Chapter 109

Sziasztok! :)

Már hoztam is ebben a nagy forróságban az új fejezetet, és tudom, hogy ettől is azt várjátok, hogy kibéküljenek, de ez még odébb van sajnos. És nem bírom ki, már most előre kell szólnom. Tegnap utolértem magam a 3. évadnál (vagy 20 résszel le voltam maradva :D), és biztosíthatlak róla titeket, hogy az őrület nem fog megállni. Tegnap délelőtt konkrétan kisírtam a szemeimet, pedig nem igazán szoktam fanficeken bőgni. Szóval készüljetek már most fel, mert nagyon durva lesz. De ne aggódjatok, ez az évad sem lesz egyszerű :'D A sok-sok kommentért nagyon hálás vagyok, imádom olvasni a véleményeiteket, kíváncsi vagyok rájuk most is. A következő pedig ugye pénteken érkezik.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 109

- Imádom ezt az inget rajtad – feleli Kimberly, miközben az autó kikanyarodik a hotel parkolójából.
- Köszönöm, ez az első alaklom, hogy felvettem – mondom neki, mire elmosolyodik.
- Szóval mi történt a kocsiddal? – kérdezi.
Trevor és Christian úgy tűnik, egy mély beszélgetésben van egy Seattle-ben lévő új épület négyzetméterenkénti áráról.
- Fogalmam sincs, nem indult el tegnap reggel, így felhívtam valakit, hogy javítsa meg, de Harry már elvitette valakivel – magyarázom, ő pedig elvigyorodik.
- Kitartó, nem? – feleli.
- Azt hiszem. Csak bárcsak adna nekem egy kis időt, hogy feldolgozzam ezt az egészet – sóhajtok fel.
- Feldolgozni mit? – kérdezi. Elfelejtettem, hogy Kimberly nem tud a fogadásról, csak azt tudja, hogy szakítottunk.
- Nem tudom, csak úgy mindent. Olyan sok minden történik most, és még mindig nincs hol laknom. Úgy érzem, mintha nem venné ezt olyan komolyan, mint amennyire kellene. Azt hiszi, hogy egyszerűen bábjátékozhat velem és az életemmel. Azt hiszi, hogy csak úgy egyszerűen felbukkanhat, elmondja, hogy sajnálja, és minden meg lesz bocsátva, de ez nem így működik. Többé nem legalábbis – zihálom.
- Nos, örülök, hogy kiállsz magadért – feleli. Örülök, hogy nem kérdez részleteket.
- Köszönöm. Én is – mondom neki.
Büszke vagyok magamra, amiért szembeszálltam Harryvel és nem adtam be a derekamat, de ugyanakkor szörnyen érzem magamat azokért, amiket ma mondtam neki. Tudom, hogy megérdemelte, de nem tehetek róla, belegondolok, hogy mi van, ha tényleg annyira érdekli, mint amennyire állítja? Tudom, hogy valahol mélyen törődik velem, csak nem hiszem, hogy ez elég ahhoz, hogy biztosítson arról, nem fog még egyszer megbántani. Ez az, amit csinál, megbántja az embereket.
- El kellene mennünk szórakozni ma este a konferencia után, mivel vasárnap az a kettő egész reggel értekezleten lesz. Majd elmegyünk egy kicsit vásárolni vasárnap, elmegyünk szórakozni ma este, és talán szombat este is. Mit gondolsz? – kérdezi tőlem.
- Hova mennénk szórakozni? Csak tizennyolc vagyok – nevetek fel.
- Az nem számít, Christian sok embert ismer Seattle-ben. Ha vele vagy, bárhová bejuthatsz – feleli. Imádom, ahogy a szemei felragyognak, amikor Christianról beszél, még akkor is, ha mellette van.
- Oké – mondom neki. Még soha nem mentem el szórakozni ezelőtt. Voltam azon a néhány bulin a diákszövetségi házban, de még soha nem voltam diszkóban, vagy egyáltalán ott, ami ehhez közel áll.
- Szórakoztató lesz, ne aggódj – biztosít róla. – Felvehetnéd ezt az inget – teszi hozzá, mire felnevetek.
Az út többi részét azzal töltjük, hogy a munkáról beszélgetünk, Trevor pedig végül az ablaknak dőlve elalszik. Olyan fiatalnak néz ki álmában.

Harry szemszöge
„Életed végéig egyedül leszel, és ezért sajnállak téged. Én tovább fogok lépni, találok egy kedves embert, aki úgy fog kezelni engem, ahogy neked kellett volna, aztán összeházasodunk, gyerekeink lesznek. Boldog leszek.”
Szavai újra és újra lejátszódnak a fejemben. Tudom, hogy igaza van, de nem akarom, hogy az legyen. Soha nem bántam, hogy egyedül vagyok mostanáig, most, hogy tudom, mi hiányzik.
- Benne vagy? – szűrődik át Jace hangja kusza gondolataimon.
- Uh, mi? – kérdezem. Majdnem elfelejtettem, hogy vezetek.
Ő a szemét forgatja, majd beleszív egyet a jointjába.
- Azt kérdeztem, hogy benne vagy-e, hogy átmenjünk Zaynhez – ismétli meg magát.
- Nem tudom… – nyögök fel.
- Miért nem? Ne legyél már ilyen punci. Olyan búslakodó vagy, mint egy kibaszott kisbaba – mondja nekem, mire haragos pillantást vetek rá. Ha bármennyit is aludtam volna tegnap este, átnyúlnék és megfojtanám őt.
- Nem vagyok – védekezem.
- De igen, haver, ki kell ütnöd magad és lefeküdnöd valakivel ma este. Biztos vagyok benne, hogy lesz ott néhány könnyűvérű lány.
- Nincs szükségem arra, hogy lefeküdjek valakivel – senkit nem akarok, csak Louis-t.
- Jaj, ne már, vezess el Zaynhez. Ha nem akarsz lefeküdni senkivel, akkor legalább gyere meginni néhány italt – feleli.
- Soha nem akarsz többet csinálni? – kérdezem, ő pedig úgy néz át rám, mintha szarvaim nőttek volna.
- Mi?
- Tudod, nem unalmas mindig csak bulizni és más lányokkal összejönni?
- Woah, woah… ez rosszabb, mint gondoltam. Nagyon szerelmes vagy, ember.
- Nem, nem vagyok. Csak mondom. Mindig ugyanazt a szarságot csinálni unalmas lesz – ő nem tudja, milyen élvezetes ágyban feküdni és megnevettetni Louis-t, nem tudja, milyen szórakoztató hallani őt elkalandozni a kedvenc regényeivel, hogy rávegyem őt, hogy megüssön, amikor megpróbálom kitapogatni őt. Ez sokkal jobb, mint bármilyen buli, amin Jace valaha is volt vagy valaha is menni fog.
- Tényleg jól elbánt veled. Ez valami szarság, nem? – nevet fel.
- Nem, nem bánt el velem – hazudom.
- Persze… – dobja ki a jointja maradékát a kocsiablakomon. – Bár ő most egyedülálló, igaz? – kérdezi, mire megmarkolom a kormányt. – Csak baszogatlak – nevet fel. – Csak látni akartam, milyen dühös leszel – nevet még jobban.
- Menj a picsába – morgom, aztán Zayn felé kanyarodok.

Louis szemszöge
- A szobád jobbra van a folyosó végén a mi lakosztályunktól – mondja nekem Kimberly, amikor megérkezünk a hotelhez.
A Four Seasons a legszebb szálloda Seattle-ben, amit valaha láttam. Kimberly gyakorlatilag végigrángat a folyosón, miközben megpróbálom befogadni az összes gyönyörű részletet.
- Itt a szobád, miután kipakoltál, a lakosztályunkban találkozunk, hogy átmenjünk az útiterven erre a hétvégére, még akkor is, ha már tudom, hogy ez megvan neked. Át kellene öltöznöd, mert szerintem tényleg ebben az ingben kellene lenned, amikor elmegyünk szórakozni – kacsint Kim, aztán egyedül hagy a hotelszobámban.
A különbségek a hotel között, ahol én maradtam, és ez között hatalmasak. Az egyik festmény az előtérben itt valószínűleg többe kerül, mint az egész hotel, ahol tegnap este voltam. A kilátás az ablakomból hihetetlen, Seattle egy olyan gyönyörű város. El tudom képzelni magamat itt élni, egy sokemeletes lakásban, egy állással a Seattle Könyvkiadónál vagy akár a Vance Könyvkiadónál most, hogy egy új irodát nyitnak itt. Ez csodálatos lenne. Bárcsak gyorsan előreugorhatnék az időben.
Fekete nadrágba és lila ingbe öltözök át, miután elteszem a ruháimat a hétvégére. Izgatott vagyok a ma esti és a holnapi konferencia miatt, de ideges vagyok elmenni szórakozni. Tudom, hogy szórakoznom kell, de még mindig üresnek érzem magam a kártól, amit Harry okozott az életemben.
Mire Kimberly és Christian lakosztályába érek, öt óra. Tudom, hogy a földszinten a különteremben kell lennünk hatra.
- Ez a szoba… wow – szólalok meg, ahogy bevezet Kimberly.
A szállodai lakosztályuknak van saját nappalija és egy különálló nappalija. Sokkal nagyobbnak néz ki, mint az anyám egész háza.
- Rendben van – nevet fel Christian, majd tölt magának, úgy tűnik, egy pohár vizet.
- Rendeltünk szobaszervizt, úgyhogy mindannyian ehetünk itt, mielőtt lemegyünk a földszintre, bármelyik percben itt lehet – mondja Kimberly, én pedig elmosolyodom és megköszönöm neki. Észre sem vettem, milyen éhes vagyok, amíg meg nem említette az ételt. Egyáltalán nem ettem még ma.
- Készen állsz, hogy szétund az agyad? – kérdezi Trevor, ahogy megjelenik a külön nappaliból.
- Nem lesz unalmas nekem – mosolyodok el, mire felnevet. – Lehet, hogy nem akarom elhagyni ezt a helyet – teszem hozzá, Trevor pedig elmosolyodik.
- Én sem – feleli.
- Ugyanez – mondja Kim, mire Christian megrázza a fejét.
- Ezt el lehet intézni, szerelmem – teszi kezét Kim hátára, én pedig elnézek az intim gesztustól.
- Egyszerűen ide kellene költöztetnünk a központi irodát, aztán mindannyiunk ideköltözne – viccel Kimberly, legalábbis gondolom, hogy viccel.
- Smith imádná Seattle-t – feleli Christian.
- Smith? – kérdezem, aztán eszembe jut, hogy Christiannak van egy fia.
- A fiam, furcsa név, tudom – nevet fel, majd Kimberlyhez hajol. Biztosan nagyon jó egy szeretetteljes, bizalommal teli kapcsolatban lenni.
- Szép név – mosolyodom el. Ez tényleg szép név, eltérő, de nem túl őrült.
- Lehet, hogy csak utána kell néznünk – mondja Christian Kimnek, aki elmosolyodik, mielőtt megcsókolja az arcát.
Trevornak ugyanaz az imádat van az arcán, amit én érzek belül értük. Irigylem is Kimberlyt, ártalmatlan irigység, de mégis irigység. Van egy férfi az életében, aki nyilvánvalóan törődik vele és bármit megtenne, hogy boldoggá tegye őt. Kimberly szerencsés.
Miután eszünk, lemegyünk a földszintre, engem pedig bedobnak egy hatalmas konferenciaterembe tele emberekkel, akik imádják a könyveket, mennyország. Sok érdekes emberrel találkozom, és sokat jegyzetelek.
- Hálózat. Hálózat. Hálózat. Az egész a hálózatépítésről szól – mondja nekem Christian, és majdnem minden egyes embernek bemutat a teremben. A legjobb rész az, hogy nem a gyakornokaként mutat be, és felnőttként kezel, mindannyian felnőttként kezelnek.

Harry szemszöge
- Lám, lám, lám, nézd, ki van itt – forgatja a szemét Molly, amikor Jace és én belépünk Zayn lakásába.
- Máris részeg vagy? – mondom neki.
- És? Elmúlt öt óra – feleli, én pedig megrázom rá a fejemet. – Igyál meg velem egy stampedlit – ajánlja, majd elvesz egy üveg barna italt a pultról és két stampedlis poharat.
- Rendben. Csak egyet – nyögök fel, mire rám mosolyodik, mielőtt megtölti a kis poharakat.
Tíz perccel később azon találom magam, hogy a telefonom galériáját nézem át. Bárcsak engedtem volna neki, hogy több képet készítsen rólunk együtt, így most többet tudnék nézni. Tényleg jól elbánt velem, ahogy Jace mondta. Úgy érzem, hogy lassan elvesztem az eszemet miatta, és a legelbaszottabb rész az az, hogy nem érdekel, milyen őrült vagyok, amíg ez ismét segít közelebb jutni hozzá.
„Boldog leszek.” Mondta. Tudom, hogy nem tettem őt boldoggá, de megtehetném. Ugyanakkor ez nem fair neki tőlem, hogy folyamatosan zavarom őt. Megjavítottam neki az autóját, mert nem akartam, hogy a miatt kelljen aggódnia, hogy ő csinálja meg. Örülök, hogy megtettem, mert nem tudtam volna meg, hogy Seattle-be megy, ha nem hívtam volna fel Vance-t, hogy megbizonyosodjak róla, lesz Louis-nak fuvarja a munkába. Miért nem mondta el nekem? Az a pöcs Trevor vele van most, amikor nekem kellene. Tudom, hogy tetszik neki Louis, és látnám őt beleszeretni Trevorba. Ő pontosan az, amire Louis-nak szüksége van, nagyon hasonlóak. Nem úgy, mint Louis és én. Trevor boldoggá tudná őt tenni. A gondolat feldühít és ettől ki át akarom vágni a fejét egy ablakon, de lehet, hogy teret kell adnom Louis-nak és egy esélyt, hogy boldog legyen. Világossá tette tegnap, hogy nem tud nekem megbocsátani.
- Molly! – kiáltom a kanapéról.
- Mi van?
- Hozz még egy stampedlit – mondom neki, mire elmosolyodik.

