2016. július 5., kedd

Chapter 174

Sziasztok! :)
Itt is van a fejezet, benne a vacsorával, amire már annyira kíváncsiak vagytok :D Egyelőre minden simán ment, de várjátok ki a végét, ennyit mondhatok ;) És természetesen kíváncsi vagyok a véleményetekre, illetve hogy mi lesz szerintetek ezután. Hétvégén jövök ismét!
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 174
 
Tizenegy nap.
Már tizenegy napja, hogy hallottam Harry felől, és kétségkívül minden egyes másodperc kevésbé fáj, mint az utolsó. Zayn társasága biztosan segített.
Ma este van a vacsora Christianéknál, én pedig félek, hogy az, hogy ismerős arcok között leszek, akik biztosan emlékeztetni fognak Harryre, kopogtatni fognak a falakon, amiket felépítettem. Csak egy kis repedés kell, és többé nem leszek védve.
Kevesebb, mint tizenöt percem van, hogy felöltözzek a partira. A hajam ugyanúgy van, ahogy mindig is. Felteszem az órámat a csuklómra, még akkor is, ha tudom, hogy nem kellene viselnem, meztelenül érzem magam nélküle. Olyan részemmé vált, mint Harry… volt.
Az öltöny még jobban néz ki ma, mint tegnap, és hálás vagyok, hogy visszaszedtem pár kilót, amit leadtam az alig evés első néhány napjában.
„I just want it back the way it was before and I just want to see you back at my front door.” Megy a zene, miközben felveszem a pénztárcámat, majd kiveszem a fülest a fülemből.
Amikor találkozom Karennel és Kennel a földszinten, tökéletesen fel vannak öltözve. Karen egy hosszú kék és fehér mintás ruhában van, Ken pedig öltönyt és nyakkendőt visel.
- Olyan pompásan nézel ki – mosolygok Karenre, mire elpirul az arca.
- Köszönöm, kedves, te is – ragyogja. Karen olyan édes. Hiányozni fog, hogy ilyen gyakran lássam őt, amikor elmegyek, de nem maradhatok itt örökre, találnom kell egy saját lakást. – Azt gondoltam, hogy a héten valamikor kimehetnénk az üvegházba és dolgozhatnánk egy kicsit? – kérdezi tőlem, miközben az autóhoz sétálunk.
- Az jó lenne – mondom neki, aztán beszállok a Volvojuk hátsó ülésére.
- Ez a parti olyan szórakoztató lesz, már egy ideje nem voltunk ilyenen – veszi Karen Ken kezeit az övéibe és az ölébe teszi, ahogy Ken kikanyarodik a kocsifelhajtóról.
Szeretetüktől nem vagyok irigy, ez arra emlékeztet, hogy az emberek ténylegesen lehetnek jók egymáshoz.
- Liam késő este már itthon lesz New Yorkból, éjjel kettőkor veszem fel őt – szólal meg Karen.
- Alig várom, hogy visszajöjjön – felelem, és komolyan is gondolom. Már hiányzik a legjobb barátom, a bölcs szavai és meleg mosolya.
- Én is, hiányozni fog, amikor elköltözik – mondja az anyja, mire egyetértően bólintok.
Christian Vance háza pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. Rendkívül modern ház, az egész otthon majdnem áttetsző, úgy tűnik, a gerendák és az üveg az egyetlen dolog, ami megvédi a házat a dombon. Minden dekoráció és részlet a tökéletes témában van megtervezve végig az egész belső térben, ez valahogy egy múzeumra emlékeztet, mert semmi sem néz ki úgy, mint ha már akár egyszer is hozzáértek volna.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttetek – mosolyodik el Kimberly, aztán a karjaiba von.
- Köszönjük, hogy meghívtatok. Gratulálok Seattle-höz – rázza meg Ken Christian kezét.
Eláll a lélegzetem a víz látványára, ami kint van a hátsó ablak mögött. Most már értem, hogy a ház nagy része, miért van üvegből. A ház egy hatalmas tavon van, a víz végtelennek tűnik, a nap pedig ebben a pillanatban nyugszik le, amitől még lélegzetelállítóbb, ahogy a visszavert fény a tó tetején ragyog, majdnem megvakítva engem. A tény, hogy maga a ház egy dombon van és a kert kissé lejtős, azt a látszatot kelti, hogy a ház a víz tetején úszik.
