomagolok néhány ajándékot, mielőtt túl késő lesz – jelentem be.
- Rendben, reggel találkozunk, kedvesem – mondja Anne, és megölel, mielőtt elhagyom a szobát.
Harry már elhelyezte a hálószobában az egész doboz csomagolópapírt, masnikat, szalagokat és minden mást, amire szükségem lehet, hogy becsomagoljam az ajándékokat. Sietek a csomagolással, hogy inkább előbb, mint utóbb eljuthassunk „a beszélgetéshez”. Tényleg túl akarok lenni ezen, de ugyanakkor félek, hogy hogyan fog menni, tudom, hogy már elhatároztam magam, de nem vagyok biztos benne, hogy kész vagyok-e bevallani. Tudom, milyen hülyeség ez tőlem, de azóta vagyok hülye, hogy találkoztam vele, és ez nem volt mindig rossz dolog.
Hallok valami zörgést a konyha környékéről, úgyhogy feltételezem, Harry bármelyik percben beléphet a szobába. Befejezem Ken nevének leírását az ajándék címkén, éppen ahogy kinyílik a hálószobaajtó.
- Kész vagy? – kérdezi.
- Igen… Ki kell nyomtatnom azokat a jegyeket Liamnek, mielőtt beszélünk.
- Miért?
- Mert szükségem van a segítségedre, és nem vagy segítőkész, amikor veszekedünk.
- Honnan tudod, hogy veszekedni fogunk? – kérdezi.
- Mert rólunk van szó – nevetek fel félig, mire beleegyezően bólint.
- Hozom a nyomtatót a szekrényből – sétál el, majd bekapcsolom a laptopomat.
Húsz perccel később van két kinyomtatott jegyünk a Seattle Thunderbirds-re és becsomagolva egy kis dobozban Liamnek.
- Oké… szóval még valami más, mielőtt… tudod, beszélgetünk? – kérdezi Harry.
- Nincs – válaszolom.
Mindketten az ágyon ülünk, ő a fejtámlánál, hosszú lábaival kinyújtva maga előtt, én pedig lábaimmal az ágy végénél. Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem el, vagy hogy mit mondjak.
- Szóval… – kezdi el Harry. Ez kínos.
- Szóval… – piszkálom a körmeimet. – Mi történt Jace-szel? – kérdezem.
- Tristan elmondta neked – állapítja meg.
- Igen, miért verekedtél Jace-szel? Azt hittem, hogy a barátod volt? – viszont Harry megverte Zaynt, aki tudom, hogy közelebb állt hozzá, mint Jace.
- Mert ő egy fasz, és már megmondtam korábban, hogy nem a barátom.
- Nos, mi történt, ami miatt megverted?
- Jártatta a száját.
- Harry, beszélned kell hozzám, vagy ez nem fog működni.
- Beszélek most.
- Harry…
- Oké. Oké. Azt tervezte, hogy összejön veled – feleli, mire felfordul a gyomrom a gondolatra.
- És? Tudod, hogy ez soha nem történne meg.
- Ez nem változtat semmin, ha csak egyáltalán arra gondolok, hogy megérint téged… – borzong meg, majd folytatja. – és ő az, aki, illetve Molly is, aki eltervezte, hogy elmondjuk mindenki előtt. Mindannyian azt mondták, hogy szart se szólnak, aztán ennek a két fasznak kibaszottul tönkre kellett tennie.
- Te tetted tönkre, ők csak elmondták nekem – emlékeztetem őt.
- Tudom, Louis – kezd bosszús lenni.
- Igen? Tudod ezt azért, mert nem igazán mondtál róla semmit.
- De igen, mondtam, a minap sírtam, a kurva életbe.
- Abba kell hagynod, hogy ilyen csúnyán beszélsz velem, egyrészt, és kettő, az egyszer volt. Az tényleg az egyetlen alkalom, amikor bármit is mondtál.
- Megpróbáltam Seattle-ben, de nem beszéltél velem, és figyelmen kívül hagytál, szóval mikor kellett volna?