Chapter 108

Helló! :)

A szaladgálós délelőttöm után, már itt is van az új fejezet, amiben szerintem sokan reménykedtetek, hogy hátha történik valami jó, de sajnos nem... Többet nem is mondok, majd meglátjátok. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Kedden elfelejtettem megemlíteni, hogy átléptük a 10.000 kattintást, csodásak vagytok, illetve már több mint 40 feliratkozott van! És még sok-sok olvasó, akinek nincs profilja, szóval imádlak titeket! ♥ Nagyon örülök, hogy ennyire és ennyien szeretitek a blogot! Még egy fontos dolog, elkészült a várva-várt fejléc, én imádom, remélem nektek is tetszeni fog :) Köszönöm szépen imaginerina - nak, gyönyörű lett! ❤ A következő rész pedig kedden érkezik, ne felejtsétek el! :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 108

 

Beszállok az autójába, és megpróbálom nem észrevenni Harry ismerős illatát, ami megtölti a kis teret. Bemászik a vezetőülésre mellém, majd beindítja a kocsit.
- Fázol? – kérdezi.
- Igen – válaszolom, mire felveszi a fűtést. – Nincs jogod, hogy ide gyere – mondom neki, emlékeztetve magamat, hogy nem kellene az autóban lennem vele.
- Semmilyen más módon nem beszéltél volna velem – feleli, mintha az érvelése nem lenne teljesen őrültség. Szemeimmel továbbra is az ablakon nézek ki.
- Mint mondtam, okkal kerüllek el, Harry.
- Tudom, bébi, annyira hiányzol.
A szívem megremeg azon a szavon, hogy „bébi”, de figyelmen kívül hagyom.
- Éppen tegnap láttál, és ne hívj így. Fordulj be itt, a hotel közvetlenül a sarkon van.
- Nem tudom elhinni, hogy egy hotelben maradsz – húzza át kezét a haján.
- Ja… én sem.
- Maradhatsz a lakásban, én majd visszamegyek a diákszövetségi házba vagy valami.
- Nem – amennyire szeretnék ott maradni, nem lépek vissza. Olyan erős voltam, vagyis erősebb, mint azt tudtam, hogy lehetek, és ezt most nem teszem tönkre.
- Ne legyél ilyen problémás.
- Problémás? Ezt nem mondhatod komolyan! Egyáltalán nem is kellene most veled beszélnem! A közeledben sem kellene lennem! – emelem fel a hangomat.
- Megnyugodnál? Na, mi a baj az autóddal? És ő miért maradt itt?
- Nem tudom, hogy mi a baj az autómmal – nyögök fel. Nem válaszolok neki Trevorral kapcsolatban, semmi köze hozzá.
- Majd vetek rá egy pillantást – jelenti ki, aztán kocsijával az enyém mellé parkol.
- Nem, felhívok majd valakit. Csak menj – mászom ki az autóból. Biztos vagyok benne, hogy ki tudná deríteni a problémát és könnyen megjavítaná, de nem akarom, hogy megtegye. Úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna, ez pedig dühítő.
- Nem, azt mondtam, hogy vetek rá egy pillantást – válaszol gorombán, mire a szememet forgatom. Próbálok egy érzelemre fókuszálni vele kapcsolatban, a dühre. Ha nem vagyok mérges, akkor szomorú leszek, és nem akarok egy szomorú káosz lenni előtte. Többször nem.
Kiszáll az autóból, én pedig a recepcióhoz sétálok, hogy lefoglaljam a szobát még egy éjszakára. Persze, hogy hallom Harry csizmáját csoszogni a hó maradékában a földön. Amikor kinyitom az ajtót, egy csengő megszólal, nyilvánvalóan megijesztve a kis férfit az asztal mögött.
- Még egy éjszaka? – kérdezi, miközben Harry besétál mögöttem.
- Louis, nem kell megint itt maradnod. Nem leszek a lakásban, csak maradj ott, én meg majd maradok valahol máshol – feleli Harry.
Figyelmen kívül hagyom Harryt, a recepciós pedig ide-oda néz kettőnk között.
- Igen, még egy éjszaka – válaszolok, majd átadom neki a bankkártyámat.
Harry elveszi a kezemből, de visszaszerzem, mielőtt bármit is csinálhatna vele. Meg tudom mondani, hogy a recepciós kellemetlenül érzi magát figyelve a mi csereberénket, megpróbál bárhová nézni, kivéve ránk.
- Abbahagynád? – morgom, mire Harry a szemeit forgatja. – Ez valami játék neked, hogy meglásd, milyen boldogtalanná tudsz tenni? – kérdezem tőle, ő pedig tesz egy lépést hátra, mintha meglöktem volna. Nem akarok jelenetet rendezni egy szálloda halljában, de fogok, ha kell.
- Nem, ez nem az, amit csinálok, hogy gondolhatsz egyáltalán erre mindazok után, amit tettem?
- Pontosan, erre gondolok mindazok után, amit tettél – majdnem felnevetek szóhasználatán.
- Nos, nem ez a szándékom. Csak azt akarom, hogy beszélj hozzám. Tudom, hogy megoldhatjuk ezt – feleli. Nem tudok mit mondani, mert nem tudom megmondani, hogy igazat mond-e. Olyan sok elmejátékot játszott már velem a kezdetek óta, hogy nem tudom megmondani, mi a valóság.
- Tessék – szólal meg a recepciós, majd átadja a nyugtámat és egy új kulcskártyát.
- Köszönöm – felelem olyan udvariasan, amennyire csak képes vagyok.
- Tudom, hogy neked is hiányzom – mondja Harry, amikor megint kint vagyunk. Szavai megállítanak léptemben.
- Ez az, amit hallani akarsz? Hogy hiányzol? Persze, hogy hiányzol, hiányzol minden nap minden másodpercében, de tudod mit? Valójában nem téged hiányollak, hanem azt, akiről azt gondoltam, hogy te vagy, és most, hogy tudom, ki vagy valójában, semmit nem akarok csinálni veled! – kiabálom.
- Mindig is tudtad, hogy ki vagyok valójában! Egész végig én voltam, tudod ezt! – ordítja vissza.
Egyszerűen miért nem tudunk mi soha kiabálás nélkül beszélni? Megőrjít, ezért.
- Nem, nem tudom ezt, ha tudnám, hogy… – megállítom magamat, mielőtt bevallom, hogy meg akarok neki bocsátani. Amit tenni akarok, és amit tudok, hogy tennem kellene, két teljesen különböző dolog.
- Mit? – kérdezi. Persze, hogy megkérdezi.
- Semmit, menned kell.
- Lou, nem tudod, milyen volt nekem az elmúlt néhány nap. Nem tudok aludni, még működni sem tudok nélküled. Tudnom kell, hogy van-e esély, hogy…
Félbeszakítom őt, mielőtt befejezhetné.
- Milyen volt neked? Hogy lehetsz ennyire önző? Mit gondolsz, milyen volt ez nekem, Harry? Képzeld el, milyen érzés, hogy az életedet órákon belül széttépik! Képzeld el, milyen érzés annyira szerelmesnek lenni valakibe, hogy mindent neki adsz, csak azért, hogy megtudd, az egész egy játék volt, egy fogadás! Mit gondolsz, ez milyen érzés?! – teszek egy lépést felé. – Mit gondolsz, milyen érzés elveszíteni a kapcsolatot az anyáddal valaki miatt, akit nem érdekel, hogy mi van velem?! Mit gondolsz, milyen érzés egy istenverte hotelszobában maradni egyedül, amikor néhány nappal ezelőtt megvolt az álomlakásom valakivel, akiben megbíztam?! Mit gondolsz, milyen érzés megpróbálni továbblépni ezen, amikor te folyamatosan felbukkansz mindenhol?! Egyszerűen nem tudod, mikor kell abbahagyni!
Ő nem mond semmit, így folytatom beszédemet. Egy részem úgy érzi, mintha túl durva lennék vele, de Harry a lehető legrosszabb módon árult el, és a legrosszabb dolog ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy még mindig jobban szeretem őt, mint a lélegzést.
- Szóval ne ülj itt és mondd nekem, hogy nehéz volt neked, mert te csináltad ezt! Kibaszottul te tettél tönkre mindent! Mint mindig is teszed, szóval tudod mit, nem sajnállak… valójában igen. Sajnállak, mert soha nem leszel boldog. Soha nem fogsz találni senkit, aki úgy fog szeretni, mint én téged, én mindent megadtam volna neked… még többet, mint amit eddig adtam… bármit megtettem volna érted, te meg tönkre tetted ezt. Életed végéig egyedül leszel, és ezért sajnállak téged. Én tovább fogok lépni, találok egy kedves embert, aki úgy fog kezelni engem, ahogy neked kellett volna, aztán összeházasodunk, gyerekeink lesznek, boldog leszek – kifogytam a levegőből hosszú beszédem után, Harry pedig piros szemekkel és tátott szájjal néz rám. – Tudod mi a legrosszabb része ennek az egésznek? Hogy figyelmeztettél, azt mondtad, hogy tönkre fogsz tenni, én meg nem hallgattam rád – kétségbeesetten megpróbálom megállítani a könnyeimet, de nem tudom. Irgalmatlanul hullnak le az arcomról, a szemceruzám elmosódott, égetve a szememet.
- Én… sajnálom. Elmegyek – feleli halkan. Teljesen és egészen legyőzöttnek néz ki, ahogy látni akartam őt, de ez nem adja meg azt az elégedettséget, amit gondoltam, hogy fog.
Az elején megbocsáthattam volna neki, ha elmondta volna nekem, még miután le is feküdtünk, de helyette eltitkolta előlem, embereknek ajánlott fel pénzt, megfenyegette és megverte Zaynt, és megpróbált csapdába ejteni azzal, hogy rávett, írjam alá a bérleti szerződést vele. Az első alkalmam, amikor intim viszonyba kerültem valakivel, olyan valami, amit soha nem fogok elfelejteni, és neki köszönhetően mindig be lesz árnyékolva a tettei mögött lévő szörnyű szándékokkal.
Csendben maradok, ahogy beszáll az autójába és kikanyarodik a parkolóból. A hotelszobába rohanok, majd bevágom magam mögött az ajtót. Nekidőlök és megpróbálok lélegezni a zokogásaim között, feladom, majd lecsúszok az ajtónál, engedve, hogy a fájdalom átvegye az irányítást.
Mire a Nap lemegy, kényszerítem magamat, hogy felkeljek és vegyek egy forró zuhanyt, túl forrót. Harry arckifejezése, miközben hátrált tőlem és beszállt az autójába, belevésődött az agyamba. Látom gyönyörű, mégis megkínzott arcát minden alkalommal, amikor lehunyom a szememet. Bár ez az, amit akarok, nem tudok megbízni benne és nem leszek egyoldalú kapcsolatban vele. Nem akarom, hogy mindent meg kelljen kérdőjeleznem, amit tesz vagy mond.
A telefonom egyszer sem csengett még, mióta elment. Összepakolom a csomagomat Seattle-re, aztán megbizonyosodom róla, hogy mindent kihúztam a listámról. Olyan jó lett volna Seattle-be menni Harryvel, ha eljött volna velem a konferenciára. Megvolt ez a hülye, naiv ötletem, hogy mi működhetünk. Hogy a különbségeink és a temperamentuma ellenére… vagyis mindkettőnk temperamentuma ellenére valahogy működhetünk. Nem vagyok biztos benne, hogyan sikerül elaludnom, de sikerül.

…………………..

