2016. május 27., péntek

Chapter 167

Sziasztok! :)
Hála az égnek a jog és a közgáz vizsga már okés volt, szóval köszönöm, hogy gondoltatok rám ♥ A fejezet... hát... ebben a gyönyörű időben szerettem volna egy boldog részt hozni, de... ez nem lesz egy egyszerű eset, ebben biztosak lehettek. Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. A közepe környékén ismét zárójelben van, hogy I will és I'll, ezek megint azt jelentik, hogy mikor melyiket használják. Szerintem más mondanivalóm nincsen, kitartást a sulihoz, akinek még van, nincs már sok hátra! :)
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 167
 
- Soto professzor azt mondta, hogy elárulja nekem a heti feladatokat, ha elviszem a barátaimat a fellépésére, szóval ezt mára várom – mosolygok Liamre.
A mellkasomban lévő fájdalom minden órával nő, ahogy nem hallok Harry felől. Ezen a ponton elég biztos vagyok benne, hogy nem jött haza, ez vagy pedig az, hogy figyelmen kívül hagy. Ha bárkinek is figyelmen kívül kellene bárkit hagynia, az én vagyok. Tudom, hogy a házasság erőltetése nem olyan dolog, amit akar, és tudom, hogy ez túl korai, de nem a házasság az, amit erőltetek, ez csak valamiféle jövő. Én megjártam a poklot és vissza érte, ő meg nem is gondol rám, amikor ilyenfajta dologról van szó. Örülök, hogy szembeszálltam vele, de tényleg hiányzik.
- Ez egy kicsit fura, nem gondolod? – feleli Liam, amikor belépünk a tanterembe a vallásóránkra.
- Micsoda?
- Hogy lényegében megvesztegetett téged, hogy lásd őt a tantermen kívül…
- Nem mintha azt kérte volna, hogy egyedül menjek vagy bármi – vonok vállat.
Egyáltalán nem értem ezt az ijesztő, veszélyes érzést Soto professzorral kapcsolatban. Ha bármi, a ténytől, hogy szembeszállt Harryvel, még inkább tisztelem őt. Hozzászoktam, hogy mindenki meg van tőle félemlítve, így frissítő, amikor valaki a helyére teszi őt.
- Akkor is azt gondolom, hogy ez nem helyénvaló – mondja Liam.
- Oké, Harry – ugratom, a mellkasom összeszorul nevének használatán.
- Csak mondom, légy óvatos. Amúgy hol van Harry? Nem követett téged a kávézóig ma reggel – vigyorodik el Liam.
- Ó… nos, igazából nem tudom. Nem jött haza tegnap este – sóhajtok fel, majd elfoglalom a helyemet az első sorban.
- Hogy érted, hogy nem jött haza, a Canal Place-ről vagy akárhogy is hívják azt a helyet?
- Canal Street Tavern… de nem, együtt jöttünk el onnan, de rossz hangulatban volt azért, mert egy kínos párbeszéde volt Soto professzorral, aztán elkezdtük veszekedni a jövőnkön, és a tényen, hogy nem akar velem egy közöset. Azt mondta, hogy nem is költözne velem Seattle-be.
- Várj… Soto professzor és Harry? – suttogja Liam, körbenézve a teremben.
- Igen, lényegében csak összeszólalkoztak. Harry már amúgy is rossz hangulatban volt, szóval ez csak átlökte őt a határon, azt hiszem.
- Ez nagyon kínos. Miből gondolod, hogy nem akar veled közös jövőt? – kérdezi Liam.
- Ő mondta. Szó szerint azt mondta, hogy nem gondolt még a jövőre és nem is akar, aztán azt mondta, hogy ha nem tetszik, akkor elmehetek – zavarban vagyok attól, hogy megismétlem a bántó dolgokat, amiket nekem mondott, még Liamnek is, akiben a legjobban megbízom.
- Ő mondta ezt?
- Igen, és azt is, hogy elmebeteg dolog, hogy felhoztam neki a házasságot.
- De azt kérni tőled, hogy költözzetek össze, mielőtt bárki is tudta volna, hogy együtt vagytok, az nem?
- Pontosan ez az, amit mondtam. Harry annyira összezavaró – dörzsölöm meg a halántékomat.
- Kilenc óra múlt tíz perccel, nem kellett volna már elkezdődnie az órának? – szólal meg hangosan egy lány mögöttünk.
Amikor felnézek, Soto professzor belép a terembe, bőrkabátot visel a fehér ingén és nyakkendőt.
- Reggelt, mindenki! Elnézést a késésért, hosszú volt a tegnap estém – mosolyodik el, majd lerázza vállairól a kabátját, mielőtt a széke támlájára dobja. – Remélem, mindenki felhasználta az idejét arra, hogy vegyen vagy lopjon egy naplót? – feleli, mire Liam és én egymásra nézünk, majd elővesszük a naplónkat.
Elképeszt, hogy mennyire felkészületlenek az egyetemisták. El kellett volna hoznom az egyik plusz naplómat a felkészületlen társaimnak.
- Ha nem, vegyenek elő egy üres papírlapot, mert az óra első felét arra fogjuk használni, hogy az első naplófeladaton dolgozzunk. Még nem döntöttem el, hogy pontosan mennyi lesz, de ahogy mondtam, a napló teszi ki a jegyük nagy részét, úgyhogy legalább egy kis erőfeszítést bele kell tenniük – vigyorodik el, aztán leül, lábát az asztalra téve. – Tudni akarom az elképzeléseiket a hittel kapcsolatban. Mit jelent ez önöknek? Itt szó szerint nincs rossz válasz, és a személyes vallásuk nem tesz különbséget. Sok irányból közelíthetik meg, önök hisznek valami nagyobban? Érzik úgy, hogy a hit jó dolgokat hozhat az emberek életébe? Talán egy teljesen más módon gondolnak a hitre, hinni valamiben vagy valakiben megváltoztatja egy helyzet kimenetelét? Ha hisz abban, hogy a hűtlen szerelme abbahagyja a hűtlenkedést, tesz különbséget egyáltalán? Az, hogy hisz Istenben… vagy több istenben, jobb emberré tesz annál, mint aki nem? Kezdjenek bele a hit témájába, és csináljanak vele, amit akarnak, csak csináljanak valamit – feleli.
A fejem örvénylik az ötletekkel, amíg nőttem, mindig jártam templomba, de be kell vallanom, az Istennel való kapcsolatom nem mindig volt a legerősebb. Minden alkalommal, amikor tollamat a naplóm első oldalához próbálom nyomni, Harry jut az eszembe. Hit. Túlságosan is hittem Harryben? Ha továbbra is hiszek benne, meg fog változni?
Körbenézek a teremben, miután eltelik néhány perc, úgy tűnik, mindenki ír. Soto professzor szemei találkoznak az enyémekkel, ahogy átsiklok rajta tekintetemmel.
- Ha bárkinek problémája van az írással, ne gondolják túl. Akármi jut először az eszükbe, azt kellene leírniuk. Nem nézem a helyesírási hibákat, nem fogok elítélni senkit, hogy mit csinálnak a témával, az kizárólag az önök döntése. Csak hunyják le a szemüket, és írják le, amit éreznek – árasztja el hangja a termet.
Azonnal lenézek, hogy senki ne tudja meg, hogy hozzám beszélt. Legalábbis elég biztos vagyok benne, hogy igen.
- Rendben, fejezzék be, hogy tarthassunk egy kis megvitatást, mielőtt elmehetnek – szól közbe Soto professzor.
Mire ismét a naplómra pillantok, a harmadik oldalon tartok. A legtöbbje annak, amit írtam, a tudatalattimból egyenesen a papírra ment, kihagyva az agyamat és a szívemet belőle. Valahogy lekerül rólam egy súly azzal, hogy a Harryben való hitemről írok.
Az órának tíz perccel előbb vége van, egy rendszert érzékelek itt.
- Mr. Tomlinson, beszélhetnék magával egy pillanatra? – szólít meg Soto professzor, ahogy Liam és én elérjük az ajtót. Visszafordulok és bólintok, figyelmen kívül hagyva a nézést, amivel Liam illet. A terem kiürül, csak hárman maradunk.
- Találkozunk kint – mondom Liamnek, majd visszasétálok Soto professzor felé.
- Csak meg akartam köszönni, hogy eljött tegnap este és elhozta a barátait, elég jó közönségünk volt – mosolyodik el.
- Egyáltalán nem probléma.
- Tudom, hogy csak azért jött el, hogy előbb megkaphassa a feladatot – nevet fel, aztán átad nekem egy üres papírlapot.
- Mi ez? – kérdezem.
- Elmondom a feladatot, azt hitte, hogy leírom magának? – feleli, nekem adva egy tollat. – A napló volt a nagy feladat, a másik pedig az, hogy el kell olvasni a hattól a huszadik oldalt.
- Ennyi? – nem írtam le semmit.
- Igen, mondtam, hogy a munka nagy része a napló lesz.
- Igen… de az olyan, mintha nem munka lenne.
- Szóval akkor egy könnyű ötös? – vigyorodik el.
- Feltételezem…
- A párja nagyon… színes – teszi hozzá Soto professzor, miközben odaadom neki az üres papírlapot.
- Igen, az.
- Nem akarok túlzottan személyeskedni, de nagyon meglepődtem rajta. Tudtam, hogy biztosan van barátja vagy barátnője, csak nem számítottam rá, hogy így néz ki.
- Ez mit akar jelenteni? – feszül meg a hangom.
- Egyáltalán nem rossz értelemben mondtam, nyugodjon meg – nevet fel. – Csak azt hittem, hogy mivel maga olyan… nem tudom… összeszedett, a párja valamilyen kardigános lenne, nem tetovált – magyarázza, mire a gondolataim Natalie-hoz kalandoznak el.
- Ó, igen. Teljes ellentétek vagyunk – felelem.
- Azt meg tudom mondani. Birtokló, ugye? – húzza fel a szemöldökét.
- Nem az, hogy ő birtokló… csak… néha egy kicsit féltékeny – nem tudom, miért folytatom ezt a beszélgetést a tanárommal.
- Egy kicsit? Gyakorlatilag majd’ felrobbant – nevet fel, én pedig nem tehetek róla, de nem tudom elrejteni a mosolyomat, mert ez igaz.
- Igen, így volt – értek egyet.
- Én a tanára vagyok, nem kellene aggódnia miattam – mondja nekem. – Nem, minden viccet félretéve, úgy tűnik, hogy rendben van. Pokolian arrogáns, de ugyanakkor rendben van. Lesz egy fellépésünk jövő héten, magának és a barátainak megint el kellene jönnie.
- Majd meglátom (I will see), mit gondolnak, élvezték a zenét – felelem.
- Majd meglátom (I’ll) – javít ki, én pedig megpróbálom nem a szememet forgatni.
- Meglátom (I’ll see), mit tehetek – ismétlem meg, mielőtt megigazítom a táskámat a vállamon, és az ajtó felé sétálok.
- Szép napot, Mr. Tomlinson – szól utánam.
A nap többi része nyomorultul telik, mivel nem hallok Harry felől. Egy órára már háromszor hívtam őt, de nem vette fel. Remélem, hogy jól van, és nem csinált semmit, amivel rosszabbá teheti a helyzetünket. Mi van, ha Mollyval van? A fájó gondolat folyamatosan felbukkan a fejemben. Nem hiszem, hogy visszamenne hozzá, ezen már túl vagyunk. Nem csalna meg. Tudom, hogy nem.
Nem vagyok biztos benne, hogy mit csináljak a testnevelésórámmal, többé már nem vagyok jógán, Harry meg nem mondta, hogy van-e már másik tesink. Egyszerűen a jógán kellett volna maradnom, pontosan ez az, amiről beszélek. Neki nem tetszett a jógaóra, úgyhogy leadtam. Ha ez fordítva lenne, nemet mondtam volna és csinálnánk a jógát.
Elmehetnék a felvételi irodába, hogy megtudjam, milyen órán vagyok bent, ha van bármilyen is, de egyszerűen csak haza akarok menni. Nem szeretek órákról lógni, főleg nem ilyen korán a félévben, de fáradt vagyok, aggódom, ideges vagyok, mérges vagyok, egyre jobban paranoiás leszek, és csak el akarok menni.