- Mindannyian itt vagyunk – vezet minket Kimberly az étkezőjükbe, ami mint a ház többi része, tökéletes.
Mindez nem az én stílusom, jobban szeretem a régimódi témákat, de ez tényleg elragadó.
Két hosszúkás téglalap alakú asztal tölti meg a teret, mindegyik asztal tele van több színű virágokkal és kis poharakkal, amikben gyertyák úszkálnak. Kimberly tényleg kitett magáért ezért a partiért.
Trevor az ablakhoz lévő legközelebbi asztalnál ül, néhány más arccal együtt, akiket felismerek a Vance-tól, beleértve Crystalt a marketingről és a jövendőbeli férjét. Smith két székkel lejjebb ül, az arca pedig valamilyen hordozható videójátékba van temetve.
- Nagyon jól nézel ki – mosolyog rám Trevor, majd feláll a helyéről, hogy köszöntse Kent és Karent.
- Köszönöm, hogy vagy? – kérdezem. Kék nyakkendője pontosan ugyanolyan árnyalatú, mint a szeme.
- Nagyszerűen, készen állok a költözésre – ragyogja.
- Fogadok! – ha csak én lennék most képes arra, hogy Seattle-be költözzek.
- Trevor, örülök, hogy találkozunk – rázza meg a kezét Ken, én pedig lenézek, amikor egy enyhe rántást érzek a nadrágomon.
- Szia, Smith, hogy vagy? – kérdezem a ragyogó zöld szemű kisfiútól.
- Jól – von vállat. – Hol van Harryd? – hangja csendes.
- Ő, uhm… ő nincs most itt – nem tudok mi mást mondani, és ahogy Smith az „én Harrymnek” hívta őt, felkavart bennem valamit. A kőfal már kezd letöredezni, és még csak tíz perce vagyok itt.
- De azért jön? – kérdezi.
- Nem hiszem – vallom be.
- Ó.
- Elmondhatom neki, hogy köszöntél neki? – ajánlom fel, tudva, hogy hazudok a csendes fiúnak.
- Oké. Kedvelem a te Harrydet – mosolyodik el félig, majd visszaül az asztalhoz.
Én is, de ő nem az enyém.
Tizenöt percen belül még legalább húsz ember érkezik, Christian pedig bekapcsolta a high-tech hifi tornyát. Csak egy gombnyomás, és egy lágy zongora dallam árasztja el a házat. Fehér galléros ingben lévő fiatalemberek előételek tálcáival járják körbe a termet, majd kiválasztok valamit, ami úgy néz ki, mint egy kis darab kenyér, rajta paradicsom és mártás.
- A Seattle-i iroda lélegzetelállító, látnotok kellene. Pontosan a vízen van, kétszer nagyobb, mint az itteni irodánk. Nem tudom elhinni, hogy végre terjeszkedek – beszél Christian egy kis csoportunkhoz, és megpróbálok olyan érdeklődőnek tűnni, amennyire csak tudok, miközben a pincér nekem ad egy pohár fehérbort.
Érdeklődő vagyok, csak elvonják a figyelmemet. Elvonja a figyelmemet Harry említése és Seattle gondolata. Miközben kibámulok az üvegfalon a vízre, elképzelem Harryt és magamat, ahogy beköltözünk együtt egy lakásba és az új város izgalmát, új hely és új emberek. Új barátokat szereznénk, és új életet kezdenénk ott, együtt. Harry megint a Vance-nál dolgozna, és egész nap és este azzal kérkedne, hogy mennyivel keres több pénzt nálam, én pedig küzdenék vele, hogy képes legyek kifizetni a kábeltévé számláját.
- Louis? – szakít ki értelmetlen ábrándozásomból Trevor hangja.
- Bocs… – hebegem, ő meg elkezdi vagy befejezi a történetét, aminek nem is voltam tudatában, hogy elmesél.
- A lakásom közel van az új épülethez, és pont a belváros közepén van, látnod kellene a kilátást – mosolyodik el. – Hihetetlennek hangzik, a Seattle-i városkép olyan gyönyörű – mondja nekem Trevor, mire elmosolyodom.