Amikor az ébresztőm hét órakor megszólal, elkezdek pánikolni. Elfelejtettem felhívni valaki, hogy javítsák meg az autómat. Megkeresem a hozzám legközelebb lévő autószerelőt, és felhívom. Valószínűleg plusz pénzt kell fizetnem nekik, hogy bent tartsák a kocsimat a hétvégére, mivel elmegyek, de ez a legutolsó dolog, amiért aggódom most. Elkezdek készülődni, frufruszerűségbe megcsinálom a hajamat, és egy kicsit több sminket teszek fel a szokásosnál. Úgy döntök, hogy egy sötétkék öltönyt veszek fel, ami még nem volt rajtam. Megvettem, mert tudtam, hogy Harry imádni fogja, ahogy az anyag hozzásimul a fenekemhez. Ahogy az öltöny áll az, ami majdhogynem szexivé teszi a kinézetét. Utálom, hogy mindenről ő jut eszembe, ahogy a tükör előtt állok, arra gondolok, ahogy rám nézne ebben az öltönyben, ahogy a pupillái kitágulnának és megnyalná az ajkait, mielőtt ajakpiercingjét a fogai közé húzná, miközben figyelne engem, ahogy leellenőrzöm a hajamat és sminkemet még egyszer utoljára.
A kopogás hoz vissza a valóságba, így az ajtóhoz sietek.
- Mr. Tomlinson? – kérdezi egy férfi kék autószerelő egyenruhában.
- Én vagyok, hadd hozzam a kulcsaimat – mondom neki, aztán kissé nyitva hagyom az ajtót, amíg elveszem a kulcsokat az asztalról. – Tessék, a fehér corolla az – felelem, ő pedig a háta mögé néz.
- Fehér corolla? – kérdezi. Tágabbra nyitom az ajtót, majd kilépek. Az autóm eltűnt.
- Mi a… oké, hadd hívjam fel a recepciót, hogy elvontatták-e, amiért itt hagytam tegnap – mondom. Milyen nagyszerű módja annak, hogy elkezdjem a napomat. – Helló, itt Louis Tomlinson. A harminchatos szobában vagyok, és azt hiszem, hogy elvontatta az autómat? – próbálok meg kedves lenni.
- Nem, nem vontattam el – feleli a telefonon keresztül.
- Uh, nos, akkor biztosan ellopták vagy valami… – a fejem szédül. Ha valaki ellopta a kocsimat, akkor nagyon megszívtam. Majdnem itt az idő, hogy induljak.
- Nem, egy barátod idejött és elvitte ma reggel.
- Egy barátom?
- Igen, amelyiknek… az a sok tetoválása van meg ilyesmi – feleli csendesen, mintha Harry valóban meg tudná hallani őt.
- Mi? – tudom, hogy mit mondott, de nem tehetek róla, ismét megkérdezem.
- Igen, idejött egy autómentővel ma reggel, körülbelül két órával ezelőtt – feleli.
- Köszönöm – nyögök fel, aztán megszakítom a hívást. – Nagyon sajnálom, valaki már elvitte az autómat egy másik szerelőhöz. Nem tudtam róla, sajnálom, hogy az idejét vesztegette – mondom a férfinak, de ő elmosolyodik és biztosít róla, hogy semmi gond.
Fel akarom hívni Harryt és kiabálni vele, most nincs mivel eljutnom a munkahelyre, hogy találkozzak a többiekkel, hogy elinduljunk Seattle-be. Éppen mikor azon vagyok, hogy felhívjam Kimberlyt, egy fekete autó kanyarodik be a parkolóba és áll meg a szobám előtt. Letekerik az ablakot, majd meglátom Kimberly szőke haját.
- Jó reggelt! – mosolyodik el, mire megkönnyebbülten sóhajtok fel. Tudom, hogy Harry biztosan felhívta Mr. Vance-t, hogy megbizonyosodjon róla, lesz fuvarom a munkába… ez azt jelenti, hogy Harry tudja, hogy Seattle-be megyek? Mi van, ha Harry az autóban van? Ismét elkezdek pánikolni. Megfogom a táskámat, aztán kinyitom a kocsiajtót. Szerencsére csak Kim, Christian és Trevor van bent a tágas limuzinban. A sofőr kiszáll, majd a csomagtartóba teszi helyettem a táskámat.
- Készen állsz a hétvégi kiruccanásodra? – mosolyodik el Trevor.
- Jobban, mint azt te el tudod képzelni – mondom neki egy mosollyal.

Chapter 107

Meglepetééés! :D

Na, jó, aki olvasgatta a kommenteket azoknak annyira nem :D Fő köszönetet Sam Wilberry - nek mondhattok, hogy mostantól keddenként is lesz új rész! Bár azt hozzátenném, hogy hetek óta ezen gondolkoztam én is, csak múlthéten máshogy alakult a keddem, azért nem hoztam már akkor újat, ő viszont megadta a löketet. De a lényeg, hogy szünet van, és ilyenkor egy héten két rész lesz, ahogy azt az első évadnál megszokhattátok. Nem is tudom, hogy mit mondjak a fejezetről, az eleje szívfájdító, a közepe elmegy, a vége pedig közel áll az őrülethez. Már most tudom, hogy alig fogjátok várni a pénteket a következő részért :D Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 107

Harry szemszöge
- Hol vagy, Styles? – dörmögi egy férfi hangja.
- Láttam őt elmenni a bárból, tudom, hogy itt van – mondja egy másik férfi.
A padló hideg, amikor kimászom az ágyból, hogy megnézzem, ki van itt. Először azt gondoltam, hogy apa és a barátai, de most már nem hiszem.
- Gyere ki, gyere ki bárhol is vagy! – kiáltja a legmélyebb hang, aztán egy csattanás hallatszik.
- Nincs itt – mondja anya, amikor elérem a lépcső alját.
- Ohhh, nézd csak, mi van itt. Ki tudta, hogy Styles-nak ilyen dugnivaló felesége van – feleli a magas férfi, majd megfogja anyát a karjánál fogva, hogy felhúzza őt a kanapéról.
- Kérlek… ő nincs itt. Ha pénzzel tartozik, nektek adom mindenem. Bármit elvihettek a házból, még a televíziót is – mondja anya a férfinak, akinek egy nagy sérülés van a fején.
- Egy televízió? Nem akarok egy rohadt televíziót.
- Van néhány ékszerem, nem sok, de kérlek… – feleli anya.
- Kussolj! – mondja, aztán pofon üti anyát.
- Anya! – kiáltom, és a nappaliba szaladok.
- Harry… menj fel az emeletre! – mondja nekem, de nem hagyom itt anyát ezekkel a gonosz férfiakkal.
- Tűnj innen, te kis szaros – feleli az egyikük.
- Látod, ribanc, az a probléma, hogy ezt a te férjed csinálta – mutat a sérülésére. – És mivel ő nincs itt, te is megteszed – mosolyodik el, mire anya megrúgja őt a lábával.
- Harry, kicsim, menj fel az emeletre… Most! – kiabál rám. Miért mérges rám anya?
- Szerintem nézni akarja – feleli a magas férfi, majd a kanapéra nyomja anyát.

Felriadok és felülök. Bassza meg. Folyamatosan jönnek, minden éjszaka rosszabb, mint az utolsó. Annyira hozzászoktam már, hogy nem jönnek, tudtam aludni. Miatta, minden miatta volt. De itt vagyok rohadt hajnali négy órakor véres ágyneművel a sérült ujjperceimtől, egy gyilkos fejfájással a rémálmomtól és alváshiánnyal.
Majd később foglalkozok az ágyneművel, most le akarom csukni a szememet, azt tettetni, hogy ő itt van, és remélem, hogy el fog nyomni az álom.

………………………………………………………………………………..

- Lou, bébi, ébredj fel – suttogja Harry hangja a fülembe, miközben ajkaival megérinti a fülem alatt lévő bőrt. – Olyan gyönyörű vagy, amikor felébredsz – bókol, mire elmosolyodom, a hajánál húzva őt, hogy tekintetünk találkozzon. Orrommal gyengéden hozzáérek az övéhez, ő pedig felkuncog. – Szeretlek – mondja, aztán ajkait az enyémekhez nyomja, csak nem érzem őket.
- Harry? – kérdezem, ahogy elhalványul.
Szinte kipattannak a szemeim, ahogy visszadobódok a valóságba. A szoba koromsötét, és egy másodpercre elfelejtem, hol vagyok. Egy hotelszobában, egyedül. Elveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről, még csak hajnali négy óra. Letörlöm a szemem sarkában lévő könnyeket, majd becsukom a szememet, hogy megpróbáljak visszajutni Harryhez, még ha ez csak egy álom is.
Amikor végre ismét felébredek, már hét óra. Elmegyek zuhanyozni és megpróbálom élvezni a forró vizet, ahogy ellazít engem. Megszárítom a hajamat, majd felteszek egy kis sminket, a mai az első nap, amikor úgy érzem, hogy tűrhetően nézek ki. Ki kell jutnom ebből az… összevisszaságból, ami bennem van. Úgy kell csinálnom, ahogyan anyám tenné, felfesteni egy tökéletes arcot, hogy elfedjem, mi van belül. Amikor végzek, valahogy kipihentnek nézek ki és igazán jól. Megcsinálom a frufrumat, aztán kiásom a fehér öltönyömet a táskámból, mire megrezzenek. Jó, hogy ebben a szobában van vasaló. Nagyon hideg van, de nem leszek kint sokáig. Úgy döntök, hogy egy egyszerű fekete cipőt veszek fel, és imádkozom, hogy ne csússzak el az odakint lévő jégen. Az ágyra teszem az öltönyt és a cipőt.
Mielőtt felöltözök, még egyszer összepakolom a táskáimat. Remélem, felhív anyám valami jó hírrel, a kollégiummal kapcsolatban. Ha nem, itt kell maradnom, amíg hív, az pedig gyorsan elfogyasztaná a pénzemet, amim van. Egyszerűen talán egy saját lakást kellene keresnem. Meg tudnék engedni magamnak egy kis lakást közel a Vance-hoz, távol a kampusztól. Be kell vinnem a munkáimat a tanáraimnak, miután ma elmegyek dolgozni, majdnem elfelejtettem. Mostanában össze van kuszálódva az agyam. Még a tervezőmet sem írtam meg két napja. Be kell kapcsolnom a telefonomat, hogy meglássam, hívott-e anyám, de félek, hogy helyette Harry hangját hallom meg. Minden erőmre szükségem van, hogy ne maradjak a tegnapnál és előre kell haladnom, nem visszafelé.
Megfogom a táskáimat, aztán kinyitom az ajtót, a hó már többnyire elolvadt a reggeli nap miatt. Hála Istennek. Amint kinyitom a kocsink ajtaját, Trevor sétál ki a szobájából két ajtóval lejjebb az enyémtől.
- Segítettem volna ezekkel – köszönt engem. Fekete öltönyt és zöld nyakkendőt visel, olyan jóképű.
Tegnap este, miután megettük a pizzát, egy kicsit tévét néztünk és főiskolai történeteket osztottunk meg egymással. Neki sokkal több volt, mint nekem, mivel ő már lediplomázott, és nagyon élveztem, hogy milyen főiskolai élményeim lehettek volna és milyeneknek kellett volna lennie. Nem kellett volna olyan emberekkel bulizni mennem, mint Harry, találhattam volna egy kicsi, de igaz baráti társaságot. Annyira más lett volna, sokkal jobb. Trevor kilenc óra körül ment el, én pedig kényszerítettem magamat, hogy aludjak.
- Jól aludtál? – kérdezi tőlem, majd előhúz egy kulcscsomót a zsebéből. Egy klikkel a BMW beindítja magát. Persze, hogy BMW-je van.
- Az autód beindítja magát? – nevetek fel.
- Nos, ez a dolog indítja be – emeli fel a kulcsát.
- Szép – mosolyodom el.
- Kényelmes – feleli ő.
- Extravagáns?
- Egy kicsit – nevet fel. – De akkor is nagyon kényelmes. Remekül nézel ma ki, mint mindig – bókol, miközben beteszem a táskáimat a kocsiba.
Harry reakciója óta, amikor ezt az öltönyt viseltem, ez vált a kedvencemmé.
- Köszönöm, dermesztő hideg van kint – mondom, aztán beszállok a vezetőülésre.
- Találkozunk a munkahelyen – feleli, majd beszáll az ő autójába, ahogy én beindítom az enyémet. Elfordítom a kulcsot, és klikk… klikk… klikk… Újra megpróbálom, de ugyanaz történik.
- Kaphatnék egy nyavalyás szünetet?! – mondom ki hangosan, és megütöm a tenyeremmel a kormánykereket.
Harmadjára is megpróbálom beindítani az autómat, de semmi nem történik, még a klikkelés sem. Átnézek és szerencsére Trevor még mindig a kocsijában ül. Lehúzza az ablakát, én pedig nem tehetek róla, de felnevetek a saját szerencsétlenségemen.
- Gondolod, hogy el tudnál vinni? – kérdezem, mire bólint.
- Persze, hogy igen. Ugyanarra a helyre megyünk – nevet fel, majd kiszállok az autómból.
Nem tehetek róla, de bekapcsolom a telefonomat a rövid út alatt a Vance-hoz. Meglepő módon nincsenek üzeneteim, új üzeneteim Harrytől. Van néhány hangpostám, de nem tudom, hogy azok tőle vannak-e vagy anyámtól.
Úgy döntök, hogy nem hallgatom meg őket, helyette írok anyámnak és megkérdezem őt kollégiummal kapcsolatban. Trevor kirak az ajtónál, így nem kell sétálnom a hidegben. Megköszönöm neki és jó napot kívánok, mielőtt bemegyek.
- Felfrissülten nézel ki – mosolyodik el Kimberly, miközben elveszek egy fánkot.
- Egy kicsit jobban érzem magam. Nagyjából – mondom neki, aztán töltök magamnak egy csésze kávét.
- Készen állsz a holnapra? Alig várom, hogy kijussak innen a hétvégére, Seattle-ben csodálatos boltok vannak, és tudom, hogy amíg Christiannak és Trevornak találkozóik lesznek, mi el fogjuk magunkat foglalni néhány dologgal. Uhm… beszéltél már Harryvel? – kérdezi.
- Nem, elvittem a cuccaimat tegnap – felelem, mire a homlokát ráncolja.
- Sajnálom, kölyök. Az idő múlásával könnyebb lesz – mondja, én pedig remélem, hogy igaza van.
A napom gyorsabban telik el, mint vártam, és korán befejezem az e heti kéziratot. Izgatott vagyok, hogy Seattle-be megyek, remélem, hogy ki tudom verni a fejemből Harryt, még ha csak egy rövid időre is. Hétfőn van a szülinapom, és egyáltalán nem várom. Ha a dolgok nem romlottak volna el olyan gyorsan, kedden úton lennék Harryvel Angliába. Nem igazán akarom a karácsonyt az anyámmal sem tölteni, remélhetőleg ismét kollégiumban leszek addigra, szóval talán kigondolhatok egy jó okot, hogy ne menjek el anyámhoz. Tudom, hogy karácsony lesz, és hogy ez szörnyű tőlem, de nem vagyok éppen ünnepi hangulatban. Bár remélhetőleg ez után a hét után abban leszek. Anyám ír nekem, miközben a napom véget ér, elmondva, hogy még nem kapott visszajelzést a kollégium felől. Nagyszerű. Legalább már csak egy éjszakám van a Seattle-i kirándulásig. Hajléktalannak lenni egyáltalán nem vicces.
Ahogy az induláshoz készülődöm, eszembe jut, hogy nem én vezettem ide. Remélem Trevor még nem ment el. Vissza tudnék sétálni a hotelhez, ha már igen, de borzasztóan hideg van kint.
- Viszlát holnap, itt fogunk találkozni, aztán Christian sofőrje visz el minket Seattle-be – mondja nekem Kimberly.
Christiannak van sofőrje? Persze, hogy van, elég biztos vagyok benne, hogy milliomos. Ha nem, nagyon közel van hozzá. A Vance Könyvkiadó nagyon sikeres és folyamatosan bővül és bővül. Amikor kilépek a liftből, Trevor az egyik fekete kanapén ül az előcsarnokban, a fekete kanapénak, a fekete öltönynek és a kék szemeinek kontrasztja nagyon vonzó.
- Nem voltam benne biztos, hogy szükséged van-e fuvarra vagy nem, és nem akartalak zavarni az irodádban – mondja nekem.
- Köszönöm, nagyra értékelem. Fel fogok hívni valaki az autómmal kapcsolatban, amikor visszaérek a hotelbe – kissé melegebb van, mint reggel volt, de még mindig hideg van kint.
- Várhatok veled, ha akarod, megjavították a vízvezetékemet már, szóval nem fogok újra a hotelben maradni, de várok veled, ha… – hirtelen abbahagyja a beszédet, a szemei pedig kitágulnak.
- Mi az? – kérdezem, aztán követem szemeit, hogy meglássam Harryt az autójánál állva a parkolóban, mérgesen bámulva Trevorra és rám.
A levegőt ismét kiszorították belőlem. Hogy lehet ez folyamatosan egyre rosszabb? Amennyire fáj őt látni, dühös vagyok. Miért van itt?
- Harry, mit keresel itt? – kérdezem, amikor felénk kezd sétálni.
- Nos, nem veszed fel a telefonodat, így nem volt sok választásom, nem? – kiabálja.
- Okkal nem vettem fel, egyszerűen nem bukkanhatsz fel a munkahelyemen! – kiabálom vissza. Úgy tűnik, Trevor kellemetlenül érzi magát, és megfélemlített Harry jelenléte miatt, de mellettem marad.
- Készen vagy? – kérdezi tőlem Trevor.
- Készen mire? – Harry szemei viharosak.
- Visszavisz engem a hotelhez, nem indult el az autóm.
- Hotel! – gyakorlatilag felüvölt Harry.
- Ó, Istenem, nem úgy. Ugyanabban a hotelben maradtunk tegnap este – mondom neki, aztán rájövök, hogy ez sem hangzik jobban. Mielőtt megállíthatnám őt, Harry kezei Trevoron vannak, az öltöny gallérját szorítva, miközben nekicsapja egy piros kamionnak. – Harry! Hagyd abba! Engedd el! Nem ugyanabban a hotelszobában voltunk! – magyarázom meg. Hogy miért magyarázkodom neki, azt egyáltalán nem tudom, de nem akarom, hogy bántsa Trevort. Harry elengedi Trevor ruházatát, de még mindig az arcában van. – Hagyd őt, kérlek – fogom meg Harry vállát, mire kissé ellazul.
- Maradj távol tőle – köpi a szavakat. Arca csak centiméterekre van Trevorétól.
Trevor sápadtnak tűnik, én pedig megint belevontam valakit ebbe a káoszba, aki nem érdemli meg.
- Annyira sajnálom – mondom Trevornak.
- Semmi gond, még mindig szükséged van fuvarra? – kérdezi.
- Nem, nincs rá szüksége – válaszol Harry helyettem.
Mérlegelem a választási lehetőségeimet, és tudom, hogy ha beszállok Trevor autójába, Harry biztosan kivonszolja az egyikünket, valószínűleg engem.
- Jól vagyok, de azért köszönöm – sóhajtok fel, majd dühösen sétálok Harry kocsija felé.

