Chapter 123

Helló! :)

Végre letudtam ma az infó szintfelmérőt és hozhattam nektek az új részt. A hajam szála az égnek állt tőle, de legalább készen van valahogy :D A fejezetről pedig megint nem tudom, hogy mit mondjak, nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok, főleg a végéről, ami eléggé cuki :) Ja, és ez már jóval hosszabb, mint az előző :D Pénteken hozom a következőt, ez biztos, aztán meglátjuk, hogyan lesz majd a jövőhét.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 123

 
A fürdőszobába sétálok, hogy megmossam az arcomat és összeszedjem magam. Sokkal nyugodtabb vagyok, mint tizenöt perccel ezelőtt, és valójában örülök, hogy újra itt vagyok. Mindenek ellenére, amin Harry és én keresztülmentünk, örülök, hogy tudom, még mindig van egy biztonságos helyem, ahol lehetek vele. Ő az egyetlen állandó dolog az életemben, emlékszem, amikor ezt egyszer ő mondta nekem. Kíváncsi vagyok, hogy komolyan gondolta-e akkor. Még akkor is, ha nem, hiszem, hogy most már úgy érez. Csak azt kívánom, bárcsak többet mondana arról, hogyan érez. Látni őt összeomlani tegnap volt a legtöbb érzelem, amit láttam belőle az óta a nap óta, hogy találkoztam vele, csak hallani akarom azokat a szavakat a könnyek mögött.
A meleg víz elmossa eseménydús reggelem összes bizonyítékát. Nem vagyok biztos benne, miért voltam olyan érzelmes az apám visszatérése miatt, amikor azt sem tudtam, hogy elment. De azt hiszem, hogy az anyám felé érzett haragom, az apám váratlan megemlítése és minden, ami Harryvel folyamatban van, keveréke okozta az összeomlásomat. Visszamegyek a szobába, Harry pedig éppen a táskáimat teszi le a padlóra.
- Lementem és felhoztam a cuccaidat – tájékoztat.
- Köszönöm, tényleg remélem, hogy nem zavarok – mondom neki, majd lehajolok, hogy kivegyek valami melegítőnadrágot és egy pólót. Ki kell jutnom ezekből a ruhákból.
- Azt akarom, hogy itt legyél, tudod ezt, ugye? – mondja csendesen. Én vállat vonok, mire a homlokát ráncolja. – Tudnod kellene már mostanra, Lou.
- Tudom… csak anyukád itt van, én pedig idehozom ezt az egész drámát és sírást – magyarázom meg.
- Anya örül, hogy itt vagy, ahogy én is.
A mellkasom megduzzad, de témát váltok.
- Terveztetek valamit mára? – kérdezem tőle.
- Nem, azt hiszem, hogy anya a plázába akart menni vagy valami, de elmehetünk holnap is.
- Elmehetsz, elfoglalom én magam – nem akarom, hogy törölje a terveit az anyjával, amikor több mint egy éve nem látta őt.
- Nem, tényleg semmi gond. Nem kell egyedül lenned.
- Rendben vagyok.
- Louis, mit mondtam az előbb? – morogja, mire felnézek rá. Úgy tűnik, elfelejti, hogy többé már nincs abban a pozícióban, hogy eldöntsön helyettem dolgokat. Senki sincs abban a pozícióban. – Bocs… te itt maradsz. Én elmegyek anyával vásárolni – javítja ki magát.
- Sokkal jobb – felelem, és megpróbálom leküzdeni a mosolyomat. Harry olyan gyengéd, olyan… félős volt az elmúlt néhány napban, úgyhogy jó látni, hogy még mindig önmaga.
- Jöhetnél te is? – ajánlja.
- Csak itthon akarok ma maradni, ez máris egy hosszú nap volt, és még csak négy óra.
- Rendben, megnézem, hogy anya most akar-e menni, aztán lehet egy kis visszavonultságod.
- Köszönöm – mondom, aztán besétálok a gardróbba, hogy átöltözzek. Amint leveszem a ruháimat, Harry kopogtat az ajtón.
- Lou?
- Igen? – felelem.
- Itt leszel, amikor visszajövünk? – kérdezi.
- Igen, nem mintha lenne máshova mennem – horkanok fel.
- Oké. Ha bármire szükséged van, hívj fel – mondja, a szomorúság tiszta a hangjában.
- Jó – egyezek bele.
Néhány perccel később hallom a bejárati ajtót becsukódni, aztán kimászom a hálószobából. Valószínűleg velük kellett volna mennem, úgy nem lennék itt egyedül a gondolataimmal. Máris egyedül érzem magam. Miután egy órán át tévét nézek, túlságosan is unatkozom. Bárcsak Harry visszajönne már. A telefonom végre abbahagyja a berregést, úgy tűnik, anyám feladta, hogy megpróbáljon felhívni. Megfogom a nook-omat és elkezdek olvasni, hogy elüssem az időt, de nem tudok nem az órára nézni.