Harry szemszöge
Mi a faszt csinálok én tulajdonképpen?
Folyamatosan oda-vissza járkálok ezen a kocsifelhajtón. Egyszerűen csak el kellene mennem, ez egy kibaszott hülye ötlet volt, amit elkezdtem. Mit várok, hogy mi fog történni, Louis a karjaimba rohan, és minden szart megbocsát nekem, amit vele tettem?
Valószínűleg nincs is itt, én meg úgy fogok kinézni, mint egy idióta bemenve oda, ha nincs itt. Igazából akárhogy seggfejnek fogok kinézni, egyszerűen el kellene mennem.
Ez az ing kurvára viszket, és utálok kiöltözni. Egyébként sem tettem meg nagy erőfeszítést, csak felkaptam egy fekete inget, de akkor is.
Amikor közelebb sétálok a házhoz, meglátom apám kocsiját, a hátsó ülésen van az a förtelmes táska, amit Louis minden egyes kibaszott társadalmi eseményre elvisz, amelyre elmegy. Bent van, odabent van. Üres gyomrom megremeg annak a gondolatától, hogy látom őt, hogy közel vagyok hozzá.
Mit mondanék neki egyáltalán? Nem tudom, de látnom kell őt. El kell mondanom neki, hogy a napjaim komplett poklok voltak nélküle, és mennyire szükségem van rá, szükségem van rá jobban, mint bármire. El kell mondanom neki, hogy egy seggfej vagyok, és nem tudom elhinni, hogy elbasztam az egy jó dolgot az életemben, őt.
Be fogok menni, és ráveszem őt, hogy jöjjön el velem, hogy beszélhessünk. Ideges vagyok, faszért vagyok ideges, és úgy érzem, lehet, hogy hányni fogok. Ha lenne étel a gyomromban, biztos vagyok benne, hogy hánynék. Tudom, hogy teljesen szarul nézek ki, kíváncsi vagyok, hogy ő is? Nem mintha ez valaha is lehetséges lenne, de kíváncsi vagyok, hogy ez neki is olyan nehéz volt-e, mint nekem.
Végre elérem az ajtót, de aztán ismét megfordulok. Úgy utálok emberek körül lenni, ahogy van, és legalább tizenöt autó van ezen a kocsifelhajtón. Mindenki engem fog bámulni, én meg egy istenverte bolondként fogok kinézni, pontosan úgy, ami vagyok.
Megint megfordulok, majd megnyomom a csengőt. Ez Louis-ért van. Ez érte van, emlékeztetem magamat folyamatosan, amikor Kim kinyitja az ajtót egy meglepett mosollyal.
- Harry? Nem tudtam, hogy itt leszel – szólal meg, meg tudom mondani, hogy minden erejével megpróbál udvariasnak lenni a haragja ellenére is, amit tudom, hogy felém érez Louis miatt.
- Ja… én se – válaszolom.
Látom a sajnálatot a szemeiben, amikor feldolgozza megjelenésemet, én pedig küzdök magammal, hogy csendben maradjak. Nyugodtnak kell maradnom ma este és megharapnom a nyelvemet, ha azt akarom, hogy Louis hallgasson rám.
- Nos… gyere be, hideg van kint – ajánlja, majd jobban kinyitja az ajtót, hogy elsétálhassak mellette.
Ez a ház úgy van kidekorálva, mint egy kibaszott műalkotás, nem is néz ki úgy, mintha bárki is élne itt. Király meg minden, de én a régebbi dolgokat szeretem, az egyszerűbb dolgokat.
- Éppen evéshez készülünk – mondja nekem, aztán követem őt az üvegfalú ebédlőbe.
Ekkor látom meg őt.
A szívem megáll, a mellkasomon lévő nyomás pedig elsöprő, majdnem megfojt, ahogy Louis elmosolyodik és elhúzza kezét a homlokán, hogy hátralökje a haját. A mögötte lévő lenyugvó nap tükröződésétől ragyog, szó szerint, én meg nem tudok megmozdulni.