- Ha megpróbálunk egyáltalán túljutni ezen, meg kell nyílnod felém, pontosan tudnom kell, hogyan érzel – mondom neki.
- És én mikor fogom hallani, hogy te hogyan érzel, Louis? Te is annyira el vagy zárkózva, mint én – létesít velem szemkontaktust.
- Nem… Nem, nem vagyok – védekezem.
- De, igen! Még nem mondtad el, hogyan érzel ezzel kapcsolatban. Folyamatosan csak azt mondod, hogy befejezted velem, mégis itt vagy – int a kezével felém.
Szükségem van egy pillanatra, hogy elgondolkozzak azon, amit az előbb mondott. Olyan sok gondolatom volt, kusza és zavaros gondolatok, a fejemben, hogy elfelejtettem bármelyiket is elmondani neki.
- Annyira össze voltam zavarodva – felelem.
- Nem vagyok gondolatolvasó, Louis, mitől voltál összezavarodva?
- Ettől. Tőlünk. Nem tudom, mit tegyek – a torkomban lévő dudor megnő. Éppen hogy elkezdtük ezt a beszélgetést, és már máris a könnyek határán vagyok.
- Mit akarsz tenni?
- Nem tudom.
- De igen, tudod – mutat rá.
- Mit akarsz, mit csináljak? – sok dolog van, amit hallanom kell tőle, mielőtt biztos lehetek benne, hogy mit akarok tenni.
- Azt akarom, hogy velem maradj. Azt akarom, hogy megbocsáss nekem és adj még egy esélyt. Tudom, hogy túl sokszor kértem, de kérlek, csak adj nekem még egy esélyt, én nem tudok nélküled lenni. Már megpróbáltam, és tudom, hogy te is. Egyikünknek sincs senki más, ha nincs mi, akkor nincs semmi, és tudom, hogy ezt te is tudod – szemei fényesek, amikor befejezi, én pedig letörlöm a könnyeimet.
- Megbántottál, borzasztóan.
- Tudom, bébi, tudom, hogy igen. Bármit megadnék, hogy visszavonhassam, valójában nem. Semmit nem változtatnék meg, illetve előbb elmondtam volna neked, nyilvánvalóan – feleli. Felkapom a fejemet, hogy az arcára nézzek. – Nem vonnám vissza, mert nem lettünk volna együtt, ha nem tettem volna egy ilyen elbaszott dolgot. Még akkor is, ha ezt az élet lerombolta, enélkül egyáltalán nem lett volna. Biztos vagyok benne, hogy ettől még jobban utálsz, de ez az igazság.
Nem tudok mit mondani, mert amikor belegondolok, tényleg belegondolok, nem hiszem, hogy én is megváltoztatnék-e bármit.

2015. szeptember 4., péntek

Chapter 125

Sziasztok! :)
Ma végre valahára hazaértem Pestről, imádom az ottani életet, de nagyon jó már itthon lenni. És aki főiskolára/egyetemre készül, annak mondom, hogy már pár nap után rá fog jönni, miért mondja mindenki, hogy szar a neptun. Kaptam néhány idegösszeomlást miatta a héten :) Na, de mindegy, inkább rátérek a fejezetre. Lesznek benne újdonságok, nem is kevés, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd ezekről. A következő pedig egy hét múlva érkezik. És nektek milyen volt a suli, hogy telt el az első hét?
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 125
 
Elkezd berregni a komódon lévő telefonom, kiszakítva a nevetésből. Harry közelebb van a kellemetlen készülékhez, így feláll, hogy átadja nekem.
- Liam – feleli, majd a tenyerembe helyezi a telefont.
- Helló? – szólok bele.
- Szia, Louis, anya ragaszkodott hozzá, hogy felhívjalak, átjössz-e hozzánk karácsonyra?
- Ó… igen, átmegyek. Mikor? – kérdezem.
- Délre, már most elkezdett főzni, szóval, ha a helyedben lennék, semmit nem ennék addig – nevet fel.