Harry szemszöge
- Kérsz még egy csésze kávét? Segíteni fog a másnaposságon – kérdezi Carly.
- Nem, tudom, hogy szabaduljak meg a másnaposságtól. Már sokszor volt – morgom.
- Ne legyél fasz, csak kérdeztem – forgatja a szemét.
- Ne beszélj – dörzsölöm meg a halántékomat, a hangja pokolian idegesítő.
- Elragadó, mint mindig, ahogy látom? – nevet fel, aztán egyedül hagy engem a kis konyhájában.
Baromarc vagyok, hogy egyáltalán itt vagyok, de nem mintha lett volna más választásom. Igen, volt, csak próbálom nem elvinni a balhét mindenért. Durva voltam Louis-val, mondtam néhány elég elbaszott dolgot, most pedig itt vagyok Carly konyhájában, miközben kurva kávét iszom délután egykor.
- Kell egy fuvar vissza az autódhoz? – kiáltja a másik szobából.
- Nyilvánvalóan – válaszolom, majd Carly besétál a konyhába csak egy melltartót viselve.
- Szerencséd van, hogy a részeg seggedet hazahoztam magammal tegnap este. A barátom hamarosan itthon lesz, úgyhogy mennünk kell – húzza át a pólóját a fején.
- Barátod van? Szép – ez egyre jobb lesz. Nem.
- Igen, van. Lehet, meglepő neked, hogy nem mindenki akar csak egy dugó partnert – forgatja a szemét ismét. Majdnem beszélek neki Louis-ról, de úgy döntök, hogy nem, ez nem tartozik rá.
- Először elmegyek pisilni – mondom neki, aztán a fürdőbe sétálok.
A fejem lüktet, és dühös vagyok magamra, amiért idejöttem. Otthon kellene lennem, vagyis a kampuszon, de ki kellene gondolnom egy magyarázatot a tegnap esti faszfej viselkedésemre.
A telefonom megrezzen a pulton, én pedig azonnal megfordulok.
- Ne merd felvenni – szólok parancsoló hangon Carlyra, mire visszalép egyet.
- Nem akartam! Nem voltál ilyen nagy seggfej tegnap este – jegyzi meg, én figyelmen kívül hagyom őt.
Miközben visszavezetünk a bárhoz, szar alaknak érzem magam a tegnap este miatt, ahogy visszaolvasom az üzeneteket Louis-tól újra és újra. Legalább válaszolhattam volna neki, elmondva, hogy elaludtam az autóban vagy valami szart. Ez az, amit tenni fogok, legalább nem fog a képzeletére hagyatkozni.
*Elaludtam az autóban, miután sokat ittam, hamarosan otthon leszek.* Elküldöm, és várok a válaszra.
Nem mesélhetek neki erről, arról, hogy Carly házában maradtam. Soha nem fog megbocsátani nekem, még csak végig sem fog hallgatni. Tudom, hogy nem fog. Meg tudom mondani, hogy mostanában kezd belefáradni a szarságaimba. Tudom, hogy igen. Csak kibaszottul fogalmam sincs, hogyan hozzam rendbe.
- Basszus, körbe kell mennünk. Karambol volt – panaszkodik, majd egy mellékútra kanyarodik.
Felpillantok, hogy megnézzem a roncsokat, nem tűnik túl rossznak. Egy középkorú férfi áll kezeivel a zsebeiben, miközben egy rendőrhöz beszél. A rendőr egy ezüst autóra mutat, ami pont olyan, mint…
- Állítsd meg a kocsit – pánikolok.
- Mi?
- Azt mondtam, hogy állítsd meg az istenverte kocsit! – gondolkodás nélkül kinyitom az ajtót, ahogy az autó megáll, majd átsietek a balesethez. – Hol van a másik sofőr? – kérdezem a rendőrtől, és körbenézek a helyszínen.
Az elülső része a kocsinak egyértelműen kárt szenvedett, de látom a WSU parkolási engedélyt lógni a visszapillantó tükörből. Baszki. Egy mentőautó parkol a rendőrautó mellett. Baszki. Ha valami történt vele… ha nincs jól…
- Hol van a fiú? Valaki kurvára válaszoljon! – ordítom.
- Ott – mutat a férfi a rendőrautóra, mire a szívem megáll. A mentő ajtaja nyitva van, Louis pedig hátul ül jéggel az arcán. Hála Istennek.
- Mi történt? Jól vagy? – ömlenek a szavak a számból, és megkönnyebbülés árasztja el vonásait a hangomat meghallva.
- Balesetem volt – feleli, szeme felett egy kis kötés van, ajkai duzzadtak és az oldalán felhasadt.
A fiatal sürgősségi orvos áll köztünk.
- Elmenne? – kérdezem gorombán. A nő bólint, aztán gyorsan elsétál.
A jégért nyúlok, hogy elvegyem, felfedve egy golflabda méretű csomót. Arca könnyektől foltos, szemei pedig duzzadtak és pirosak. Monoklija lesz, már látom, ahogy formálódik a bőre alatt.
- Baszki, jól vagy? Az ő hibája volt? – szemeim azt a seggfejet keresik.
- Nem, én mentem neki – feleli, megrándulva, ahogy a jeget visszanyomja az arcához.
- Mit csinálsz egyáltalán idekint? Nem mentél ma órákra? – kérdezem.
- De, mentem. Te hol voltál? – ráncolja a homlokát.
- Én elmehetek? Vissza tudsz sétálni az autódhoz innen, igaz? Tényleg haza kell mennem – szólal meg Carly, mire Louis szemei mögém fókuszálnak.
- Ki ez? – kérdezi tőlem.
Baszki, baszki, baszki. Ne ezt, ne most.
- Én Harry barátja vagyok, Carly. Most már mehetek? – kérdezi Carly.
- Viszlát, Carly – csattanok fel, megkísérelve elhallgattatni őt.
- Harry veled volt tegnap este a lakásodon? – kérdezi tőle Louis. Megpróbálok szemkontaktust létesíteni Louis-val, de továbbra is Carlyra bámul.
- Igen, megpróbáltam visszavinni őt az autójához.
- Hol van az autója? – remeg meg Louis hangja.
- Carly, menj – mondom ismét.
- Nem, mondd el, hogy hol van a kocsija – áll fel Louis, térdei kissé behajlanak, amitől majdnem elesik. Megfogom a könyökét, hogy megpróbáljam fenntartani őt, de ellök engem, nyöszörögve sérüléseinek fájdalmától. – Ne érj hozzám! – szűri ki a fogai között. – Hol van a kocsija? – kérdezi tőle újra.
- A bárnál, ahol dolgozom. Most már megyek… – válaszolja Carly, majd felemeli kezeit, mielőtt elsétál.
- Lou… – könyörgök neki, hogy figyeljen rám.
Túl sok minden történik egyszerre, a veszekedéssel tegnap este, az, hogy elmentem, ez a baleset, Carly, Louis találkozása Carlyval. Miért vagyok ilyen elbaszott?
- Hagyj békén – mondja, arca behúzódik, és meg tudom mondani, hogy megharapja, hogy visszatartsa a könnyeit, biztos vagyok benne.
Kezdenek hiányozni azok a napok, amikor folyamatosan sírt, most, hogy érzelemmentesnek próbál tűnni.
- Louis, mi… – kezdem el mondani, de a hangom elhal.
Most én vagyok az, aki érzelmes, és most az egyszer nem érdekel. A pánik attól, hogy láttam az összetört autójának elejét, még mindig az ereimben kering, és semmi mást nem akarok jobban, mint őt ölelni most.
- Menj most, vagy megmondom nekik, hogy küldjenek el – fenyegetőzik, a rendőrökre utalva.
- Leszarom őket, meg kell hallgatnod.
- Végeztem azzal, hogy meghallgassalak! Te az vagy, aki vagy, emlékszel? Tudtam! Egész reggel tudtam, hogy valaki mással voltál, csak megpróbáltam kényszeríteni magamat, hogy ne higgyem el.
- Megoldhatjuk ezt, mindig megoldottuk – könyörgök.
- Nem látod, hogy éppen az előbb volt egy balesetem? Sok fájdalmam van most, és te csak felnagyítod ezt azzal, hogy itt vagy. És őszintén, az, hogy vele töltötted az éjszakát, ezerszer jobban fáj, mint a sérüléseim közül bármelyik is! – kezd el végre zokogni, én pedig üdvözlöm könnyeit.
- Louis, kérlek. Sokat ittam, és nem tudtam vezetni…
- Meg ne próbálj kifogásokat keresni…
- Minden rendben van itt? Be kell vinnünk a kórházba, csak, hogy leellenőrizzünk mindent. Nem tart sokáig, amint a papírmunka készen van – feleli a sürgősségi orvos.
- Most már kész vagyok – mondja neki Louis, letörölve a könnyeket az arcáról.
- Te elkíséred őt? – kérdezi tőlem a nő.
- Nem. Nem kísér el – válaszol helyettem Louis.
- Én… – felelem.
- Nem, nem kísér el – ismétli meg, aztán megpróbál bemászni a mentő hátuljába. – Ne – majdnem megrúg, amikor megpróbálok segíteni neki.
A nő egy együtt érző pillantással ajándékoz meg, amit biztosan nem érdemlek meg. Ez az én rohadt hibám. Az egész. A mentő ajtaja becsapódik, én pedig ott maradok az út közepén állva. Egyedül.

