After 3 (Larry Stylinson)

Sziasztok! :)

Bizony, itt van már végre az After 3 (Larry Stylinson)! A vizsgáim felén túl vagyok (remélhetőleg sikeresen), így ahogy ígértem, hoztam is az új blogot. Kérek itt is mindenkit, hogy a Welcome részt olvassátok el, fontos dolgokat is leírtam benne! Ezen a blogon már ne nagyon keressetek fontos dologgal, inkább az újra írjatok, kérlek, de természetesen időnként ezt is ellenőrizni fogom, és ettől függetlenül nyugodtan lehet kommentelni, ha valaki meg szeretné osztani a gondolatait :) Búcsúzkodni még mindig nem kezdek el, majd a 3. évad végén ;) ITT érhető el az After 3 (Larry Stylinson)!

Chapter 199

Sziasztok! :)

Egy iszonyat fárasztó hét után (elvileg eddig az összes zh-m jól sikerült) meg is hoztam nektek a 2. évad utolsó fejezetét. Ami cuki, édes, de azért van benne feszültség is, és hát a függővég sem maradhat el. A vége felé zárójelbe írtam annak az idézetnek az angol megfelelőjét, amiről Harry beszélt, biztos, ami biztos (megértitek, ha odaértek :)). Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek, érdekes részek jönnek majd ennek következtében a 3. évadban, ennyit elárulhatok.

Az utolsó évad pedig úgy döntöttem, hogy csak később érkezik, valamikor decemberben. Tudom, tudom, hogy kegyetlenség, de egy kis szünet amúgy is kellene, és mivel most fejeződik/fejeződött be, szeretném megvárni a szorgalmi időszak végét. A vizsgaidőszakban talán egy kicsivel több időm lesz (ha mégsem, az se gond, mivel előre szoktam dolgozni, és akkor csak vizsgázni kell bejárni), de karácsonykor biztosan ráérek, és hát nem hagyhatlak titeket a blog nélkül pont karácsonykor :D Nem ígérem rögtön, pontosan december 1.-re az új évadot, inkább valamikor a közepe, a második fele körül. Azért igyekezni fogok, és nem, nem fogok eltűnni :) Terveim szerint ez után csak egy bejegyzés lesz még, amiben már a 3. évad linkjét hozom, de ezen a blogon természetesen elérthettek, akár cseten írna valaki, akár kommentben. Nyugodtan tegyétek meg, ha bármi kérdésetek van, nem leszek elérhetetlen (max később válaszolok :D).

Na, talán elmondtam mindent, ha mégsem vagy nem világos valami, akkor kérdezzetek. Most már csak pihenésben gazdag szünetet, kitartást a következő hetekhez a suliban és kellemes olvasást kívánok! :) ♥

Ui.: Több, mint 155.000 kattintás, csodálatosak vagytok! ♥

Chapter 199

- A tulajdonos, Drew, fasznak tűnik, de elég jó fej – tájékoztat Harry, miközben megközelítjük a kis téglaépületet.

Egy csengő szólal meg a fejem felett, amikor Harry kinyitja nekem az ajtót és besétálunk. Steph és Tristan már bent vannak. Steph egy bőrszékben foglal helyet, Tristan pedig egy valamit néz át, ami egy tetoválásokkal teli könyvnek tűnik?

- Elég sokáig tartott! – rúgja ki a lábát Steph, ahogy elsétálunk mellette, majd Harry a kezébe fogja Steph csizmáját, mielőtt hozzám ér.

- Máris idegesítő vagy, ahogy látom… – forgatja a szemeit Harry, aztán megpróbál Tristanhoz vezetni engem, de elhúzom kezemet az övéből, és Steph-hez állok.

- Rendben lesz velem – mondja Steph Harrynek, aki a homlokát ráncolja rá, de nem mond semmit válaszként.

Harry Tristan mellé áll körülbelül húsz lépéssel arrébb, megfog egy fekete könyvet, mint amilyen Tristan kezeiben van, és átnézi az oldalakat.

- Milyen volt a vacsora a családjával? – kérdezem Steph-től halkan.

- Igazából nem volt rossz – néz át a barátjára, aztán vissza hozzám. – Kedvesek voltak, sokkal kedvesebbek, mint gondoltam, hogy lesznek. Bár a vacsoránk evés része katasztrófa volt, véletlenül báránybordát rendeltem, mert annyira ideges voltam, és túl hülyének éreztem magam, hogy kijavítsam magam utána. De Tristan tányért cserélt velem, hála Istennek.

- Nos, örülök, hogy jól érezted magad, mondtam, hogy szeretni fognak – emlékeztetem őt.

- Hogy állnak a dolgok anyukáddal? Láttad őt mostanában? – kérdezi, miközben egy fiatal srác, akinek hosszabb a haja, mint Steph-nek, kisétál a folyosóról, aztán hozzánk jön.

- Készen vagy? – kérdezi tőle.

- Igen, persze – ragyog rá Steph fel, majd hátra dől a széken, ahogy az hátra hajlik. Felemeli a pólóját, hogy felfedje hasát, éppen a melltartója alatt megállva.

- Nem láttalak még itt korábban – néz fel rám a srác, miközben Steph csupasz hasának felszínét megtörli egy törölközővel.

- Még soha nem voltam itt korábban – válaszolom.

- A nevem Drew, enyém ez a hely.

- Örülök, hogy találkozunk, én Louis vagyok.

- Te csináltatsz ma valamit? – mosolyodik el.

- Nem, nem csináltat – feleli helyettem Harry, derekam köré fonva a karját.

- Ő veled van, Styles?

- Igen, velem – húz közelebb.

Nyilvánvalóan a látszat kedvéért csinálja. Harry azt mondta, hogy Drew seggfejnek tűnik, de egyáltalán nincs ilyen érzésem vele kapcsolatban, nagyon kedvesnek tűnik.

- Király. Ideje volt, hogy lett barátod – nevet fel Drew. Harry ellazul egy kicsit, de karját körülöttem tartja. – Szóval miért nem csináltatsz magadnak valamit?

Egy zúgó hang tölti meg a teret, én pedig lenézek Steph hasára, hogy csodálkozva figyeljem, ahogy a tetováló pisztoly lassan átmegy a bőrén. Drew letöröli a felesleges tintát egy törölközővel, aztán folytatja.

- Tulajdonképpen lehet – mondja neki Harry. Felnézek rá, szemei pedig találkoznak az enyéimmel.

- Tényleg? Mit akarsz csináltatni? – kérdezem tőle.

- Még nem tudom, valamit a hátamra.

Harry háta gyakorlatilag az egyetlen testrésze, ami teljesen tetoválás mentes.

- Tényleg?

- Igen – pihenteti állát a hajam tetején.

- Ha már arról van szó, hogy csináltatsz valamit, hol a faszban vannak a piercingjeid? – kérdezi Drew, belemártva a pisztolyt egy kis műanyag pohárba, ami tele van fekete tintával.

- Túl vagyok rajtuk – von vállat Harry.

- Ha ezt Drew elrontja, mert nem hagyod abba a vele való beszélgetést, te fizetsz ezért az egészért – néz Steph Harryre, mire én felnevetek.

- Nem fogom elrontani.

- Nem fogok fizetni ezért a szarért – feleli Harry és Drew kórusban.

Tristan vére csatlakozik hozzánk, és idehúz egy széket, hogy Steph-hez üljön, az övéibe veszi Steph kezét.

- Mik a terveitek ma estére? – kérdezi Tristan.

- Semmi, vasárnap van – válaszolja Harry.

- És? Lesz egy buli…

- Nem, kurvára kizárt.

- Miért nem? Mióta is nem voltatok már ti ketten egy bulin?

- Nem számít, megvan a saját helyünk, nincs szükségünk arra, hogy ilyen béna szar bulikra menjünk.

- Nem bénák, nagyon szórakoztatóak – jegyzi meg Tristan.

- Nem, nem azok.

Én Harryvel értek egyet, nem szórakoztatóak. Volt néhány eset, amikor azt gondoltam, hogy jól érzem magam abban az átkozott diákszövetségi házban, de amikor visszagondolok az ott lévő összes szörnyű emlékre, egyértelmű, hogy nem.

Az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy az egyik hírhedt bulin ott legyek. Harry és én biztosan veszekednénk, meg sem említve azt, hogy Harrynek nem is kellene a kampusz közelében lennie most. Kétségkívül nem nézne ki jól neki, ha felbukkanna egy diákszövetségi buliban.

- Persze, ember, régen imádtad azokat a bulikat.

- Igen, régen – meg tudom mondani, hogy Harry kezd bosszús lenni Tristanra, így megkísérlek témát váltani.

- Mióta csinálsz tetoválásokat? – kérdezem Drew-tól.

- Mióta körülbelül tizenhat lettem. Régen magamon gyakoroltam – mondja nekem, megmutatva a nagy mintákat a lábain. – Harry és Zayn voltak az első igazi vendégeim, amikor megnyitottam a helyet.

Harry megmerevedik Zayn nevének említésére, Tristan pedig elnéz.

- Az szuper – csak ezeket a szavakat találom.

- Igen, az a kettő lefoglalt. Majdnem mindennap itt voltak, esküszöm ezek szerelmespár voltak, mielőtt találkoztam…

- Jól van, ennyi elég az érzelgős emlékekből – szól közbe Harry.

- Akkor mondd el, hogy mit akarsz, majdnem kész vagyok vele – feleli Drew.

Átnézek a kicsi és frissen tetovált csoport madárra, amik Steph bőrén vannak. Tulajdonképpen valamennyire aranyos, az elhelyezésük.

- Imádom! – mosolyodik el Steph, visszaadva a tükröt Drew-nak, mielőtt felül.

- Mit fogsz csináltatni, Harry? – kérdezem tőle halkan.

- A nevedet – mosolyodik el. Én sokkolódva teszek egy lépést hátra tőle, a padlón lévő állammal. – Nem akarnád ezt? – kérdezi.

- Nem! Istenem, nem, ez… nem tudom, ez őrültség – suttogom.

- Őrültség? Nem igazán, csak megmutatom neked, hogy elkötelezett vagyok irántad, és hogy nincs szükség gyűrűre vagy házassági ajánlatra, hogy ez így maradjon.

Hangja annyira tiszta, hogy már nem vagyok biztos benne, viccel-e vagy sem. Hogy jutottunk el a viccelődéstől az elkötelezettséghez és a házassághoz kevesebb, mint három perc alatt? Mindig így van ez velünk, így feltételezem, mostanra már hozzá kellene szoknom.

- Nem tetováltathatod magadra a nevemet.

- Tulajdonképpen de, ha akarom.

- Ez nem jó ötlet – erőltetem, majd az ajtón lévő csengő megszólal, ahogy két alak lép be a boltba.

- Talán nem a nevedet, de valamit, ami rád emlékeztet.

Visszanézek Harryre, aztán vissza a két új vendégre. Zayn.

- Kibaszottul viccelned kell velem – nyög fel Harry, mire a Zayn mögött álló testre nézek, az… Jace?

Miért lógna Zayn Jace-szel? Tudom, hogy ugyanabban a baráti körben vannak, de Zayn annyival másabb, mint Jace.

- Úgy látszik, telt házunk van most már! – húzza le a fehér kesztyűt a kezeiről Drew, hogy megrázza Zaynét és vállon veregesse őt. – Jace – Drew alig vesz tudomást Jace-ről, amiért még jobban kedvelem őt.

Ki kell juttatnom innen Harryt, ha Zayn marad. Ahogy a gondolat átfut az agyamon, Zayn oldalra néz és észreveszi Harryt és engem. Hitetlenség és undor a legkiemelkedőbb érzelem sérült és megvert arcán.

- Mi a fene történt az arcoddal, tesó? – kiáltja Drew. Zayn szemei körül lila sérülések vannak körbe, az orra pedig még mindig duzzadt.

- Mennünk kellene – mondom Harrynek, aki meglep azzal, hogy bólint.

Meg akarom kérdezi Zaynt azzal kapcsolatban, hogy azt mondta Tristannak, feljelentést tesz, miután megígérte nekem, hogy nem fog, de jobban tudom annál, minthogy megpróbáljak most beszélni Zaynnel. Harry megőrülne, ami megpecsételné a sorsát.

Érzem Zayn szemeit rajtam, de nem akarok ránézni, tudom, hogy mit gondol most. Tudom, hogy arra kíváncsi, mi a fenéért lógok együtt Harryvel egy tetováló boltban. Valószínűleg feldúlt, mert azt feleltem neki, hogy gondolkozni fogok azon, amit mondott a Harryvel való kapcsolatomról.

- Megyünk – mondom Steph-nek, ő pedig ismét lábra áll.

- Ne! Ne menjetek! Mi voltunk itt előbb – néz Zaynre, aki csendben marad.

- Ne már, csak gyertek vissza egy óra múlva vagy kettő – kéri Tristan.

- Ember, minden szar megváltozott itt – mosolyodik el Jace, mire Harry légzése emelkedik.

- Egyszerűen csak menjünk – bámul Zayn Harryre, elkerülve engem. Harry ugyanolyan intenzitással bámul vissza, a feszültség örvénylik közöttük.

- Rendben, jó mód, hogy ribanc legyél, Tristan – motyogja Jace, mielőtt elmennek a boltból.

- Később találkozunk, Harry, Louis – Jace mosolya hidegrázást küld végig a gerincemen, és meg kell fognom Harry pólóját, hogy egy helyben tartsam őt.

- Csak megpróbál… – kezdem el.

- Tudom – fújtatja, megpróbálva kontrollálni temperamentumát.