Talán írnom kellene Harrynek, hogy megtudjam, milyen sokáig lesznek még távol? Csak hét óra, és nem akarom siettetni az anyjával együtt töltött idejüket. Egyszerűen készítek vacsorát, hogy elüssem az időt. A konyhába megyek, hogy eldöntsem, mit készítsek, valamit, ami eltart egy darabig, így abbahagyhatom, hogy minden két percben az órára nézzek. Lasagne. Ezt fogok készíteni, könnyű, de időigényes.
Nyolc harminc. Csak nyolc harminc van, amikor az időzítő jelez, hogy vegyem ki a tepsi lasagne-t a sütőből. Ha Harry nem jön haza… nem jön ide… kilencre, írok neki. Mi bajom van? Egy veszekedés az anyámmal, és hirtelen visszatérek oda, hogy hozzá ragaszkodom. Ha őszinte vagyok magammal, tudom, hogy igazából soha nem szűnt meg a ragaszkodásom hozzá, csak harcoltam ellene és megpróbáltam elkerülni. Még akkor is, ha talán nem állok készen bevallani magamnak, tudom, hogy nem vagyok kész egy Harry nélküli életre. Nem fogok vele beleugrani semmibe, de kimerült vagyok a magammal való folytonos küzdelemtől emiatt. Amilyen szörnyű volt hozzám, még boldogtalanabb vagyok nélküle, mint voltam, amikor rájöttem az egész fogadásra. Bosszús vagyok magamra az erőm hiánya miatt, de nem tagadhatom, mennyire feloldottan éreztem magamat, amikor visszajöttem ma. Még mindig szükségem van egy kis időre, hogy gondolkozzak, hogy lássam, hogyan alakul minden velünk így, hogy egymás közelében vagyunk. Még mindig annyira össze vagyok zavarodva.
Kilenc tizenöt. Csak kilenc tizenöt van, amikor befejezem az asztal megterítését és feltakarítom a rendetlenséget, amit csináltam a konyhában. Írok neki, csak egyszer, egy egyszerű üzenet, hogy utána nézzek. Havazik, így csak azért írok neki, hogy leellenőrizzem, tudod, biztonsági okok miatt. Felveszem a telefonomat, ahogy kinyílik a bejárati ajtó. Leteszem a mobilomat, miközben Harry belép a konyhába.
- Éppen írni akartam neked – kotyogom neki.
- Igen? – meglepettnek tűnik, de boldognak ezzel kapcsolatban.
- Szóval milyen volt a vásárlás? – kérdezem tőle pontosan ugyanakkor, amikor ő pedig azt, hogy:
- Készítettél vacsorát?
- Először te – szólalunk meg egyszerre, mire felnevetünk.
- Csináltam vacsorát. Ha már ettél, az is rendben van – mondom neki, miközben Anne csatlakozik hozzánk a konyhában.
- Olyan jó illat van itt! – mosolyodik el, ahogy felméri az étellel teli asztalt.
- Köszönöm – felelem, majd Anne leül az asztalhoz.
- A pláza rettenetes volt, az összes karácsonyi utolsó pillanatban vásárló ott volt. Ki vár két nappal karácsony előttig, hogy megvegye az ajándékát? – panaszkodik Anne.
- Te – válaszolja Harry, aztán tölt magának egy pohár vizet.
- Ó, csitt – szidja őt le, majd felveszi a kenyérdarab végét, hogy a szájába tegye.
Harry leül mellé, én pedig az Anne-nel szemközti széket választom. A vacsora alatt Anne beszél a vásárlás borzalmairól, amiket átéltek, és hogy hogyan fogtak el egy férfit, amiért megpróbált ellopni egy szoknyát a Macy’s-ből. Harry esküszik, hogy a szoknyát magának szánta a férfi, de Anne a szemét forgatja és folytatja a humoros mesét. Az étel, amit elkészítettem, valójában elég jó, jobb, mint általában, és majdnem az egész tepsi lasagne elfogy, mire mindhárman végzünk. Én két adagot szedtem magamnak, ez az utolsó alkalom, hogy egész nap nem eszem.
- Ó, vettünk fát. Csak egy kicsit, de nektek kell, hogy legyen fátok a lakásotokban, főleg az első karácsonyotokon együtt! – tapsol a kezeivel Anne, mire felnevetek.
Még mielőtt minden széthullott, Harry és én soha nem beszéltünk arról, hogy vegyünk karácsonyfát, annyira elvonta a figyelmemet a lakás meg Harry úgy általában, hogy majdnem elfeledkeztem az ünnepekről összességében. Egyikünket sem érdekelte a hálaadás, őt nyilvánvaló okok miatt, én meg nem akartam anyámnál tölteni a templomban, úgyhogy rendeltünk pizzát és a kollégiumi szobámban lógtunk.
- Ez rendben van, ugye? – kérdezi Anne, mire rájövök, hogy még nem válaszoltam.
- Ó, igen, persze hogy igen – mondom neki, aztán Harryre nézek. Ő az üres tányérjára bámul. Ismét Anne veszi át a beszélgetést, amiért hálás vagyok.