- Nem fogok, most már elkezdek koplalni – viccelődöm. – Van bármi, amit vinnem kellene? Tudom, hogy Karen sokkal jobban főz, mint én, de készíthetnék valamit, mondjuk desszertet talán? – ajánlom.
- Igen, hozhatsz desszertet… és még… Tudom, hogy ez kínos, és ha kellemetlenül érint, akkor oké… de anya és Ken meg akarják hívni Harryt és az anyukáját – halkul el a hangja.
- Ó… tényleg?
- Igen, de ha te és Harry nem jöttök ki jól…
- Kijövünk… Nagyjából – szakítom félbe. Mikor még Harry és én a legjobban voltunk, akkor sem jöttünk ki jól egymással. Harry felhúzza a szemöldökét válaszomon, mire megajándékozom egy ideges mosollyal.
- Ha át tudnád adni a meghívást, anyáék nagyra értékelnék.
- Át fogom – biztosítom róla.
Nem vagyok biztos benne, milyen jól menne ez, Anne-nel és Harryvel Ken otthonában az ünnepekre, de biztosan meg fogom kérdezni Harryt.
- Mit kellene vennem nekik, mármint ajándékot? – kérdezem.
- Semmit! Nem kell ajándékokat hoznod.
A falon tartom a szemeimet, és megpróbálok nem Harry merev, rajtam nyugvó tekintetére fókuszálni.
- Viszek ajándékokat, mit kellene vennem?
- Nos, anyának vegyél valamit a konyhába, Kennek meg jó lesz egy papírnehezék vagy valami.
- Papírnehezék? Ez rémes ajándék – horkanok fel, mire Liam felnevet.
- Nos, ne hozz neki nyakkendőt, mert azt én vettem – feleli.
- Oké, nincs nyakkendő.
- Nos, szólj, ha bármire szükséged van mostantól majd, segítenem kell kitakarítani a házat – nyög fel, mielőtt megszakítja a hívást.
- Odamész karácsonyra? – kérdezi Harry, amikor az éjjeliszekrényre helyezem a telefont.
- Igen… Nem akarok anyámhoz menni.
- Nem hibáztatlak – dörzsöli állát a mutatóujjával, aztán folytatja. – Maradhatsz itt?
- Jöhetsz velem te – piszkálom a körmömet az ölemben.
- És hagyjam anyát itt egyedül? – kötekedik.
- Nem! Persze hogy nem, Karen és apukád azt akarja, hogy átmenjen… és te is. Mindketten.
- Ja, persze.
- Tényleg, Liam az előbb mondta. Azt akarta, hogy kérdezzem meg, jönnétek-e mindketten.
- Miért akarna anya odamenni az apámhoz és az új feleségéhez?
- Én… nem tudom, de jó lenne, ha mindenki együtt lenne.
Nem vagyok biztos benne, hogy az pontosan hogyan menne, mert nem tudom, milyen fajta kapcsolatban van most Anne és Ken, hogy ha vannak egyáltalán. Nem az én dolgom, hogy megpróbáljak „összehozni mindenkit”, nem vagyok a családjuk része, még Harry párja sem vagyok.
- Nem hiszem. Azért köszi – ráncolja a homlokát.
Mindenek ellenére, ami Harry és köztem folyik, jó lett volna vele tölteni a karácsonyt, de megértem, miért nem akar menni. Amúgy is elég nehéz lett volna meggyőzni Harryt, hogy elmenjen az apja házába az ünnepekre, nemhogy még az anyjával. Örülök, hogy Harry elment beszélni Liammel, ez egy olyan dolog, amit nem hiszem, hogy újra megtenne. Remélem, hogy valamikor a jövőben barátok lehetnek. Jól jönne Harrynek egy olyan barát, mint Liam.