- Ugh, néha ki nem állhatom Jace-t – panaszkodik Tristan.

- Senki sem állhatja ki – ért egyet Drew.

- Nem tudom elhinni, mennyire fantasztikusan néz ez ki! – csodálja Steph a tetoválását a tükörben, én pedig egy másodpercre azon találom magam, hogy azon álmodozom, mit választanék én, ha egyszer csináltatnék tetoválást. – Átszaladunk a szomszédba venni egy kis kaját, ti kértek valamit? – kérdezi Steph.

- Egy Pepsit – válaszolja Drew, mielőtt elmennek. – Kész vagy, Harry?

- Persze – lép el tőlem Harry, majd áthúzza fején a pólóját.

Az agyam még mindig nem heverte ki a találkozást Zaynnel. Annyira örülök, hogy semmi sem lett belőle, és hogy Zayn úgy döntött, az lesz a legjobb, ha elmennek.

- Van valami elképzelésed kiválasztva? – kérdezi Drew.

- Uhm, ez inkább egy idézet – válaszolja Harry.

- Egy idézet? – mondja ki Drew pontosan a gondolataimat.

- Igen, egy sor.

- Egy kibaszott lúzer vagy – ugratja őt Drew, de úgy tűnik, Harry nem bánja, csak elmosolyodik és megrázza a fejét. – A hátad egy üres vászon most, olyan sokféleképpen csinálhatnám meg, és te egy idézetet akarsz? Jobb lesz, ha egy jó idézet lesz.

- Rövid.

- Nos?

- Csak keresztben akarom a hátam tetején, hogy „Soha nem szeretnék elválni tőled ettől a naptól kezdve” (I never wish to be parted with you from this day on). Csak olyan három centi magasságúra csináld, mehet szabadkézzel – utasítja Harry, aztán Drew felé fordítja a hátát.

Soha nem szeretnék elválni tőled ettől a naptól kezdve…

- Harry, beszélhetnénk erről egy másodpercre, kérlek? – kérdezem tőle.

Esküszöm, tud a tervemről, hogy Seattle-be megyek, és gúnyolódik velem, amiért ezt tetováltatja magára. A sor, amit választott, tökéletes, de kegyetlenül ironikus figyelembe véve, hogy elhallgatom előle a Seattle-be való költözésemet.

- Nem, Lou, meg akarom csinálni – ráz le.

- Harry, tényleg nem gondolom, hogy…

- Ez nem nagy ügy, Louis, nem ez az első tetoválásom – viccelődik.

- Csak…

- Ha nem fogod be, az egész hátamra fogom megcsináltatni a nevedet – fenyegetőzik nevetve, de van egy olyan érzésem, hogy valóban megtenné, hogy bebizonyítsa igazát.

Csendben maradok és megpróbálok arra gondolni, mit mondjak, csak ki kellene böknöm most, mielőtt a pisztoly hozzáér a bőréhez, ha várok…

A pisztoly most már ismerős zúgása hallatszik, majd a fekete festék megjelenik Harry hátán.

- Most pedig gyere ide, és fogd meg a kezemet – vigyorodik el, kinyújtva nekem a kezét.

Ez egy katasztrófa, egy teljes katasztrófa.

Harry szemszöge

Louis szégyenlősen megfogja a kezemet, én pedig közelebb húzom őt hozzám.

- Ne mozogj – mondja Drew.

- Az én hibám.

- Fáj? – kérdezi gyengéden Louis.

A szemeiben lévő ártatlanság még mindig ámulatba ejt a mai napig. Tegnap este a térdein volt és öntudatlanra dugott engem, húsz órával később meg úgy beszél hozzám, mintha egy megsérült gyerek lenne.

- Igen, kurvára nagyon – hazudom.

- Tényleg? – aggodalom villan fel vonásain.

Imádom az érzést, ami abból fakad, ahogy a tű átviszi a tintát a bőrömre, már nem fájdalmas, nyugtató.

- Nem, bébi, nem fáj – biztosítom őt, Drew meg, amilyen fasz, öklendező hangokat hallat a hátam mögött.

Louis felkuncog, én pedig középső ujjamat a levegőbe emelem. Nem akartam éppen most bébinek hívni Louis-t, Drew előtt, de nem igazán érdekel, hogy mit gondol, és biztosan tudom, hogy teljesen odavan egy lányért, akivel néhány hónappal ezelőtt lett kisbabájuk, szóval szart se mondhat nekem.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod – szólal meg Louis, miközben Drew bekeni kenőccsel az új tetoválást.

- Már készen van – emlékeztetem őt, és aggódónak néz ki, ahogy a telefonja képernyőjére bámul.

Nem tudom, hogyan érezzek az arcán lévő aggódó kifejezéssel kapcsolatban, mert ő az, aki mindig a házasságról beszél meg ilyen szarokról, akkor mi a fenéért néz ki ilyen idegesnek? Valószínűleg az az oka, hogy Zayn idejött, az a kibaszott seggfej. Tudom, hogy látta az autómat az istenverte parkolóban és akkor is bejött ide, nyilvánvalóan el akart kezdeni valamit.

Remélem Lou nem csinál túl nagy ügyet ebből a tetoválásból, ez nem olyan komoly. Rohadt sok tetkóm van, ez neki lett csinálva, örülnie kellene ennek. Tudom, milyen vagyok.

- Hol a faszban van Steph és Tristan? – nézek ki a bolt ablakán, megkísérelve kiszúrni Steph rohadt fényes haját.

- Átmehetünk a szomszédba megkeresni őket? – ajánlja Louis, miután kifizetem Drew-t, és megígérem neki, hogy visszajövök megengedve, hogy az egész hátamra csináljon valamit.

Majdnem kiütöm a fogait, amikor Louis-nak egy kar- vagy szemöldökpiercinget javasol.

- Szerintem királyul néznék ki, ha lenne piercing az orromban – mosolyodik el Louis, amikor kisétálunk.

Felnevetek a gondolaton, majd karomat a dereka köré teszem, miközben egy szakállas férfi megbotlik mellettünk. Farmerja és cipője piszkos, vastag pulóverén pedig folyadék folt van. Az illatából ítélve feltételezem, vodka.

Louis megáll mellettem, és a férfi is ugyanezt teszi. Óvatosan mögém húzom Louis-t. Ha ez a hajléktalan részeg azt hiszi, hogy kurvára közelebb jöhet hozzá, kibaszottul…

- Apa? – mondja Louis olyan halkan, hogy suttogásként hallatszik, én pedig zavartan figyelem, ahogy az összes szín kifut az arcából.

VÉGE.

Chapter 198

Helló! :)

Bár a héten itthon voltam és készültem a jövőheti sok-sok zh-ra, mégis majdnem elfelejtettem, hogy ma hoznom kell az új részt :') A fejezet édes és cuki, de biztosak lehettek benne, hogy ez csak a vihar előtti csend, lesz még itt balhé bőven... Az előző résznél a szokásosnál kevesebben írtatok, gondolom mindenkit beborítanak a sulis teendők és a tanulás, amit megértek, nálam is ugyanez van. Azért írjatok bátran, most is kíváncsian várom a véleményeiteket :) És igen, ez már tényleg az évad vége, még egy rész érkezik egy hét múlva (valószínűleg estefelé, mivel 5-kor még zh-t írok...), akkor majd elmondom, hogyan lesz a továbbiakban.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 198

 
- Louis – ébreszt fel Harry hangja.
Gondolkodás nélkül egyenesen felülök az ágyban, és megnézem az órát. Csak nyolc óra… vasárnap van. Miért ébreszt fel Harry?
- Mi a baj? – kérdezem lenézve rá.
- Semmi, csak pisilnem kell és rám voltál tapadva.
- Ó – fekszem vissza, Harry pedig felkel az ágyból.
A plafonra bámulok, és átnézem a lehetőségeimet. Hogyan kellene elmondanom neki Seattle-t? Amikor megemlítettem tegnap este, nem vette komolyan, csak azt mondta, hogy nem kell most döntenem. A probléma itt az, hogy én már döntöttem, mégpedig, hogy alig több, mint egy hét múlva költözöm. Nem számít, hányszor játszom le ezt a fejemben, nem tudom elképzelni, hogyan fog reagálni. Egy dolgot tudok, nem lesz boldog. Mérges lesz? Szomorú? Egyszerűen nem tudom.
- Mikor kellene találkoznunk Steph-el és Tristannal? – kérdezi Harry, miközben visszamászik az ágyba hozzám.
- Nem tudom, majd pár óra múlva írok neki.
- Még mindig menni akarsz? Mert ha nem, az is rendben van – mosolyodik el.
- Igen, megyünk – temetem arcomat a nyakhajlatába.
- A tegnap este vicces volt – emlékeztet engem.
- Igen – felelem, elrejtve az arcomat.
- Követelő… voltál. Ittál pár pohár vodkát, amiről én nem tudtam? – kuncog fel, mire játékosan megharapom a bőrét a nyakán. – Valaki harcias – kezei megfogják a csípőmet, majd felhúz, hogy rajta feküdjek, mellkas a mellkashoz.
- Le kell zuhanyoznom – tájékoztatom őt, miközben megpróbálja felemelni testemről a pólót.
- Nem, még nem hagyod ez az ágyat. Túlságosan régen volt már, hogy benne voltál, és az előbb kezdtél el valamit, amire szükségem van, hogy befejezd.
- Én? Fogalmam sincs, hogy mire utalsz – mosolyodom el, mire Harry felemeli a medencéjét, hogy megmutassa.
- Ne viselkedj totál ártatlanul most, amikor tegnap este térdelve szop… – befogom kezemmel a száját, és érzem nevetését a tenyeremnél.
- Elég – nevetek, aztán megpróbálok lazítani csípőmön lévő fogásán.
- Neeem…
- Nem mintha mennék bárhová is… – majdnem megfulladok szavaimban. Elmegyek valahova, hamarosan, és remélem, te is jössz velem.
Kikígyózok fogásából, mielőtt a szám elkezdene járni az agyam engedélye nélkül. Harry egy játékos, mogorva arcot vág, ami elég imádnivaló ahhoz, hogy lehajoljak hozzá, hogy megcsókoljam a homlokát, mielőtt a fürdőszobába indulok. Azt várom tőle, hogy követ a fürdőbe, de amikor megfordulok a folyosón, hogy őt keressem, nincs ott.
A víz forró a bőrömön, és imádkozom, hogy mossa le az az iránti aggódást, hogy elmondjam Harrynek Seattle-t. Annyira sebezhető volt tegnap este, bevallva, hogy fél a kicsapástól. Féltem őt, bárcsak rendbe hozhatnám ezt az egészet helyette, kitörölném a megfontolás nélküli hibát, ami ehhez a ponthoz juttatta őt. Bármit megtennék érte, még mindazok ellenére is, amiken keresztülmentem miatta az elmúlt hat hónapban, mióta találkoztam vele. Megijeszt a tudat, hogy milyen sok mindent tennék meg érte, Anglia lehetősége folyamatosan bemászik az agyamba. Ha Harry felrobban és nem lesz hajlandó Seattle-be menni velem, tényleg feladnám az ideális jövőmet érte? Igen, feladnám. Azonban nem lehet. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami elromlana, és tudom, hogy végül neheztelnék Harryre, őt hibáztatnám, amiért visszatartott, és ez az utolsó dolog, amit akarok.
Kihúzzák a zuhanyfüggönyt, amitől felordítok, ha nem tettem volna a kezemet a számhoz, hogy elfojtsam a hangot, meghallották volna a szomszédok.
- Jézusom, Louis! – jelenik meg Harry, annyira megijedve, mint én.
- Megijesztettél – nyúlok a piros samponért.
- Ki más lenne? – mosolyodik el félig, majd a kockakőre ejti a rövidnadrágját, mielőtt belép a kis zuhanyzóba.
Imádom nézni, ahogy a víz beborítja őt és végig szalad meztelen testén. Eléggé a látvány, ahogy a haja feketévé válik, amikor nedves, ahogy a cseppek befedik és legurulnak az orráról. Csak félig vagyok tudatában annak, hogy még mindig a sampont habosítom a fejbőrömön, Harry pedig egy szórakozott mosollyal néz rám, nyilvánvalóan elégedetten, hogy rajtakapott, hogy őt bámulom.
- Gyere ide – nyújtja ki a kezét, aztán ujjait a könyököm köré fonja, magához húzva engem. – Mi a baj? – kérdezi, amint testem az övénél van.
- Semmi, csak gondolkoztam.
- Min? Rajtam?
- Igen.
- Mi van velem?
- A terveink… a jövő, az összes dolog, amiről utálsz beszélni – sikerül elmosolyodnom, ő pedig homlokát az enyémnek dönti, beborít minket a víz.
- Hmmm… akkor igazad van, hogy csendben maradsz – ugrat, majd megfordít, hogy a vízzel kiöblítse a sampont a hajamból.
- Steph és Tristan azon gondolkoznak, hogy jövőre az LSU-ra mennek együtt – tájékoztatom őt, miután eltelik néhány másodperc.
- Jó nekik – nem találja meg a kapcsolatot. – Őszintén, meg vagyok lepve, hogy még mindig járnak – feleli, a kezembe adva a balzsamot.
- Miért?
- Nem tudom, csak túlságosan is hasonlóak.
- Nem, nem azok! – nevetek fel.
Tristan és Steph talán hasonlóan néznek ki a tetoválásaik és a piercingjeik miatt, de személyiségileg egyáltalán nem hasonlítanak. Steph személyisége majdnem Harryére emlékeztet, szókimondó és nem érdekli, mit gondolnak róla az emberek, a barátja és a családja kivételével. Tristannak másrészről kemény megjelenése van, de olyan kedves és némiképp szelíd szavú.
- Nem értek egyet, mindketten béna seggfejek.
- Nem azok! – szidom őt le.
Egy kicsit sem ijedt meg tőlem vagy a szidásomtól, helyette karjait a derekam köré fonja és megszorítja a hátsómat.
- Soha nem fogok betelni veled, velem kell jönnöd – leheli a nyakamba.
- Harry…
- Öltözzünk fel, aztán menjünk, találkozzunk azokkal a seggfejekkel – vált témát, miután észreveszi nyugtalanságomat.
- Ne beszélj már róluk így, ők a barátaid.
- Pontosan ezért beszélek róluk így – rázza meg nedves haját az arcomba. Felvisítok, majd leveszem a törülközőt a tartóról, hogy megtöröljem vele ázott haját, véget vetve játékos támadásának.
Két órával később írok Steph-nek, hogy megtudjam az időt és a bolt nevét, ahol találkozunk vele és Tristannal, Harry elmondja nekem, hogy ő már volt azon a helyen korábban, és a hajó tetoválásra mutat a karja felső részén.
- Ezt ott csinálták, részeg voltam – mosolyodik el az emléken.
- Milyen megható – forgatom a szememet, aztán újra töltöm a kávés csészémet.
- Bájos történet, tényleg, majdnem a padlójukra hánytam.
- Biztos vagy benne, hogy visszaengednek oda?
- Elég biztos vagyok benne, hogy nem mernének nemet mondani nekem – beszél az egoja, hangosan és tisztán.
Harry ragaszkodik hozzá, hogy ő vezessen a bolthoz, ami felőlem rendben van. Nem vagyok túl ismerős város ezen részével. Vastag, fekete rácsok borítják az utcában minden bolt majdnem minden ablakát, és egy mezítlábas férfi nagy szakállal énekel magának, miközben átmegy előttünk az úton.
Több rendőrautót láttam az elmúlt tíz percben, mint amennyit egész múlthéten.
- Hol vagyunk? – kérdezem halkan. Egy kis csoportnyi bolt elé kanyarodunk, az egyiken egy hatalmas villogó felirat van „tetoválások” névvel.
- Ez nem a város legjobb része, de rendben leszel – biztosít Harry, miközben egy kis kavicsos parkolóhelyre kanyarodik az épület mögött. Harry abban a pillanatban megfogja a kezemet, hogy kilépek az autóból. – Jól vagy – biztosít újra, egy kicsit megszorítva a kezemet, mielőtt átmegyünk a parkolón.