Chapter 106

Sziasztok! :)

A nagy málnaszedésben, málnaszezonban majdnem elfelejtettem, hogy ma új részt kell hoznom, de szerencsére eszembe jutott :D Ebben a fejezetben végre van Harry szemszög, ezt már sokan szerettétek volna, úgyhogy meg is kapjátok :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre, én személy szerint imádom Harry szemszögeit, azokat mindig egy élmény fordítani :D Mondanám megint, hogy szerintem ez sem olyan vészes vég, de valahogy érzem, hogy nem értenétek egyet :D És kinek hogy telik a nyári szünet, kipihentétek már a suli fáradalmait? :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 106

Amikor az autómhoz érek, nem sírok, mint ahogy feltételeztem, hogy fogok. Csak ülök és bámulok ki az ablakon. A hó a szélvédőmhöz tapad, betakarva engem a kocsim terében. Nem tudom elhinni, hogy Harry idejött, amíg itt voltam, reméltem, hogy nem látom őt. Bár ez segített, nem a fájdalom, hanem a helyzet általánosságban. Legalább most már megpróbálhatok továbblépni ettől a katasztrofális időszaktól az életemben. Hinni akarok neki, és hogy szeret engem, de amiatt kerültem ebbe a helyzetbe, hogy hittem neki. Egyszerűen azért viselkedhet így, mert tudja, hogy többé nincs irányítása felettem. Még ha tényleg szeret is engem, az min változtatna? Az nem vonna vissza mindent, amit tett, nem venné vissza az összes viccet, a szörnyű hencegéseket a dolgokról, amiket csináltunk, vagy a hazugságokat.
Bárcsak megengedhetném magamnak azt a lakást, ott maradnék és elküldeném Harryt. Nem akarok visszamenni a kollégiumba és új szobatársat kapni, nem akarok közösségi zuhanyzót. Az a nő, aki eljött, hogy megnézze a lakást, imádni fogja, én pedig örülök neki. Próbálom mondogatni magamnak. Úgy nézett rám, mintha őrült lennék, ahogy elsiettem mellette a folyosón, de nem izgat. Tudom, hogy Harry nem hozhat semmilyen hivatalos döntést a lakással kapcsolatban az engedélyem nélkül, mert a nevem rajta van a bérleti szerződésen, de nincs már választásom, mint egyetérteni bárhogy is dönt. Nem lakhatok ott egyedül, és egészen biztosan nem lakhatok ott Harryvel. Miért kellett mindent elrontania? Most lehetnénk abban a lakásban, a kanapén nevetve vagy a hálószobában csókolózva. De e helyett egyedül vagyok az autómban azzal, hogy nincs hova mennem.
Örülök, hogy Harry nem követett, de egy kis bűntudatom van, amiért azt mondtam, hogy Natalie velem van, tudom, hogy ez mennyire bántotta őt meg, még akkor is, ha nem szeret engem úgy, ahogy állítja. Legalább az egóját bántotta.
Amikor végül beindítom az autómat, a kezeim le vannak fagyva. Nem lehetnék hajléktalan nyáron? Ismét úgy érzem magam, mint Catherine, csak nem a szokásos Üvöltő szelek Catherine. Ezúttal Catherine A klastrom titkában az, akiről beszélek, zavarodott és arra kényszerített, hogy egy hosszú utazásra menjen egyedül. Persze én nem teszek meg egy hetven mérföldes utat, de akkor is, átérzem a fájdalmát. Nem tudom eldönteni, hogy ezúttal Harry ki lenne. Egyrészt, ő olyan, mint Henry, okos és szellemes egy olyan nagyszerű regényismerettel, mint az enyém. Azonban Henry sokkal kedvesebb, mint Harry, és ez az, ahol Harry inkább olyan, mint John, arrogáns és goromba.
Ahogy átvezetek a városon úgy, hogy nincs hová mennem, rájövök, Harry szavainak nagyobb hatása volt rajtam, mint amit szeretnék bevallani. Az, hogy könyörgött nekem, hogy maradjak, majdnem ismét összerakta a darabokat csak azért, hogy megint összetörje. Biztos vagyok benne, csak azért akarta, hogy maradjak, hogy bebizonyítsa, megteheti. A telefonom nem csörgött azóta, hogy elhajtottam onnan tizenöt perccel ezelőtt, és nem tudom eldönteni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.
Egy háztömbnyi távolságra találom magamat a Vance-tól, csak este öt óra van. Nem akarom kihasználni Liamet azzal, hogy megkérem őt, maradhatok-e megint Ken házában. Tudom, hogy nem bánná, de nem fair tőlem, hogy ennek a közepébe belerángatom Harry családját, és őszintén az a ház túl sok emléket őriz. Nem tudnám elviselni. Elhaladok egy út mellett, ami tele van hotelekkel, majd az egyik szebben kinéző hotelhez kanyarodok, és leparkolom az autómat. Ezelőtt még soha nem maradtam hotelben, de most nincs más választási lehetőségem.
Megtalálom a pirosan villogó „iroda” jelet, aztán besietek. A pult mögött lévő alacsony férfi elég barátságosan néz ki, ahogy rám mosolyodik és elkéri a jogosítványomat. Sokkal könnyebb megkapni egy hotelszobát, mint gondoltam, egy kicsit drága, de nem akarok egy olcsóban maradni és a biztonságomat kockáztatni. Ad nekem egy kulcsot, majd elmosolyodik.
- Végig a járdán, aztán kanyarodj balra – tájékoztat. Örülök, hogy ennek a hotelnek odakint vannak a szobái, így békében jöhetek és mehetek.
Megköszönöm neki, és visszamegyek a kegyetlen hidegbe. Áthajtok az autómmal a szobám melletti helyre, így nem kell cipelnem a táskáimat. Ez az, ahová jutottam Harry miatt, egy hotelben maradok, egyedül az összes holmimmal táskákba tömve. Túlságosan is őrjöngő voltam, hogy egyáltalán összehajtsam őket, szóval nem tudom elképzelni, hogyan néznek most ki a ruháim. Megfogom a táskáimat és bezárom az autómat, ami ócskaság a mellettem parkoló BMW-hez hasonlítva. Amint azt hiszem, hogy a napom nem lehet ennél rosszabb, elveszítem a fogást az egyik táskámon és a havas járdára ejtem. A ruháim és néhány könyvem kiborulnak. Félek megnézni, mely könyvek azok, nem hiszem, hogy el tudnám viselni a kedvenc dolgaim tönkremenetelét velem együtt, nem ma.
- Hadd segítsek, uram – mondja egy férfi hangja, ahogy egy kéz lenyúl, hogy segítsen. – Louis? – feleli, amikor felnézek és meglátom a kék szemeket. Trevor.
- Trevor? – mondom még akkor is, ha tudom, hogy ő az. – Mit keresel itt? – kérdezem, majd körülnézek.
- Én is kérdezhetném ugyanezt – mosolyodik el.
- Nos… én… – veszem az alsó ajkamat a fogaim közé.
- A vízvezeték megkergült otthon, szóval itt vagyok – ment meg attól, hogy meg kelljen magyaráznom. Hálás vagyok.
- Ó, ez nem hangzik jól – felelem.
A kezembe adja az Üvöltő szelek elázott példányát, mire megharapom az arcomat, hogy ne üvöltsek fel.
- Üvöltő szelek? – emeli fel szemöldökét. – Tessék… ez rossz állapotban van – adja át a Büszkeség és Balítéletet. Az univerzum egy beteg játékot játszik velem. – Valahogy tudtam, hogy a klasszikusokat szereted – mondja nekem egy barátságos mosollyal.
Elveszi tőlem a táskákat, én pedig megköszönöm neki, mielőtt áthúzom a kulcskártyát és kinyitom az ajtót. A szoba fagyos, így azonnal átsétálok a fűtőkészülékhez és teljesen feltekerem.
- Azt hinnéd, hogy amennyi pénzt elkérnek itt, nem törődnek a villanyszámlájukkal – feleli Trevor, aztán leteszi a táskáimat a padlóra. Én elmosolyodom és egyetértően bólintok.
Megfogom a ruhákat, amik a hóra estek, majd a fűtőkészülékre teszem őket. Trevor biztosan itt marad, mert ez olyan közel van a Vance-hoz.
- Közel van a lakásod? – kérdezem, hogy megtörjem a csendet. Elég meglepő módon, ez nem kínos csend.
- Ház. De igen, körülbelül csak egy mérföldnyire van. Szeretek közel lenni a munkahelyemhez, így tudom, hogy soha nem leszek késésben – mosolyodik el.
- Ez egy jó ötlet – értek egyet. Ez olyasminek hangzik, mint amit én is tennék. Annyira máshogy néz ki hétköznapi ruhákban. Még csak öltönyökben láttam őt, most pedig egy kényelmes, kék farmert és egy piros melegítő felsőt visel, haja rendezetlen, amikor általában tökéletesen zselézett.
- Szerintem is. Szóval egyedül vagy? – kérdezi, aztán a földre néz, nyilvánvalóan kellemetlenül kíváncsiskodva.
- Igen, egyedül vagyok – több módon értem ezt, mint ő azt tudja.
- Nem akarok kíváncsiskodni, csak azért kérdezem, mert úgy tűnik, a barátod nem túlzottan kedvel engem – nevet fel félig, majd elhúzza homlokáról a fekete haját.
- Ó, Harry senkit nem kedvel. Ne vedd magadra. Bár ő nem a barátom – mondom neki, és a körmömet piszkálom.
- Ó, sajnálom. Csak feltételeztem, hogy az.
- Az volt, valahogy – a barátom volt egyáltalán? Azt mondta, hogy igen, viszont Harry sok mindent mondott.
- Ó, sajnálom ismét. Folyamatosan az összes rossz dolgot mondom – nevet fel.
- Semmi gond. Én nem bánom – felelem, aztán kipakolom a többi táskámat.
- Akarod, hogy elmenjek? Nem akarok zavarni – hangsúlya őszinte.
- Nem, maradhatsz. Ha akarsz, persze. Nem kötelező – mondom túl gyorsan. Mi bajom van?
- Akkor ezt megbeszéltük, maradok – feleli, majd leül az asztal mellett lévő székre a tágas szobában. – Szóval hogy tetszik eddig a Vance? – kérdezi, ujjai mintákat rajzolnak a faasztalra.
- Imádom, sokkal több, mint amire valaha is számítottam. Ez szó szerint az álommunkám, remélem, felvesznek, miután lediplomázok.
- Ó, szerintem jóval azelőtt munkát fognak ajánlani neked. Christian nagyon kedvel téged, az a kézirat, amit múlt héten adtál be, a minap csak arról hallottam ebédnél. Christian azt mondja, hogy jó szemed van, és tőle ez egy hatalmas dicséret.
- Tényleg? Ő mondta ezt? – nem tehetek róla, de elmosolyodom.
- Igen, mi másért hívna meg a konferenciára? Csak mi négyen megyünk, téged választott az összes más dolgozó közül.
- Négyen? – kérdezem.
- Igen, én, te, Christian és Kim.
- Ó, nem tudtam, hogy Kim is jön – kétségbeesetten remélem, hogy Christian nem azért hívott engem, mert a kötelességének érzi a Harryvel való kapcsolatomnak köszönhetően, a legjobb barátjának a fiával.
- Nem lenne képes kibírni egy hétvégét nélküle – csipkelődik Trevor.
- Te miért jössz? – kérdezem, aztán mentálisan pofon vágom magam. – Úgy értem, miért mész, te a pénzügynél dolgozol, ugye? – magyarázom meg.
- Nem, értem, nektek bukmékereknek nincs szükségetek az emberi számológépre – forgatja a szemét, mire felnevetek, tényleg nevetek, ami olyan érzés, mintha évek óta az első alkalom lenne. – Christian egy másik kiadót nyit Seattle-ben a következő néhány hónapban, mi pedig egy potenciális befektetővel fogunk találkozni. Illetve, még felderítjük a laktációkat, amíg ott vagyunk, szóval szüksége van rám, hogy megbizonyosodjon, jó üzletet csinálunk.
- Az ingatlanpiacban is benne vagy? – kérdezem, aztán helyet foglalok az ágyon. A szoba végre meleg, így leveszem a cipőmet.
- Nem, egyáltalán nem, de jó vagyok a számokkal – henceg, mire ismét elmosolyodom. – Jó időtöltés lesz. Seattle gyönyörű város. Voltál már ott? – érdeklődik.
- Igen, Seattle a kedvenc városom. Nem mintha sok lenne, amik közül választhatok – mondom neki.
- Nekem sincs sok, Ohio-ból származom, úgyhogy nem láttam sokat. Ohio-hoz hasonlítva Seattle New York City.
- Mi késztetett arra, hogy Washingtonba gyere? – azon találom magamat, hogy őszintén érdekel, hogy többet tudjak meg.
- Nos, az anyám a középiskolai végzős évemben meghalt, és egyszerűen el kellett mennem. Tudtam, hogy nem akarok örökre egy kisvárosban élni, olyan sok látnivaló van. Tudod? Szóval megígértem neki, mielőtt meghalt, hogy én nem fogok abban a szörnyű városban meghalni. Az a nap, amikor felvettek a WSU-ra, volt a legjobb és legrosszabb nap az életemben.
- Legrosszabb? – kérdezem.
- Ugyanazon a napon halt meg. Ironikus, ugye? – mosolyodik el. Ahogy csak a fél szája kanyarodik fel, amikor mosolyog, bájos.
- Sajnálom.
- Ne, nem kell. Azok közé az emberek közé tartozott, akik nem tartoztak hozzánk, a többiekhez, ő túl jó volt, tudod? Több időt kaptunk vele, mint amennyit megérdemeltünk, és én semmin sem változtatnék – feleli. – Örökre itt fogsz maradni? – kérdezi.
- Nem, mindig Seattle-be akartam költözni, de mostanában azon gondolkoztam, hogy még messzebb megyek – vallom be.
- Megtehetnéd, utaznod kellene és látni mindent, amit csak tudsz. Egy olyan férfit, mint te, nem kellene egy dobozban tartani – mondja, én pedig megint elmosolyodom. – Sajnálom… Csak úgy értem, hogy sokkal többet is csinálhatnál – feleli a kék szemű férfi.
Valami azzal kapcsolatban, ahogy férfinak hívott, boldoggá tesz, Harryvel mindig úgy érzem, mintha gyerek lennék, mert ő úgy kezelt engem. Trevor csak egy barát, egy új barát, de nagyon élvezem a társaságát ezen a szörnyű napon.
- Vacsoráztál már? – kérdezem tőle.
- Nem, még nem. Azon vitáztam, hogy rendeljek-e pizzát vagy ne, hogy ne kelljen visszamennem abba a hóviharba – nevet fel.
- Felezhetnénk egyet? – ajánlom.
- Áll az alku – vigyorodik el.