Az elmúlt tíz napban először hallom a nevetését, és tudok lélegezni. Már annyira hiányzott, és elképesztően néz ki, mindig elképesztően néz ki, de a sötétkék, amit visel, és ahogy a Nap a bőréhez ér, a mosoly az arcán… miért mosolyog és nevet?
Nem sírnia kellene és pokolian kinéznie? Ismét felkuncog, a szemeim pedig a forráshoz vándorolnak.
Kibaszott Trevor.
Annyira kibaszottul utálom azt a barmot, odasétálhatnék és átdobhatnám őt azon az üvegablakon, és senki sem lenne képes megállítani. Mi a faszért van mindig Louis közelében? Ő egy kibaszott balfék, és kibaszottul meg fogom ölni.
Nem. Le kell nyugodnom, ha most bántom őt, Louis soha nem fog hallgatni rám. Nem szereti, amikor úgy viselkedem, utálja. Néhány másodpercre lehunyom a szememet, és lebeszélem magamat. Ha nyugodt maradok, hallgatni fog rám, el fog jönni velem, hazamehetünk és könyöröghetek a bocsánatáért, ő pedig el fogja mondani nekem, hogy még mindig szeret, aztán szeretkezni fogunk és minden rendben lesz.
Továbbra is figyelem őt, ahogy elkezd egy lendületes történetet. A kéz, ami nem a pohár bort fogja, körbe mozog, miközben beszél és mosolyog. A szívem felgyorsul, ahogy meglátom az órát a csuklóján. Még mindig hordja, ez egy jó jel, annak kell lennie.
Kibaszott Trevor elszántan figyeli őt, arckifejezésén Louis iránti imádat van, amitől még egyszer felforr a vérem. Úgy néz ki, mint egy fülig szerelmes kölyökkutya, Louis pedig pontosan beveszi. Máris tovább lépett már? Vele?
Lenne értelme, ha igen, tényleg nem hibáztathatnám őt. Nem hívtam őt vissza, még arra sem vettem a fáradságot, hogy vegyek egy új telefont. Valószínűleg azt gondolja, hogy nem érdekel, hogy máris tovább léptem.
Gondolataim visszakalandoznak a csendes utcához Angliában, Diana gömbölyödő hasához, Elijah imádó mosolyához a menyasszonya iránt. Trevor ugyanúgy néz Louis-ra, mint ELijah nézett Dianára.
Trevor az ő Elijah-ja, ő Louis második esélye, hogy megkapja azt, amit érdemel. A ráébredés úgy üt meg, mint egy tonna tégla. El kell mennem, ki kell jutnom innen, és békén hagynom őt. Most már értem, miért futottam Dianába aznap. Láttam a lányt, akit borzasztóan megbántottam, így nem követem el ugyanazt a hibát még egyszer Louis-val. El kell mennem, mielőtt meglát.
Abban a pillanatban, hogy ezt beismerem magamnak, Louis felnéz, szemei pedig találkoznak az enyéimmel. Mosolya eltűnik, majd a pohár bor kicsúszik a kezéből és összetörik a keményfapadlón. Mindenki megfordul, hogy ránézzen, de ő továbbra is rám fókuszál. Én elnézek, Trevorra, aki meg Louis-ra néz. Louis pislog párszor, aztán szemei a padlóra vándorolnak.
- Sajnálom – feleli kapkodva, majd lehajol, hogy megpróbálja összeszedni a törött üveget.
- Semmi gond! Hozok egy seprűt és néhány törülközőt – kiáltja Kimberly, miközben elhagyja a szobát.
El kell húznom a picsába innen.
- Azt hittem, hogy nem jössz el – szólal meg egy gyerek hangja tőlem lejjebbről.
- Igen… éppen indulni készültem – nézek le, hogy meglássam Smith-t.
- Miért?
- Mert nem kellene itt lennem – mondom neki.
- Nekem se tetszik – nyög fel, mire bólintok.