- Nos, amennyire szeretnék ébren maradni veletek, parti állatok, le kell feküdnöm éjfél előtt – csipkelődik Anne, majd feláll az asztaltól, a mosogatóba téve a tányérját. – Jó éjt – feleli, majd lehajol, hogy megpuszilja Harryt az arcán. Harry felnyög és elhúzódik, így Anne ajkai alig súrolják a bőrét, de Anne elégedettnek tűnik a kis érintkezéssel. – Jó éjt, Louis – mondja, aztán karjaival átöleli a vállaimat, egy puszit nyomva a fejem tetejére.
Harry a szemét forgatja, mire megrúgom őt az asztal alatt. Miután Anne eltűnik, felállok és elteszem a kevés maradékot.
- Köszi, hogy csináltál vacsorát, nem kellett volna – mondja nekem Harry, én pedig bólintok, mielőtt mindketten a hálószobába indulunk.
Ez egy olyan alkalom, amikor gondolnunk kellett volna arra, hogy két hálószobás lakást vegyünk. Vagy Harrynek nem kellett volna tönkretennie a kapcsolatunkat, dobja be a tudatalattim.
- Aludhatok ma este én a padlón, mivel te voltál ott tegnap este – ajánlom fel még akkor is, ha tudom, valójában nem engedné, hogy a padlón aludjak.
- Nem, semmi baj. Igazából nem olyan rossz – feleli, majd leülök az ágyra.
Harry kiveszi a takarókat a szekrényből, és leteszi őket a padlóra. Nekidobok két párnát, ő pedig megajándékoz egy kis mosollyal, mielőtt kigombolja a farmerját. Ó. Kétségbeesetten el akarok nézni, nem igazán akarok, de tudom, hogy el kellene. Lehúzza fekete farmerét és kilép belőle. Fekete bokszere hozzásimul a bőréhez, fejét pedig felkapja, hogy rám nézzen. Gyorsan elfordítom a fejemet oldalra, és érzem, hogy lángol az arcom.
- Sajnálom – szólalok meg megalázva.
- Nem, én sajnálom. Csak megszokás, azt hiszem – von vállat, aztán elővesz egy pamutnadrágot a szekrényből. Szemeimet a falon tartom, amíg felöltözik. – Jó éjt, Lou – feleli, majd lekapcsolja a villanyt. Gyakorlatilag hallom a vigyort a hangjában.
A plafont bámulom, alig látom a ventilátor lapjait mozogni a sötétségben. A mentális kimerültség a napomtól elér, és perceken belül elalszom.
- Ne!! – ébreszt fel Harry hangja. – Kérlek! – nyöszörgi.
A francba, rémálmai vannak. Kiugrom az ágyból, aztán letérdelek hánykolódó teste mellé.
- Ne! – ismétli meg, ezúttal sokkal hangosabban.
- Harry! Harry, ébredj fel! – mondom a fülébe és megrázom a vállát. Pólója izzadsággal áztatott, arca pedig eltorzult, ahogy kinyitja szemeit, azonnal felülve.
- Lou – leheli, és a karjaiba húz. Ujjaimmal beletúrok a hajába, mielőtt leviszem a kezemet a hátához. Gyengéden fel-le húzom a kezemet a hátán, körmeim alig érnek hozzá a bőréhez.
- Semmi gond – felelem, ő pedig szorosabban ölel.
Nem kellett volna hagynom, hogy a földön aludjon, valószínűleg egész héten rémálmai voltak, és senki nem volt ott, hogy felébressze. Kíváncsi vagyok, hogy aludt-e egyáltalán, kivéve persze a tegnap estét.
- Gyere, menjünk az ágyba – mondom neki, aztán megmozdulok, hogy felálljak. Harry a pólómba kapaszkodik, miközben visszamászunk az ágyba. – Jól vagy? – kérdezem tőle, amikor lefekszik. Bólint, én pedig közelebb húzom őt magamhoz.
- Gondolod, hogy tudnál hozni nekem egy kis vizet? – kérdezi.
- Persze, rögtön visszajövök – felelem, majd felkapcsolom a lámpát, mielőtt ismét kikászálódok az ágyból.
Olyan csendben próbálok maradni, amennyire csak lehetséges úton a konyhába, hogy ne ébresszem fel Anne-t, de már ott van, amikor belépek.
- Jól van? – kérdezi tőlem. Biztosan hallotta ordítani Harryt.
- Igen, most már jól van, csak viszek neki egy kis vizet – felelem, aztán megengedem a csapot a mosogatónál. Amikor megfordulok, Anne egy ölelésbe von és megpuszilja az arcomat.
- Beszélhetünk holnap? – kérdezi.
- Igen, persze – bólintok.
Hallom őt szipogni, ahogy visszasétálok a szobába és becsukom az ajtót.
- Köszönöm – mondja Harry, majd elveszi a kezemből a vizet. Az egész pohárral megissza, aztán áthajol, hogy az éjjeliszekrényre helyezze.
Ismét csatlakozom hozzá az ágyban, és látom, milyen nyugtalan, többnyire a rémálmától, de tudom, hogy egy része miattam van.
- Gyere ide – felelem, és látom a megkönnyebbülést a szemeiben, miközben közelebb jön hozzám, majd karjaimmal körülölelem őt, fejemet a mellkasára teszem. Éppen olyan megnyugtató érzés ez nekem, mint képzelem, hogy neki milyen. Mindenek ellenére, amit tett, otthon érzem magam hibás karjaiban.
- Ne engedj elmenni, Lou – suttogja, aztán lecsukja szemeit.