Harry szemszöge
- Ha megjelenik itt, jobban teszed, ha felhívsz – morgom az apámnak, ahogy az ajtajában áll.
- Nem fog idejönni, Harry, tudja, hogy meg fogod találni őt – mondja apám, én pedig küzdök az ösztönnel, hogy lenyomjam a fogait a torkán.
- Nos, nem tudom, hol máshol lehetne! – kiabálom, majd ujjaimmal beletúrok a hajamba.
Kissé megrándulok, amikor az ujjperceim meghúzódnak. Ezúttal a vágások mélyebbek a szokottnál. A téglafal megütése több kárt csinált a kezemnek, mint gondoltam. Ez semmi ahhoz hasonlítva, amit belül érzek. Soha nem tudtam, hogy létezik ilyen fájdalom, ez sokkal rosszabb, mint bármilyen fizikai fájdalom, amit magamnak tudnék okozni.
- Fiam, tényleg azt hiszem, hogy fontolóra kellene venned, hogy adsz neki egy kis teret – mondja nekem. Mi a faszt gondol, ki ő?
- Teret? Nincs szüksége térre! Arra van szüksége, hogy hazajöjjön – kiáltom. Az öreg nő a szomszédban felénk fordul, hogy ránk nézzen, mire felemelem rá a karomat.
- Ne legyél goromba a szomszédjaimhoz – figyelmeztet engem apám.
- Akkor mondd meg a szomszédjaidnak, hogy törődjenek a saját rohadt dolgukkal! – ordítom elég hangosan ahhoz, hogy a szürke hajú nő halljon engem.
- Viszlát, Harry – feleli apám, aztán egy sóhajjal becsukja az ajtaját.
- Bassza meg! – kiabálok magamra és oda-vissza járkálok a tornácon, mielőtt visszaszállok az autómba.
Hol a fenében van? Amilyen dühös vagyok, annyira pokolian aggódom is miatta. Egyedül van vagy fél? Louis-t ismerve egyáltalán nem fél, valószínűleg átgondolja az okokat, amikért utál engem. Tulajdonképpen, valószínűleg leírja őket. A hülye listái régen az őrületbe kergettek, de most arra vágyom, hogy lássam őt, ahogy lefirkálja a leglényegtelenebb dolgokat, ahogy szüksége van arra, hogy mindent teljes erőbedobással kontrolláljon. Bármit megadnék, hogy lássam, ahogy telt alsó ajkát harapdossa és egy imádnivaló homlokráncolás jelenik meg édes arcán, akárcsak még egyszer. Most, hogy Natalie-val és az anyjával van, a kis esély, amim gondoltam, hogy van, eltűnt. Amint emlékeztetik, hogy Natalie miért jobb neki, mint én, ismét az övé lesz. Szükségem van Louis-ra, hogy az enyém legyen, csak az enyém. Leszarom, hogy mit kell csinálnom Natalie-val, hogy kikerüljön a képből, Louis az enyém.
Megint felhívom őt, de a telefonja egyenesen a hangpostára kapcsol huszadjára is. Az Isten verje meg, olyan egy kibaszott idióta vagyok. Miután egy órán át elvezetek minden könyvtárhoz, minden könyvesbolthoz, úgy döntök, visszamegyek a lakáshoz. Talán fel fog bukkanni? Tudom, hogy nem, de mi van, ha igen? Fel kell takarítanom a hatalmas rendetlenséget, amit csináltam, és venni néhány új edényt, hogy pótoljam azokat, amiket a falhoz vágtam, arra az esetre, ha hazajön.

Chapter 105

Helló! :)

Már hoztam is a várva-várt új részt, ami szívfájdító. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá, én már vagy harmadjára olvastam el ezt a fejezetet, de még mindig megszakad rajta a szívem, úgyhogy készüljetek fel. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Ami az érettségit/szóbelit illeti, tegnap túlestem rajta, csak olyan tételeket húztam, amiket nem akartam, de mindet tudtam :D Úgyhogy összességében jól sikerült minden, elégedett vagyok az eredményeimmel :) A fejezetre visszatérve pedig, szerintem most nincs olyan függővége, szóval könnyebb lesz kivárni a következőt.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 105