Trevor segít Louis-nak összeszedni az üveget, majd egy kis szemetes zsákba dobja. E mögött kell, hogy legyen valami szimbolika, az mögött, hogy figyelem Trevort, ahogy segít Louis-nak felszedni a darabokat.
- Maradsz? – kérdezi tőlem Smith, én pedig oda-vissza nézek Louis és a gyerek között. Nem vagyok olyan bosszús miatta, mint korábban, nem hiszem, hogy van energiám ahhoz, hogy bosszús legyek rá.
- Hallgatnod kellene rá – szól közbe Christian, majd kezét a vállamra teszi. – Legalább a vacsora utánig maradj, Kim sok munkát fektetett a ma estébe – próbál meggyőzni.
Átnézek az egyszerű fekete szoknyában lévő barátnőjére, miközben idegesen elmosolyodik, ahogy áthúzza a törülközőt a rendetlenségen, amit Louis csinált miattam.
- Rendben – egyezek bele, majd elsétálok, hogy helyet foglaljak az egyik asztalnál.
Ha túlélem ezt a vacsorát, bármit túlélek. Egyszerűen csak le fogom nyelni a fájdalmat, amely abból fakad, hogy látom Louis-t olyan elbizakodottnak lenni nélkülem. Érzéketlennek tűnt, amíg meg nem látott és a szomorúság meg nem jelent gyönyörű arcán.
Én ugyanúgy fogok viselkedni, úgy viselkedni, mintha nem ölne meg minden egyes pislogással. Ha az a benyomása, hogy nem érdekel, szabad lesz, hogy tovább lépjen, és végre úgy kezeljék, ahogy megérdemli.
- Nagyon sajnálom, veszek új poharat – hallom meg a hangját mögülem.
- Őszintén, ne aggódj miatta. Ez csak egy borospohár – biztosítja őt Kimberly. Örülök, hogy ő ilyen lazán kezeli ezt, különben Louis biztosan kínozta volna magát, ha bármilyen módon felzaklatta volna Kimberlyt.
- Nem számítottam rá, hogy itt látlak – üdvözöl apám és Karen.
- Mindenki ezt mondja – sóhajtok fel, miközben Karen helyet foglal mellettem. Nem engedem meg magamnak, hogy felnézzek az asztaltól, hogy megkeressem Louis-t.
- Beszéltél már vele? – kérdezi tőlem Karen szinte hangtalanul.
- Nem – válaszolom.
- Ha mindenki helyet foglal, kérem, egy pillanat és elkezdjük a vacsorát – beszéli túl Kimberly vendégei csevegésének kis zaját.
Az asztalterítőn lévő kis nyomtatott örvénymintára bámulok, és várok a pincérekre, hogy kihozzák az ételt. Végül nem tehetek róla, de felnézek, hogy megkeressem Louis-t. Meglepődöm, hogy majdnem közvetlenül velem szemben ül, kibaszott Trevor mellett persze. Többször is szórakozottan lökdösi a tányérján lévő spárgát. Tudom, hogy nem szereti, de túl udvarias ahhoz, hogy ne egyen meg valamit, ami valaki más neki készített. Figyelem őt, ahogy lehunyja a szemeit, aztán a szájához teszi a zöldséget, és majdnem elmosolyodom, amikor minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne tűnjön undorodottnak, miközben vízzel leöblíti a falatot, majd ajkait megtörli egy szalvétával.
Rajtakap, hogy őt bámulom, és azonnal elnézek. Látom a fájdalmat kékeszöld szemei mögött. A fájdalmat, amit én okoztam, és a fájdalmat, amit csak én gyógyíthatok meg azzal, hogy távol maradok tőle és engedem, hogy tovább lépjen.
Érzem a feszültséget, az összes kimondatlan szó úszkál köztünk a levegőben, miközben figyelmét visszafordítja a tányérjára.