Chapter 122

Sziasztok! :)

Mint említettem kedden, ma (is) költöztünk, majdnem egész nap Pesten voltam, úgyhogy csak most lett időm hozni a részt. Ami nagyon aranyos, legalábbis szerintem. És kissé rövidke, de majd lesznek még hosszú fejezetek, ne aggódjatok ;) A következő pedig kedden érkezik szokás szerint.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 122

 
Harry szemszöge
Mintha az életben először ölelném őt, ez jobb, mint amit elkezdhetnék leírni a fejemben. Fizikailag éreztem, ahogy elönt a megkönnyebbülés, amikor Louis a karjaimba futott, soha nem számítottam arra, hogy ez megtörténik. Olyan távoli, olyan hideg volt az utóbbi időben. Nem hibáztatom őt, de bassza meg, ha ez nem fáj.
- Jól vagy? – kérdezem tőle a hajába beszélve.
Bólint a fejével a mellkasomnál, de folytatja a sírást. Tudom, hogy nincs jól. Az anyja valószínűleg mondott neki valami szarságot, amit nem kellett volna. Tudtam, hogy ez fog történni, és őszintén, örülök, akármit is tett. Nem azért, mert megbántotta Louis-t, hanem azért, mert ez azt okozta, hogy hozzám futott vigaszért.
- Menjünk be – mondom neki, mire bólint, de nem enged el. Kényszerítem magamat, hogy elvegyem körüle a karjaimat, majd besétálunk. Gyönyörű arcán könnyek nyoma van, szemei és ajkai duzzadtak. Remélem, hogy nem sírt egész úton.
Leveszem a pulóveremet, amint belépünk az előtérbe, aztán a kezébe adom. A felsőm nedves a hótól, de melegebb, mint ő, csak azt az ujjatlan felsőt viselve. Normális körülmények között arról fantáziálnék, hogy lehámozom róla a vékony anyagot, de nem ma, nem, amikor ilyen.
- Köszi – csuklik, majd áthúzza a fején. Fiatalabbnak néz ki, mint általában.
- Akarsz róla beszélni? – vállalom a kockázatot, hogy megkérdezzem tőle, amikor kilépünk a liftből és a mi… a lakáshoz sétálunk.
Ő bólint, én pedig kinyitom az ajtót. Anya a kanapén ül, és aggodalom jelenik meg az arcán, ahogy feldolgozza Louis megjelenését.
Egy figyelmeztető pillantást küldök felé, remélve, hogy emlékezni fog az ígéretre, amit nekem tett percekkel ezelőtt, hogy nem támadja le Louis-t, amikor visszatér. Anya elszakítja szemeit Louis-tól és a tévére néz, azt az illúziót keltve, hogy nem veszi észre.
- Bemegyünk egy kicsit a szobába – jelentem be, mire anya bólint. Tudom, hogy az őrületbe kergeti, hogy nem beszélhet, de nem akarom, hogy rosszabbul érezze magát Louis a kíváncsisága miatt.
Megállok a termosztátnál a folyosón, hogy felvegyem Louis-nak a fűtést, tudom, hogy fázik. Amikor belépek a szobába, ő az ágy szélén ül. Nem vagyok biztos benne, milyen közel vagyok engedve hozzá, így várok rá, hogy mondjon valamit.
- Harry? – feleli elhaló hangon. Az egész utat végig sírta, meg tudom mondani hangja rekedtsége alapján.
Amikor elé állok, meglep azzal, hogy megfogja a pólómat és magához húz. Ez több, mint hogy az anyja mondott valami durva szarságot. A kezeiben tartja az anyagot, ahogy a lábai között állok.
- Lou… mit csinált? – kérdezem tőle, miközben újra felsír.
- Apám – krákogja, mire megmerevedek.
- Apád? – ha ott volt… – Louis, ott volt? Csinált veled valamit? – szűröm ki a fogaim között.
A fejével nemet ráz, majd lenyúlok, hogy felemeljem az állát, kényszerítve őt, hogy rám nézzen. Louis soha nem csendes, még akkor sem, amikor dühös. Általában akkor a leghangosabb.
- Visszaköltözött ide, én meg azt sem tudtam, hogy elment, mármint azt hiszem, tudtam, de soha nem gondoltam erre. Soha nem gondoltam rá – mondja.
- Beszéltél vele? – a hangom nem olyan nyugodt, mint akartam, hogy legyen.
- Nem, bár anya igen. Azt mondta, hogy apám nem fog a közelembe jönni, de nem akarom, hogy anya hozza meg ezt a döntést helyettem.
- Akarod látni apádat? – az összes dolog, amit erről a férfiról mondott nekem, negatív volt. Erőszakos férfi volt, gyakran megütve Louis anyját előtte. Soha nem bántotta Louis-t, de miért akarná látni őt?
- Nem… vagyis nem tudom. De én akarok lenni az, aki eldönti, hogy akarja-e vagy nem. Nem mintha ő egyáltalán akarna engem látni.
Az ösztön, hogy levadásszam az apját, és megbizonyosodjak róla, hogy nem megy Louis közelébe, átveszi az irányítást, és le kell beszélnem magamat mentálisan, mielőtt egyszerűen megteszem.
- Nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy mi van, ha olyan, mint a te apád?
- Hogy érted?
- Mi van, ha most már más? Mi van, ha már nem iszik többé? – a hangjában lévő remény összetöri a szívemet, vagyis ami maradt belőle.
- Nem tudom… ez általában nem történik meg – mondom neki őszintén. Látom, ahogy lekonyul a szája széle, aztán folytatom. – De megtörténhet. Lehet, hogy már más? – én ezt nem hiszem el, de ki vagyok én, hogy tönkretegyem a gondolatot neki? – Nem tudtam, hogy érdekel apukád?
- Nem, vagyis nem érdekelt. Csak mérges vagyok, mert anyám eltitkolta előlem. Aztán Natalie elmondta nekem, anyám meg úgy viselkedett, mintha semmi közöm nem lenne ehhez, aztán el akart menni vásárolni. Mi a fene baja van? – törli meg az orrát a kézfejével, mire felemelem neki a pólómat, hogy azt használja. Ahogy megtörli az orrát és az arcát a pólómmal, úgy tűnik, egy kicsit zavarban van, de folytatja.
Louis anyja az egyetlen nő, aki az alkoholista ex-férjéről beszél, aztán megemlíti, hogy menjenek vásárolni. Befogom a számat azzal kapcsolatban, hogy Natalie ott volt, még akkor is, ha bosszant. Úgy tűnik, hogy egyszerűen nem tűnik el.
- Az rendben van, hogy itt vagyok, igaz? – kérdezi, majd felnéz rám.
- Igen… természetesen. Addig maradhatsz, ameddig csak szükséged van rá. Ez a te lakásod végül is – próbálok meg elmosolyodni, ő pedig meglepő módon viszonozza a gesztust, mielőtt ismét megtörli az orrát a pólómban. – Jövő hétre már kellene, hogy legyen kollégiumi szobám.
Bólintok, ha megszólalok, a végén gyakorlatilag könyörögni fogok neki, hogy ne hagyjon el megint.
- Megyek, összeszedem magam – mondja nekem.
Úgy tűnik, sokkal jobban van, mint volt, amikor hozzám futott a parkolóban, és szeretném azt hinni, hogy azért, mert itt van velem.