2016. május 20., péntek

Chapter 166

Helló! :)
Egy szörnyűséges matek vizsga után hoztam nektek a részt, remélem a ti hetetek/év végétek nem (lesz) ennyire vészes :D A fejezet... hát van benne esemény bőven, drama time-ból nincs hiány. Csak átolvastam, de ebben a veszekedésben még én is kimerültem. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Jövőhéten szerdán és pénteken drukkoljatok, jog és közgáz vizsgám lesz :')
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 166
 
- Mi a fenét akar ez jelenteni? – kiabálja Harry.
- Pontosan tudod, hogy mit jelent. Nem látsz közös jövőt nekünk.
-  Ki mondta ezt?
Ez lesz az egész életem leghosszabb autóútja.
- Te – nyugodt maradok. Ki kell állnom magamért, és nem engedni neki, hogy rám kényszerítsen valamit.
Zavartnak néz ki egy másodpercre, aztán összeszedi magát.
- Hallottam, hogy mit mondtál Smith-nek, arról, hogy nem akarsz összeházasodni velem.
- Baszki, persze, hogy hallottad – sóhajt fel. Én csendben maradok. – Már tudod, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, többször is elmondtam neked, akkor miért van az, hogy úgy tűnik, nem tudod felfogni a dolgot?
- Csak tudni akarom, hogy pontosan mit látsz, mi fog történni kettőnk között akkor?
- Nem tudom, Louis, akármi történik, megtörténik.
- Ez nem elég jó nekem – mondom neki. Legalább már nem kiabálunk.
- Nos, elégnek kell lennie, mert ez az, amit kapsz – emeli fel a hangját. Nem kiabáltunk…
- Te mindig ezt csinálod! Mondasz valami ilyet, aztán azt várod tőlem, hogy csak fogadjam el és lépjek tovább. Ez az én jövőm is, és ha abban te nem vagy benne, akkor azt tudnom kell, mielőtt több időt vesztegetek veled! – kiáltom.
- Vesztegeted az idődet? Ha akárki is vesztegeti az idejét, az én vagyok! – kiabálja vissza, miközben leparkolja az autót.
Abban a másodpercben, hogy megteszi, kiszállok az autóból meg sem várva őt, hogy lekapcsolja a gyújtást. Hallom a csizmáját, ahogy a betonon kopog, miután becsapja a kocsiajtót.
- Hogy mondhatod, hogy vesztegeted az idődet?! – fordulok meg.
- Nos, te biztosan nem! Te csak problémákat okozol, amikor az nincs is – feleli, majd mindketten besétálunk az előtérbe. Hála Istennek, hogy az előtér üres, az utolsó dolog, amire szükségünk van, az a közönség.
- Én nem okozok problémát, hanem megpróbálok a jövőnkről beszélni veled, te meg azt hiszed, hogy csak leállíthatod, és nem beszélünk róla.
- Azt hiszed, hogy csak azért, mert részeg vagy, így beszélhetsz velem? – nyomja meg a gombot a liften, miután belépünk.
- Úgy beszélek hozzád, ahogy azt megfelelőnek látom, éppen ahogy te teszed velem – csattanok fel. Bárcsak akkor is így ellen tudnék állni neki, amikor józan vagyok.
- A beszélgetésnek vége – sétál ki a liftből, én pedig követem őt végig a folyosón. Várok addig, amíg belépünk, hogy újra megszólaljak.
- Nem, nincs vége. Tudnom kell, hogy mit látsz nekünk egy év múlva… öt év múlva?
- Nem tudom, Lou! Még nem gondoltam erre.
Au.
- Egyáltalán nem?
- Nem, úgy értem, valamennyire. A múltkor azon gondolkoztam, hogy Angliába kellene mennünk hamarosan, de ez olyan messze van a jövőben, amennyire én mehetek.
- Szóval azt mondod nekem, hogy te soha, még csak egyszer sem gondoltál a jövőnkre együtt vagy a házasságra?
- Mi a fene van veled, hogy minden rohadt alakalommal a házasságról akarsz beszélni? Tizenkilenc éves vagy az Isten szerelmére, ez egy kicsit fojtogató! – ordítja, mire felfordul a gyomrom.
- Fojtogató? Tényleg? – majdnem üvöltöm. – Az a fojtogató, amikor senki máshoz sem beszélhetek anélkül, hogy a nyakamban lihegnél! Fojtogató? – ismétlem meg.
- Igen! Ez tulajdonképpen egyfajta kibaszott furcsa és elmebeteg dolog – jelenti ki. Feszengés áraszt el, és érzem a torkomban lévő dudort megnőni. – Nézd, minden, amit mondok az az, hogy túl korai neked, hogy felhozd ezt a szart – teszi hozzá, helyet foglalva a kanapén. A feszengést felváltja a harag.
- Túl korai? Ez attól a sráctól jön, aki rávett, hogy költözzek vele össze, miután alig, hogy elkezdtünk járni, ugyanattól a sráctól, aki azt mondja, hogy nem tud nélkülem élni, te mégsem gondolsz a jövőnkre?
- Tudod, hogy miért erőltettem annyira a lakás dolgot – hangja annyira közömbös és közönyös, hogy visszakerültem az első hónapomba a főiskolán.
- Wow – ez minden, amit sikerül kimondanom.
- Nyilvánvalóan nem ez az oka annak, hogy még mindig együtt élünk, csak mondom – von vállat.
- Te mindig csak mondod, Harry.
- Akkor miért nem tudod csak hagyni?
- Mert… valahogy bántotta az érzéseimet, amikor hallottam, hogy azt mondtad Smith-nek. Még csak nem is hezitáltál vagy gondolkoztál rajta egy másodpercre, csak nemet mondtál.
- Ez az amiért… sírtál, ugye? – jön rá végre.
- Igen… nehéz volt hallani téged, ahogy kimondod, még akkor is, ha már tudtam. Tudtam attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtünk járni. Mindig többet fektettem ebbe a kapcsolatba, mint te, és mindig is többet fogok – mondom neki.
Bár ez igaz, ez mindig is így volt. Harry meglógatta előttem a remény madzagját, elhitetve velem, hogy ha csak egy kicsit tovább várok, vagy ha adok neki egy újabb esélyt, képes leszek elérni, megfogni és örökre megtartani, amikor a valóságban ez egyszerűen nem fog megtörténni.
- Ez totál hülyeség, és ezt te is tudod! – emeli fel a hangját még egyszer.
- Nem! Nem, nem az! Mindent feladtam érted, és több esélyt adtam neked, mint amennyit megérdemelsz, te mégsem látsz velem egy közös jövőt? Ez nem fair!
- Szart se adtál fel! – kiáltja, öklét az előtte lévő dohányzóasztalhoz csapva. A munkája irattartója leesik az asztalról, és a lapok szétszóródnak a betonpadlón.
- De igen, feladtam! És nem kérek sokat viszonzásképpen, tényleg nem!
- De igen, sokat kérsz! Túl rászoruló vagy rohadtul mindig! Mit akarsz, Louis, azt akarod, hogy menjek el, vegyek egy kurva gyűrűt és hajoljak le eléd azt kérve, hogy töltsd velem az életed hátralévő részét? Azt akarod, mondjam el neked, hogy soha nem foglak elhagyni, hogy együtt fogunk megöregedni, gyerekeket vállalni és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Mert ezt kibaszottul nem tudom megtenni, sem akarom megtenni soha! – ordítja.
Tudtam, hogy nem lesz boldog erről a helyzetről beszélve, de egy kis részem azt remélte, elmondja nekem, hogy tévedtem, hogy lát velem egy jövőt, akár egy olyat is, amiben nincs benne a házasság. Reméltem, hogy legalább fontolóra veszi, vagy elhiteti velem, hogy nem vesztegetem az időmet.
Harry most már érzelemmentesen áll a kanapé előtt, és a vérkeringésemben lévő alkohol maradéka azt mondja nekem, hogy vágjam pofon vagy sírjak. Túl sokat sírok miatta, szóval ez nem választási lehetőség. Az sem eredményes opció, hogy megütöm őt.
Azt hittem, hogy más helyen vagyunk, egy helyen, ahol talán hallgathatna rám és nem mondana bántó dolgokat csak azért, mert kedve van kimondani őket. Nyilvánvalóan tévedtem.
- Minden, amit akartam az az volt, hogy azt mondd nekem, fontolóra veszed, hogy van egy kis esély arra, hogy lehet egy jövőnk együtt. Nem akartam gyűrűt vagy eljegyzést a közeljövőben. Csak akartam egy ígéretet, hogy legalább fontolóra veszed, hogy teszel nekem valamit. Tudod, hogy mindig volt tervem az életemre, mindig, Harry. Azt is tudod, hogy átalakítottam, változtattam a terveimen neked megfelelően, jóval többször, mint amennyiszer valaha tettem, és ez most már nincs rendben. Két ember van itt… te és én, nem csak te – annyi erővel mondom, amennyit csak össze tudok szedni.
Harry nem mond semmit. Egyetlen szót sem. Csak áll ott egy kézzel a zsebében, a másik pedig az oldalánál lóg. Bármilyen érzelem bizonyítéka csak a vörösség az arcán.
- Mr. Vance felajánlott nekem egy állást Seattle-ben – hazudom.
- Mi? – a szín kifut az arcából.
- Eljönnél velem, ha elfogadnám?
- Mikor történt ez? – kérdezi, nem válaszolva a kérdésemre.
- A múltkor – hazudok tovább.
- Mikor akartad elmondani nekem?
- Nem számít, nem fogsz velem jönni, ugye? – nem tudom már sokáig visszatartani a könnyeimet. – Mondd ki, gyerünk, válaszolj – teszem hozzá.
- Nem, nem fogok menni – erősít meg mindent, amit gyanítottam.
- Akkor mit csinálunk? – kérdezem, nem készen állva a válaszra.
- Hogy lett ez abból, hogy a tanároddal lógtál? – nyög fel. Majdnem felnevetek pimaszságán. Egyszerűen tényleg nem érti.
- Ez a beszélgetés elkerülhetetlen volt. Csak ma este jött fel.
- Nem kell elfogadnod az állást.
- Hihetetlen vagy.
- Miért? Mert nem akarok elköltözni? Éppen most kezdtünk egy új félévet!
- Ennek semmi köze ahhoz, te egyszerűen nem költözöl el értem. Ha a te karrieredről lenne szó, azt várnád tőlem, hogy egy pillanat alatt költözzek. Ez az, amire számítasz, nem? Ez az, amiért annyira nem törődöm vagy, hogy megbeszéljük a jövőt, mert a te jövőd az egyetlen, amivel törődsz. Ugyanúgy fogsz élni, én meg csak ott leszek, igaz?
- Nem…
- Igen, pontosan ez az.
- Csak nem látom a lényegét annak, hogy Seattle-be költözzek, aztán megint költözzek a következő évben.
- Már megmondtam neked, hogy nem költözöm Angliába. Mindig is Seattle-ben akartam élni, a könyvkiadásban dolgozni és esetleg író lenni, tudod, hogy Seattle a legjobb hely erre.
- Ez nem csak rólad szól.
- Soha nem rólam szól.
- Én is azt tervezem, hogy a könyvkiadásban dolgozom majd, és nincs problémám azzal, hogy ezt Angliában tegyem, akkor neked miért van?
- Ennek semmi értelme! Azt mondod, hogy még nem is gondoltál a jövőnkre, de azt tervezed, hogy Angliába költözöl velem. Melyik akkor? – ülök le a székre.
Be kell vallanom, elég büszke vagyok magamra, amiért nem kezdtem el hisztérikusan sírni és beadni a derekamat. Meg kellett volna innom még egy italt vagy kettőt, akkor aztán tényleg adtam volna neki.
- Mindkettő. De most már csak feldühítesz. Végeztem ezzel az értelmetlen, kurva beszélgetéssel. Ha még mindig nyaggatni akarsz ezzel az istenverte esküvővel, akkor ezzel az erővel el is mehetsz, mert ez vagyok én. Kell, vagy nem kell, mint ahogy mondtam, ha nem tetszik, menj el.
Ahelyett, hogy sírnék, elmondanám neki, hogy én is itt élek és nem küldhet el csak úgy, kisétálok a szobából és be a hálóba.
Most, hogy Harryt nem érdekli, hogy egyáltalán itt vagyok-e vagy sem, megbánom, hogy ezt felhoztam neki. Tudom, hogy ezt meg kellett tenni, de most, hogy nem úgy ment, ahogy akartam, fáj. Fáj, hogy őt ez nem érdekli annyira, mint engem, fáj, hogy nem szeret eléggé ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegye velem a jövőt, és fáj, hogy elég hülye voltam, hogy azt gondoljam, meg fog változni. Mindig azt mondta korábban, hogy nem randizik, így a kis… ostoba és kis részem azt gondolta, hogy megváltoztathatom a véleményét a házassággal kapcsolatban is.
Várok egy pár percet, hogy Harry bejöjjön a szobába, nem bocsánatkérésre számítva, de akkor is látni akarom őt. Ez az én problémámnak a gyökere. A tény, hogy a szörnyű dolgok ellenére, amiket mond nekem, még mindig azt akarom, hogy az ágyban feküdjön velem.
Átöltözöm a pizsamámba, előveszem a nook-omat és olvasok, azt akarva Harrytől, hogy bejöjjön a szobába. Éppen ahogy kezdek elaludni, hallom a bejárati ajtót becsapódni, de túlságosan kimerült vagyok érzelmileg, hogy hajszoljam őt.