Nem nézek fel újra a négyfogásos menü alatt, amiből alig ettem öt falatot. Még akkor sem nézek oda, amikor meghallom, hogy Trevor Seattle-ről beszél Louis-nak. Életemben először azt kívánom, bárcsak más valaki lehetnék. Bármit megadnék, hogy Trevor lehessek, hogy képes legyek boldoggá tenni Louis-t, és nem megbántani őt.
Rövid mondatokkal válaszol, és tudom, hogy hálás, amikor Karen elkezd beszélni Liamről és az ő hosszú ideje meglévő barátnőjéről New Yorkban.
- Ha mindenki figyelne, kérem… – áll fel Christian, majd viccelődve megütögeti villájával a poharát. – Jobb, ha abbahagyom, mielőtt eltöröm – kuncog fel, aztán Louis-ra néz.
Louis arca elpirul, nekem pedig a combomhoz kell nyomnom a kezeimet, hogy a széken tartsam magamat és ne ragadjam meg őt, hogy a földre vágjam, amiért zavarba hozta Louis-t. Tudom, hogy csipkelődik, de ez akkor is fasz lépés volt.
- Köszönöm szépen mindenkinek, hogy eljöttetek, a világot jelenti nekem, hogy mindenki, akit szeretek, itt van ebben a teremben. Nagyon büszke vagyok ebben a teremben mindenki munkájára, amit tett, és ezt nélkületek nem csinálhattam volna meg. Talán jövőre Los Angelesben vagy akár New Yorkban nyitunk egy irodát – ragyogja Christian.
- Ne előzd meg magad – ugratja őt a szőke szerelme.
- És te, főleg te, Kimberly. Sehol sem lennék nélküled – hangsúlya drasztikusan megváltozik, és a teremben lévő levegő is változik. Az övéibe veszi Kim kezeit, ahogy a székén ülő Kim előtt áll. – Miután Rose meghalt, teljes sötétségben éltem. A napok homályban jöttek és mentek, és soha nem gondoltam, hogy újra boldog leszek. Nem gondoltam, hogy bárki mást képes vagyok szeretni, elfogadtam, hogy csak Smith és én leszek. Aztán egy nap ez a pezsgő szőke bezuhant az irodámba tíz perc késéssel az interjújáról a legförtelmesebb kávé folttal a fehér blúzán, és ennyi volt nekem. Rabul ejtett a lelked és az energiád, életet adtál nekem, amikor semmi sem maradt bennem. Soha senki nem helyettesítheti Rose-t, te pedig tudtad ezt, nem próbáltad meg pótolni őt, köszöntötted az emlékét, és segítettél visszakapni az életemet. Csak azt kívánom, hogy bárcsak hamarabb találkoztam volna veled, úgy nem lettem volna boldogtalan négy éven át – nevet fel, én pedig tudom, hogy azért tette hozzá a humort, hogy leplezze az érzelmeket, de nem sikerült. – Szeretlek, Kimberly, jobban, mint bármit, és nagyon szeretnem úgy eltölteni az életem hátralévő részét, hogy viszonozzam neked azt, amit te adtál nekem – ereszkedik le egy térdre.
Ez valamilyen kibaszott vicc? Mindenki, akit ismerek, hirtelen úgy dönt, hogy összeházasodik, vagy ez valamilyen elbaszott kozmikus vicc a viselkedésem miatt?
- Ez nem egy ünneplő parti volt, hanem egy eljegyzési parti – mosolyog Christian Kimre, aki felvisít. – Már ha igent mondasz – teszi hozzá, mire Kimberly elkezd sírni. Elnézek tőlük, miközben Kim gyakorlatilag üvölti beleegyezését.
Nem tehetek róla, de Louis-ra nézek, ahogy tapsol a kezeivel, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy mosolyogjon ebben az örömteli pillanatban a barátjáért. Figyelem, ahogy elpislogja a könnyeit, és azt tetteti, hogy boldog, amikor Kimberly az imént hallott mindent, amit Louis egyszer azt akarta, hogy tőlem halljon.