Chapter 121

Sziasztok! :)

Őszintén nem tudom, hogy mit is mondjak erről a részről... van benne minden, új fejleményből pedig nincs hiány. Kíváncsi vagyok, mit szóltok majd ezekhez. A következő meg ugye pénteken érkezik, de akkor viszünk fel néhány dolgot az albérletbe, mivel Pesten leszek már ősztől, úgyhogy nem tudom, pontosan mikor tudom hozni az újat. Talán este, ha esetleg nem, akkor szombaton mindenképp.

Kellemes olvasást! :)

Chapter 121

 
Miután lezuhanyozom, úgy döntök, hogy teljesen összekészülődöm, mielőtt elhagyom a fürdőszobát. Gyáva vagyok, tudom, de egy kicsit több időre van szükségem, mielőtt egy álmosolyt veszek fel Harry anyjának. Ez nem pontosan egy álmosoly, ez a probléma. Nagyon jól éreztem magam tegnap, és jobban aludtam, mint eddig egész héten, beleértve a részeg szunnyadásomat Harryvel pénteken. Jól aludtam akkor éjszaka, de csak pár órát sikerült.
Amint majdnem tökéletesen megcsinálom a hajamat, összepakolom a dolgaimat egy kis táskába.
- Lou? – hallatszik át Harry hangja az ajtón, ahogy ujjperceivel enyhén kopogtat a fán.
- Kész vagyok – válaszolok, majd kinyitom az ajtót, és az ajtókeretnek támaszkodva látom meg őt, egy hosszabb, szürke, pamut rövidnadrágot viselve.
- Nem siettetni akarlak vagy bármi, de nagyon kell pisilnem – ajándékoz meg egy kis mosollyal, mire bólintok.
- Bocsi – felelem, és megpróbálom nem észrevenni, ahogy a rövidnadrágja a csípőjén lóg, még láthatóbbá téve az oldalán lévő fekete tetoválást a fehér póló alatt. –Felöltözök, aztán elindulok – mondom Harrynek, ő pedig elnéz, a falra fókuszálva.
- Oké.
Kilépek a fürdőből és egyenesen a hálószobába sétálok, hogy felöltözzek, mielőtt Anne-hez megyek. Szörnyű bűntudatot érzek, amiért hazudok neki és ilyen hamar elmegyek. Tudom, mennyire izgatott volt, hogy találkozzon velem, én pedig az itt töltött második napján távozom.
Úgy döntök, hogy a fekete skinny jeansemet veszem fel egy ujjatlan felsővel. Tudom, hogy pulóvert kellene felvennem, mivel hideg van, de nem érdekel.
Az utóbbi időben többet van rajtam öltöny, mint a többi ruhám, de szeretem őket hordani. Egyfajta furcsa önbizalmat adnak nekem, amire szükségem van. Visszapakolom a ruháimat a táskáimba, majd az akasztókat visszateszem a szekrénybe.
- Szükséged van egy kis segítségre? – szólal meg mögülem Anne. Megugrom, leejtve a sötétkék öltönyt, amit Seattle-ben viseltem.
- Én csak… – keresgélem a szavakat. Nem tudok mit mondani.
- Meddig leszel anyukádnál? – kérdezi, szemei a félig üres szekrénybe bámulnak.
- Uhm… én… – tényleg szörnyen tudok hazudni.
- Úgy néz ki, hogy egy jó időre elmész.
- Igen… Nincs sok ruhám – vinnyogom.
- Csak azt akartam tudni, hogy szeretnél-e egy kicsit vásárolni, amíg itt vagyok, talán, hogyha visszajössz, mielőtt én távozom, elmehetnénk? – kérdezi. Nem tudom megmondani, hogy elhiszi-e a hazugságomat vagy gyanítja-e, hogy nem tervezek visszajönni ide.
- Igen… persze – hazudom újra.
- Anya… – szólal meg Harry halkan, ahogy belép a szobába. Észreveszem homlokráncolását, miközben szemei feldolgozzák az üres szekrényt, és remélem, hogy Anne nem figyeli úgy a fiát, ahogyan én.
- Csak befejezem a pakolást – magyarázom meg, mire Harry bólint. Becipzárazom az utolsó táskát, majd Harryre nézek, teljesen bizonytalanul, hogy mit kellene mondanom.
- Leviszem a táskáidat neked – feleli, elvéve a kulcsomat a komódról, aztán lehajol, hogy felvegye a táskákat a padlóról.
Ahogy Harry eltűnik a szobából, Anne karjai a vállaim köré fonódnak.
- Annyira örülök, hogy megismerhettelek, Louis, fogalmad sincs, mit jelent nekem anyaként, hogy így látom az egyetlen gyermekemet.
- Hogyan? – sikerül megkérdeznem.
- Boldogan – válaszolja, a szemeim pedig elkezdenek szúrni. Ha neki ez a boldog Harry, nem akarom látni az ő szokásos Harryét.