Harry szemszöge
Kibaszott Louis. Annyira rohadtul dühítő.
Fogalmam sincs, hová a fenébe megyek, de el kellett jönnöm abból a lakásból. Nem bírom őt feldúltan látni, de a ma este más volt, nem volt feldúlt. Dühös volt, és nem akarta beadni a derekát. Nem számít, milyen szarságot vágtam hozzá, ő nem állt meg. Az alkohol miatt. Annak kell lennie.
Alkohol.
Megfordulok az autóval és visszaindulok a Canal Street Tavern-re, nem akarok odamenni, ha netalán Niall és a csapat még ott van, de van egy hely a közelben, ahol régen mindig ittam. Imádom Washingtont és a hülyéket, akik soha nem kérik el a személyit a főiskolás gyerekektől.
Louis hangja játszódik le a fejemben, figyelmeztetve, hogy ne igyak ismét a legutóbbi alkalom után, de leszarom. Túllökött a határaimon, és szükségem van egy italra.
Mi a fenéért nem mesélt nekem az állásról Seattle-ben? Persze, tudtam, hogy ez eljön, ahogy Christian dicséri Louis kemény munkáját, de nem vártam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
Nem költözöm Seattle-be, Liam és az ő szar tanácsa elmehet a picsába. Csak azért, mert ő követni akarja a barátnőjét, nem jelenti azt, hogy én is ezt akarom. Most már látom, összepakolom a dolgaimat, Seattle-be költözöm Louis-val, aztán két hónappal később úgy dönt, hogy elege van a szarságaimból és elhagy. Annak az esélye, hogy Angliában marad velem, sokkal magasabb, senkit nem fog ott ismerni, csak engem, és minden az én oldalamon lesz. Tőlem fog függeni mindennel kapcsolatban, még az irányokkal is, hogy végigmenjen az utcán. Seattle-ben, az az ő világa lesz, nem az enyém, és olyan könnyen ellökhetnek onnan, ahogyan belekerültem.
Amikor megérkezem a bárba, a zene halk és nincs sok ember bent. Egy ismerős szőke áll a pult mögött, és egy mosollyal üdvözöl.
- Rég nem láttalak, Harry. Hiányoztam? – vigyorodik el a lány, majd megnyalja telt ajkait, emlékeztetve az együtt töltött éjszakáinkra.
- Ja, most pedig adj egy italt – válaszolom.

Louis szemszöge
A Harryvel való veszekedés emlékei játszódnak el a fejemben, mielőtt kinyitom a szemeimet. Nyugtalanul a nappaliba sétálok arra számítva, hogy a kanapén alszik, de nem. Átkutatom érte a lakást, de nincs itt. Biztosan korán felébredt ma reggel és elment előttem. Bár ez furcsa lenne, inkább elgondolkozom a másik lehetőségen, hogy egyszerűen nem jött haza.
Nincs energiám arra, hogy valós erőfeszítést tegyek bele a megjelenésembe ma, így egy WSU-s pólót és egy farmer veszek fel. Kísértésbe esek, hogy jóganadrágba bújjak, csak hogy bosszantsam Harryt, de sehol sem találom. Ismerve őt valószínűleg elrejtette vagy eltette a kocsija csomagtartójába a végtelen mennyiségű pólóival.
Még mindig nem tudom elhinni, ahogy a tegnap este alakult, és remélem, hogy ezt civilizáltabban meg tudjuk beszélni ma most, hogy józan vagyok és tisztábban gondolkozom. Még mindig akarok mindent, amit korábban akartam, de hajlandó vagyok meglátni, hogy találkozhatunk-e középen, köthetünk-e kompromisszumot.
Harry nem veszi fel a telefont, amikor megpróbálom felhívni őt, és még egyik üzenetemre sem válaszolt, mire elindulok, hogy találkozzak Liammel a kávézóban az órák előtt. Remélem, hogy a vallásóra nem lesz olyan kínos, mint a tegnap esti párbeszéd Harry és Soto professzor között.
Liam egy asztalnál ül, amikor megérkezem, az előtte lévő két italra mutat.
- Már megvettem a tiédet – mosolyodik el, aztán felemeli nekem a papírcsészét.
- Köszönöm – a kávé édes, mégis keserű íze feloldja a gyomromban lévő beteg érzés egy kis részét. Még mindig nem hallottam Harry felől.
- Nézz csak magadra, úgy nézel ki, mint egy rendes egyetemista – ugrat Liam, a pólómra mutatva.
- Ugyanez rád is vonatkozik – nevetek fel. Ő egy WSU pulóvert és farmert visel.
- Milyen volt az este, miután eljöttem? Történt valami érdekes? – kérdezi.
- Uhmm… nos, nem igazán – hazudom, nem akarok beszélni róla. Legalábbis még nem.
- Ugyanez, majdnem azonnal elaludtam, miután hazaértem – mondja nekem Liam, aztán elindulunk az órákra.