Ajándékot kell vennem hármójuknak, talán valamit Anne-nek is. Fogalmam sincs, hogy vegyek-e vagy ne valamit Harrynek, tulajdonképpen elég biztos vagyok benne, hogy nem kellene. Kínos lenne ajándékot adni neki, amikor ebben a furcsa, kettő közötti állapotban vagyunk. Ma kell elmennem, most igazából, mert már öt óra, a plázák pedig zárva lesznek holnap szenteste miatt.
- Mi az? – kérdezi Harry a csendességem miatt.
- El kell mennem a plázába, megint – nyögök fel.
- Most? Van valami fogalmad róla, hogy milyen zsúfolt lesz?
- Tudom, de ezt kapom, amiért hajléktalan vagyok karácsonykor – mondom neki.
- Nem hiszem, hogy a rossz tervezésnek van bármi köze ahhoz, hogy hajléktalan vagy – csipkelődik. Mosolya kicsi, de szemei csillognak, flörtöl velem? Felnevetek a gondolaton, és a szememet forgatom.
- Nem szokásom a rossz tervezés, soha.
- Kivéve most – gúnyolódik, mire megütöm őt a kezemmel.
Harry megfogja a csuklómat és ujjaival körülöleli, hogy megállítja játékos támadásomat. Egy ismerős melegség árasztja el a testemet, majd összezárom tekintetemet az övével. Ő gyorsan elenged, aztán mindketten elnézünk. A levegő feszültséggel telik meg, én pedig felállok, hogy visszavegyem a cipőmet. Azt a pulóvert és farmert fogom viselni, amit ma reggel az Anne-nel való vásárláskor is.
- Most mész? – kérdezi Harry.
- Igen… kilenckor zár a pláza – emlékeztetem őt.
- Egyedül mész? – rakosgatja a lábát kínosan.
- Szeretnél jönni? – tudom, hogy ez valószínűleg nem a legjobb ötlet, de ha legalább meg akarok próbálni előremozdulni, akkor együtt menni a plázába az rendben van. Igaz? Tudom, hogy sok mindenről kell beszélnünk, és sok mondanivalóm van, de nem ma.
- Vásárolni veled?
- Igen… ha nem akarsz, az is rendben van – beszélek zavarosan.
- Nem, persze hogy akarok. Csak… nem tudom, nem számítottam rá, hogy megkérdezed.
Megfogom a telefonomat és a pénztárcámat, majd kisétálok a szobából.
- Elmegyünk egy kicsit a plázába – mondja Harry Anne-nek.
- Mindketten? – mosolyodik el, mire Harry a szemét forgatja.
- Igen. Mindketten – nyög fel, aztán kisétál a lakásból.
- Ha a plázában akarod őt hagyni, én nem bánnám – nevet fel Anne.
- Észben tartom – mosolyodom el, és követem Harryt kintre.
Ő már majdnem a folyosó végén van, mire én kilépek a lakásból.
- Akarod, hogy én vezessek? – kérdezi, én pedig bólintok. Egész reggel a hóban vezettem Anne-nel, és nem igazán akarok ismét.
Amikor Harry autója elindul, egy nagyon ismerős zongoradallam tölti meg a kocsit. Harry siet, hogy lehalkítsa a hangerőt, de már túl késő.
- Rám nőttek, oké? – feleli, amikor észreveszi az önelégült nézésemet.
- Persze – ugratom, majd visszahangosítom a hangerőt.
Bárcsak örökké így mennének a dolgok. Bárcsak ez a flörtölő elboldogulás, ideges közép, amiben vagyunk, örökké tartana, de nem fog. Nem lehet. Ténylegesen meg kell beszélnünk, hogy mi történt, és hogy mi fog történni innentől kezdve. Egyszerűen nem tudom eldönteni, mikor kellene ennek megtörténnie, ha ma történik meg és rosszul alakul, az tönkre fogja tenni a karácsonyi ünnepeket. Azonban amúgy is Liamékhez megyek karácsonyra, szóval talán ma este kellene erről beszélnünk, és ha az arcomba robban, amit gyanítok, hogy így lesz, mehetek Liamékhez és ott maradhatok, amíg lesz kollégiumi szobám.