- Louis, mit keresel itt? – kérdezi, én pedig megtörlöm a szememet.
Tudom, hogy pokolian nézek ki, bő farmer és melegítő felső, összegubancolt haj. A lányra nézek, aki mögötte áll, majd lenyúlok, hogy felvegyem a táskáimat a padlóról. Úgy tűnik, Harry emlékszik, hogy a lány ott van, és megfordul, hogy szemben legyen vele.
- Adnál nekünk egy percet? – kérdezi tőle, mire ő bólint, mielőtt kilép a lakásból. – Nem tudom elhinni, hogy itt vagy – mondja, aztán besétál a konyhába. Leveszi a kabátját feltárva egy sima, fehér pólót.
- Én… én éppen indultam – sikerült megszólalnom. Olyan tökéletesen néz ki, olyan szép. Olyan szép katasztrófa.
- Kérlek, csak hadd magyarázzam meg – könyörög. A sötét karikák a szemei alatt még feltűnőbbek, mint az enyémek.
- Nem – nyúlok ismét a táskáimért, de kiveszi őket a kezemből, és visszahelyezi a padlóra.
- Két perc, ez minden, amit kérek.
Két perc túl hosszú, hogy itt legyek Harryvel, de ez az elzárkózás, amiről tudom, hogy szükségem van azért, hogy továbbléphessek az életemmel és ne kelljen őt újra látnom.
Sóhajtok és leülök, megpróbálva visszatartani bármiféle hangot, ami elárulná semleges arckifejezésemet. Harry nyilvánvalóan meglepődött attól, hogy leültem, majd helyet foglal velem szemben.
- Elég gyorsan továbbléptél – mondom csendesen.
- Mi? – feleli Harry, aztán úgy tűnik, hogy eszébe jut a barna hajú nő. – Ő velem dolgozik, illetve ugyanannál a kiadónál, ahol én is, a férje a földszinten van az újszülött lányukkal. Azért jött, hogy megnézze a lakást, újat keresnek, szóval látni akarta a mi… a lakás kinézetét – magyarázza.
- Kiköltözöl? – kérdezem.
- Nem, nem, ha maradsz, de nem látom értelmét annak, hogy itt maradjak, amikor te nem vagy itt. Csak átnézem a választási lehetőségeimet – feleli.
Kissé megkönnyebbültem, de, csak mert nem fekszik le a nővel, nem jelenti azt, hogy nem fog hamarosan valaki mással. Figyelmen kívül hagyom a szomorúság fájdalmát, ami azzal együtt jön, hogy Harry máris a kiköltözésről beszél, még akkor is, ha én nem leszek itt.
- Azt hiszed, hogy idehoznék valakit a lakásunkba? Még csak két napja, ez az, amit gondolsz rólam? – kérdezi, mire bólintok. Fájdalom villan át az arcán, aztán felsóhajt. – Hol maradtál tegnap este? Elmentem apámékhoz, te meg nem voltál ott – mondja.
- Anyámnál.
- Ó – néz le a kezeire. – Megoldottatok mindent? – kérdezi.
- Ehhez semmi közöd – csattanok fel, és egyenesen a szemébe nézek.
- Annyira hiányzol – feleli, én pedig megint elvesztem a lélegzetemet.
- Persze, hogy hiányolsz.
Az érzelmi forgószél ellenére, amit belül érzek, nem fogom megengedni magamnak, hogy még tovább darabokra hulljak előtte.
- Hiányzol, Louis, tudom, hogy nagyon elcsesztem, de szeretlek.
- Csak hagyd abba, Harry, spórold meg magadnak az időt és energiát. Nem csapsz be, többé nem. Csak hagyd abba. Megkaptad, amit akartál, akkor egyszerűen miért nem hagyod abba?
- Mert egyszerűen nem tudom abbahagyni, szeretlek. Adnod kell nekem mégy egy esélyt, hogy rendbe hozzam neked. Szükségem van rád, Louis. Szükségem van rád. Neked is szükséged van rám – nyúl a kezemért, de elrántom.
- Nem, nincs valójában. Jól voltam, mielőtt beléptél az életembe.
- A jól nem boldog – feleli.
- Boldog? És mi az, most boldog vagyok? – gúnyolódok. Hogy meri megpróbálni azt mondani, hogy ő tesz boldoggá.
- Az voltál, és ismét lehetnél, ha csak adnál nekem még egy esélyt.
- Bőven elég esélyed volt, Harry, nem hiszem, hogy megérted az egészét annak, hogy mit tettél velem. Zayn elmondta, hogy elmondtál nekik mindent, minden részletet mindenről, amit valaha is csináltunk. Távol kellett volna maradnom tőled az elején. Nem fogom elkövetni még egyszer ezt a hibát.
- Nem ülhetsz itt és mondhatod nekem, hogy nem hiszed el, hogy szeretlek – nem tagadta, hogy elmondott nekik mindent. Már tudtam ezt, de ettől még nem fáj kevésbé megerősítése.
- Tudom, hogy nem, ez az egész egy játék volt neked. Amíg én beléd szerettem, te a hátam mögött elárultál.
- Hadd bizonyítsam be neked, hogy szeretlek, kérlek. Bármit megteszek, Louis. Bármit – szemei könnyeznek.
- Már eleget bizonyítottál nekem, Harry. Az egyetlen ok, amiért még egyáltalán itt ülök most az az, hogy tartozok magamnak annyival, hogy meghallgatom, amit mondanod kell, így továbbléphetek az életemmel.
- Nem akarom, hogy továbblépj – feleli. Hinni akarok neki, meg akarok bocsátani neki, de nem tehetem. Nem követhetek el vele folyamatosan hibát hiba után. – Azt mondtad, hogy soha nem fogsz elhagyni – hangja megtörik. Nem bízom magamban, amikor ő ilyen.
- Azt mondtam, hogy nem hagylak el, ha nem adsz rá okot, te pedig megtetted – most már teljesen érthető, miért aggódott mindig amiatt, hogy elhagyom őt, tudta, hogy amint rájövök, megteszem. – Nem csinálhatjuk ezt tovább, nem csinálhatom ezt. Megbíztam benned, Harry, én megbíztam benned lényem minden idegszálával. Tőled függtem, szerettelek, és te mindvégig használtál engem. Van fogalmad róla, milyen érzés ez nekem? Hogy körülöttem mindenki kigúnyolt és nevetett a hátam mögött, beleértve téged is, a személyt, akiben a legjobban megbíztam.
- Tudom, Louis, tudom. Nem tudom elmondani, mennyire sajnálom. Nem tudom, mi a fasz bajom volt, amikor először felhoztam a fogadást, azt hittem, könnyű lesz. Azt hittem, hogy lefekszel velem és ez lesz a vége. De annyira makacs és annyira… érdekes voltál, hogy azon találtam magam, hogy rád gondolok, amikor nem voltál a közelben. A szobámban ültem és megpróbáltam kitalálni módokat, hogy láthassalak, még ha az csak az volt, hogy veszekedek veled. Tudtam, hogy többé már nem csak egy fogadás volt az után a nap után a folyónál, de nem tudtam rávenni magamat, hogy bevalljam. Harcoltam magammal és aggódtam a hírnevem miatt, tudom, hogy ez elbaszott, de csak őszinte vagyok. És amikor mindenkinek meséltem a dolgokról, amiket csináltunk, nem mondtam el, hogy miket csináltunk valójában… Nem tudtam megtenni veled, még az elején se. Csak kitaláltam szarokat, amik valójában nem történtek meg, ők pedig bevették – magyarázza.
Néhány könnycsepp csordul ki a szememből, mire átnyúl, hogy letörölje őket. Nem mozdulok el elég gyorsan, érintése égeti a bőrömet. Minden erőmre szükségem van, hogy ne hajoljak bele tenyerébe.
- Utállak így látni téged – motyogja.
Lecsukom a szememet, aztán újra kinyitom, kétségbeesetten, hogy elálljanak a könnyek. Csendben maradok, ő pedig folytatja.
- Esküszöm, Niallnek és Tessának kezdtem el mesélni a folyóról, de azon találtam magam, hogy irritál, akár féltékeny voltam, amiatt, hogy tudják, mit csináltam veled… hogyan érezted magad miattam, szóval azt mondtam nekik, hogy adtál nekem… nos, szarságokat találtam ki.
Nem tudom, jobb-e az, hogy hazudott azokról a dolgokról, amiket csináltunk, de valamilyen oknál fogva megkönnyebbülés tudni, hogy Harry és én vagyunk az egyetlen emberek, akik tényleg tudják, hogy mi történt köztünk, illetve a részleteket legalábbis. Viszont valószínűleg hazudik most, erre én máris hiszek neki. Mi a fene bajom van?
- Még ha hinnék is neked, nem tudok megbocsátani – mondom neki. Elpislogom a könnyeimet, ő pedig kezei közé veszi fejét.
- Nem szeretsz? – kérdezi, és rám néz kezei közül.
- De. Szeretlek – vallom be.
- Akkor miért nem tudsz megbocsátani?
- Mert ez megbocsáthatatlan, te nem csak hazudtál. Elvetted a szüzességemet, hogy megnyerj egy fogadást és megmutattad az embereknek az óvszereket. Ez nem olyasmi, amit valaha is meg tudok bocsátani.
- Azért vettem el a szüzességed, mert szeretlek – néz ismét a szemeimbe, de elnézek.
- Ez amúgy sem működött volna, mindketten tudjuk – mondom neki annak reményében, hogy jobban érezzem magamat. Nehéz vele szemben ülni és figyelni őt fájdalomban, de ugyanakkor látni a fájdalmát enyhíti az enyémet.
- Miért nem működnénk? Jók voltunk.
- Minden, amink volt, egy hazugságon alapult. Csak mindketten legyünk boldogok, hogy most véget ért, nem pedig később, amikor többet fektettünk volna be ebbe. Nézz magadra és nézz rám – felelem, még akkor is, ha nem gondolom komolyan. Hirtelen magabiztosságom van fájdalmától. A kifejezés az arcán, amikor a kapcsolatunkat illetően a legnagyobb bizonytalanságát használom ellene, megöl, de megérdemli.
- Natalie-ről van szó? Láttad őt, ugye? – kérdezi Harry, nekem pedig leesik az állam szemtelenségén.
- Igen, láttam őt, de ennek semmi köze ahhoz, hogy miért nem bocsátok meg neked. Az a te problémád, hogy azt csinálsz az emberekkel, amit akarsz, nem törődve a következményekkel, és azt várod mindenkitől, hogy egyszerűen rendben legyenek vele! – kiáltom, majd felállok az asztaltól.
- Nem, nem ezt csinálom, Louis! – emeli fel a hangját, mire a szememet forgatom. – Oké, akkor lehet, hogy igen, de ezúttal törődök a következményekkel – áll fel.
- Erre gondolhattál volna akkor, amikor a hódításoddal hencegtél! – kiabálok vele.
- A hódításommal? Most ezt kibaszottul komolyan mondod? Te nem a hódításom vagy, te minden vagy nekem! Te vagy a lélegzetem, a fájdalmam, a szívem, az életem! – üvölti, aztán tesz egy lépést felém. Még ha kiabál is velem, akkor is ez a legmeghatóbb dolog, amit valaha mondott nekem.
- Nos, már egy kicsit túl késő van erre! – ordítom vissza. – Azt hiszed, hogy csak… – kezdek el kiabálni újra. Meglep azzal, hogy kezét a tarkóm köré fonja és magához húz, ajkait az enyémekhez nyomva.
Szájának ismerős melegségétől és ízétől majdnem térdre rogyok. Nyelvem együtt mozog az övével, mielőtt az agyam megérthetné, hogy mi történik. Harry megkönnyebbülten felnyög, én pedig próbálom őt eltolni. Egy kézzel megfogja a csuklóimat és a mellkasán tartja őket, miközben továbbra is csókol, én folyamatosan küzdök, hogy kijussak fogásából, de a szám még mindig az övével mozog együtt. Hátrál és engem is magával húz, amíg háta el nem éri a pultot. Másik keze a nyakam oldalán van, mozdulatlanul tartva engem. Az összes szenvedés és szívfájdalom, ami bennem van, elkezd feloldódni, majd ellazítom kezeimet az övében. Ez helytelen, de annyira jó. De helytelen. Elhúzódom, mire megpróbálja újra egyesíteni ajkainkat, de elfordítom a fejemet.
- Nem – mondom, szemei pedig ellágyulnak.
- Kérlek – könyörög.
- Nem, Harry. Mennem kell – felelem, mire elengedi a csuklóimat.
- Hova mész?
- Én… még nem tudom. Anyám megpróbál visszajuttatni a kollégiumba – mondom neki.
- Nem… nem… – rázza meg a fejét. – Te itt laksz, ne menj vissza a kollégiumba – hangja kétségbeesett.
- Nem maradhatok itt.
- De igen. Majd én elmegyek, ha valakinek el kell. Csak kérlek, maradj itt, így tudom, hogy hol vagy – túr bele kezeivel a hajába.
- Nem kell tudnod, hogy hol vagyok – válaszolom gyengén. – Mennem kell – mondom, amikor nem felel.
- Maradj – ismétli meg.
Ha teljesen őszinte vagyok magammal, vele akarok maradni. El akarom mondani neki, hogy jobban szeretem őt, mint a lélegzést, de nem tehetem. Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy visszahúzzanak, és az a fiú lenni, aki engedi a srácoknak, hogy azt csináljanak vele, amit csak akarnak.
Felveszem a táskáimat és kimondom az egyetlen dolgot, ami távol fogja őt tartani attól, hogy kövessen, legalábbis remélem. Le is repítheti őt a lépcsőn utánam, hogy egy még nagyobb jelenetet rendezzen.
- Natalie és anyám várnak, mennem kell – hazudom, aztán kisétálok az ajtón. Harry nem követ, én pedig nem engedem meg magamnak, hogy megforduljak, hogy lássam a fájdalmat, amit tudom, hogy okoztam.

Chapter 104

Sziasztok! :)

Két nyelvtantétel tanulása között gyorsan hoztam is az új fejezetet, ami... nem is tudom, hogy mit mondjak róla... Sokan voltatok kíváncsiak Louis anyjának reakciójára, ez kiderül, illetve ismét egy gyilkos függővéggel kell megbirkóznotok, szóval lehet találgatni, hogy mi lesz a következőben :D És még annyit kérnék, hogy drukkoljatok nekem jövőhéten, ugyanis 17-én vagy 18-án szóbelizek, aztán végre vége ennek az egész érettségis mizériának :D Nektek pedig már nyári szünet van, ha jól tudom (esetleg van, akinek hétfőn még mennie kell?), szóval élvezzétek a jól megérdemelt pihenést! ♥