2016. május 13., péntek

Chapter 165

Sziasztok! :)
Először is köszönöm, hogy drukkoltatok a héten, az 5-ből 4 zh-m jó lett, azt az egyet meg majd megoldom vizsgaidőszakban :D A végzősökre is gondoltam a héten, remélem az e heti érettségik is jól mentek :) És akkor a fejezet. Hát... nem is tudok róla mit mondani. A végére elromlik, és már nem is nagyon fog ez javulni, ennyit mondhatok. Kíváncsi leszek a véleményeitekre, mint mindig. Az új olvasókat pedig köszönöm köreinkben :) ♥
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 165
 
- Az a srác… a színpadon… a te vallástanárod? – kérdezi tőlem Harry, annak ellenére, hogy Tristan az előbb mondta el neki.
- Igen – fejezem be az italomat, majd elkezdek körülnézni az asztalon egy másikért.
- Egy bandában van? Milyen kibaszott béna – dől Harry hátra a székén és a szemét forgatja, a faasztalon dobolva az ujjaival.
- Elég jók, tényleg – szólal meg Niall, egyértelműen tesztelve Harry türelmét ma este.
- Milyen furcsa, hogy idejöttél, ő meg itt lép fel? Micsoda véletlen! – mondja nekem Liam. Ja, véletlen.
- Megkért, hogy jöjjek el, hogy hozzak el pár barátot – magyarázom meg, még mindig nem nézve Harryre.
Ez az egész dolog egyáltalán nem olyan nagy ügy, de Harryvel minden nagy ügy.
- Kér valaki másikat? – kérdezi Niall, feltartva egy újabb korsó sört.
- Ó – úgy húzza fel Liam az orrát, hogy pontosan tudom, mit gondol.
- Sehová sem kellene meghívnia téged, ő egy tanár – ráncolja a homlokát Harry, nyilvánvalóan bosszús amiatt, hogy ki lett zárva a lakásból, és talán, hogy Zayn itt van.
- Ez nem olyan. Ő egy kedves srác, Harry – felelem csendesen.
- Te azt hiszed, hogy mindenki kedves, Lou, naiv vagy.
- Ő egy egyetemi tanár, hihetetlenül amatőr lenne, ha bármi is több lenne ezzel kapcsolatban. Ez csak egy műsor. Ennyi.
- Persze, Louis – mondja nyers hangon Harry.
- Mindenesetre… élvezzük a zenét – feleli Zayn Harryre nézve.
A kezem azonnal Harry combján pihen meg arra törekedve, hogy a feszültség egy részét eltüntessem, a levegő tele van vele, a fejem pedig elkezd szédülni az alkoholtól. Harry haragos pillantást vet Zaynre néhány másodpercre, de nem mond semmit.
- Tíz perc múlva visszajövünk! – jelenti be Soto professzor a mikrofonon keresztül.
- Valószínűleg meg kell próbálnia megtanulni, hogyan kell ténylegesen énekelni – morogja Harry az orra alatt.
- Milyen volt a meccs? – kérdezem tőle és Liamtől.
A meccs biztosan nem ment túl rosszul, mivel Liam velem szemben ül. Még mindig furcsa, hogy Liam itt van velünk, nem tudom, miért hozta őt Harry, de örülök, hogy megtette. Bárcsak gyakrabban lóghatna velünk.
- Nagyszerű volt, nyertünk – ragyogja Liam, aztán felköhög. – Utálom a cigarettát – panaszkodik, mire egyetértően bólintok.
- Hiányoztál – hajolok Harry vállához, úgy tűnik, kissé ellazul.
- Már igen? – kérdezi bátortalanul, egy mosoly lassan az arcára kúszik.
- Igen, hiányoztál – felelem, majd érzem a kezét az enyémen megpihenni a lábán.
- Mennyit ittál már? – kérdezi.
- Ne már megint – forgatom a szememet játékosan, és egy nagy kortyot iszom a poharamból.
- Csak kérdezem – ajkai veszélyesen közel vannak a fülemhez, elég közel ahhoz, hogy kirázzon a hideg.
- Nem tudom megmondani, hogy milyen hangulatban vagy – mondom úgy, hogy csak ő hallhasson engem.
- Én sem. Dühös vagyok, hogy meghívott ide a tanárod, és dühös vagyok, hogy ő itt van – feleli, tudom, hogy Zaynre utal. – De hiányoztál, és most már itt vagyok.
- Oké – mondom, örülök, hogy úgy tűnik, ma este nem akar verekedést kezdeni. Még.
- Billiárdoznunk kellene – javasolja Steph, a sornyi biliárdasztal felé bólintva, amik néhány lépésre vannak.
- Igen! Nagyszerű ötlet – feleli Tristan.
- Harry, Louis, benne vagytok? Két asztal van – mondja Niall.
- Igen, én játszok – áll fel Harry.
- Én nem játszom… – mondom neki. Még soha nem biliárdoztam, és szörnyű vagyok mindenben, ami versenyzést foglal magában, kivéve, ha az tudományos, persze. – Majd Liammel ülök – mosolyodom el. Amúgy sem tetszik az ötlet, hogy itt hagyjam Liamet egyedül ülni, nem mintha nem tudna vigyázni magára, de szét fogja unni az agyát, ez valószínűleg már meg is történt.
Harry a biliárdasztalok felé néz, aztán vissza rám, mintha felmérné a távolságot, mielőtt bólint és követi Niallt. Reméltem, hogy megcsókol, de nem igazán vártam tőle, így csak kissé vagyok csalódott, amikor nem teszi meg.
- Szóval milyen volt a meccs igazából? – kérdezem Liamtől, amikor Harry már nincs hallótávolságon belül.
- Jó volt. Viselkedett – nevet fel Liam.
- Harry? Most tudom, hogy hazudsz – ugratom őt, és csatlakozom hozzá a nevetésben. – Kérsz egy italt vagy valamit? – kérdezem tőle.
- Nem, de azért köszi – tapogatja meg a zsebét, mielőtt előveszi a telefonját. – Szia, babe – amint felveszi a telefonját, ismét elkezdődik a zene. – Várj – mondja, eltakarva a hangszórót. – Danielle az, és kissé késő van… szerintem elindulok haza, kivéve, ha szükséged van arra, hogy maradjak? – kérdezi Liam.
Átpillantok Harryre, aki Niallel biliárdozik mosolyogva és lehajolva, mivel ő következik.
- Nem, menj csak. Örülök, hogy eljöttél. Többet kellene velünk lógnod – mosolyodom el.
- Ebben én nem vagyok olyan biztos – kuncog fel, aztán elköszön.
Miután Liam eltűnik, eszembe jut, hogy itt maradtam Zaynnel és Rebeccával. El akarok menni, hogy Harry mellett álljak, miközben játszik, de az italomat is be akarom fejezni és élvezni a zenét.
A második lehetőséget választom, és újra megtöltöm a poharamat. Az ivás soha nem alakul jól nekem, de már elkezdtem, Harry pedig úgy tűnik, hogy ismét jó… vagyis valamelyest jó hangulatban van.
- Te és Harry mióta vagytok együtt? – hallatszik át a zenén Rebecca hangja.
- Körülbelül négy hónapja – mondom neki, inkább azt az időpontot választva, amikor elkezdtük… ezt az akármit, amit kezdetben csináltunk.
- Wow, az hosszú idő! – mosolyodik el tökéletes mosolyával.
- Nem igazán – felelem, Natalie és én sokkal tovább voltunk együtt.
- Olyan cukik vagytok! – visítja, fejét Zayn vállán pihentetve.
- Igen… ti is – mondom neki. Zayn szemei találkoznak az enyémekkel, de elnézek. – Mióta találkozgattok egymással?
- Csak egy hete körülbelül.
- Az jó… – nem tudom, mit mondhatnék még, így megfogom a poharamat, és iszom egy kortyot.
- Nagyon klassz, hogy ti még mindig barátok vagytok, a legtöbb ex utálja egymást – néz fel Zaynre Rebecca.
- Kik? –kérdezem.
- Ti ketten – mutat Zaynre és rám.
- Ó… nem! Mi nem… mi nem… – keresgélem a szavakat.
- Mi csak barátok vagyunk – mondja neki Zayn.
- Tényleg? Bocsánat! Csak azt hittem, hogy jártatok vagy valami. Úgy tűnik – von vállat Rebecca.
- Nem, nem jártunk – feleli ismét Zayn.
Miért gondolná azt, hogy Zayn és én jártunk? Egész este alig beszéltünk.
- Mindjárt visszajövök – mondom nekik, aztán felkelek az asztaltól, hogy a mosdóba menjek. Az összes sör egyenesen a húgyhólyagomba ment, és őszintén, nem akarok tovább Rebeccával beszélni.