Végső búcsút veszek Anne-től, majd a kilincsért nyúlok, hogy kilépjek a lakásból, ami olyan érzés, mintha századjára tenném.
- Louis?
Megfordulok, hogy még egyszer szemben legyek vele.
- Vissza fogsz jönni hozzá, ugye? – kérdezi tőlem, mire elszorul a szívem. Van egy olyan érzésem, hogy többet ért ez alatt, mint visszajönni a karácsonyi szünet után. Nem bízom meg a hangomban, így csak bólintok, majd gyorsan kimegyek.
Amikor elérem a liftet, megtörlöm a szemeim sarkát és egy mély levegőt veszek, mielőtt odakint találkozom Harryvel. Közvetlenül az épület elé hozta az autómat, és letörölte a havat az ablakaimról.
- Köszönöm, nem kellett volna megtenned – mondom, amikor kilép az autóból.
- Semmiség – mosolyodik el félig, és vállat von. Az orra piros, az arca kipirult. A dzsekije ujjai havasak, a szabadon lévő lábai pedig biztosan fáznak. – Én, uhm… nos, hívj, ha bármire szükséged van – feleli, majd kirázza a hajában lévő havat.
- Jó… oké – válaszolom. Úgy érzem, hogy meg kellene őt ölelnem, de nem tudom, hogy ez rendben van-e, úgyhogy csak kínosan bólintok és beszállok az autóba.
A kocsiban meleg van, a fűtés teljesen fent van. Visszanézek az ajtó felé, de Harry már bement. Úgy döntök, hogy nem hívom fel anyámat, hogy elmondjam neki, úton vagyok. Nincs kedvem most beszélni vele. Arra akarom használni ezt a két órás utat, hogy gondolkozzak, és hogy megpróbáljam kitisztítani a fejemet. Készítenem kell egy mentális listát érvekkel és ellenérvekkel arról, hogy megfontoljam-e, hogy ismét Harryvel legyek. Tudom, milyen hülye vagyok, amiért egyáltalán foglalkozom a gondolattal, szörnyű dolgokat tett velem. Hazudott, elárult és megalázott. Eddig az ellenérvek listáján vannak a hazugságok, az óvszer, a fogadás, a temperamentuma, a barátai, az egója, a viselkedése, és az, hogy eljátszotta a bizalmamat.
Az érvek listáján van… nos… van a tény, hogy szeretem őt, boldoggá tesz, erősebbnek érzem magam tőle, magabiztosabbnak, általában a legjobbat akarja nekem, kivéve persze, amikor ő okozza a kárt, ahogy nevet és mosolyog, ahogy a karjaiban tart, ahogy megcsókol, ahogy megölel, ahogy meg tudom mondani, hogy változik értem. Tudom, hogy az érveim listája tele van kis dolgokkal, főleg a negatívak nagy listájához hasonlítva, de a kis dolgok a legfontosabb dolgok, igaz? Nem tudom eldönteni, hogy teljesen őrült vagyok-e, amiért egyáltalán arra gondolok, hogy megbocsátok neki, mert annyira elemésztettek az iránta való érzéseim. Amennyire küzdeni akarok ellene, nem tudok távol maradni tőle. Soha nem is voltam rá képes. Az egyetlen mód, hogy Seattle-be költözzek, az az lenne, amikor az új Vance Könyvkiadó épülete megnyílik.
Ez egy jó alkalom lenne, hogy legyen egy barátom, akivel beszélhetek, egy barát, aki már volt ilyen típusú helyzetben ezelőtt. Bárcsak felhívhatnám Tristant vagy Steph-et, de ők is egész idő alatt hazudtak nekem. Felhívnám Liamet, de ő már elmondta nekem a véleményét.
A hó vastag, a szél pedig erős, ostorozva az autómat egyik oldalról a másikra a kihalt úttesten, úton anyámhoz. Egyszerűen a hotelben kellett volna maradnom, fogalmam sincs, mi ütött belém, hogy idejöjjek. Az út sokkal gyorsabban telt el, mint gondoltam, és mielőtt tudnám, az anyám kocsifeljárójára kanyarodom.
Három kopogás után végre kinyitja az ajtót. Egy egyberuhát visel, a haja pedig vizes. Egy kezemen meg tudom számolni az alkalmakat az életemben, amikor anélkül láttam őt, hogy meg lett volna csinálva a haja vagy a sminkje.
- Mit keresel itt? Miért nem hívtál? – hangja barátságtalan, mint mindig.
- Nem tudom, a havon keresztül vezettem, így nem akartam, hogy elvonják a figyelmet – lépek be.
- Akkor is hívhattál volna, úgy készen lehettem volna.
- Nem kell készen lenned, csak én vagyok – vonok vállat, mire hallom őt fújtatni.
- Soha nincs kifogás arra, hogy trehányul nézz ki – adja tudtomra. Majdnem felnevetek nevetséges megjegyzésén, de úgy döntök, hogy nem. – Hol vannak a táskáid?