Chapter 197

Sziasztok! :)

Bocsánat, hogy ilyen későn, délután még számvitel zh-t írtam, ahol volt egy kis csúszás, azt hittem, hogy sosem érek már haza. De szerencsére sikerült, és itt is a rész, aminek a hangulata eléggé forróra sikeredett ;) Többen is sérelmeztétek, hogy miért nem ment Lou az ágyba, hát ennél nem lesznek ilyen problémák, ennyit mondhatok :D Iszonyat kíváncsi vagyok a véleményeitekre. És bizony egyre közelebb van az évad vége, az utolsó rész ebből a 199. lesz, de ez még pár héttel odébb van. Jövőhéten találkozunk! :) Xx

Chapter 197

 
- Azt mondtam Steph-nek, hogy találkozunk vele és Tristannal, hogy tetoválást csináltasson holnap – mondom Harrynek, miközben lesétálunk a lépcsőn a bőröndömmel a kézben.
- Miért?
- Mert megkért és menni akarok.
- Hogy tetoválást csináltass?
- Nem! Persze, hogy nem! Nézni, ahogy ő csináltat egyet, azt hiszem. Nem tudom, gondoltam, jó lenne egy másik párral együtt lógni.
Harry kíváncsi szemekkel fordul felém.
- Szóval akkor ez a te elképzelésed a dupla randiról?
- Azt hiszem, igen – vonok vállat.
- Akkor járunk, te és én?
Miért kérdezte ezt most meg? Minden olyan jól megy… illetve csak két napja, de akkor is, jó volt nem pengeélen táncolni Harryvel.
- Én… – keresem a szavakat.
- Gondoltam – fújtatja, majd elérjük a lépcső végét.
Liam még mindig a kanapén ül, de a lábán áll, amikor meglát minket.
- Akkor elmész? – kérdezi, egyáltalán nincs a hangjában ítélet.
- Igen, elmegy.
- Igen, elmegyek – Harry és én ugyanakkor válaszolunk.
- Oké, nos, találkozunk hétfőn az órán – mosolyog rám Liam, én pedig bólintok, miközben Karen a szobába sétál.
- Elmész? Azt hittem, megegyeztünk, hogy itt maradsz, amíg lediplomázol – ugrat, és még Harry is elmosolyodik.
- Bocsi – mondom neki, aztán karjaival átölel egy meleg ölelésben, az a fajta ölelés, amit bárcsak a saját anyámtól kapnék.
- Ne felejtsd el, hogy elmegyünk a hajóra jövőhétvégén – emlékeztet engem Karen.
Érzem magamon Harry szemeit, én pedig biztosítom Karent, hogy nem felejtettem el, és már alig várom, hogy lássam a hajójukat és velük töltsem az egész hétvégét. Elköszönök, egyáltalán nem túl hivatalosan, hiszen olyan, mintha nem is igazán mennék sehová, még. Ken az utolsó percben jön le a földszintre, majd gyorsan elköszön tőlem, alig tudomást véve Harryről. Történt köztük valami, mielőtt megérkeztem?
Seattle az utolsó dolog, amire most gondolni akarok, de ez az első dolog, amire gondolnom kell. Amikor az autóhoz érünk, Harry a csomagtartóba teszi a bőröndömet, én pedig beszállok, mielőtt lehetősége lenne rá, hogy kinyissa nekem az ajtót.
- Mikor akartad elmondani nekem, hogy elmész velük a jövőhétvégén? – kérdezi meg végül, ahogy sávot vált a forgalmas autópályán.
- Nem akartam eltitkolni előtted, csak nem jött fel a téma és… elfoglalt voltál.
- Tudod, hogy az mondjuk egy hat órás út a tengerparthoz, ugye?
- Igen?
- Hmm…
- Mi az? – fordulok meg, hogy szemben legyek vele.
- Semmi.
- Biztos vagyok benne, hogy szeretnék, ha velünk jönnél. Voltál már korábban az apád hajóján?
- Baszki, nem, nem voltam. Nem akarok.
- Miért nem? Vicces lehet, megyünk bálnalesre. Milyen jó lenne ez? – próbálok meg izgatottnak hangzani.
- Akkor miért hangzik úgy, mintha a kiskutyák lemészárlásáról beszélnél? – lát át rajtam.
- Izgatott vagyok… Csak egy kicsit ideges is, ez minden – nézek ki az ablakon.
- Ideges vagy, hogy azokkal a prűd emberekkel ott ragadsz egy hétvégére egy hajón?
- Nem! Ők nem prűdök, és nem túlzottan kedvelem a vizet.
- Félsz a víztől?
- Soha nem mondtam, hogy félek tőle! Csak nem túlzottan kedvelem.
- Szóval azt mondod, hogy félsz tőle? – vigyorogja.
- Fogd be.
- Úsztál velem a folyóban… most, hogy belegondolok, eléggé megijedtél, hogy belemenj.
- Nem ijedtem meg, hogy belemenjek abba a folyóba, piszkos volt, és soha nem csináltam korábban még olyasmit. Jól leszek a hajón, abbahagyhatnánk azt, hogy erről beszéljünk?
- Persze – nevet fel Harry.
- Elmész?
- Ó, igen, többször is terveztem, hogy elmegyek.
- Harry! – takarom el az arcomat. – Úgy értettem, hogy a jövőhétvégén – tisztázom, mire még jobban nevet.
Keze a kormányról a combomra mozdul és gyengéden megszorítja, amitől drasztikusan megnő a hőmérséklet az autóban, ahogy keze felfelé vándorol a combom tetejéhez.
- Ez az egyik olyan alkalom, amikor valamelyik jóganadrágodat kell viselned.
- Ma vettem pár újat.
- Ó – mondani akar valamit, de nem teszi.
- Bárcsak velünk jönnél jövőhétvégén – mert Seattle-be megyek majdnem rögtön utána, és remélem, fontolóra veszed, hogy velem jössz.
- Gondolkozni fogok rajta.
Meghökkenek, amikor tenyerét hozzám nyomja, én is azt kívánom, bárcsak valamelyik jóganadrágomat viselném. Kinézek az ablakon a sötétségbe, és örömmel látom, hogy csak néhány percnyire vagyunk az otthonunktól. Mindennel, ami most történik, a szex önző dolognak tűnik, de ahogy Harry mozgatja a kezét, ujjait és tenyerét a farmeromnál, majdnem megkérem, hogy most kanyarodjon le a kocsival.
- Össze fogod törni az autót – szidom őt le még akkor is, ha nem akarom, hogy megálljon.
- Többet is csináltam már, miközben vezet… – állítja meg magát, de tudom, hogy mit akart mondani.

Harry szemszöge
- Ó – sóhajt fel Louis, majd ismét az ablakon néz ki, ahogy a lakásunkhoz tartozó parkolóba kanyarodok.
Mi a faszért mondtam ezt neki az előbb? Tudom, hogyan érez attól, ha felhozom a szexuális kapcsolataimat, amik a múltban voltak, de tényleg nem akartam semmit ezzel. Csak piszkálni próbáltam, miközben tényleg felpiszkáltam őt.
- Nem akartam…
- Tudom – nyomja arcát az ablakhoz.
- Sajnálom.
- Semmi gond, inkább ne beszéljünk róla – kéri, én pedig egyetértek.
Tönkretettem az egész hangulatot, tudom, hogy igen. Kibaszott jó út, Harry. Leállítom az autót, majd Louis kiszáll belőle egy szó nélkül. Baszki.
Mindkét bőröndjével a kezemben követem őt az előtérbe, és várunk a liftre, hogy kinyitódjon. Louis dühös, annak kell lennie. Bár nem néz ki dühösnek, hanem… gondolkozónak. Mi a fenén gondolkozik? Azon, hogy levágja a tökeimet és lenyomja őket a torkomon, amiért azt a hülye szarságot mondtam az autóban? Ha igen, nem hibáztatom őt.
- Mérges vagy rám? – kérdezem, letéve a cuccait a padlóra, hogy kiszedjem a kulcsokat a zsebemből.
- Nem – nyitja ki az ajtót a saját kulcscsomójával, én meg a szememet forgatom, amikor nem lát engem. Úgy fog viselkedni, mint egy… Gondolataim elcsendesednek, ahogy Louis az ajtónak nyom, becsukva azt egy hangos puffanással.
- Mi a… – szája azonnal az enyémen van. Akkor oké…
Nyelvét végig húzza az ajkaimon, ujjai pedig beletúrnak a hajamba. Alsó ajkamat az övéi közé veszi, megszívva azt erősen. Akarom őt, akarom őt most. Egyik keze elmozdul a hajamból, a lehető leglassabb sebességgel kalandozik le a testemen, mielőtt végre eléri a farmerom tetejét. Gyengéden megharapja az ajkamat, ami még mindig az övéi között van, aztán elengedi azt, elmozdítva száját az enyémtől. Amint elkezdek tiltakozni, letérdel előttem.
Baszki. Még alig ért hozzám, de máris kemény vagyok, hihetetlenül kibaszott kemény. Ujjai megtámadják a farmeromon lévő gombokat, majd lehúzza a nadrágot a bokszeremmel együtt egy gyors mozdulattal. Mielőtt egyáltalán megszólalhatnék, a szájába vesz. Szája olyan meleg, és baszki, az ajkai annyira nedvesek és puhák, nyelve pedig fel-le csúszkál a hosszomon, és nem látok tisztán, miközben megpróbálom figyelni őt előttem a térdein.
Mélyebben vesz be a szájába, majd lehunyja szemeit, ahogy körbe és körbe forgatja nyelvét.
- Louis… - figyelmeztetem, megpróbálva megállítani őt. Amennyire jó érzés ez, és kurvára jó érzés, az ágyban akarom őt… vagy a padlón, nem igazán érdekel, de meg akarom dugni őt. Louis nem lassít, erősebben szív, csípőm pedig meghajlik, hogy még lejjebbre lökjem magamat a torkán. – Meg akarlak dugni – könyörgök neki.
A szavak megállítják mozdulatait, aztán a szempilláit rebegteti rám, szája még mindig telt, és ez egy kibaszott csodálatos látvány. Visszahúzódik, azt okozva, hogy kiesek a szájából, majd lábra áll és egy szó nélkül a hálószoba felé sétál, otthagyva engem, ott állva lehúzott alsónadrággal és farmerrel a bokámnál. Egy kis halvány mosoly van rózsaszín és most már duzzadt ajkain, amikor megfordul, hogy kigúnyoljon. Leveszem a farmert, felhúzom a bokszert, majd követem őt a hálószobába.