Kihasználom az időmet a mosdóban, megmosva a kezeimet és az arcomat. Szemeim kissé véreresek az ivástól, de összességében nem nézek ki túl rosszul. Nem olyan jól, mit Rebecca, de nem rosszul. Amikor visszasétálok a sötét folyosóra, majdnem belefutok valakibe. A koponyás tapasz a bőrkabát ujján pontosan a tudtomra adja, hogy ki az.
- Jól vagy? – kérdezi tőlem Zayn. Teszek pár lépést hátra, mielőtt válaszolok.
- Igen, jól vagyok – felelem.
- Másnak… tűnsz? – húzza fel a szemöldökét.
- Nem, csak kissé részeg vagyok. Miért nem mész csak vissza Rebeccához? – csattanok fel, aztán eltakarom a számat. Miért mondtam ezt?
- Mi a baj Rebeccával? – kérdezi, keresztbe téve a karjait.
- Semmi…
- Miért nem kedveled őt?
- Soha nem mondtam, hogy nem kedvelem őt – védekezem.
- Egész este goromba voltál hozzá.
- Nem szándékosan. Csak… csak mérges voltam Harryre, és rajta töltöttem ki.
- Ó… azt hittem… Mindegy – túr bele ujjaival a hajába, amitől feláll az eleje. Úgy néz ki, mint egy modell. Az agyam rám kiabál, hogy ne beszéljek a számmal, de nem jár sikerrel.
- Mit hittél? – kérdezem.
- Nem tudom… talán azt, hogy azért nem kedveled őt, mert ő tudod, velem van itt? – zavarban van, de a szemeiből meg tudom mondani, hogy már ő is ivott.
- Nem, természetesen nem! – hangom sokkal magasabban jön ki, mint akartam. – Úgy értem, nem. Nem ezért.
- Persze… Nem tudom, miért mondtam ezt – feleli.
- Mi tart ilyen sokáig? – ugrom meg Harry hangjától.
- Semmi – válaszolja Zayn, majd besétál a férfimosdóba.
- Mi a fene volt ez? – kérdezi Harry, amikor odaérek hozzá.
- Semmi, a randijáról beszélt – mondom neki.
- Mi van vele?
- Csak róla, befejezted a játékot? – kérdezem, hogy témát váltsak.
- Nem, csak megnéztelek. Liam akkor elment?
- Igen, Danielle felhívta őt.
- Liam annyira irányítható a barátnője által – feleli Harry.
- És? Ez nem rossz dolog – türelmem kezd elfogyni, köszönhetően az alkoholnak.
- De igen, az, a legrosszabb igazából. Menjünk, hogy befejezhessem a játékot. Ne tűnj el megint, kérlek.
- Nem tűntem el. A mosdóba mentem – éppen mielőtt elkezdeném mondani neki, hogy ne legyen már ilyen rohadtul főnökösködő, kezemet az övébe veszi, és visszavezet a biliárdasztalokhoz. Harry nyer Niall ellen, Steph és Tristan pedig a másik asztalnak dőlve smárolnak, így feltételezem, az ő játékuk sosem fejeződött be. Zayn Rebeccával ül, karjával a lány körül, ahogy Rebecca a fülébe beszél.
A The Reckless Few előadja az utolsó dalukat, majd a teremben mindenki tapsol, kivéve Harryt persze. Be kell vallanom, nagyon le voltam nyűgözve.
- Köszönjük mindenkinek, hogy eljöttetek! – szólal meg Soto professzor, aztán lejön a színpadról. Figyelem őt, miközben felénk sétál. – Mr. Tomlinson! Nem gondoltam, hogy tényleg felbukkan – mosolyodik el. Harry karja azonnal a derekam köré fonódik.
- Elhoztam néhány barátot – mutatok a kis baráti társaságomra, Steph és Tristan még mindig csókolózik természetesen.
- Tényleg? Köszi. Szóval mit gondol? Nem volt túl rossz, igaz? – nevet fel.
- Harry vagyok. A párja – szól közbe Harry.
Meg tudom mondani, hogy a tanár össze van zavarodva, és leginkább akkor lepődik meg, amikor Harryre néz. Valószínűleg az egész baráti társaságom meglepte. Egyértelműen kitűnök közülük.
- Én Jonah vagyok, örülök, hogy találkozunk – mondja neki Soto professzor, kinyújtva a kezét Harrynek, hogy megrázza.
- Maga egy tanár, igaz?
- Igen, de jobban szeretem, ha Jonah-nak hívnak a tantermen kívül – jegyzi meg Soto prof… Jonah.
- Gyakran látja a diákjait a tantermen kívül? – kérdezi Harry. Megpróbálom meglökni egy kicsit Harryt, hogy hagyja abba, de fogása szorosabb lesz a derekamon.
- Igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy igen – úgy tűnik, Jonah egyáltalán nem ijed meg Harrytől.
- Hmm… maga nem lesz ennek a diáknak a közelében a tantermen kívül – int Harry felém. Túl gyorsan lélegzek be és majdnem megfulladok a füstös levegőtől, mindenki tekintetét magamra vonva a kínos párbeszédről.
- Ó, szóval maga akkor az a típus? – vigyorodik el Jonah.
- Milyen típus?
- A féltékeny típus – Jonah még csak nem is pislant, miközben Harry közelebb lép hozzá, még mindig fogva engem.
Ez nem történik meg most a tanárom és a párom között. Mennyire hihetetlenül kellemetlen. Csak egy szép, nyugodt estét akarok Harryvel, főleg mivel kissé részeg vagyok.
- Nem, én az a típus vagyok, aki megbizonyosodik róla, hogy semmi nem történik vele.
- Egy kicsit túloz, nem gondolja? – Jonah tényleg keresi a bajt.
Általában sajnálom azt, bárki is van Harry haragjának a végén, de kezdem azt gyanítani, hogy Jonah kezelni tudja a sajátját, még Harryvel is.
- Mennünk kellene – mondom Harrynek, beszédem kissé egybefolyóan jön ki.
- Nem akarja ezt csinálni, higgye el – szűri ki Harry a fogai között Jonah-nak.
- Én nem csinálok semmit. Köszönöm, hogy eljött, Mr. Tomlinson, találkozunk holnap az órán – mosolyodik el Jonah, aztán elsétál.
- Ez erős volt – szólal meg Niall egy nevetéssel. Niall arca elhomályosodik, így pislogok párszor.
- Menjünk – Harry nem is ad lehetőséget, hogy válaszoljak, vagy hogy egyáltalán bárkitől is elköszönjek, mielőtt kivezet. – Mi a fasz volt ez? – kiáltja Harry, amint kilépünk a hideg levegőbe.
- Nem tudom! Nyilvánvalóan valamilyen oda-vissza vitátok volt – forgatom a szememet.
- Egyáltalán miért fogadtad el a meghívását ma este? Tudod, hogy milyen kibaszott hülyén nézek ki ettől? – dobja a karjait a levegőbe.
- Nem, nem nézel ki ettől hülyén! És ne beszélj csúnyán velem.
- De, igen! Meg kellett volna mondanod neki, hogy menjen a picsába. Add ide a rohadt kulcsokat – nyújtja ki a kezét, majd beleejtem a kulcsokat.
- Abba kell hagynod – nyögök fel, a fejem már így is lüktet.
- Abbahagyni? Te vagy az, aki a tanároddal lógsz együtt, meg sem említve Zaynt, amíg nem voltam ott. Hadd találjam ki, kibaszott Trevor a mosdóban van? – kiabálja, kinyitva az ajtót és beszállva.
- Túlreagálod. Semmi rosszat nem csináltam, egyáltalán semmit – emlékeztetem őt, dühöm minden egyes pillantással nő, amit felém intéz.
- Te… nos… te… nem kellett volna beleegyezned, hogy ide gyere. Láttad, ahogy hozzám beszélt? Távol kell maradnod tőle. Nyilvánvaló, hogy mik a szándékai.
Megharapom az arcom belső felét, hogy megakadályozzam magamat, hogy felnevessek.
- Csak mérges vagy, hogy valaki ténylegesen szembeszállt veled – felelem, mire megállítja az autót.
- Nem, Louis. Azért vagyok mérges, mert minden alkalommal, amikor megfordulok, valaki megpróbál veled valamit, és kurvára elegem van ebből! – ordítja, a kocsi kis terétől hangja sokkal hangosabb.
- Senki nem próbál meg velem semmit! Te vagy az, aki a bolhából elefántot csinál, és tényleg nagyon feldühítesz – beszél helyettem az alkohol.
- Én dühítelek fel? Akkor mit kellene tennem? Csak engedjem meg minden srácnak, aki akar téged, hogy megkapjon?
- Ez egyébként sem nagyon számít, nem? – csattanok fel, kinézve az ablakon, miközben Harry ismét elkezd vezetni.
- Mi?
- Amúgy sem akarsz velem közös jövőt, szóval ez nem számít – felelem, megtagadva azt, hogy ránézzek.