Az út nagy része csendben telik, a zene elmondja az összes dolgot, amit kívánok, hogy elmondhatnánk egymásnak.
- Kiteszlek az ajtónál – mondja, mire bólintok, miközben megáll az autóval a Macy’s előtt. Annak az emléke, ahogy Harry végig üldözött ezen a bolton a múlt hónapban, elárasztja az agyamat, miközben besétálok. A szellőző alá állok, hogy felmelegedjek, amíg Harry leparkolja a kocsit.
Majdnem egy órányi minden formában és méretben lévő sütőedények keresése után úgy döntök, hogy Karennek egy szett sütő tepsit veszek. Tudom, hogy valószínűleg több mint elég van neki, de az egyetlen hobbijának a kertészkedésen kívül a sütés tűnik, és nincs időm, hogy bármi jobbat gondoljak ki.
- Elvihetnénk ezt az autóba és aztán befejeznénk a vásárlást? – kérdezem Harrytől, és küzdök, hogy megtartsam a nagy dobozt a kezeimben.
- Persze, elviszem. Maradj itt – feleli, majd elveszi tőlem a dobozt.
Harry elsétál, én pedig átmegyek a férfi részleghez, nyakkendők százai vannak kirakva nagy tartókban, és eszembe jut Liam kérése, így tovább keresgélek. Még soha nem vettem „apa ajándékot” ezelőtt, szóval fogalmam sincs, hogy mi legyen az. Meg fogom kérdezni Harryt, hogy Ken szeret-e valamilyen sportcsapatot, amikor visszatér. Az ajtó felé pillantok, észre sem vettem, milyen messze kalandoztam el onnan, ahol Harry hagyott, úgyhogy visszaindulok.
- Olyan kurva hideg van kint – borzong meg, aztán összedörzsöli a kezeit.
- Mondanám, hogy egy pólót viselni a hóban nem jó ötlet – felelem, mire a szemét forgatja.
- Én éhes vagyok, te? – kérdezi, én pedig bólintok.
A kajás részleghez indulunk, majd Harry arra utasít, hogy üljek le, amíg szerez nekünk egy kis pizzát az egyetlen megfelelő sorból a részlegnél. Percekkel később csatlakozik hozzám az asztalnál két, pizzával megpakolt tányérral. Elveszek egy szeletet és egy szalvétát, aztán harapok belőle egy kicsit.
- Milyen elegáns tőled – ugrat, amikor megtörlöm a számat, miután megrágtam a falatot.
- Fogd be – mondom, majd harapok még egyet.
- Ez… jó. Nem? – kérdezi.
- Mi? A pizza? – kérdezem ostobán, még akkor is, ha tudom, hogy nem az ételről beszél.
- Mi. Együtt lógva. Már rég volt.
- Még két hete sincs – emlékeztetem őt. Tényleg régnek tűnik.
- Az hosszú idő… nekünk.
- Igen… – rágom a falatot.
- Mióta gondolkodsz azon, hogy előrelépjünk? – kérdezi.
Befejezem a rágást, és iszom egy kortyot a vizemből.
- Néhány napja, azt hiszem. Még mindig sok mindenről kell beszélnünk – olyan könnyednek akarom megtartani ezt a beszélgetést, amennyire csak tudom, annak érdekében, hogy elkerüljem a jelenetrendezést.
- Tudom, hogy igen, de olyan… – zöld szemei kitágulnak, ahogy mögém fókuszál valamire.
Amikor megfordulok, a gyomrom összeszűkül a vörös haj látványára. Steph, mellette meg Tristan.
- El akarok menni – mondom Harrynek, és felállok, otthagyva a tálcányi ételt az asztalon.
- Még nem is vettél más ajándékot. Nem hiszem, hogy egyáltalán megláttak minket.
Amikor visszafordulok, Steph tekintete találkozik az enyémmel, a meglepetés az arcán pedig nyilvánvaló. Nem tudom megmondani, hogy azért lepődött meg, mert meglátott, vagy mert Harryvel vagyok. Valószínűleg mindkettő.