Louis szemszöge
A Harry arcán lévő meglepődés, amikor letérdeltem elé, elég volt, hogy jó legyen az egész estém. Bizonytalan vagyok, hogy mit csináljak most, hogy bejöttem a hálószobába, tudom, hogy én dominálok ma este, és hogy mi fog történni, máris gyorsan pumpálja a vért bennem várakozva.
Míg vitatkozom, hogy levetkőzzek-e vagy sem, Harry megjelenik mögöttem, egy csókot nyomva a fülem mögé.
- Menj az ágyra – suttogja Harry komolyan.
- Nem, te menj az ágyra – mondom neki, miközben megfordulok. Ő kissé felhúzza a szemöldökét, majd lassan elkezdi azt csinálni, amit mondtam. – Gondoltam. Nem vagy olyan gyors, hogy megtagadd a kérésemet, amikor kemény vagy – felelem. Szemei kitágulnak mocskos szavaimtól.
Harry hátra fekszik az ágyon, én pedig elkezdek levetkőzni, miközben figyel. Szemei soha nem hagyják el az enyémeket, és tüzel a testem heves nézésétől. Harryre mászok, aztán elkezdem durván csókolni őt. Hamarosan el kell húzódnunk, hogy lélegezzünk, majd elkezdem végig csókolni a nyakát, amíg meg nem találom édes helyét. Egy mély nyögés hagyja el a száját, én pedig érzem, hogy kezdek keményedni jobbam, mint amennyire vagyok.
- Én dominálok ma este, babe – suttogom a fülébe.
Harry kissé nyöszörög, majd az éjjeliszekrény fiókjához nyúl, hogy kivegye a síkosítót és az óvszert. Én felkelek róla, és széttárom a lábát. Nem tudom, mit csinálok, de csak azt fogom tenni, amit ő szokott velem.
Bekenem síkosítóval az ujjaimat, aztán elkezdem ismét megcsókolni Harryt, miközben egy ujjamat belé vezetem. Harry a számba nyög, én pedig lassan mozgatom a kezemet ki és be.
- Ba… Baszki, Lou, gyorsabban – feleli Harry.
- Egy kis türelmet kell tanulnod, Harold.
Ő felmordul, én felveszem a tempót egy kicsit, és még egy ujjamat csatlakoztatom. Ollóformába alakítom az ujjaimat, ahogy folyamatosan veszem fel a tempót. Harmadik ujjamat is hozzáteszem, majd behajlítom őket.
- Picsába. Lou. Szükségem. Van. Rád. Bennem. Most! – ordítja Harry.
Felkuncogok egy kicsit. Imádom, hogy ilyenfajta hatással vagyok rá. Kihúzom az ujjaimat Harryből, amitől nyöszörög a kapcsolat elvesztésén, aztán felhúzom az óvszert és bekenem magam síkosítóval. Keményen Harrybe nyomódok, mire ő hangosan felnyög. Harry elkezd káromkodásokat üvölteni minden lökésemnél.
Irányt változtatok, ez pedig átküldi Harryt a határon.
- Picsába. Baszki. Louis, pontosan kurvára ott!
- Baszki, Harry, olyan jó és szűk vagy – Lenyúlok és elkezdem kiverni Harrynek, így ugyanakkor érhetjük el a csúcsot. – Menj el nekem, Harry – felelem, majd még gyorsabban pumpálom hosszát.
Harry még hangosabban nyög, aztán még néhány lökés után elmegy mindkettőnk mellkasára. Falai összeszorulnak a hosszom körül, amit átküld a határon. Mindkettőnk eufóriája közben tovább folytatom mozdulataimat, majd kihúzódom belőle. Leveszem az óvszert, és a kukába dobom.
Miután mindketten visszanyerjük lélegzetünket és erőnket, Harry az első, aki megszólal.
- Wow. Ez kibaszott csodálatos volt az első alkalmadra, Lou – feleli, miközben magára húz engem és megpuszilja az ajkaimat. Elrejtem arcomat a nyaka hajlatában, így nem látja meg, hogy elpirultam. – Szeretlek, Lou. Tudod ezt, ugye? – suttogja gyengéden a fülem fölé.
- Igen, tudom – felelem, ahogy felülök, és elkezdek kis mintákat rajzolni a hasán lévő fekete tetoválásokkal együtt, Harry pedig ugyanezt teszi a derekamon.
Csend telepedik ránk, de ez egy kellemes, boldog csend.
- Félek, hogy kicsapnak – Harry hangja megijeszt, de vallomása még jobban. Felnézek rá, szemei találkoznak az enyéimmel.
- Igen?
- Igen. Tudom, hogy hülyeség… – kezdi el.
- Nem, nem hülyeség. Bárki félne ettől, tudom, hogy én igen. Semmi baj azzal, ha félsz.
- Mit fogok csinálni, ha nem járhatok már a WSU-ra?
- Mész egy másik egyetemre.
- Haza akarok menni.
A szívem elszorul.
- Kérlek, ne – felelem halkan.
- Muszáj, Lou. Nem engedhetem meg magamnak az egyetemet, ha nem apám a rektor.
- Találhatunk rá módot.
- Nem, ez nem a te problémád.
- De igen, az. Ha Angliába mész, soha nem fogjuk látni egymást.
- Jönnöd kell, Louis, tudom, hogy nem akarsz, de muszáj. Nem lehetek távol tőled újra. Kérlek, csak gyere – szavai annyira tele vannak érzelmekkel, hogy úgy tűnik, nem találom a sajátjaimat.
- Harry, ez nem olyan könnyű.
- De igen, az. Könnyű, szerezhetsz munkát pontosan azt csinálva, amit most csinálsz, és esetleg még több pénzt kereshetsz és egy még jobb egyetemre járhatsz.
- Harry… nem lehet. Seattle-be megyek – szemeimmel ismét meztelen bőrére fókuszálok.
- Nem kell ma este döntened, csak menjünk aludni – sóhajt fel.
Majdnem elmondom neki, hogy összepakolom a táskáimat és Angliába megyek vele, de nem lehet. Egyelőre maradok gyáva, aki vagyok, és a Seattle-i hírt egy másik napra tolom, miközben Harry a karjaiban tart, és lehunyja a szemét, hogy aludjon.

Chapter 196

Sziasztok! :)

Egy szörnyen hideg hét után (télen megfagyunk, ez biztos) itt is van az új rész. Ebben még olvashatunk/olvashattok a nyugalomról (a vége nagyon cuki), de őket ismerve tudjuk, hogy ez csak átmenetileg van így. A közepe-vége felé zárójelbe tettem, hogy Zayn, mert szerintem így sokkal érthetőbb, hogy kiről van szó. A véleményetekre természetesen most is kíváncsi vagyok, a sulihoz pedig kitartást, hamarosan itt lesz az őszi szünet! :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 196

 
- Ez? – a Steph arcán lévő kifejezés, ahogy lenéz a ruhájára, elmondja nekem, hogyan érez a barna ruhával kapcsolatban.
- Igen, nem tetszik? – kérdezem tőle.
- Rendben van… Csak olyan…
- Szépen néz ki. Bájosan.
- Csak annyira…
- Ha nem tetszik, megpróbálhatunk valami mást – ajánlom.
- Nem az, hogy nem tetszik, nagyon jól néz ki rajtam, csak pokolian furcsán érzem magam benne. Mintha le kellene vágnom az ujjakat vagy letépnem a plusz öt centit a széléről.
- Megcsinálhatod ezt, de a vacsoráig nem. Csak húsz perced van addig, amíg nem kell elindulnod.
Tovább bámul magára, én pedig figyelem, ahogy az ajkai egy mosolyba húzódnak. Tényleg olyan csinosan néz ki. Máshogy, de nagyon csinosan.
- Parókát kellene felvennem – dobja át a vállán bíbor haját.
- Pontosan ezt mondta Harry! – nevetek fel, mire ő a szemét forgatja.
- Akkora egy pöcs! – nevet, majd visszaindul az öltözőbe. – Hogy vagytok Harryvel? Még mindig együtt laktok? – kérdezi bentről.
- Jól vagyunk – nézek le a lábamra, hálásan, hogy nem láthat engem. Nincs kedvem a Harryvel való oda-vissza kapcsolatom részleteibe belemenni most.
- Azt hittem, hogy talán azzal a Liam sráccal találkozgatsz, mert szó szerint mindig vele vagy, és láttam, hogy hazavitt téged.
- Liam a legjobb barátom, semmi több.
- Hogyan érez ezzel kapcsolatban Harry? – nyitja ki az ajtót, majd a kezembe adja a ruhát, még mindig a fogason, míg megigazítja az oldaltáskáját a vállán.
- Nos, kezdi megkedvelni Liamet egy kicsivel jobban, úgy értem, végre valamennyire úgy viselkednek, mint a mostohatestvérek, ami mindent sokkal könnyebbé tesz a szüleiknek – mosolyodom el a gondolaton.
Meg tudom mondani, hogy Harry tényleg kezd összemelegedni Liammel, ami annyira boldoggá tesz. Boldogságom rövid életű, mert eszembe jut, hogy Liam hamarosan elmegy, és ami még rosszabb, a kifejezés Steph arcán emlékeztet arra, hogy fogalma sem volt róla, hogy Liam és Harry szülei házasok egymással.
- Mi? Várj… Harry és Liam? Szülei? Házasok? De Harry szülei Angliában vannak? Az apja meghalt, igaz?
- Uhm… nem pontosan – nem látom, miért számít, ha az emberek tudják, Harry és Liam rokonok a szüleik házassága által most már. Miért mondaná azt Harry a barátainak, hogy az apja meghalt?
- Akkor nem mostohatestvérek? Összezavarsz – nevet fel Steph.
- Oké, azok, de Harry apja itt van. Ő a rektor.
- Rektor? A WSU-nak? – tágulnak ki a szemei.
Ha ezt az információt hónapokkal ezelőtt fedtem volna fel, Harry Kanadáig és vissza átkozott volna ki, de olyan sok minden változott meg, Harry megváltozott azóta. Úgy tűnik, nem annyira törődik már azzal, hogy fenntartsa a rosszfiú imidzsét, aki mindenkit leszar. Mit számít ez?
- Igen – húzom fogaim közé az alsó ajkamat.
- Szent szar! – vihog totálisan.
- Igen… – nem tudom, mit mondjak, úgy érzem, mintha írnom kellene Harrynek és elmondani neki.
- Ez túl vicces, fogadok, hogy az apja kiakadt, hogy mi lett belőle! – Steph nevet, de az ösztön, hogy megvédjem Harryt, túl kimagasló, hogy figyelmen kívül hagyjam.
- Harryből nem lett semmi olyan, ami miatt az apja kiakadt volna.
- Ki fogják csapni, és valószínűleg börtönbe dobják, az apja meg a rohadt rektor! Dühös, annak kell lennie – vigyorogja.
- Nem fog börtönbe menni, az apja pedig minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne csapják ki – a hangom éle tisztán hallható.
- Viccelek… vagyis nagyjából. Harry több mint egy éve a barátom most már, csak azért szarakodok vele, mert ő is mindig ezt csinálja velem, szóval nem kell a támadó kutyájává lenni – teszi karját a vállam köré.
Tudom, hogy semmit sem gondol komolyan a szavaiból, de kezdek nagyon belefáradni abba, hogy az emberek negatív módon beszélnek Harryről. Így is eléggé leírja magát, és nem látom a humort abban a feltételezésben, hogy az apjának van oka dühösnek lennie amiatt, ami lett belőle.
A fejfájásom teljes erővel visszatért köszönhetően szókimondó barátomnak.
- Nem vagyok az – fújtatom, aztán végre elérjük a pultot, hogy fizessünk.
- De igen! Úgy néztél ki, mintha le akarnád szedni fejemet. Nagy utat tettél meg azóta, hogy besétáltál abba a kollégiumi szobába a levegőben fennakadt orroddal. Büszke vagyok rád – kutat a pénztárcája aljában, majd kivesz egy maroknyi készpénzt, hogy kifizesse a ruháját.
- Igen – mosolygok rá vissza, úgy döntve, hogy figyelmen kívül hagyom megjegyzését arról, hogy beképzelt voltam.
- Ezt teszi, ha Harry közelében vagy, szívóssá teszi az embert.
- Egyébként hogy vagy te és Tristan? – váltok témát.
- Jól! Nagyon jól, arról beszélünk, hogy Baton Rouge-ba költözünk jövőre.
- Tényleg?
- Igen, mindketten befejezhetnénk az LSU-n, és van művészeti programjuk, ami érdekel.
- És Tristan egyszerűen csak veled fog menni?
- Igen, úgy értem, ha még mindig járunk akkorra, természetesen igen.
- Ó.
- Jól vagy? – nyújtja ki a kezét, majd megérinti a vállamat.
- Igen – már így is túl sokat mondtam el neki Harry apjáról és Liamről, kizárt dolog, hogy mesélek neki Seattle-ről. Senkinek nem meséltem Seattle-ről, még Liamnek sem. Csak azok az emberek tudják, akik a munkatársaim a Vance-nál… és Zayn. Elmondtam Zaynnek.
- Van valami az LSU ellen vagy bármi, mert furcsa vagy.
- Nem, csak egy feladaton gondolkoztam, amit el kell kezdenem – szörnyű vagyok az azonnali hazugságban.
- Hmm… – vigyorodik el, de elég kedves ahhoz, hogy hagyja a témát.
Hallgatom Steph-et, ahogy Tristan új tetoválásáról beszél, és hogy neki is van egy időpontja, amikor a hátára tetoválnak holnap, mielőtt elmegy egy buliba.
- El kellene jönnöd velem a tetoválószalonba, te is csináltathatnál egyet magadnak – ugrat.
- Uhmm… nem, köszönöm – nevetek fel.
- Miért nem?! Jól néznél ki egy tetkóval, talán egy mosolygós fej?
Halványan emlékszem, hogy tettem erről egy megjegyzést, de nem hiszem, hogy azt Steph-nek mondtam. Részeg voltam, annyira részeg azon az estén, amikor ezt mondtam. Kivel beszéltem?
- Nem, nincs mosolygós fej nekem.
- Akkor is el kellene jönnöd, hiányzik, hogy veled lógjak. Hozd Harryt, Tris is velem lesz.
Attól, ahogy Trisnek hívja őt, elmosolyodom, és egyetértően bólintok.
- Megkérdezem Harrytől.
- Nem, elmondod Harrynek. Elmondod neki, hogy találkoztok velünk ott – mosolyodik el, aztán megölel.
- Oké – egyezek bele, majd elhúzódok.
- Köszönöm, hogy megmentettél, majd írok, hogy hogyan ment.
Steph eltűnik a tömegben, én pedig felhívom Harryt, miközben körbesétálok a plázában, hogy új ruhákat keressek. Bárcsak elhoztam volna őt is és az autóban várakoztattam volna őt, amíg Steph-el végzünk, nem mintha hallgatott volna rám. Harry nem veszi fel, így a zsebembe teszem a telefonomat, és visszamegyek a Macy’s-be.