2016. május 6., péntek

Chapter 164

Helló! :)
Először is, remélem, jól sikerültek az érettségik a végzősöknek, nekem is több ismerősöm érintett (volt), úgyhogy drukkoltam nagyon. Azt hiszem, az én zh-m sem lett rossz, viszont most ti gondoljatok rám, mert jövőhéten péntek kivételével mindennap lesz zh-m :') És akkor a fejezet. Hát elég érdekes, és most már jönnek a bonyodalmak, szóval készüljetek fel... mindenre. Kíváncsi leszek a véleményeitekre. Ó, és ez már durvább függővég, mint amik mostanában voltak, remélem, kibírjátok jövőhétig, addig lehet találgatni, hogy mi lesz :D
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 164
 
- Nem tudom elhinni, hogy te és Harry itt laktok… milyen fura – mondja Tristan, amikor ő és Steph megérkeznek a lakásba.
- Nekem is fura még mindig, néha – vallom be.
- Tényleg szép hely – dicsér Steph, mire elmosolyodom.
- Köszönöm.
- Szóval mi ez, hogy Harry és Liam együtt lógnak? – kérdezi Tristan. Mindannyian az asztalhoz ülünk le a konyhában.
- Nos, már jól kijönnek egymással, nagyjából, és Liamnek egy hoki meccsre vettünk jegyeket karácsonyra, úgyhogy Harry elment vele – magyarázom.
- Jegyeket vettünk? Úgy hangzotok, mint egy házaspár. Mi a fenéért akarna Harry bármit is venni Liamnek karácsonyra? – nevet fel Tristan.
Nem gondoltam arra a tényre, hogy Harry barátai közül senki sem tudja, hogy Liam az ő mostohatestvére. Nem vagyok biztos benne, hogy Harry bánná-e, ha megtudnák, de úgy döntök, hogy egyelőre nem mondom el nekik. Sosem tudom, hogy mi fogja őt felhúzni.
- Úgy értem, én vettem neki, de Harry ott volt, amikor odaadtam neki – hazudom, aztán megpróbálok témát váltani. – Ha meghallok még egy embert a házasságról beszélni – nyögök fel, megdörzsölve a halántékomat az ujjbegyeimmel.
- Bocs, meg sem kérdezem, miért – mosolyodik el, majd elővesz egy sört a táskájából.
- Ezzel vezettél? – kérdezem rémülten.
- Igen, nincs nyitva – nevet fel Tristan, és a pólójával kinyitja a tetejét.
- Szóval ki játszik a Canal Street-en, akit ismersz? – kérdezi tőlem Steph.
- Igazából a tanárom.
- Mi? Hány éves a pasi? – érdeklődik.
- Huszonkettő.
- Woah, fiatal, hogy tanár legyen – iszik még egy kortyot a söréből Tristan.
- Igen, és benne van egy bandában – jegyzem meg.
- Kifejezetten téged hívott meg, hogy menj el ma este? – teszi fel a kérdést Steph, megváltozó arckifejezéssel.
- Igen… vagyis nem. Azt mondta, hogy az összes barátom hozzam el, de mivel nekem nincs sok, ti ketten vagytok a legközelebbiek ehhez – csipkelődöm.
- Kösz, te barom. Mindenkit fel kellene hívnunk, hogy jöjjenek el! – feleli Tristan, és nem vesztegeti az időt, hogy elővegye a telefonját.
- Mollyt ne – teszem hozzá, mire Steph-fel mindketten felnevetnek.
- Természetesen nem, most van valami új pasija, szóval nincs olyan sokat velünk amúgy se, mióta eltapostad őt – mondja nekem Tristan, és mindhárman nevetésben törünk ki.
- Írok Zaynnek és Niallnek. Tessa megbukott két tárgyból a múlt félévben, úgyhogy ő lényegében el van zárva, nem is csinál már annyi bulit, mint régen – feleli Steph.
Tudom, hogy Harry valószínűleg nem lesz felvillanyozva attól, hogy Zaynt is meghívták, de nem mondom azt nekik, hogy ne szóljanak neki.
- Tényleg? Nincsenek bulik a diákszövetségi házban? – tátom el a számat.
- Ó, még mindig vannak bulik, csak Tessa nem vesz részt a szervezésben úgy, mint korábban – nevet fel Tristan.
- Nem is tudom, hogy mikor kezdődik a fellépés – jövök rá, míg Steph válaszra vár a barátaitól.
- Valószínűleg kilenckor, az a szokásos időpont ott – mondja nekem Steph.
- Átöltözöl, igaz? – kérdezi Tristan savanyú kifejezéssel az arcán.
- Azt hiszem. Úgy értem, ez nem (is not)… nem (isn’t) – javítom ki magam. – olyan rossz, de igen, át akartam öltözni.
- Jó – mosolyodik el.
Másik farmer veszek fel és egy egyszerű fekete pólót. Régen volt már… igazából nem is emlékszem az utolsó alkalomra, amikor bárhová is elmentem volna egy baráttal Harry nélkül.
- Zayn és Niall ott találkoznak velünk kilenckor, szóval hamarosan el kellene indulnunk – mondja Steph, amikor visszasétálok a nappaliba.
- Nagyon dögösen nézel ki, csak állítsd fel a hajadat – ajánlja Tristan.
- Mint a régi szép időkben – forgatom rá a szememet, mire felnevet.
- Néhány dolog sosem változik – nyújtja ki rám a nyelvét, mielőtt még egy kortyot iszik.
Kényszerítem magamat, hogy ne gondoljak tovább a „régi időkre”. A napok, amik alatt hülyére vett az összes „barátom”, beleértve Steph-et és Tristant is. Nem akarok a múlton időzni, már úgy döntöttem, hogy megbocsátok nekik, így nem vagyok hajlandó megengedni az agyamnak, hogy a fájdalmas emlékekhez vándoroljon.
- Külön autóval megyek, ha netalán előbb mennék el, mint ti – mondom Steph-nek és Tristannak, miközben kisétálunk.

Harry szemszöge
- Láttad ezt?! Hogy a fenében ért ez pontot?! – ordítja Liam mellettem. Még amikor mérges, akkor is úgy néz ki, mint egy punci. – Ne már! – kiabálja ismét, én pedig megharapom a nyelvemet nevetésemben.
Azt hiszem, Louis-nak igaza volt, Liam nem túl szörnyű társaság, nyilvánvalóan nem az első választásom, de nem olyan rossz.
- Azt hallottam, hogy minél többet kiabálsz és ordítasz, annál valószínűbb, hogy ők nyernek – mondom neki.
Liam figyelmen kívül hagy és megint kiabál, én megrázom a fejemet, aztán előveszem a telefonomat a zsebemből, hogy írjak Louis-nak. Már több mint egy órája nem hallottam felőle, és azt tervezi, hogy Tristannal lóg együtt ma este, én pedig tudni akarom, hogy mi lesz ebből. Egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy Louis Tristannal legyen nélkülem. Küldök neki egy gyors üzenetet, hogy merre van, majd figyelmemet ismét Liamnek szentelem.
- Igen! – kiabálja Liam, amikor az ő csapata nyeri meg a meccset az utolsó másodpercben.
A tömeg kiözönlik az arénából, én meg átnyomulok rajta.
- Figyelj oda – szólal meg mögöttem egy hang.
- Bocs – kér bocsánatot Liam.
- Erre gondoltam én is – mondja a hang, mire megfordulok, egy ideges Liamet és egy seggfejet látva meg, aki az ellenfél csapat mezét viseli. Liam nyel egyet, de nem mond semmi mást, ám a férfi folytatja a gúnyolódást.
- Nézd, milyen rémültnek néz ki – feleli egy másik hang, a seggfej egyik barátja, feltételezem.
- Én… én… – dadogja Liam. Most viccelsz velem?
- Menjetek a picsába, mindketten – morgom, mire mindketten megfordulnak, hogy rám nézzenek.
- Vagy mi lesz? – érzem a sört a magasabbik leheletén.
- Vagy a szart is kiverem belőled mindenki előtt ebben a tömegben és meg leszel alázva, ez lesz – figyelmeztetem őt, komolyan gondolva minden egyes szót.
- Gyerünk, Dennis, menjünk – az alacsonyabb, úgy tűnik, az egyetlen, aki értelemmel rendelkezik, meghúzza a barátja mezét, aztán eltűnnek a tömegben.
Megfogom Liam karját, és húzom őt az út hátralévő részében, Louis le fogja tépi a golyóimat, ha hagyom, hogy megverjék Liamet ma este.
- Köszi ezt, nem kellett volna megtenned – szólal meg Liam, amikor elérjük az autóját.
- Ne tedd ezt kínossá, oké? – vigyorodom el, mire megrázza a fejét, de hallom őt csendesen nevetni magának.
- Visszavigyelek a lakásodhoz most? – kérdezi néhány percnyi kínos csend után.
- Ja, persze – újra leellenőrzöm a telefonomat, hogy lássam, Louis válaszolt-e, de nem. – Elköltözöl? – kérdezem Liamtől.
- Még nem tudom, nagyon szeretnék közelebb lenni Danielle-hez – magyarázza.
- Akkor miért nem költözik ő ide?
- Mert az ő balett karrierje itt nem működne, New York City-ben kell lennie.
- És te csak feladod az életedet és elköltözöl érte? – kötekedek.
- Igen, inkább teszem ezt, minthogy továbbra is messze legyek tőle. Amúgy sem bánom a költözést, New York City fantasztikus hely lenne, ahol élhetek. Ez nem mindig arról szól, hogy egy ember van a kapcsolatban, tudod? – feleli.
- Ez rám akart irányulni?
- Nem pontosan, de ha úgy gondolod, hogy igen, akkor talán igen.
- Fogd be a szád, megtennéd?
- Azt mondod, hogy nem költöznél New Yorkba, hogy Louis-val legyél?
- Igen, pontosan ez az, amit mondok. Nem akarok New Yorkban élni, úgyhogy nem fogok New Yorkban élni.
- Tudod, hogy nem New Yorkra gondolok, hanem Seattle-re. Louis Seattle-ben akar élni.
- Angliába fog költözni velem – mondom neki.
- Mi van, ha nem? Tudod, hogy nem akar, akkor kényszerítenéd rá?
- Nem kényszerítem őt arra, hogy bármit is tegyen, Liam. Azért fog elköltözni, mert majd nem akar nélkülem lenni, ilyen egyszerű – ellenőrzöm a telefonomat még egyszer, hogy megpróbáljam elvonni a figyelmemet a bosszúságról, amit a bájos mostohatestvérem okoz nekem.
- Egy seggfej vagy.
- Soha nem állítottam, hogy nem vagyok – vonok vállat.
Tárcsázom Louis számát, és várok rá, hogy felvegye. Nem teszi. Nagyszerű, kibaszott nagyszerű. Remélem, hogy még mindig otthon lesz, amikor odaérek, ha Liam nem vezetne ilyen istenverte lassan, mostanra már ott lennék. Csendben maradok, a felszakadt bőrt piszkálva a körmeim körül. Vagy három órának tűnő idő után Liam bekanyarodik a lakásom elé.
- A ma este nem volt olyan rossz, ugye? – kérdezi tőlem, miközben kiszállok az autóból és felkuncogok.
- Nem, azt hiszem, nem volt rossz – vallom be. – Ha bárkinek elmondod, hogy ezt mondtam, megöllek – ugratom, mire elmosolyodik, mielőtt elhajt.
Nem jövök rá addig, amíg ki nem lépek a liftből, hogy a kulcsaim még mindig a lakásban vannak, és ha Lou nincs itt, ki vagyok zárva. Az ajtó zárva van, ő pedig nem veszi fel a telefontját, amikor megpróbálom felhívni újra. Kibaszottul tökéletes. Nem maradt más lehetőségem, mint visszahívni Liamet és megint felvetetni magamat vele.