- Az autómban, később behozom őket – mondom neki.
- Mi az? Azok a ruhák, amiket viselsz? – vizsgálják át szemei a testemet, mire elmosolyodom.
- Ez csak néhány ruha, amiben lazítok. Nagyon tetszenek.
- Az a nadrág túlságosan is szűk, de az ujjatlan felső szép színű, azt hiszem.
- Köszi. Szóval hogy vannak Porterék? – kérdezem, tudva, hogy Natalie családjának felhozása eltereli a figyelmét arról, hogy engem sértegessen.
- Nagyszerűen, hiányolják, hogy nem látnak téged. Talán át kellene hívni őket ma este vacsorára.
- Ó, nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – rezzenek meg.
- Miért nem? – tölt magának egy csésze kávét.
- Nem tudom… kínos lenne nekem.
- Louis William, évek óta ismered Porteréket. Nagyon szeretném, hogy lássanak téged most, hogy van egy gyakornoki állásod, valamint egyetemre is jársz.
- Szóval lényegében felvágni akarsz velem? – a gondolat bosszant. Csak azért akarja áthívni őket, hogy egy másik dologról hencegjen.
- Nem, meg akarom mutatni nekik a dolgokat, amiket elértél. Ez nem felvágás – csattan fel.
- Tényleg nem akarom, hogy átjöjjenek, anya.
- Nos, Louis, ez az én házam és én át akarom hívni őket, úgyhogy meg is fogom tenni. Megyek, befejezem, hogy szalonképessé tegyem magam, aztán jövök vissza – mondja, mielőtt elhagyja a szobát.
Visszasétálok a régi hálószobámba és lefekszem az ágyra, amíg várok rá, hogy elkészüljön.
- Louis? – ébreszt fel anyám hangja. Nem is emlékeztem, hogy elaludtam.
- Jövök.
Amikor elérem a nappalit, Natalie a kanapén ül.
- Nézd csak, ki ugrott be, amíg te szundítottál – mosolyog a leghamisabb mosolyával anyám.
- Szia – tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm.
- Szia, Louis, nagyszerűen nézel ki – mosolyodik el Natalie, majd int nekem.
Egyáltalán nincs problémám Natalie-val, nagyon törődök vele, mint egy családtaggal. De szükségem van egy szünetre mindentől, ami az életemben történik, és az, hogy ő itt van, csak hozzáad a bűntudatomhoz és a fájdalmamhoz. Tudom, hogy ez nem az ő hibája és ez nem fair tőlem vele szemben, hogy goromba és barátságtalan legyek vele. Én vagyok az, aki megbántotta őt, ő pedig még mindig kedves hozzám.
Anyám elhagyja a szobát, aztán leveszem a cipőmet és leülök a kanapéra Natalie-val szemben.
- Hogy telik a szüneted? – kérdezi.
- Jól, a tiéd?
- Ugyanez. Anyukád mondta, hogy elmentél Seattle-be?
- Igen, nagyszerű volt. A főnökömmel és néhány munkatársammal mentem.
- Ez óriási, Louis. Örülök neked.
- Köszönöm – mosolyodom el. Ez nem is olyan kínos, mint gondoltam.
- Anyukád olyan feszült szombat óta. Úgy értem, jobban, mint általában. Hogy kezeled mindezt?
- Mire gondolsz?
- Az egész dologra az apukáddal kapcsolatban? – feleli lassan, mintha tudnám, hogy miről beszél.
- Apukámmal? – mi?
- Nem mondta el anyukád? – néz végig az üres folyosón. – Ne mondd el neki, hogy elmondtam… – mielőtt befejezhetné, máris a lábaimon vagyok.
- Anya! – viharzok végig a folyosón a szobájához.
Mi a fene van az apámmal? Nyolc éve nem láttam vagy hallottam felőle. Meghalt? Nem tudom, hogyan éreznék ezzel kapcsolatban.
- Mi van az apámmal? – emelem fel a hangomat, ahogy berontok a szobájába. Szemei kitágulnak, de gyorsan összeszedi magát. – Nos? – kiáltom.
- Louis, halkabban. Ez semmiség, semmi, ami miatt aggódnod kell – forgatja a szemét.
- Ez nem a te dolgod eldönteni, mondd el, hogy mi folyik itt! Meghalt?
- Nem, elmondanám, ha igen.
- Akkor mi az?
Felsóhajt, mielőtt megszólal.
- Visszaköltözött ide. Nem túl messze onnan, ahol most vagy, de nem fog kapcsolatba lépni veled, szóval ne aggódj emiatt. Elintéztem.
- Ez meg mégis mit jelent? – nincs elég hely a fejemben ennek az egésznek Harryvel, és most a távol lévő apám visszaköltözik Washingtonba. Most, hogy belegondolok, mindenek előtt nem is tudtam, hogy elköltözött. Csak azt tudtam, hogy nincs itt.