Harry szemszöge
- Hol van Louis? – kérdezi tőlem Liam abban a pillanatban, hogy belépek az ajtón apám házában.
- A plázában, téged is jó látni – forgatom a szemeimet, aztán a kanapé ellenkező oldalára ülök le. Liam figyelmen kívül hagy, és visszanéz a tankönyvébe. Kurva nagy sokk. – Apám itt van?
- Igen, az emeleten van, azt hiszem.
Bólintok, majd felállok, a csizmám hagyott egy foltot a förtelmes fehér szőnyegen, amit megpróbálok letörölni a csizmámmal, amitől csak még rosszabb lesz. Miután vitatkozom, hogy rendesen feltakarítsam-e vagy sem, úgy döntök, hogy elfeledkezem róla, mert komolyan, ki a faszomnak van fehér szőnyeg a nappalijában? Az embereknek, akik rohadt piszkos szőnyeget akarnak, azoknak.
Először apám irodáját nézem meg, és örömmel látom, hogy az asztala mögött ül. Nem azért, mert örülök, hogy látom őt, hanem mert pokolian biztos, hogy nem akarom átkutatni érte ezt a házat.
- Harry? – hangja tele van meglepődéssel.
- Ki más? – ülök le a székbe előtte, ő pedig párszor kattintgat az egérrel a számítógépén, mielőtt nekem szenteli a figyelmét.
- Szükséged van valamire?
- Nem, nem pontosan. Azért jöttem, hogy összeszedjem Louis szarjait. Hazajön – mondom neki, megbizonyosodva róla, hogy minden egyes szót kihangsúlyozzak.
- Ezt jó hallani, hiányozni fog, hogy itt legyen.
- Jó hallani, nem fogod megpróbálni megállítani őt, ugye?
- Miért gondolnád ezt? – dől hátra a bőr székében.
- Mert úgy tűnik, eléggé lelkesedsz azért, hogy itt maradjon, távol tőlem.
- Ez nem igaz, fiam.
- De igen, az, mindig van valamid, amit a kapcsolatomról mondasz.
- Csak olyan dolgokat mondok, amiket ki kell mondani, a saját érdekedben. Nem vagyok fenyegetés a vele való kapcsolatodra, és ez az egyik legnagyobb problémád. Mindenkit fenyegetésként látsz, amikor róla van szó.
- Mert ez igaz, többnyire.
- Nos, ebben az esetben nem, soha nem próbálnék meg közétek állni. Engedtem, hogy itt maradjon, mert ebben a házban mindenki megkedvelte azt a fiút, és egy családtagja sincs itt, akire támaszkodhat, amikor te elrontod.
- Senkire sincs szüksége, engem kivéve.
Ki a fasz ő, hogy bárkinek is párkapcsolati tanácsokat adjon?
- Tévedsz. Szüksége van más emberekre, szüksége van barátokra és családra. Beszélt Karennek egy kicsit az anyjával való kapcsolatáról, és hogy milyen szörnyű volt az apja…
- Miért mondaná ezt el Karennek?
- Azért Harry, mert szüksége van támogatásra. Nem egészséges, hogy te legyél az egyetlen ember, akivel kapcsolatba lép.
- Mi a faszt tudsz te az egészségről? Te kiba… – megállítom magamat attól, hogy kiosszam őt.
- Sokat tanultam a hibáimból, neked is tanulnod kellene a tieidből – feleli, figyelmen kívül hagyva pillanatnyi kitörésemet.
- Próbálkozom – idejöttem, hogy kizárásról kérdezzek, de valahogy egy személyes beszélgetés közepén kötöttem ki az apámmal. Ez kellemetlen, tényleg kurvára kellemetlen.
- Nos, amikor azt gondolod, hogy olyan keményen próbálkozol, amennyire csak lehet, próbálkozz keményebben.
Egy kis hang szólal meg a számítógépén, így odafordul, hogy a képernyőre nézzen.
- Hallottál valamit… tudod, a kizárásról?
- Nem, még nem. Minden tőlem telhetőt megteszek.
- Az sosem volt tőled elég jó – csúszik ki a számon, mielőtt gondolkozhatnék, szemeim a padlót találják meg, és vissza akarom szívni a szavakat. – Bocs – motyogom, mire bólint. Egy seggfejhez képest, sok türelme van. – Most már összeszedem Louis cuccait – távozom a szobából, ami úgy tűnik, összement az elmúlt harminc másodpercben.
Amikor elérem az ajtót, megfordulok, hogy újra bocsánatot kérjek, de a csalódott homlokráncolás, amely apám arcán maradt, elhúzza előlem a szavakat, aztán olyan gyorsan sétálok végig a folyosón, amennyire csak tudok.
Hol a fenében van Louis? Én egy órával utána mentem el, és még mindig nincs itt.
„Nem egészséges, hogy te legyél az egyetlen ember, akivel kapcsolatba lép.”
Ez amúgy is baromság, folyamatosan kapcsolatba lép Liammel, most meg Steph-el vásárol, és mit tudom én, mit csinálnak, szóval az apám nem tudja, hogy a francról beszél.
Bosszant, hogy Karennek beszélt a szüleiről, amikor nekem alig beszél róluk. Történt valami az apjával mostanában? Az anyja azt mondta, hogy már közelebb lakik, megpróbálta felvenni Louis-val a kapcsolatot? Jobban teszi, ha nem, esküszöm, hogy…
Gondolataimat Louis nevetése szakítja félbe a földszintről. Itt van, és mint egy gyerek karácsonykor, kettesével veszem a lépcsőket, hogy hozzá érjek. Nem sok idő telt el, mióta láttam őt, de ezzel a fura, kettő között lévő szarsággal, amit csinálunk, minden másodperc, amit külön töltünk, megsokszorozódik.
- Jól vagy? – kérdezi nevetés közben.
- Én? Igen, jól vagyok – nem terveztem, hogy meglát, ahogy lesietek a lépcsőn, mint egy kibaszott idióta.
- Olyan vicces volt! És kiüldözték a férfit meg minden – kuncog fel, Liam pedig vele nevet.
Bárcsak Liam elmenne, így én lennék az, akitől így kuncog Louis. Nem úgy elmenni, ahogy az hamarosan lesz, hanem csak hagyja el a szobát. Bosszant. Krisztus, igaza van apámnak. Itt kezdek dühös lenni, mert Liammel nevet, a barátjával. Nem az, hogy fenyegetésként látom őt, csak Louis minden fegyelmét én akarom. Talán dolgoznom kellene ezen.
- Vettél új ruhákat? – kérdezem Louis-tól.
- Igen, igazából sokat. A legtöbbet felvehetem, amikor elmegyek… – szemei a falra szegeződnek, és egyik lábáról a másikra mozgolódik.
- Amikor hová mész? Dolgozni?
- Igen – mosolyodik el félig, aztán átnéz Liamre, aki a tankönyvét figyeli.
- Szedjük össze a cuccaidat, hogy hazamehessünk.
- Nem ezt kellene csinálnod neked? – ugrat.
Nagyon jó hangulatban van ahhoz képest, hogy órákat töltött vásárlással. Nem fogom megkérdezni, látni akarom telt ajkait, ahogy egy mosollyá húzódnak, amiből nem tudok betelni, és hallani akarom a nevetését, és figyelni, ahogy lecsukja a szemhéját, amikor nagyon nevet.
- Nincs visszaszólás? – húzza fel a szemöldökét.
- Uhm… ebben a pillanatban nincs – válaszolom, aztán visszasétálok a lépcsőn a szobába, amiben ő maradt.
- Mi van vele? – hallom, hogy Liam megkérdezi Louis-tól, aki egy gyors „nem tudom”-mal felel, majd követ fel a lépcsőn.
- Beszélnem kell veled – ráncolja a homlokát, aztán becsukja az ajtót maga mögött.
Néhány perccel ezelőtt még kuncogott, valami rosszat tettem?
- Oké… miről? – veszem ki a bőröndöt a szekrényből, és elkezdem belepakolni a ruhákat.
- Nem akarom, hogy dühös legyél rám, oké?
Mi a fasz…
- Láttad őt (Zayn)? – próbálom normál szinten tartani a hangomat, de erőltetetten, teljesen stresszesen jön ki.
- Kit? Nem! Steph-el voltam, aztán ruhákat vettem, egyedül.
- Akkor miért lennék dühös rád? – a cipzár megakad, így megrántom, amíg Louis ide nem sétál, gyengéden meghúzva, rendbe hozza.
- Mert Steph-el beszélgettem, és elmondtam neki néhány dolgot, amit nem kellett volna, és nem tudom, hogyan érzel ezzel kapcsolatban.
- Milyen dolgokat? – nézek le rá, mire elpirul intenzív bámulásomtól.
- Hogy te és Liam mostohatestvérek vagytok.
- Ennyi? – áraszt el a megkönnyebbülés. Leszarom, hogy Steph tudja-e ezt, leszarom, hogy mit gondolnak. Már többé nem érdekel.
- És hogy apukád a rektor – vinnyogja.
- Lou… – sóhajtok fel, majd leülök az ágy szélére.
- Tudom, sajnálom! Elfelejtettem, hogy ő nem tudja, és erről beszéltünk, nem tudtam, hogyan hazudjak.
Bosszús vagyok, hogy elmondta Steph-nek, mert ez olyan, minta elmondta volna Tristannak, Tessának, Niallnek, Zaynnek és Jace-nek egyszerre. Nem szeretem, ha bárki tud bármi túl személyeset rólam, ezt pedig túlságosan is személyes.
- Miért beszéltetek egyáltalán rólam? Tudod, hogy nem szeretem, ha az emberek az én dolgaimmal foglalkoznak.
Louis idesétál, hogy a lábaim közé álljon, majd karjait a nyakam köré fonja. Majdnem elfelejtem, miért kellene mérgesnek lennem rá.
- Tudom, de feltette azt a sok kérdést, nem tudtam, hogyan válaszoljak rájuk, kivéve azt, hogy egyszerűen elmondjam az igazat neki.
- Miért tett fel kérdéseket?
- Nem tudom… mert vásároltunk, és ezt csinálják az emberek, amíg vásárolnak – von vállat, aztán kezemet a combja hátuljához teszem, éppen a segge alatt, majd felemelem őt az ölembe.
Louis sikít és nevet egyszerre, aztán hátra esünk a matracra. Haja csiklandozza az arcomat, én pedig elhúzom azt, mielőtt feltámaszkodik és lenéz az arcomra.
- Nem vagy mérges rám? – kérdezi gyengéden.
- De igen, egy kicsit dühös vagyok, de nem várhatom tőled azt sem, hogy hazudj erről, azt hiszem.
- Idefelé egész úton aggódtam, hogy felrobbansz, amikor elmondom neked – vallja be Louis.
- Próbálom már nem ezt csinálni – felelem, miközben kezeimet a derekán pihentetem, ahogy az ő lábai a derekamnál vannak.
- Meg tudom mondani – jutalmaz meg egy gyönyörű mosollyal. – Van valami más, amiről beszélni akarok – teszi hozzá, viselkedése azonnal megváltozik.
- Vele kapcsolatos? – pontosan tudja, hogy kire utalok.
- Nem! Istenkém, abbahagynád a feltételezést, hogy minden róla szól? – szid le.
- Oké… bocs! Beszéljünk róla később.
- Folyamatosan ezt mondod, de ez… – félbeszakítom őt egy lágy csókkal a szája sarkára, feloldva rosszalló tekintetét.
- Shhh, bébi, beszélhetünk, amikor hazaérünk.
Ha nem foglalja magában azt, hogy találkozott Zaynnel, akkor nem sürgős, és most meg akarom csókolni őt, élvezni azt, ahogy rajtam ül.
- Mit gondolsz, mit csináljunk akkor a beszéd helyett? – kérdezi egy pajkos vigyorral.
- A pakolásról beszéltem, te perverz – ugratom őt, miközben felemelem a csípőmet, hogy hozzányomjam magamat.
- Ahogy én is – mosolyodik el, aztán elkezd leszállni rólam.
Nem történik meg, Lou. Gyengéden meghúzom a karjánál fogva, hogy újra csatlakozzon hozzám az ágyon, de kikígyózik a fogásomból.
- Lou… – nyafogok, szó szerint.
- Harry… – gúnyolódik, eléggé az okoskodó hangulatban van, én pedig kibaszottul imádom ezt.
- Menj az ágyra.
- Nem – tesz egy lépést hátra.
- Louis, menj az ágyra és vedd le a ruháidat.
- Nem lehet így beszélni egy úriemberrel, Mr. Styles – a szemeiben lévő humor ragályos.
Ez az, amit csinál velem, kibaszottul megőrjít az egyik percben, a következőben meg megnevettet, mint egy istenverte iskolásfiút.
- Egyet sem láttam, sajnos – vonok vállat, aztán folytatom. – Szóval vedd le a farmerodat vagy kényszerítve leszek, hogy én tegyem meg helyetted – tényleg azt akarom, hogy az ágyon legyen, most.
- Nem, várhatsz, amíg hazaérünk. Nem szexelek veled, amikor apukád lent van a folyosón, amúgy is elvettél tőle egy óvszert ezen a héten – suttogja.
- Miért suttogsz? – kérdezem ugyanolyan halkan.
- Segítenél befejezni a pakolást, hogy hazamehessünk?
- Mohó vagy?
- Nem, de te igen – mosolyodik el, majd lenéz nagyobbodó cipzáramra.
Figyelmen kívül hagyom tiltakozásait és megjegyzéseit, miközben tovább nyomom bele a szarjai maradékát a rohadt kicsi bőröndbe. Nem érdekel, mennyire rohadtul idegesítő a cuccai miatt, hogy rendezettek legyenek, csak örülök, hogy hazajön hozzám.