Louis szemszöge
Amikor megérkezünk a Canal Street Tavern-hez, a bár kisebb, mint vártam. Az épület úgy néz ki, mintha fából készült volna, egy ténylegesen régi stílusú kocsma. A belső téma úgy tűnik, hogy vonatok, ami a kocsma egész kinézetéhez illik.
- Azt hittem, hogy a dohányzás bent már nem legális? – kérdezem Tristantól, miközben megmutatom az ajtónál lévő nőnek a jogsimat az életkorom igazolására. Egy vonat alakú pecsétet nyomnak a kezemre, aztán követem Tristant a sötét, füsttel teli terem végébe.
Utálom a cigaretta szagát, és máris érzem viszketni a torkomat. Zayn és Niall felállnak a kis kerek asztaltól, majd Niall köszönt elsőnek.
- Louis! Hol van Harry? – kérdezi egy édes mosollyal.
- Ő… egy hoki meccsen van – mondom neki, szándékosan kihagyva minden további részletet.
- Király. Kérsz egy italt? – érdeklődik, mire körbenézek a teremben. – Senki nem fogja észrevenni, hidd el. Jó borravalót adok – vigyorodik el, én pedig egyetértve bólintok. Én fogok hazavezetni, úgyhogy csak egy pohárral ihatok, egy ital nem gond.
- Szia, Lou – szólal meg Zayn anélkül, hogy a szemembe nézne, miközben leül. Nem tudom, miért nem vettem észre korábban a lányt, aki mellette ül.
- Uhm… szia – nem tehetek róla, de a lányra bámulok, gyönyörű.
- Szia, Rebecca vagyok, örülök, hogy találkozunk – mosolyodik el.
- Szia, én Louis vagyok – kényszerítek ki egy mosolyt.
Rebecca Zaynhez hajol, és én valamilyen oknál fogva azonnal elnézek.
- Igyunk egyet, hogy élvezhessük a műsort – mondja Tristan Steph-nek, aztán Niall tölt nekem egy pohár sört az asztalon lévő nagy korsóból. Nem igazán szeretem a sört, de gorombaság lenne visszautasítani az italt, amit nekem ad, úgyhogy helyette csak iszom egy kortyot. Pont olyan rossz íze van, mint emlékeztem, de mindennek ellenére tovább iszom.
- Oké, mindenki! Ma este elég jó felállásunk van, először egy helyi banda lép fel, akik talán vagy talán nem fejeztek már be egy üveg Jacket egymás között! Nagy tapsot a The Reckless Few-nak! – kiáltja a mikrofonba egy rasztahajú fiatal férfi a mikrofonba.
Minden figyelem a színpadra irányul, Jon… Soto professzor az első, aki felsétál a kis színpadra. Sima sötétkék ing van rajta és fekete farmer lyukakkal a térdénél. A gondolat, hogy ő az én tanárom, nagyon furcsának tűnik most, látni őt így öltözve, és ahhoz készülődve, hogy fellépjen a színpadon egy bandával.
Niall mellett foglalok helyet, szemben Zaynnel és a randijával.
- Melyik az? – hajol át Tristan az asztalon, hogy megkérdezze tőlem.
- Az, aki kékben van – mondom neki, miközben elkezdődik a zene.
- Woah – kacsint egyet, mire Steph egy játékosan rábámul.
Még egy kortyot iszom a keserű sörből, és megpróbálok nem Zaynre és a randijára nézni. Soto professzor elkezd énekelni, én pedig meglepődöm, milyen jól hangzik a hangja. Nagyon jó. A teremben majdnem minden fej fel-le mozog, a lábak dobolnak, az ujjak meg verik az ütemet az asztalok tetején. Transzban találom magamat, a dal lágy, de egy különös módon masszív, amitől nosztalgikus érzésem támad, de nem tudom pontosan megmondani a pontos időt vagy emléket.
Szerintem Harrynek tetszene ez a dal… Harry. Már egy ideje nem beszéltem vele. Amikor megnézem a telefonomat, három nem fogadott hívásom van és négy üzenetem.
- Mindjárt visszajövök – mondom nekik, aztán a mosdóba sietek.
Remélem, hogy minden rendben, és semmi nem történt a hoki meccsen, soha nem tudhatom, amikor Harryről van szó. Nem veszi fel, amikor először hívom őt, de ahogy megfogalmazok egy SMS-t neki, a mobil elkezd rezegni.
- Miért nem válaszoltál? – zengi a telefonon keresztül.
- Bocs, nagy zaj van itt, és nem néztem meg a telefonomat. Minden rendben? – kérdezem. Egy fiú botladozik be a mosdóba, így bemegyek egy fülkébe.
- Zaj hol? Hol a fenében vagy?
- A Canal Street Tavern-en.
- Mi?
- Canal Street Tav…
- Hallottam, miért vagy ott? – szakít félbe.
- Nos… megnézünk egy bandát fellépni – a részleteket majd később elmagyarázom.
- Ki az a mi?
- Én, Steph, Tristan, Niall, Zayn és a randija – megbizonyosodom róla, hogy megemlítsem, Zaynnek randija van.
- Zayn mi…
- Van vele egy lány, nyugodj meg – vinnyogom.
- Hamarosan ott leszek. Ki vagyok zárva a lakásból, mert úgy döntöttél, hogy elviszed az autómat.
- Amúgy is elfelejtetted a kulcsaidat, úgyhogy egyébként is ki lettél volna zárva – javítom őt ki.
- Soha nem mondtam, hogy vezetheted a kocsimat – fújtatja a telefonon keresztül. – Fordulj balra – hallom őt mondani, biztosan még mindig Liammel van.
- Nem kérdeztem meg, ugye? – jegyzem meg, ügyelve arra, hogy érezhető legyen a szarkazmus a hangomban.
- Sosem teszed.
- Nem kell megtennem – emlékeztetem őt.
- Hamarosan ott leszek – szakítja meg a vonalat.
Remélem, hogy jobb hangulatban lesz, amikor megérkezik. Visszaindulok az asztalhoz, hogy mindenki tudtára adjam, Harry nemsokára itt lesz, azt hiszem, jobb megfogalmazás az, hogy figyelmeztetem őket. Úgy tűnik, mindenki örül, kivéve Zaynt, de ő túl elfoglalt azzal, hogy Rebeccára figyeljen, én pedig túl elfoglalt vagyok azzal, hogy lenyomjak még egy pohár sört, amit Niall csúsztatott elém.
A dal, ami annyira tetszett, már véget ért, Soto professzor pedig a mikrofonba beszél a számok megírásának folyamatáról, amit játszanak.
- Kérsz még egy italt? – kérdezi Zayn.
- Igen – válaszolunk Rebeccával ugyanakkor.
Persze, hogy hozzá beszélt. Miért is feltételeztem, hogy hozzám beszélt? A cigarettafüst és a sör elhomályosítja az ítélőképességemet.
- Ó, bocs. Azt hittem… nem tudom – hebegem.
Zayn arcán egy érzelem villan fel, amit nem tudok megfejteni, mielőtt elsétál az asztaltól.
- Nem tudom elhinni, hogy az a srác egy tanár, remélem, megkapom őt jövőre – mosolyodik el Rebecca.
- Jövőre? – kérdezem tőle.
Tristan figyeli kínos párbeszédünket, és úgy tűnik, ugyanazon a dolgon gondolkozik, mint én… miért olyan kínos ez?
- Igen, amikor egyetemista leszek jövőre – mondja nekem.
- Középiskolás vagy? – felelem túl hangosan és nagyon gorombán szándék nélkül.
- Igen, bár már tizennyolc vagyok – mosolyodik el, majd elnézek, amikor Zayn visszajön az asztalhoz három itallal.
Az egyiket leteszi elém, én pedig megígérem magamnak, hogy nem nézek át rájuk az este hátralévő részében. Kit érdekel, ha a Rebecca középiskolás? Ha Zayn kedveli őt, ez minden, ami számít, legalább már tizennyolc éves.
Elkezdődik a második dal, amelynek kissé nehezebb az üteme, de éppen olyan nagyszerű, mint az első szám.
- Nagyon jók – dicséri meg őket Steph, ide-oda ringatva a fejét a zenére.
- Itt van Harry – szólal meg Tristan, majd megkocogtatja a vállamat, amitől megfordulok.
Talán kettő… most már három pohár sört ittam, de úgy tűnik, Harry jelenlététől minden fej megfordul a füstös teremben. Szó szerint úgy néz ki, mintha egy kifutón sétálna végig, ahogy az asztal felé jön, mogorva tekintettel meg mindennel. Ami a legjobban meglep engem az az, hogy Liam csak néhány lépéssel mögötte van.
- Kedves, hogy csatlakoztok hozzánk – gúnyolja ki Niall Harryt.
Harry a középső ujjával bemutat Niallnek, mielőtt elvesz egy széket a mellettünk lévő asztaltól, engedély nélkül persze, majd odahúzza, hogy mellém üljön.
- Vegyél el egyet – mondja Liamnek. Liam mozdulatlanul áll, nyilvánvalóan kellemetlenül érezve magát, így Harry áthajol és megfogja a hátát egy másik széknek, áthúzva azt a padlón, ahol Liam áll. – Itt van, ülj le – követeli Harry, de Liam megteszi.
- Uhm… szia, Liam, te vagy az utolsó ember, akiről azt gondoltam volna, hogy itt látom – csipkelődik Niall.
- Ne – csattan fel Harry, amitől Niall megadóan felemeli a kezeit.
- Vicc volt – biggyeszti az ajkát Niall, aztán Liamre mosolyog, hogy oldja a feszültséget. Liam amilyen édes srác, viszonozza a mosolyt, majd felnéz a színpadra.
- Az Soto professzor? – tátja el a száját, és fejét visszafordítja felém.
- Igen – válaszolom, figyelmen kívül hagyva Harry haragos tekintetét, ami belém ég.
- Ő a te tanárod? – mozdítja el a székemet Harry, így arra vagyok kényszerítve, hogy ránézzek.
- Igen! Dögös, nem? – feleli Tristan. Tényleg nem tudja, hogy mikor fogja be a száját.