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 104

Az út a gyermekkori otthonomhoz megszokott és könnyű, a hóesés ellenére is. Kényszerítem magamat, hogy kiengedjek minden sikítást, valódi sikítást, olyan hangosan sikítok, amennyire csak tudok a kis autómban, mielőtt megérkezem a szülővárosomba. A sikítás sokkal nehezebb, mint gondoltam, főleg mivel nincs kedvem hozzá. Sírni van kedvem és eltűnni. Bármit megadnék, hogy visszaforgassam az életemet az első főiskolai napomhoz, megfogadtam volna anyám tanácsát és szobát cseréltem volna. Anyám a miatt aggódott, hogy Tristan rossz hatás lesz, bárcsak mindketten tudtuk volna, hogy a goromba, göndör hajú fiú lesz a probléma. Hogy mindent elvesz tőlem és szétszórja, apró darabokra tépve és egy halomba fújva, ahelyett, hogy összefűzte volna a darabokat.
Ez alatt az egész idő alatt csak kétórányira voltam távol, de olyan érzés, mintha sokkal messzebb lettem volna. Nem voltam itthon amióta elmentem, Harry miatt. Ha nem szakítottam volna Natalie-val, sokszor visszajöttem volna. Kényszerítem magamat, hogy ne gondoljak Natalie-ra, mielőtt ismét megőrülök. Szemeim az útra koncentrálódnak, ahogy elhaladok Natalie-ék háza mellett, és az anyám kocsifelhajtójára kanyarodok.
Amikor az ajtóhoz érek, nem vagyok biztos benne, hogy kellene-e kopognom vagy nem, furcsa érzés kopogni, de kellemetlenül érzem magam akkor is, ha csak úgy besétálok. Hogy változott meg ennyi minden mióta elmentem főiskolára?
Úgy döntök, hogy csak besétálok, az anyám pedig a barna, bőr kanapénál áll, teljes sminkben, egy egybe szoknyában és magassarkúban. Minden ugyanúgy néz ki, tiszta és tökéletesen szervezett. Az egyetlen különbség, hogy kisebbnek tűnik, talán mert Ken házában maradtam tegnap este. A ház meleg és az ismerős fahéj illata megtölti az érzékeimet. Anyám megszállottja a viasz égőknek, minden szobában van egy. Az ajtónál leveszem a cipőmet, tudva, hogy anyám nem akar majd havat a polírozott keményfa padlóján. A ház kicsi és nem a legmegnyerőbb kívülről, de a belseje szépen díszített, és anya mindent megtett, hogy leplezze a házasságában lévő káoszt azzal, hogy színeket és virágokat adott hozzá.
- Szeretnél egy kis kávét, Louis? – kérdezi, mielőtt megölel. Kávéfüggőségemet az anyámtól örököltem.
- Igen, kérlek – szűröm ki vacogó fogaim között.
Követem őt a konyhába, bizonytalan vagyok, hogyan kezdjem el a beszélgetést.
- Szóval elmondod, hogy mi történt? – érdeklődik, majd leül a kis konyhaasztalhoz. Veszek egy mély levegőt és iszom a kávémból, mielőtt válaszolok.
- Harry és én szakítottunk.
- Miért? – kérdezi.
- Nos, kiderült, hogy nem az, akinek gondoltam – felelem. A csésze kávé köré teszem kezeimet, hogy megpróbáljam eltéríteni magamat a fájdalomtól és felkészíteni magamat anyám válaszára.
- És mit gondoltál, ki ő?
- Valaki, aki szeretett – nem vagyok biztos benne, hogy mit gondoltam, ki Harry.
- És most nem hiszed, hogy szeret?
- Nem, tudom, hogy nem.
- Mitől vagy ilyen biztos benne? – kérdezi hűvösen.
- Mert megbíztam benne, ő pedig elárult, egy szörnyű módon – tudom, hogy kihagyom a részleteket, de furcsa szükséget érzek arra, hogy megvédjem Harryt anyám véleményétől. Leszidom magamat, amiért ilyen hülye vagyok, amiért egyáltalán tekintettel vagyok rá, amikor ő nyilvánvalóan nem tenné meg ugyanezt nekem.
- Nem hiszed, hogy gondolnod kellett volna erre, mielőtt összeköltöztetek?
- Igen, tudom. Gyerünk, mondd el, milyen hülye vagyok, mondd el, hogy te megmondtad – felelem.
- Tényleg megmondtam, figyelmeztettelek az ilyen srácokkal kapcsolatban, mint ő. Jártam már ezelőtt olyan fiúkkal, mint ő, soha nem ér jó véget. Csak örülök, hogy vége van, mielőtt még igazán elkezdődött. Az emberek követnek el hibákat, Louis, általában nem ilyen nagy hibákat, de biztos vagyok benne, hogy meg fog bocsátani – iszik a bögréjéből, rózsaszín rúzsgyűrűt hagyva rajta.
- Ki?
- Natalie, természetesen.
- Csak azért, mert a dolgok nem alakultak jól Harryvel, az nem jelenti azt, hogy megint Natalie-val fogok járni – csattanok fel. Hogy-hogy nem érti ezt meg? Csak beszélnem kell vele, hogy vigasztaljon meg, ne pedig arra kényszerítsen, hogy újra Natalie-val legyek.
- Miért nem? Hálásnak kellene lenned, hogy hajlandó adni neked egy másik esélyt.
- Mi? Miért nem tudod egyszerűen abbahagyni? Most senkivel nem kell lennem, főleg nem Natalie-val – ki akarom tépni a hajamat, vagy az övét.
- Hogy érted, hogy főleg nem Natalie-val, hogy mondhatod ezt róla? Semmi sem volt, csak nagyszerű hozzád, amióta gyerekek voltatok.
- Tudom, anya, nagyon törődök Natalie-val. Csak nem úgy.
- Nem is tudod, hogy egyáltalán miről beszélsz – áll fel, majd kiönti a kávéját a lefolyóba. – Ez nem mindig a szerelemről szól, Louis, ez a stabilitásról és a biztonságról szól.
- Csak tizennyolc vagyok – mondom neki. Nem akarom azt hinni, hogy úgy lennék valakivel, hogy nem szeretem őt, csak a stabilitásért. Én akarok lenni a saját stabilitásom és biztonságom.
- Majdnem tizenkilenc, és ha most nem vagy óvatos, senki sem fog akarni téged. Most pedig menj, hozd rendbe a hajadat, mert Natalie bármelyik percben itt lehet – jelenti be, aztán kisétál a konyhából.
Jobban tudhattam volna, minthogy idejövök hozzá vigaszért. Jobban jártam volna, ha egész nap az autómban ültem volna. Éppen ahogy mondta, Natalie kevesebb, mint öt perccel később megérkezik, de nem törődöm azzal, hogy rendbe hozzam a hajamat. Attól, hogy látom Natalie-t besétálni a kis konyhába, még rosszabbul érzem magam, mint pillanatokkal ezelőtt, nem hittem, hogy ez lehetséges.
- Szia – mosolyodik el meleg, féloldalas mosolyával.
- Szia – válaszolok. Közelebb sétál, én pedig felállok, hogy megöleljem őt. Natalie gyengéd, és a pulóverének olyan jó az illata, éppen ahogy emlékeztem.
- Anyukád felhívott – mondja.
- Tudom, hogy felhívott – próbálok meg elmosolyodni. – Sajnálom, hogy folyamatosan belerángat ebbe. Nem tudom, hogy mi a problémája.
- Én igen, azt akarja, hogy boldog legyél – védekezik.
- Natalie… – figyelmeztetem.
- Csak nem tudja, hogy mi tesz téged boldoggá igazán, csak azt akarja, hogy az én legyek, még akkor is, ha nem én vagyok.
- Sajnálom – felelem.
- Lou, hagyd abba a bocsánatkérést. Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy jól vagy – biztosít, majd ismét megölel.
- Nem vagyok – vallom be.
- Meg tudom mondani. Akarsz róla beszélni?
- Nem tudom, biztos vagy benne, hogy ez rendben van? – nem bírom elviselni, hogy még egyszer megbántsam őt azzal, hogy arról a srácról beszélek, akiért elhagytam őt.
- Igen, biztos vagyok – mondja, aztán tölt magának egy pohár vizet, mielőtt leül velem szemben az asztalhoz.
- Oké… – felelem, majd lényegében mindent elmondok neki. Minden részletet kihagyok a szexuális élményeinkről, azok privátok. Illetve nem azok, de nekem igen. Még mindig nem tudom elhinni, hogy Harry mindent elmondott a barátainak, amiket csináltunk, ez a legrosszabb rész. Még rosszabb, mint az, hogy megmutatta az óvszert, az a tény, hogy amíg nekem azt mondta, hogy szeret, és szeretkezett velem, megfordult és elmondta mindenkinek.
- Tudtam, hogy meg fog bántani, csak fogalmam sem volt, hogy mennyire nagyon – feleli Natalie. Meg tudom mondani, hogy milyen mérges, furcsa ezt látni, mert ő általában mindig olyan nyugodt és összeszedett. – Túl jó vagy hozzá, Louis, ő egy szemét – teszi hozzá.
- Nem tudom elhinni, milyen hülye voltam, mindent feladtam érte és most nincs semmim. A legrosszabb érzés a világon szeretni valakit, aki nem szeret téged.
- Mesélj róla – mondja Natalie, én pedig pofon akarom ütni magamat, amiért ezt mondtam neki. – Semmi gond – feleli, majd megérinti nagyujjával a kezemet.
Bárcsak tényleg szeretném Natalie-t, bárcsak úgy tudnám őt szeretni, ahogy Harryt szeretem. Sokkal boldogabb lennék Natalie-val, ő soha nem tenne velem ilyesmit.
Mindenről beszélgetünk, amiről lemaradtam, amióta elmentem, ami nem sok. Elmeséli, hogyan döntötte el, hogy San Francisco-ba megy egyetemre a WSU helyett, én pedig hálás vagyok. Legalább egy jó dolog származik abból, hogy megbántottam őt, megvan neki a lökés, amire szüksége volt, hogy kijusson Washingtonból. Anyám egész idő alatt a szobájában marad, és mire Natalie elmegy, majdnem hét óra. Úgy döntök, hogy kimegyek az udvarra az üvegházhoz, ahol a gyermekkorom legnagyobb részét töltöttem. Az összes növény és virág halott, a terület meg összevisszaság, egy pontos tükörkép magamról ebben a pillanatban.
Olyan sok tennivalóm, kitalálni valóm van. Keresnem kell egy helyet, ahol lakhatok, és keresnem kell egy módot, hogy elhozzam az összes cuccomat Harry lakásából. Komolyan fontolóra vettem, hogy egyszerűen mindent otthagyok, de nem tehetem. Nincs ruhám az ottaniakat leszámítva, és ami a legfontosabb, hogy a könyveim ott vannak. Keresnem kell egy módot, hogy mindent elhozzak, amikor Harry nincs ott. A zsebembe nyúlok és bekapcsolom a telefonomat, a bejövő üzeneteim másodperceken belül tele vannak, a hangposta szimbóluma pedig megjelenik. Figyelmen kívül hagyom a hangpostákat, és gyorsan átfutom az üzeneteket, csak a feladót nézve. Mindegyik Harrytől van, kivéve egyet.
*Christian mondta, hogy adjam át, hogy maradj otthon holnap, amúgy is mindenki el fog menni délben, szóval maradj otthon. Szólj, ha bármire szükséged van. xx* Küldte Kimberly.
Egy hatalmas megkönnyebbülés, hogy szabad a holnapom. Annyira örülök, hogy Mr. Vance egy ilyen csodálatos főnök, és hogy ilyen megértő ezzel kapcsolatban, még ha nem is tudja, hogy mi folyik itt. Annyira szeretem a gyakornoki állásomat, de kezdem azt hinni, hogy el kellene mennem a WSU-ról, talán még Washingtont is el kellene hagynom. A kampusz nem elég nagy, hogy képes legyek elkerülni Harryt és az összes barátját, én pedig nem akarom a folyamatos emlékeztetést arra, hogy mim volt Harryvel. Illetve, hogy mit gondoltam, amim volt Harryvel.
Mire visszamegyek a házba, a kezeim és az arcom dermedt a hidegtől. Anyám a székben ül egy magazint olvasva.
- Maradhatok ma estére? – kérdezem tőle.
- Igen, majd holnap kitaláljuk, hogyan juttassunk vissza a kollégiumba – feleli, majd visszatér a magazinjához.
A régi szobám pontosan úgy van, ahogyan hagytam. Melegítőt és pólót veszek elő a régi szekrényemből, aztán átöltözök. Csak aludni akarok, hogy elmeneküljek a fájdalomtól egy kis időre.
Kényszerítem magamat, hogy aludjak, arról álmodva, amikor az életem sokkal könnyebb volt. Mielőtt találkoztam Harryvel.