Chapter 195

Helló! :)

Ma végre már nem volt órám, így előbb hazaértem és valamivel előbb is tudom hozni a részt :) Amiben még örülhetünk a nyugalomnak meg a cukiságnak, de a végére természetesen ez már nem igazán marad így, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz róla a véleményetek. A vége felé zárójelbe tettem egy kérdőjelet az alulöltözni szó után, mert bár az angol verzióba az van/volt írva, szerintem oda pont az ellentéte illene, vagyis a túlöltözni. Olvassátok el, és ha egyetértetek, akkor átjavítom :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 195

 
- Látnod kellett volna az arcodat, annyira ki voltál akadva – ugratom Harryt, miközben kikanyarodunk a parkolóból.
- Piszkosul igaz, az voltam – rázza meg a fejét, én pedig az ablakhoz teszem az enyémet. – Nem tudom elhinni, milyen hiszékeny voltál, ez nem lehetséges, ígérem. Mire gondoltál egyáltalán?
- Hogy milyen gyorsan tudnék kifutni onnan – mosolyodik el félig.
- Kifutni? Szép.
- Ott hagytam volna neked a kulcsaimat.
- Köszi.
Egy pernyi csend telik el köztünk, amíg nem folytatom a kérdezősködést egy olyan témával kapcsolatban, amit tudom, hogy utál.
- Tényleg elfutottál volna?
- Igen, Lou.
- Úgy értem, elméletileg, ha lehetséges lenne és megtudnám, hogy terhes vagyok, eliszkoltál volna?
Harry vesz egy mély levegőt, és rászán egy pillanatot, hogy válaszoljon.
- Nem, azt hiszem, nem. De nagyon ki lettem volna akadva rád.
- Miért?
- Hogy érted, hogy miért? Mert ez elbaszta volna az egész életemet és a tiédet is.
- Igen, tudom, hogy ez lett volna, de a felelősség nem kizárólag az enyém lenne.
- Miért beszélünk egyáltalán erről a szarról?
- Csak kíváncsi voltam, nincs semmi gond azzal, hogy erről beszélgetünk. Nem történik meg, nyilvánvalóan nem történhet meg. Ugyanígy érzek, egyelőre.
- Hogy érted, hogy egyelőre? – néz rám.
- Nem akarok most gyereket, szóval én is fel lennék dúlva.
Harry kinyitja a száját, hogy beszéljen, de becsukja, újra megismételve a mozdulatot, mielőtt végre válaszol.
- Szerintem ez egy veszélyes téma nekünk.
- Nem kellene, hogy bármilyen veszélyes téma legyen, nyílt kommunikációnak kellene lennie köztünk. Innen jön a problémáink többsége, a kommunikáció hiányából – felelem. Mint a tény, hogy Seattle-be költözöm másfél hét múlva és még nem mondtam el neked!
- Tudom… – sóhajt fel. – Tudom, hogyan érzel azzal kapcsolatban, hogy gyerekeink legyenek a jövőben, te meg tudod, én hogyan érzek velük kapcsolatban. Őszintén, ha most terhes lennél, elveszteném az eszemet, akármi is maradt még belőle legalábbis. Úgy érezném, hogy csapdába estem volna, és kurvára fogalmam sem lenne, hogy mit tegyek. Ki fognak csapni, neked pedig terhesen kellene átköltöznöd a világon, tegyél hozzá néhány kamerát és lenne egy szar valóságshow-nk.
Megpróbálom figyelmen kívül hagyni a megjegyzését arról, hogy átköltözöm a világon, mert az nem fog megtörténni. Várnom kellene, amíg tele nem pumpálnak antibiotikummal, hogy vitatkozzak. De éppen azt mondtam, hogy nyílt kommunikációra van szükségünk.
- Örülök, hogy úgy éreznéd magad, hogy csapdába estél – gúnyolódok, majd folytatom. – És nem mennék Angliába. Ez nem fog megtörténni, szóval ne viselkedj úgy, mintha olyan biztos lennél benne, hogy igen.
- Ez az, amiről beszélek. Egy feltételezett gyerek miatt civakodunk.
- És, egyszerűen találnánk valami mást, amin veszekedhetnénk amúgy is.
- Igaz – mosolyodik el.
Örömmel látom, hogy oldódik a hangulat, túl nehéz volt a levegő, hogy kellemesen legyünk.
- Beszaladok érte helyetted – feleli Harry, amikor megérkezünk a Conner’s-hez, hogy kiváltsuk a receptjeimet.
- Bemegyek veled, kell vennem pár dolgot – kapcsolom ki a biztonsági övemet, aztán követem őt bentre.
A kis bolt leghátuljában odaadom a receptjeimet a kis ablaknál. Azt mondták, hogy tizenöt percen belül készen lesz, örülök, mert készen állok, hogy hazamenjek. Még mindig el kell mennem Liamékhez, és összeszednem a dolgaimat. Viszont talán várnom kellene és meglátnom, hogyan megy a beszélgetés Seattle-ről.
- Mire van szükséged?
Nem válaszolok, csak a sminkes részhez sétálok. Harry követ, nyelvével megnyalva a szája tetejét, míg én egy új szemceruzát keresek. A fejfájásom a lüktetésből már átment egy kissé kellemetlen fájdalomba.
- Nem tudom, miért kedveled ezt a helyet annyira, bűzlik.
- Te is, de én akkor is kedvellek téged – ugratom, mire felnevet, tényleg felnevet. Úgy értve, hogy hátra dönti a fejét nevetésében.
- Elég heves vagy ma, kész vagyok, hogy beüssenek azok az antibiotikumok és magukkal vigyék azt az okos szádat – még mindig nevet, ez egy olyan bájos hang.
Az összes káosz, veszekedések, könnyek elfelejtődnek az ilyen pillanatokban. Azokban, amikor Harry önmaga és elfelejti elrejteni az érzéseit.
- Az okos szám nem megy sehová – mosolyodom el, majd úgy döntök, veszek egy szemceruzát, ami huszonnégy órás tartósságot ígér anélkül, hogy elkenődne vagy halványodna, ez nyilvánvalóan nem igaz, de jól hangzik.
- Akkor ismét itthon maradsz? – kérdezi Harry, a bizonytalanság kétségtelen a hangjában.
- Igen, ha akarod.
- Persze, hogy akarom – fogja meg a kabátom ujját, aztán magához húz, karjait derekam köré fonva. – Ki más vigyázna rád, míg beteg vagy?
- Vigyázna rám? Úgy érted, piszkálna engem?
- Ugyanaz.
- Hiányzott ez – mondom gondolkodás nélkül.
- Mi? Hogy piszkáljalak?
- Nem, az, hogy jól kijövünk egymással – közelebb húz magához, majd megcsókolja a homlokomat.
Egyszerű gesztusától megdobban a szívem, mert a véletlenszerű szeretet kinyilvánítás publikusan nem egyszerű Harrynek.
- Csak azért vagyok kedves hozzád, mert beteg vagy, de mivel úgy tűnik, elég jól vagy ahhoz, hogy viccelődj velem, hazasétálhatsz – mosolyodik el.
- Bosszantó vagy – forgatom a szememet, mire ismét felnevet.
Amikor bekanyarodunk a sarkon, Harry majdnem belefut valakibe. Egy férfibe, Jonah-ba.
- Figyelj, hogy hová… – kezdi el Harry, mielőtt rájön, hogy ki a srác.
- Helló, Soto professzor! – csiripelem, mielőtt Harry veszekedést kezdhetne vele. Ez az utolsó dolog, amire szükségünk van, Harry már amúgy is bajban van az egyetemmel.
- Mr. Tomlinson, Harry – mosolyodik el, aztán kinyújta a kezét, hogy megrázza Harryét. Meglepődöm, amikor Harry ugyanezt teszi, és ketten egy kínos kézfogást váltanak. Amint vége van, Harry karja a derekam köré fonódik, olyan szorosan tartva magához, amennyire csak sikerül neki. – Jó látni, hogy… újra találkozgatnak – feleli Jonah, mire Harry megmerevedik mellettem. Én nem jutok szóhoz.
- Nem volt olyan, alkalom, amikor nem így volt – hazudja Harry.
- Ó… nos, ezt jó hallani. Hallottam mindenről, ami tegnap történt, ha szükség van bármire, amit tehetek, szóljanak.
- Mit tehetne? – forgatja a szemeit Harry, én pedig tapintatosan meglököm őt a könyökömmel.
- Pontosan nem tudom, talán jellemzést írni vagy valami?
- Jellemzés? Miért tenné?
Ugyanerre vagyok kíváncsi. Az egyetlen jellemvonás, amit Harrytől tapasztalt Jonah, az a féltékenység és a konfrontáció.
- Mert senkit sem kellene kizárni az egyetemről. Tönkre teheti az életét, mielőtt elkezdődne – feleli Jonah.
- Oké… nos, köszönöm, azt hiszem – Harry kellemetlenül érzi magát és én is.
- Nos, találkozunk hétfőn, Louis. Sok szerencsét mindenhez.
Amint ő eltűnik, Harry lazít körülöttem lévő fogásán.
- Ki nem állhatom ezt a srácot – fújtatja.
- Csak felajánlotta, hogy segít neked! – pillantok fel az órára a falon, már tizenöt perce.
- Van valami vele kapcsolatban, amit ki nem állhatok.
- Te nem állhatsz ki senkit.
- Téged kivéve – emlékeztet. – Bár csak néha.
Miután túlfizetem az antibiotikumokat, megállunk egy autós kajáldánál, hogy ebédeljünk, aztán hazamegyünk. Sokkal jobban érzem magam, miután bevettem a gyógyszereket és megettem az összes kajámat és egy kicsit Harryét is. Mindketten a kanapén alszunk el, fejem Harry mellkasán van, az ő karjai pedig a testem köré fonódva.
Amikor felébredek, a telefonomért nyúlok, hogy megnézzem az időt, öt óra után van, és két üzenetem érkezett. Mindkettő Steph-től.
*Tudom, hogy sok minden történik, de szükségem van a segítségedre!*
*Kérlek :P*
Megnyomom a hívásgombot ahelyett, hogy írnék neki, elmozdítva testemet Harryétől, miközben a hangos visszahívó zenéjét hallgatom. Utálom ezeket a dolgokat.
- Szia! – veszi fel Steph éppen, amikor már meg akartam szakítani a hívást.
- Szia! Az előbb láttam meg az üzeneteidet, aludtunk.
- Aludtunk? – hallom most a mosolyát.
- Mihez kell a segítség?
Harry kinyitja a szemeit, felhúzva magát, hogy mellettem üljön.
- Ki az? – kérdezi álmos hangján.
- Steph – tátogom neki, miközben Steph elkezd zavarosan beszélni a fülembe.
- Oké, szóval Tristan szülei a városban vannak ezen a hétvégén, és találkozni akarnak velem. Az előbb mondta el nekem, úgyhogy kiborultam.
- Miért vagy kiborulva? – kérdezem tőle.
- Mert, Louis! Még nem találkoztam velük korábban, és mindannyian gazdagok meg illedelmesek. Mint az anyukád.
- Anyám nem gazdag – emlékeztetem őt.
- Mindegy, totál illedelmes meg minden szar. Szóval kell a segítséged.
- Pontosan mit akarsz csinálni?
Harry nemet int a fejével, mielőtt Steph válaszol, figyelmen kívül hagyom Harryt.
- El kell jönnöd velem a plázába és segíteni, hogy találjak valamit, amit felvehetek, a The Black Cypress-be visznek minket, azon a helyen gyertyák vannak a rohadt asztalokon. Szükségem van valamire, amit felvehetek, amitől megkedvelnek.
Korábban még sosem hallottam ilyen kétségbeesettnek Steph-et, némileg mulatságos ez.
- Ne már, Louis, ha valaki tudja, hogyan kell alulöltözni (?), az te vagy.
- Oké, oké. Találkozok veled a plázában. Mikor?
- Most.
- Rendben.
- Ne hozd Harryt – teszi hozzá.
- Miért ne?
- Mert csak szarságokat fog mondani nekem egész végig, és a végén ki fogom nyírni. Amennyire szeretem őt, amúgy is eléggé bepánikoltam.
- Oké, akkor nem fogom – ígérem meg neki, aztán leteszem a telefont.
- Mi volt ez? – kérdezi Harry.
- Kell neki a segítségem, hogy keressek neki valamit, amit felvehet, hogy találkozzon Tristan családjával a ma esti vacsorán. Városlátogatáson vannak, és le akarja nyűgözni őket.
- Talán parókát kellene felvennie – mosolyodik el Harry.
- Ezért mondta, hogy te nem jöhetsz.
- Mi? Miért nem? – követ a hálószobába.
- Mert piszkálni fogod őt végig – küzdök egy akasztóval, miközben kiveszek egy farmert a szekrényből.
- Én? – tetti, hogy megsértődött.
- Igen, te. Később visszajövök.
- Beteg vagy, sehová sem kellene menned.
- Sokkal jobban vagyok már, alig fáj a fejem. Majd beveszek még pár gyógyszert és úton leszek.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e, hogy Steph-el lógsz, az egész szarsággal, ami köztem és Zayn között van…
- Annak semmi köze hozzám vagy hozzá. Amúgy is kell vennem pár ruhát, emlékszel?
Ebbe nem fogom beadni a derekamat, akárkivel elmehetek a plázába, akivel akarok, kivéve Zaynnel, nyilvánvalóan.
- Mit kellene csinálnom, amíg te elmész? – biggyeszti az ajkát.
- Találj barátokat – ugratom, mire a homlokát ráncolja. – Vagy elmehetnél apukádékhoz és összeszedhetnéd a dolgaimat onnan?
El kell mondanom neki Seattle-t ma este, amint visszaérek a Step-el való találkozóról.
- Akkor maradsz? – terül el egy mosoly az arcán.
- Igen.
- Légy óvatos a plázában, és ne menj sehová utána.
- Tessék?
- Úgy értem… ne menj, mondjuk, egy buliba vagy valami… kérlek?
- Nem megyek sehova máshova, elég bulin voltam, hogy kitartson az életemen át. Találkozunk apukád házában, amikor kész vagyok.
- Még mindig úgy gondolom, hogy mennem kellene.
- Nem – veszem el a pénztárcámat és a kulcsaimat, majd az ajtóhoz indulok, miután egy gyors búcsúcsókot adok Harrynek.
A pláza zsúfolt, nagyon zsúfolt, Steph pedig természetesen késik. Bent várok rá a kajás résznél, hogy megérkezzen, aztán amikor végre itt van, még kétségbeesettebb, mint korábban volt.
- Egy órám van, Louis! Egy rohadt óra, hogy találjak valamit, amit felvehetek, és megcsináljam a sminkemet. Jól néz ki a hajam? – kérdezi, mire bólintok.
Világos bíbor színű haja hátra van húzva az arcából, és nagyon elegánsan néz ki, nagyon nem-Steph-esen. Nincs rajta egy deka smink sem, és gyönyörűen néz ki. Nem hiszem, hogy valaha is láttam az arcát szabadon, ez üdítő.
- Nagyszerűen néz ki. Lazítanod kellene, biztos vagyok benne, hogy imádni fognak téged. Ezen kívül nyilvánvalóan nem nagyon foglalkoznak azzal, hogy a kinézetük alapján ítéljék meg az embereket. Tristannak több tetoválása van, mint neked, és a sérülések a fülein hatalmasok – emlékeztetem őt.
- Sérülések? – nevet fel. – Úgy érted, a lyukak?
- Ugyanaz – mosolyodom el, jobban szeretem, hogy nevet a pánik helyett bármilyen napon.
- Harry visszatette már a piercingjeit?
- Nem – sétál mellettem, aztán az én boltom felé sétálok, a Macy’s-hez természetesen.
- Gondolod, hogy vissza fogja? Jobban kedveled őt nélkülük? – kérdezi.
- Nem, semmivel sem szeretem őt jobban vagy kevésbé azokkal vagy azok nélkül. Egy kicsit még mindig furcsa nélkülük látni őt, de nem hajlandó visszatenni őket, azt mondja, hogy túl van rajtuk.
- Ó… szóval tudod, hogy meg kell kérdeznem, mi a fene történt Harry és Zayn között?
Tudtam, hogy ez a kérdés jönni fog, de még mindig nincs válaszom.
- Verekedtek.
- Nyilvánvalóan! – feleli, majd megrázza a fejét a kezemben lévő piros ruhára.
- Nos, lényegében verekedtek, Harryt letartóztatta a kampusz rendőrsége, és most lehet, hogy kicsapják. Zayn orra eltört és agyrázkódása volt.
- Woah, milyen egy kibaszott káosz.
- Mesélj még! Csak örülök, hogy Zayn nem jelenti fel Harryt.
- Nem?
- Nem, azt mondta nekem tegnap, hogy nem fogja.
- Tényleg? Azt mondta Tristannak, hogy igen… – bólint Steph a második választásomra, egy barna ruhára.
- Mikor?
- Ma reggel…
- Ó, nos, talán úgy mondta azt… nem tudom. Megígérte nekem, hogy nem fogja – nagyon remélem, hogy nem gondolta meg magát. Vagy hülyeséggel etetett meg tegnap. Gúnyolódik velem a tudatalattim Harry hangján.
- Mi folyik közted és Zayn között? Nem akarok kíváncsiskodó lenni, de sok pletyka van.
- Semmi, megcsókoltam őt és töltöttem vele egy kis időt, amikor Harry és én veszekedtünk, de ennyi. Irányíthatatlanná vált ez az egész, mert egy kényszeres idióta vagyok – kezd visszatérni a fejfájásom.
- Ó… nos, Zayn jobban teszi, minthogy veled szórakozik amúgy is. Tudja, hogy milyen Harry – feleli Steph, majd az öltöző felé indul.