- De, Steph észrevett.
Steph és Tristan felénk sétálnak, és úgy tűnik, a lábaimat a padlóhoz csavarozták.
- Hey – köszön Steph feszengve, amikor hozzánk érnek.
- Hey – válaszolja Harry, majd megdörzsöli a tarkóját.
Én nem mondok semmit, rájuk nézek, aztán elveszem a pénztárcámat az asztalról és elkezdek elsétálni.
- Louis, várj! – kiált utánam Tristan. Hallom, hogy a cipője megüti a kemény burkolólapot, ahogy utolér engem. – Beszélhetnénk? – kérdezi.
- Miről beszélhetnénk, Tristan? Hogy az első és lényegében egyetlen itteni barátom hogyan titkolózott előttem és engedte, hogy mindenki előtt megalázzanak? – csattanok fel. Harry és Steph egymásra néznek, nyilvánvalóan bizonytalanok, hogy közbe kellene-e lépniük.
- Sajnálom, oké?! Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked, azt hittem, hogy Harry el fogja!
- És akkor ennek ezt rendbe kellene hoznia?
- Nem, tudom, hogy nem fogja, de tényleg sajnálom, Louis. Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked.
- De nem tetted – teszem karba a kezemet.
- Hiányzol, hiányzik, hogy veled lógjak – feleli.
- Biztos vagyok benne, hogy hiányzok, mint az összes vicced középpontja.
- Ez nem olyan volt, Louis. A barátom vagy… voltál. Tudom, hogy elcsesztem, de sajnálom.
Bocsánatkérése meglep.
- Nos, nem tudok megbocsátani neked – mondom, mire a homlokát ráncolja.
- És Harrynek igen? Ő volt az, aki az egészet elkezdte, és te megbocsátottál neki, de még csak nem is gondolkodsz el azon, hogy nekem megbocsáss? Mennyire elbaszott ez? – feleli mérgesen.
Rá akarok förmedni, még akár leszidni is, de tudom, hogy igaza van.
- Még nem bocsátottam meg neki, én csak… nem tudom, mit csinálok – vinnyogom, majd az arcomra teszem a kezeimet.
- Én nem hiányzok? És Steph? Végül is én voltam itt az első barátod – von vállat. – Nem várom el, hogy csak úgy hagyd, de legalább gondolkozz el rajta, lóghatnánk együtt. Csak így négyen most, hogy a csapat elbaszódott.
- Ezt hogy érted?
- Nos, Jace még nagyobb fasz, mióta Harry kiverte belőle a szart is, szóval mindenkitől megtartjuk a távolságunkat.
Mi?
- Harry kiverte a szart is Jace-ből? – átnézek oda, ahol Harry és Steph áll, aztán visszanézek Tristanra.
- Igen… múlt szombaton. Nem tudtad?
- Nem… Miért tette? – annyit akarok kérdezni tőle, amennyit csak tudok, mielőtt Harry idesétál és megállítja a fecsegést.
- Mert Molly azt mondta Harrynek, hogy Jace eltervezte az egész… tudod, mondjuk el neked mindenki előtt dolgot… – feleli csendesen.
- Miért verné meg ezért őt Harry? – tudom, hogy nem kell sok ahhoz, hogy feldühítsék Harryt, de akkor is.
- Mert Jace valami szarságot mondott rólad… dolgokat, amik nem tetszettek Harrynek. Őszintén, már megérdemelte, és az az arckifejezés Mollynak, amikor Harry lényegében lelökte magáról, felbecsülhetetlen volt. Úgy értem, komolyan, kellett volna csinálnom egy képet! – nevet fel.
Harry elutasította Mollyt és megverte Jace-t szombaton, mielőtt eljött Seattle-be?
- Srácok? – szólal meg Steph figyelmeztetésként, amikor Harry elkezd felénk sétálni.
- Csak gondolkozz el rajta, oké? Hiányzol – mondja Tristan, én pedig bólintok, ahogy elsétálnak.