10 megjegyzés:

  1. Nagyon jó rész lett. Kár hogy mindketten tovább akarnak lépni. 😢
    Várom a kövit. ☺

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :) Hát igen, de ne aggódj, sok minden történik még ;)
      Pénteken hozom :) Xx

      Törlés
  2. Szia!
    Ugye ezt nem mondod komolyan? Harry és Louis nem léphetnek tovább. NEM NEM ÉS NEM. EZ NEM TÖRTÉNHET MEG. NEKIK EGYÜTT KELL LENIÜK. NEEE. MAJD NEM ELSÍRTAM MAGAM.😭😢😢😭 Fantasztikus lett. Az egészet végig izgultam. És reménykedtem benne hogy Louis és Harry beszélni fognak egymással. De nem. 😔 mond hogy a következő részben lesz valami.
    Puszi Zsozso

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Ó, ne aggódj, nem lesz olyan egyszerű az a tovább lépés :) Örülök, hogy tetszett, és igen, a következő már eseménydúsabb lesz ;) Xx

      Törlés
  3. Nagyon szomorú,sajnálom Lout,hogy szomorú és Haz hát ő most kínozza magát!
    De ne merészeljen lemondani Lou-ról mert azt megbánja!
    Szerintem robbanni fog a bomba valaki kiakad vagy veszekednek vagy bunyó,bármi csak nem lesz nyugis az biztos!
    Iszonyatosan izgulok a folytatás miatt alig bírom kivárni a következőt!
    Ha ezt egy könyvben olvasnám tuti nem aludnák csak,hogy végigolvassam-)))
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, ez a helyzet egyiküknek sem jó, de ezt nem vallanák be maguknak...
      Ó, nem fog lemondani róla, ennyit mondjatok ;)
      És jól gondolod, kb. eddig volt nyugalmas a vacsora.
      Pénteken hozom :)
      Elhiszem, én is így lennék vele :D Xx

      Törlés
  4. Jajj édeseim :'( mindkettőnek borzalmas lehet... Jesszus, tiszta ideggel olvastam, hogy mi lesz most!! És ahogy érzem, meg olvasom is a válaszaidat, lesz itt balhé, csak ne az legyen hogy még jobban kiakadnak egymásra... Ajj nem bírom, nagyon kell a kövi, ebből a történetből sosem elég!!!
    El ne merd engedni Louist!!! Még gondolni se merj rá!!! Mert fú!!! XD
    Pénteket akaroooook! Moooost!! :D
    Szétizgulom magam!!!
    Pusziii ❤❤❤❤ imádlaaaak ❤❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elhiszem, mindketten csak szenvednek, egyiknek se jó ez így, mégse tesznek ellene... Csak annyit mondhatok, hogy lesz balhé, a többi majd kiderül ;) Hamarosan jön az új rész, ne aggódj :D
      Nem fogja elengedni, ennyit elárulhatok ;)
      Mindjárt itt lesz :D
      xoxo ♥

      Törlés
  5. Szentséges istenem!
    Hat ez a rész elég vegyesre sikerült.
    Az előző részekben győzködte Harry anyuja a göndört, hogy menjen el a vacsorára, de nem hittem volna,hogy tényleg elmegy.
    Louis reakciója Harry-re pont olyan lett, amilyenre számítottam. Trevor fuuuuuj!
    A végén nem tudtam,hogy sírjak vagy toporzékoljak-e.
    Nagyon jó lett a fordítás,imadi❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony, mikor először olvastam, én se fűztem hozzá nagy reményeket, hogy elmegy a vacsira Harry, de szerencsére nem így történt.
      Trevor sajnos elmaradhatatlan onnan.
      Esetleg mindkettő :D
      Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett :) Xx ♥

      Törlés