Chapter 194

Sziasztok! :)

Úgy látszik, nem tudok előbb géphez jutni péntekenként, hiába érek haza már délután, mindig van valami programom :D A fejezet szerintem nagyon fog tetszeni nektek, az eleje cuki, a közepe nagyon cuki, imádnivaló, a vége pedig vicces. A közepénél meg kell jegyeznem, hogy a könyvből való fordítás saját, nem akartam azzal vesződni, hogy kikeressem, szóval az úgymond nem hivatalos :D A végéhez kapcsolódóan annyit, hogy az eredeti sztoriban (Harry-Tessa) viccesebb, mivel ott fiú-lány felállás van, megértitek, ha odaértek :D Harry szemszögének a végén pedig zárójelbe írtam, hogy pontosan mi volt az az angol mondat, mert a shall szócska egy kicsit bezavart és nem voltam benne biztos, hogy helyes-e a fordításom.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 194

Harry szemszöge
- Tessék, találtam párat – ütögetem meg Louis vállát.
Fejét a kanapéba temette, szemei csukva vannak. Miután még egy percig bökdösöm és piszkálom őt, kinyitja a szemeit, majd felül, hogy elvegye a kis gyógyszereket a kezemből.
- Beteg vagy? – kérdezem tőle ismét.
- Nem tudom, lehet, hogy beteg leszek. Most már a hasam jobban fáj, mint a fejem, de lehet csak azért, mert éhes vagyok.
Vagy, mert kurvára stresszes vagy miattam, és úgy nézel ki, mintha a kanapénkra akarnál hányni.
- Ó, nos, a pizzának hamarosan itt kellene lennie.
- Mhmm – billenti hátra a fejét, aztán elveszi a pohár vizet, hogy lenyelje a gyógyszert. Meg tudom mondani az arca elsápadásából, hogy nem érzi jól magát.
- Megkaptad az influenzaoltásodat? – kérdezem Louis-tól.
- Mi?
- Az influenzaoltásod. Megkaptad idén? – nem tudom, milyen fajta kérdést kell feltenni egy beteg embernek.
- Nem tudom… tulajdonképpen nem. Nem hiszem. Nincs biztosításom. Látnod kellene a számlát a kórházi kiruccanásomról – nyög fel, majd megajándékoz egy gyenge mosollyal.
- Majd én kifizetem – ajánlom fel, mire a homlokát ráncolja, és visszafekszik a kanapéra. – Ki fogom, nem kellene a kórházi számlák miatt aggódnod.
- Shhh… – feleli, aztán lehunyja a szemeit.
Majd emlékeztetem újra, amikor jobban érzi magát, vagy egyszerűen csak elmegyek és kifizetem az engedélye nélkül. Bár ez biztosan feldühítené, és pontosan ez az, megpróbálok nem megtenni.
- Mit kellene csinálnom? – kérdezem, majd kopognak az ajtón.
A pizza, természetesen. Ahogy felállok, a kopogás egyre hangosabb lesz, és letakarom Louis alsó felét egy takaróval, mielőtt az ajtóhoz sétálok. A kopogás ütögetéssé alakul át. Kurvára viccelsz velem?
- Kibaszottul ne verd az ajtómat, fáj a feje – csattanok fel a kiszállító gyerekre.
- Bocs, ember – feleli, átadva nekem a négyzet alakú dobozt.
Egy kicsit rosszul érzem magam, amiért leszidtam a srácot, de még rosszabbá tette Louis fejfájását. Aláírom a nyugtát, aztán az arcába csukom az ajtót.
- Én… uhm… teszek neked néhányat egy tányérra – dadogom, majd a konyhába sétálok. Annyira örülök, hogy itt van velem a lakásunkban, akár beteg, akár nem. – Tessék, enned kell – mondom neki, mire felnyög ismét.
- Nem vagyok éhes.
- De igen, az vagy, az előbb mondtad.
Felhúzza magát, hogy felüljön, miközben az ölébe húzza a takarót.
- Egy szeletet – vitatkozik.
- Kettőt.
- Egyet sem – mosolyodik el félig.
- Rendben, egyet.
Mellé ülök, aztán lábait az ölembe húzom, amíg eszünk. Lassan, kicsiket harap, kiemelve a rágását, hogy bizonyítsa igazát. Még akkor is, amikor beteg, ilyen a magatartása, és imádom ezt. Előre hajol, majd az üres tányért a dohányzóasztalra helyezi, mielőtt ismét lehunyja a szemeit.
- Be kellene mennünk a kórházba – javaslom.
- Jól vagyok, Harry, ez csak valami gyomorrontás vagy valami.
- Honnan tudod?
- Mert már voltam beteg korábban, mindenki volt már. Ez nem olyan nagy ügy.
- Nem úgy tűnik – nem akartam hallhatóan kimondani.
Louis kinyitja a szemeit, aztán kinyújtja felém a karját, hogy menjek hozzá közelebb. Azt hiszem, valami jó is van abból, hogy nem érzi jól magát, úgy tűnik minden irántam érzett haragját félretette most.
- Jól vagyok. Csak aludnom kell – szorítja meg a pólóm vékony anyagát az ujjaival, és fejét a mellkasomon pihenteti.
- Menjünk az ágyba – utasítom, mire megrázza a fejét.
Figyelmen kívül hagyom csendes tiltakozását, majd felveszem őt a kanapéról a karjaimba, hogy bevigyem őt a hálószobánkba. Arrébb húzom a paplant, aztán óvatosan lefektetem őt az ő felére az ágyon.
- Miért van megcsinálva az ágy? – kérdezi, befészkelődve a párnába.
- Nem volt használva – mondom neki, mire megértően bólint. Nem tudtam ebben az ágyban aludni nélküle. Egy folyamatos emlékeztetője lett volna annak, hogy milyen veszteséget szenvedtem el. – Tényleg sajnálom a korábbiakat – mondom neki, lefeküdve mellé és a mellkasomra húzva őt.
- Mhmm – motyogja, aztán lehunyja a szemeit.
Átnyúlok a közöttünk lévő kis helyen, hogy kezemet a homlokára tegyem, azt hiszem, ez az, amit akkor kellene csinálnod, amikor valaki beteg? Nagyon melegnek érződik, túl melegnek.
- Van lázmérőnk? – kérdezem halkan.
- Jól vagyok. Csak hagyj aludni.
- Lou… – nyafogok, szó szerint kurvára nyafogok.
- Shh…
Felsóhajtok, majd a hátamra fordulok, egyik karomat továbbra is a dereka körül tartva, és a plafonra bámulok. Nem tetszik ez, egyáltalán nem tetszik. Bőre nyirkos és nedvességtől fénylik, ajkai és arca sápadtak, és túl nehezen lélegzik. Ha itt fekszem és őt bámulom, meg fogok őrülni. Louis makacs és nem hajlandó kórházba menni, de mi van, ha ez valami komoly. Jól volt néhány órával ezelőtt. A lehetőségek száma végtelen, és sáros cipővel kavarognak a fejemben.
- Louis – rázom meg a karját.
- Mi az? – nyitja ki az egyik szemét.
- Mehetünk már a kórházba?
- Harry, az Isten szerelmére, jól vagyok – kezd bosszús lenni rám, de ez rendben van felőlem. – Menj, nézz tévét – utasítja.
Úgy döntök, hogy hallgatok rá, mert tényleg nem tudok itt ülni, és kezd készen állni arra, hogy a szart is kiüsse belőlem, ha nem hagyom őt békén, meg tudom mondani. Egy sóhajtással elveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről, aztán kisétálok a nappaliba. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal, az én beteg Csipkerózsikám azt akarja, hogy hagyjam őt nyugodtan aludni, és az összes barátom seggfej. Dolgozhatnék egy kicsit, de pillanatnyilag nem érdekel. Kíváncsi vagyok, mit csinál Liam?
Mi… a… fasz? Miért jött ez a gondolat a fejembe?
Egyébként is, mit csinálhatnánk? Őt érdekli az összes olyan szar, ami engem nem, sportok, iskola… ez nagyjából össze is foglalja. Azt hiszem, kitakaríthatnám a konyhát, és felsöpörhetném azt a vékony réteg port, ami beborította az egész lakást az elmúlt két hétben.
Egy órával később a konyha tiszta, vagyis elég tiszta, én pedig kibaszott fáradt vagyok. Utálok takarítani, és még nagyobb rendetlenség volt, mint gondoltam. Valahogy sikerült bemocskolnom a mikró egész belsejét kajával, hagytam egy sörösüveget szétrobbanni a fagyasztóban, és ott hagytam egy régi szendvics maradékát a pulton. Sokkal könnyebb volt tisztán tartani a diákszövetségben lévő szobámat, az csak egy szoba volt.
Louis mélyen alszik az ágyban, karjai a párnámat ölelik, térdei pedig a mellkasához vannak felhúzva. Lélegzetelállító még akkor is, amikor beteg. Még mindig túl korán van nekem, hogy aludjak, így a szekrényhez megyek és kiveszem a Büszkeség és Balítélet példányát, amit Louis a szülinapomra adott. A könyvnek sokkal több részét fedi világossárga, mint azt vártam, úgyhogy ismét lefekszem mellé, és elkezdem elolvasni a kijelölt részeket.
„Van néhány ember, akiket tényleg szeretek, és még kevesebb, akikről jó véleménnyel vagyok. Minél többet látok a világból, annál elégedetlenebb vagyok vele; és minden egyes nap megerősíti a hitemet az összes emberi tulajdonság ellentmondásában és a kis függőségben, amelyet az érdem vagy az ész megjelenésén lehet elhelyezni.”
Ez biztosan a kapcsolatunk elejéről való. El tudom képzelni őt most, bosszúsan és idegesen, a kis ágyán ülve abban a kollégiumi szobában és szövegkiemelővel és regénnyel a kezében.
Rápillantok, és kissé felkuncogok a kárára. Átnézve az oldalakat, látok itt egy sémát, utált engem. Tudtam ezt akkor, de emlékeztetni erre baromi furcsa.
„Egy boldogtalan lehetőség van előtted, Elizabeth. Ettől a naptól biztosan idegen vagy az egyik szülődnek. Anyukád soha nem fog újra látni téged, ha nem mész hozzá Mr. Collinshoz, én pedig soha nem látlak viszont, ha megteszed.”
Az anyja és Natalie.
„A dühös emberek nem mindig bölcsek.”
Nem ez az igazság…?
„Nincs örömöm az ön megértésében.”
Én sem értettem saját rohadt magamat, és még mindig nem, tényleg.
„Könnyedén megbocsátottam volna büszkeségét, ha nem bántotta volna meg az enyémet.”
Azon a napon csinálta ezt, amikor azt mondtam neki, hogy szeretem, majd visszavontam. Tudom, hogy igen.
„Meg kell tanulnom elégedettnek lennem azzal, hogy boldogabb vagyok, mint ahogy azt megérdemlem.”
Könnyebb mondani, mint megtenni, Louis.
„Kedvelni a táncot egy biztos lépés volt ahhoz, hogy szerelmes legyek.”
Az esküvő. Tudom. Emlékszem, ahogy felragyogott rám és azt tettette, hogy nincs fájdalma, miközben mindenhol ráléptem a cipőjére.
„Mindannyian egy büszke, kellemetlen fajta férfinek ismerjük őt; de ez semmiség lenne, ha tényleg kedvelnéd őt.”
Ez még mindig érvényes. Liam mondana ilyesmi szarságot Louis-nak, valószínűleg meg is tette korábban.
„Eddig a pillanatig soha nem ismertem magamat.”
Nem vagyok biztos benne, melyikünkre illik ez jobban.
„Úgy hiszem, minden jellemben van hajlam valamilyen egyedi gonoszra, egy természetes velejáróra, amit még a legjobb oktatás sem tud legyőzni.”
„És a te velejáród a hajlam, hogy mindenkit utálj.”
„És a tiéd – válaszolt egy mosollyal – hogy szándékosan félreérted őket.”
Mindegyik részben több igazság van, mint az előzőben, ahogy visszaugrok az ismerős regény elejéhez.
„Ő meglehetősen jó, de nem elég szép, hogy elcsábítson, és nincs kedvem jelenleg ahhoz, hogy jelentőséget adjak fiatal hölgyeknek, akiket semmibe vesznek más férfiak.”
Egyszer azt mondtam Louis-nak, hogy nem az esetem, milyen kibaszott idióta voltam. Úgy értem, nézz rá, ő mindenki esete, még ha rohadtul túl makacsok is, hogy lássák először. Kezeim lapozzák az oldalakat, szemeim pedig átfutják a számtalan megjelölt sort, amik kettőnkhöz kapcsolódnak és ahhoz, hogyan érez velem kapcsolatban. Ez a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam, ez átkozottul biztos.
„Megbabonáztál, a testemet és a lelkemet.”
Az egyik kedvenc sorom, egyszer használtam Louis-ra, amikor először beköltöztünk ebbe a lakásba. Összehúzta az orrát elcsépelt mondatomon, kinevetett és nekem dobott egy brokkolit. Mindig megdobál minden szarral.
„De az emberek olyan gyakran változtatják magukat, hogy van valami új, ami megfigyelhető bennük örökké.”
Jó irányba változtam, érte, mióta találkoztam vele. Nem vagyok tökéletes, baszki, a közelében sem vagyok, de egy nap lehetek.
„Milyen kevés állandó boldogság tartozhat egy párhoz, akiket csak azért hoztak össze, mert a szenvedélyük erősebb volt, mint az erényük.”
Egyáltalán nem tetszik ez. Pontosan tudom, mi ment végig a fejében, amikor ezt jelölte ki. Továbblépés…
„Egy hölgy képzelete nagyon gyors; csodálatból szerelembe ugrik, szerelemből házasságba egy pillanat alatt.”
Legalább nem csak Louis agya az, ami ezt az őrült szart csinálja.
„Csak a legmélyebb szerelem fog rábeszélni a házasságra.”
Louis a mondat többi részét kihagyta, a részt, aminél az van, hogy „ezért fogom egyedül végezni, vénlányként.”(~which is why I shall end up and old maid.)
Csak a legmélyebb szerelem fog rábeszélni a házasságra. Hmm… Nem vagyok biztos benne, hogy nekem akár az megtenné-e. Nem lehetséges, hogy van mélyebb szerelem annál, mint amit ez iránt a fiú iránt érzek, de ez nem változtatja meg a véleményemet a házassággal kapcsolatban. Az emberek már nem a helyes okok miatt házasodnak össze, nem mintha valaha is úgy tették volna. A múltban a státusz vagy a pénz miatt volt, most meg csak azért, hogy megbizonyosodjanak róla, nem lesznek magányosak és nyomorultak, két dolog, amit majdnem minden házas ember érez még mindig.
A könyvet az éjjeliszekrényre teszem, mielőtt lekapcsolom a villanyt, és leteszem fejemet a lapos matracra. Vissza akarom venni a párnámat, de Louis túl szorosan fogja, és nem akarok fasz lenni.
- Megtennéd, hogy nem leszel ilyen makacs és eljössz velem Angliába? Nem tudok nélküled lenni – suttogom neki álmában, végig húzva nagyujjamat arca meleg bőrén.
Alig várom, hogy ismét aludjak egy kicsit, igazi alvás legyen Louis-val mellettem.