Megcsörren a telefonom az éjszaka közepén, de figyelmen kívül hagyom. Remélem, Harry tud aludni ma este. Kíváncsi vagyok, hogy ez mind a terve része volt-e, hogy ezt az egész dolgot úgy csinálta, hogy közelebb érezzem magam hozzá. Valahogy tudom, hogy nem.
Másnap reggel elmegyek, amíg anya dolgozik. Elmondta, hogy fel fogja hívni és kényszeríteni őket, hogy engedjenek vissza a kollégiumba, és biztosított, hogy az egy másik épület lesz, messze a régitől.
Mire a kampusz közelébe érek, az agyam száguldozik. El kell hoznom a cuccaimat abból a lakásból, még ha sehová se tudom vinni. Az autómban fogom tartani, amíg ki nem találom, hogy hova fogok menni. Megfordulok az autóval, majd a lakás felé indulok, mielőtt meggondolhatnám magamat. Harrynek amúgy is órán kellene lennie, és ha az autója a parkolóban van, azonnal elmegyek.
Amikor a lakáshoz érek, átvizsgálom a parkolót Harry autója után kutatva, kétszer, csak hogy biztos legyek benne, hogy nincs itt. Amint biztos vagyok benne, hogy nincs, leparkolok a kocsimmal, aztán átsietek a havas parkolón az ajtóhoz. A farmerem alja elázott, én pedig nagyon fázom, amikor a lifthez érek. Megpróbálok bármire gondolni Harryt kivéve, de ez lehetetlen. Annyira ostoba voltam egy héttel ezelőtt, megtéve ugyanezt az utat felfelé a lifttel az új lakásunkhoz.
Harry biztosan nagyon utált, hogy ilyen extrém módon tönkretette az életemet, hogy rávett, hogy egy lakásba költözzek vele, csak azért, hogy nyerhessen. Most biztosan elég büszke magára a fájdalom mértékéért, amit nekem okozott. Nem értem, miért próbál folyamatosan kommunikálni velem, valószínűleg csak azért, hogy megerősítse a győzelmét. Hogy emlékeztessen, milyen hülye voltam, hogy építse a már így is túlcsorduló egóját.
Ügyetlenkedek a kulcsaimmal, mielőtt kinyitom az ajtót. Egy új hullám, egy szökőárnyi fájdalom zúdul rám, majdnem a földhöz lökve engem. Mikor fog megállni? Vagy legalább csökkenni? Egyenesen a szobába megyek, majd kiveszem a táskáimat a szekrényből, gyorsan belenyomva az összes ruhámat anélkül, hogy összehajtanám őket. Később megcsinálom. Szemeim az éjjeliszekrényhez villannak. Most egy kis képkeret van ott egy képpel Harryről és rólam az esküvő előtt. Mindketten mosolygunk, és igazán boldognak nézünk ki. Kár, hogy minden hamis volt.  Odanyúlok és megfogom, a betonhoz dobva azt. Darabokra törik, aztán lenyúlok, hogy megfogjam a fényképet, annyi darabra szakítom, amennyire csak tudom. Nem veszem észre, hogy zokogok, amíg majdnem meg nem fulladok a saját lélegzetemben.
Megfogom a könyveket és Harry Üvöltő szelek példányát, nem fogja hiányolni, és őszintén tartozik nekem ezzel az után, amit ő vett el tőlem.
Megállok a konyhánál kifelé menet, majd megfogok egy pohár vizet. Leülök az asztalhoz, és megengedek magamnak pár percet, hogy azt tettessem, mindez nem történt meg. Hogy azt tettessem, Harry bármikor itthon lehet az órák után és rám mosolyog, amikor átsétál az ajtón, hogy elmondja, mennyire szeret és egész nap hiányoztam neki. Felemel a pultra, majd megcsókol vágyakozással és szerelemmel. Az ajtó kattanása riaszt fel szánalmas álmodozásomból. A talpamra ugrok, ahogy Harry átsétál az ajtón.
- Szóval ez az – mondja, aztán maga mögé néz. Mi?
A már így is összetört szívem ismét összetörik, amikor egy fekete pulóverben lévő barna hajú nő sétál be mögötte.
- Szép – mosolyodik el.
Meg vagyok fagyva, miközben Harry szemei kitágulnak döbbenetében, hogy a konyhában állok a táskáimat tartva.
- Louis? – feleli, mintha nem lenne biztos benne, hogy valóban ott vagyok-e.

Chapter 103

Sziasztok! :)

Majdnem elfelejtettem a nagy tételezésben, hogy ma péntek van, vagyis jön az új rész. De szerencsére eszembe jutott, bár ettől a fejezettől sem úszkálhatunk a boldogságban... Kíváncsi vagyok, mit szóltak majd ehhez. A múltkor is elfelejtettem említeni, hogy a blogot lehet reklámozni, hogy ha valaki szeretné megosztani valahol (nyilván ott, ahol ebből nincs probléma). A fejlécet ki fogom rakni amint tudom, ha esetleg valaki az hinné, hogy így fog maradni :D És nem bírom ki, nektek is el kell mondanom, hogy tegnap túlestem az emelt angol szóbelimen (szerintem közepesen sikeredett), úgyhogy most már csak az irodalom, nyelvtan és töri van hátra :D Nektek kitartást kívánok a sulihoz, már csak pár nap és vége, érettségiző sorstársaimnak pedig előre is sok sikert a szóbelikhez! :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 103

- Szörnyen érzem magam a fal miatt, felajánlottam, hogy megjavítom, de Ken nem hajlandó megengedni nekem – mondom Liamnek, miközben kifésülöm vizes hajamat. A zuhany, amit az előbb vettem, nem segített ellazulni, mint ahogy reméltem. Úgy tűnik, semmi sem nyugtatja meg az állandósult fájdalmat bennem. Végtelennek tűnik.
- Ne aggódj emiatt. Sok minden történik most veled – ráncolja a homlokát Liam, majd kezét végighúzza a hátamon.
- Nem tudom felfogni, hogy történt ez az életemmel, hogyan jutottam el erre a pontra. Három hónappal ezelőtt mindenem ki volt találva, mindennek volt értelme. Ott volt Natalie, aki soha nem csinálna ilyesmit, közel álltam az anyámhoz és megvolt ez az ötlet, hogy hogyan lesz az életem, most meg nincs semmim. Szó szerint, semmi. Nem is tudom, hogy be kellene-e mennem a Vance-hoz, mert Harry vagy oda fog jönni, vagy meg fogja győzni Mr. Vance-t, hogy rúgjon ki, csak mert megteheti – legalább a könnyek megálltak. – Mindent elrontott, tényleg. Semmi vesztenivalója nem volt, nekem pedig igen, engedtem, hogy mindent elvegyen tőlem. Olyan egyszerű és eldöntött volt az életem előtte, most utána… csak… utána.
- Nem adhatod fel a gyakornoki állásodat, eleget vett már el tőled. Ne engedd, hogy ezt is elvegye, kérlek – tanácsolja Liam. – A jó dolog ezzel az „utána” lévő élettel kapcsolatban, hogy azt csinálhatsz, amit csak akarsz, elölről kezdheted az egészet – próbál bátorítani. – Csak kérlek, hallgass rám a gyakornoki állással kapcsolatban – könyörög.
Tudom, hogy igaza van, de ez nem olyan egyszerű. Az életemben minden Harryhez kötődik most, még a festés a rohadt autómon is. Valahogy egy kötéllé vált, ami mindent egyben tartott az életemben, a távollétében pedig törmelékkel vagyok itt hagyva, amely egyszer az életem volt.
- Hagylak pihenni egy kicsit – mondja Liam, aztán megölel, mielőtt az ajtó felé sétál.
- Gondolod, hogy ez valaha is megszűnik? – kérdezem, mire megfordul.
- Micsoda?
- A fájdalom? – hangom majdnem suttogás.
- Nem tudom… Bár szeretném azt hinni, hogy igen – válaszol, majd megajándékoz a legvigasztalóbb félmosolyával, fél homlokráncolásával.
Nem tudom, hogy meg fog-e szűnni vagy nem, de minden, amit tudok az az, hogy ha nem, akkor azt nem fogom túlélni.

Az ágyban fekszem, és a plafont bámulom, amíg meg nem szólal az ébresztőm öt órakor. Egy órával előbb kell elmennem, hogy ruhákat tudjak venni, amiket felvehetek. Egy helyet is kell találnom valahol, hogy megmossam a fogamat, ez szórakoztató lehet. Fogalmam sincs, hogyan fogom összeszedni a dolgaimat a… Harry lakásából. Most úgy érzem, mintha könnyebb lenne egyszerűen mindent otthagyni és megvenni minden új dolgot, csak azért, hogy ne kelljen szembenéznem vele.
Kikényszerítem magamat az ágyból az autómhoz, hagyva egy rövid üzenetet Kennek és Karennek, amelyben köszönetet mondok nekik és bocsánatot kérek a lyuk miatt, amit Harry csinált a falba.
Megrezzenek a tükörképemtől, amikor visszapillantok, szemeim még mindig véreresek és sötét karikákkal szegélyezettek. Majd fel kell tennem egy kis sminket. A Walmartba megyek, az egyetlen üzlet, amelyik nyitva van a környéken ilyenkor, és ahol megvehetek mindent, amire szükségem van. Nincs erőm vagy energiám, hogy valós erőfeszítéseket fektessek a megjelenésembe.
Amikor megérkezem a Vance-hoz, Kimberlynek tátva marad a szája, mikor meglát. Megpróbálok összekaparni neki egy mosolyt, de felugrik az asztalától.
- Jól vagy? – kérdezi kétségbeesetten.
- Olyan rosszul nézek ki? – vonok vállat gyengén.
- Nem, természetesen nem. Csak… kimerültnek tűnsz – hazudja. Tudom, milyen szörnyen nézek ki.
- Kimerült vagyok – felelem. Még nem döntöttem el, hogy elmondom-e neki az igazat. Őszintén, túlságosan szégyellem, hogy elmondjam.
- Te és Harry veszekedtetek? – kérdezi, mire bólintok. – Szólj, ha beszélgetni akarsz, ellenkező esetben hagylak – mosolyodik el.
Hálás vagyok, amiért nem erőlteti most, hogy beszéljek róla. Elsétálok a reggeliző asztal mellett, és csak egy kávét veszek el, az étvágyam nem létezik. Azt hittem, nem leszek képes koncentrálni az e heti kéziratra, de amint eltűnnek a gondolatok Harryről és rólam az asztalomon, minden figyelmemet a kéziratnak szentelem. Ez nem olyan érdekes vagy jól írott darab, így ebéd közben végig elfoglal és a délután legnagyobb részében is, amíg nem kopog valaki az ajtómon. Szívem a padlóra süllyed és visszatartom a lélegzetemet, miközben kikiáltom, hogy bejöhet. Egész nap kikapcsolva hagytam a telefonomat, hogy elkerüljek minden kísérletet Harrytől, hogy beszéljen hozzám.
Megkönnyebbülten látom meg Mr. Vance-t az ajtóban.
- Jó napot, Louis – mosolyodik el.
- Jó napot – válaszolom.
- Csak rád akartam nézni, és tudatni veled, mennyire le vagyok nyűgözve a munkádtól eddig. Jobb és részletesebb munkát végzel, mint a legtöbb valós dolgozóm – dicsér meg.
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem – mondom neki.
- Ezt elmondva, szeretnélek meghívni a Seattle-ben lévő konferenciára a jövő héten.  Lehet, hogy elég unalmas lesz, az egész a digitális könyvkiadásról szól, de csinálhatnál egy csomó hálózati munkát és sok emberrel találkozhatnál. Nyitok egy második ágat Seattle-ben néhány hónapon belül, és nekem is kell egy kis hálózatépítést csinálnom – nevet fel. – Szóval mit mondasz? Minden költség ki lenne fizetve, péntek délután indulunk, Harryt pedig több mint szívesen látjuk. Nem a konferencián, hanem Seattle-ben – magyarázza egy mindentudó mosollyal. Ha csak tudná, hogy mi folyik itt.
- Természetesen szeretnék menni, nagyra értékelem a meghívást – mondom neki. Végre valami illő történik velem.
- Jó, örülök, hogy jössz. Majd Kimberly átad minden részletet – mosolyodik el.
Annak az ötlete, hogy Seattle-be megyek, némileg enyhíti fájdalmamat, messzebb leszek Harrytől. Másrészről, Seattle most arra emlékeztet, amikor Harry oda akart vinni. Tényleg tönkretette életem minden egyes oldalát. Úgy érzem, hogy egyre kisebb lesz az irodám, a szobában lévő levegő egyre sűrűbb lesz.
- Jól érzed magad? – kérdezi Mr. Vance, szemöldökei aggodalommal ereszkednek lejjebb.
- Uh, igen, csak… Ma még nem ettem és nem aludtam sokat tegnap este – felelem.
- Gyerünk, menj haza akkor, otthon is befejezheted ezt – mondja.
- Semmi gond, maradhatok – felelem. Nem akarom, hogy azt gondolja, kihasználom őt.
- Nem, gyerünk haza. Boldogulni fogunk nélküled – biztosít, mire végül beleegyezem.
Összeszedem a dolgaimat, hogy elmenjek, amint Mr. Vance elhagyja az irodámat. Kifelé menet Kimberly szólít a nevemen.
- Mész haza? – kérdezi, én pedig bólintok.
- Igen, aludnom kell – mondom neki, tudva, hogy ez valószínűleg nem fog megtörténni.
- Harry rossz hangulatban van, szóval vigyázz – nevet fel félig.
- Honnan tudod?
- Mert az előbb szidott le, amiért nem adtam át a hívásait neked – mosolyodik el.
- Hívott? – az égés visszatér.
- Igen, csak körülbelül tízszer. Gondoltam, hogy ha akarnál vele beszélni, válaszoltál volna neki a mobilodon.
- Köszönöm – mondom neki. Örülök, hogy Kimberly olyan figyelmes, amilyen, a törékeny fal, amit az elmúlt néhány órában építettem, azonnal összeomlott volna, ha meghallottam volna Harry hangját a vonalban.
Sikerül eljutnom az autómhoz, mielőtt ismét összeomlok. Úgy tűnik, a fájdalom csak rosszabb lesz, amikor nincs figyelemelterelés, amikor a gondolataimmal és emlékeimmel vagyok hagyva.
Miután összeszedem magam eléggé ahhoz, hogy vezessek, azt teszem, amit rettegtem megtenni. Felhívom az anyámat.
- Helló? – az első csörgésre felveszi.
- Anya? – zokogom.
- Mit csinált? – kérdezi. Ez volt mindenki reakciója, olyan nyilvánvaló következtetés, amibe bele lehet ugrani.
- Én… ő… – nem tudok megalkotni egy mondatot. – Hazamehetek, csak a mai napra? – kérdezem tőle.
- Természetesen, Louis. Két órán belül találkozunk – feleli, majd leteszi a telefont. Jobb, mint gondoltam, de nem olyan meleg, mint amilyet reméltem.
Megjelenik a kis boríték a képernyőmön, a telefonom pedig többször is pityeg, amíg végül el nem olvasom az egyik üzenetet.
*Hívj fel, Louis, nem fogom abbahagyni, amíg fel nem hívsz.* Írja. Kikapcsolom a telefonomat, mielőtt valami hülyeséget csinálok, például több üzenetet olvasok el Harrytől.