Louis szemszöge
Amikor felébredek, hálás vagyok, hogy Harryt nem rajtam fekve találom, mint ahogy azt általában teszi, mert még mindig alszik tátott szájjal, nekem pedig nagyon kell pisilnem és lezuhanyoznom. Harry pólója izzadsággal áztatott, és undorodva érzem magamat. Egy gyors csókkal Harry arcára a fürdőbe sietek.
Talán ténylegesen vennem kellene egy fürdőt, hogy levigyem ezt a lázat, a leghosszabb ideje nem fürödtem kádban. Lehámozom magamról Harry pólóját, majd a meztelen alakomra bámulok a tükörben. Az arcszínem szörnyű, és egy piros folt van a hasamon. Mi az? Ujjaimat végig húzom a bíborszínű csíkon, aztán lenézek a padlón lévő pólóra. Vér, annak kell lennie. Felveszem a pólót, amit Harry viselt tegnap, így most már rajta van az ő, vagy Zayn vére a bőrömön. Egy borzongás fut végig a testemen, majd először elkezdek zuhanyozni, hogy lemossam Harry temperamentumának brutális bizonyítékát. Mindez megbetegít, szó szerint. A tegnap esti Advil segített, és már nem fáj nagyon a hasam, de a fejem még mindig lüktet és csak… gyengének érzem magamat. Lehet, hogy mégis el kell mennem az utcában lévő sürgősségire. A pénz az, amit nem akarok elkölteni, főleg mivel hamarosan költözöm, de nem hiszem, hogy sok választásom van.
Egy gyors zuhanyzás után tele engedem a kádat forró vízzel, aztán nagy mennyiségű fürdetőt spriccelek a vízbe, mielőtt belelépek. Hihetetlen érzés, azonnal ellazítja az izmaimat. Lehunyom a szemeimet, belélegezve a vanília édes illatát, majd Seattle-re kezdek gondolni. Sóvárgó és izgatott vagyok, de ideges és aggódó is amiatt, hogy Harry mit fog mondani. Bárcsak egyszerűen boldog lenne és jönne velem, ha csak ez ilyen könnyű lenne. Elmegyek függetlenül attól, hogyan reagál, ígéretet tettem magamnak és az anyámnak, hogy soha nem engedem meg, hogy egy férfi visszatartson és megakadályozza, hogy bármit is tegyek. Mindig is ez volt a tervem, az álmom, és most pontosan előttem van, olyan közel, hogy majdnem meg tudom érinteni. Bárcsak tovább lehetnék gyáva és várhatnék az utolsó pillanatig, hogy elmondjam Harrynek a hírt, de nem tehetem. Tartozom neki azzal, hogy őszinte legyek vele, amint a lehetőség felmerül.
- Lou? – kopogtat Harry az ujjperceivel gyengéden a fürdőszoba ajtón. Kinyitja az ajtót, mielőtt reagálhatnék. – Jól vagy? Felébredtem, és nem voltál ott...
- Jól vagyok. Egy kicsit jobban érzem magam – mondom neki, ő pedig leül a WC ülőkére.
- Az jó…
- Mi a baj?
- Semmi, csak… nem tudom, azt hittem, talán elmentél…
- Nem, még mindig itt vagyok – döntöm hátra a fejemet a kád hideg szegélyéhez.
- Van terved mára?
- Szerintem veszek pár antibiotikumot, igazikat.
- Elviszlek.
Megköszönöm neki, aztán még néhány percig áztatom magamat a halomnyi buborékban, mielőtt kiszállok a kádból. Harry nekem ad egy törülközőt, én pedig a testem köré tekerem azt. Ha jobban érezném magamat, tudom, hogy bemászott volna hozzám a kádba és nyers megjegyzéseket tett volna, mielőtt szeretkezett volna velem a vízben. A már amúgy is lángoló testem meggyullad a gondolatra, majd megrázom a fejemet, megpróbálva félretenni a gondolatot.
- Csak fel kell öltöznöm és kész vagyok. Köszönöm – mosolygok Harryre, ő pedig lábra áll.
Érzem magamon a szemeit, miközben átsétálok a félhomályban lévő folyosón a hálószobába.
- Ez örökké tart, jó dolog, hogy nem haldokolsz – panaszkodik Harry tizedjére, mióta helyet foglaltunk a kicsi, de nagyon színes váróteremben.
Gyerekek kivágott kézlenyomatai és egy nagy pajta állatainak matricái borítják a hely majdnem minden centiméterét.
- Nem tudtam, hogy ez egy rohadt óvoda – fújtatja Harry és a szemét forgatja.
- Nem tudom… nyafogó gyerekek, nézd meg… – érintem meg a lábát, mire a szemöldökét ráncolja rám, de látom a humort a szemeiben.
- Ha-ha.
- Louis Tomlinson – szólít a nevemen egy idős nővér néhány lépéssel távolabbról, Harry pedig feláll.
- Nem jöhetsz be oda velem – mondom neki, a karomat használva, hogy megállítsam őt a mozdulataiban.
- Miért nem?
- Nem tudom… mert nem vagy családtag, és nem hiszem, hogy beengednek.
Kissé sértettnek tűnik a szavaimtól, de egy szó nélkül leül.
Miután vártam újabb negyvenöt percet, belepisiltem egy csészébe, adtam három ampullányi vért, és elmagyaráztam a tüneteimet és a jelenlegi stressz-szintemet, az orvos azt mondja, hogy egészséges vagyok egy gyomorvírust leszámítva, és kapok egy figyelmeztetést, hogy csökkentsem a stressz-szintemet. A szürke hajú férfi ad egy receptet antibiotikumokra, majd utamra enged.
Harry oda-vissza járkál a váróteremben, a falon lévő nagy barna tehénre bámulva.
- Jézusom, tarthatott volna még tovább? Majdnem megőrültem – túr bele a hajába mindkét kezével.
- Csak ki kell váltanunk a szülés előtti receptet, mielőtt megyünk – használom ki eszeveszett állapotát.
Harry megáll léptében, mire én elkezdek nevetni. Az összes szín kifut az arcából, és azt hiszem, talán összeesik a váróterem közepén.
- Szülés előtti? – hangja zihálásként jön ki, miközben megpróbálja összerakni a darabkákat.
- Ugratlak, ez csak egy gyomorvírus. Bár meg kell vennem ezeket az antibiotikumokat – legyezem meg a papírt előtte. Kikapja a kezemből a receptet, majd az ajtó felé sétál.
- Nem vicces – jegyzi meg, amint kiérünk.
- De igen, az volt – nevetek fel még egyszer, és figyelmen kívül hagyom a halálos pillantást, amivel megajándékoz, ahogy kinyitja az anyósülés felőli ajtót.