- Nem jelent semmit. El akartam mondani, amikor felhívtalak péntek este, de mivel nem vetted a fáradtságot, hogy felvedd a telefont, úgy döntöttem, hogy majd én elintézem.
Emlékszem, hogy többször is felhívott, amikor a szórakozóhelyen voltam, de túl részeg voltam, hogy felvegyem. Hála Istennek, hogy nem tettem. Most, hogy tudom, azt kívánom bárcsak ne tettem volna.
- Nem fog zavarni téged, szóval töröld le azt a szomorú kifejezést az arcodról és készülj el, elmegyünk egy kicsit vásárolni – mondja túlságosan is mellékesen.
- Nem akarok elmenni vásárolni, ez egyfajta nagy dolog nekem, anya.
- Nem, nem az. Évek óta nincs itt. És most sem lesz, semmi nem változott – hangja tele van bosszúsággal.
- Nem akarok vásárolni menni, nem maradhatnánk ma egyszerűen itthon? – nincs értelme vitatkozni vele.
- Nem, elmegyünk vásárolni, és változtatnod kell a hozzáállásodon – feleli, majd eltűnik a gardróbjában.
Kisétálok a szobájából, vissza a nappaliba. Megfogom a telefonomat, aztán felveszem a cipőmet.
- Hová mentek? – kérdezi Natalie.
- Én nem tudom, hogy ő hová megy – válaszolok, és kisétálok a házból.
Ezt az egész időt elvesztegettem arra, hogy idejöjjek, kétórányi vezetés a hóban, csak azért, hogy elviseljem a komplett boszorkány anyámat… nem, ribanc. Ő egy komplett ribanc. Őszintén az egyik valaha volt legnagyobb ribanc. Letörlöm a karommal a havat a szélvédőmről, egy szörnyű ötlet. Beszállok és elindítom a kocsimat, összeszorítva vacogó fogaimat, miközben arra várok, hogy kissé felmelegedjen az autó, mielőtt kihajtok a kocsifeljáróról. Többször is minden olyan néven hívom anyámat, amikre csak gondolni tudok az út alatt, és megpróbálom kitalálni, hogy mit csináljak ezután. Apámról való emlékek árasztják el az agyamat, én pedig nem tudom kiverni őket onnan.
Könnyek áztatják az arcomat, miközben elveszem a telefonomat az anyósülésről.
- Lou? Jól vagy? – zeng keresztül Harry hangja a kis hangszórón.
- Igen… – árul el hangom, és elfojtok egy zokogást.
- Mi történt? Mit csinált anyád?
- Ő… visszamehetek? – kérdezem, mire kienged egy mély levegőt.
- Persze hogy igen, bébi… Louis – javítja ki magát, de én azon találom magamat, hogy azt kívánom, bár ne tette volna. – Milyen messze vagy? – kérdezi.
- Húsz perc – sírom.
- Oké, akarsz a telefonon maradni?
- Nem… havazik – magyarázom meg, aztán megszakítom a hívást.
Nem is kellett volna elmennem, mindenek előtt. Ironikus, hogy Harryhez futok mindazok ellenére, amiket tett. Amikor bekanyarodok a parkolóba, még mindig sírok. Letörlöm az arcomat a legjobban, ahogy tudom. Amikor kilépek a hóba, meglátom Harryt az ajtóban állva, hóval befedve. Gondolkodás nélkül hozzáfutok és körülölelem őt karjaimmal. Ő visszalép, nyilvánvalóan meglepődve lelkiállapotomon, de aztán körém fonja karjait, és engedi, hogy a hófedte pulóverébe sírjak.

Chapter 120

Helló! :)

Itt is van a fejezet, nagyon vártátok, hogy mi lesz este, ebből ki is derül. Szerintem ez egy tökre cuki rész, végre egy kis nyugalom van benne, ami már ránk fért :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Ó, és átléptük az 50 feliratkozottat, köszöntöm köreinkben az újakat! ♥ A következőt pedig kedden hozom.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 120

 
Harry elvesz két párnát az ágyról, én pedig lehúzom a paplant, hogy nekiadjam.
- Ne, használd az te. Szerzek egy takarót az előszobaszekrényből – feleli, majd elhagyja a szobát.
- Oké – válaszolom csendesen, még akkor is, ha egyedül vagyok a hálóban.
Még mindig azzal az érzelmi utóhatással küzdök, hogy láttam Harryt összetörni előttem. Soha, de soha nem gondoltam, hogy valaha is szemtanúja leszek bármi ilyennek tőle.
Annyira leplezetlen, annyira sebezhető volt. Úgy érzem, hogy a dinamika, ami Harry és köztem van, folyamatosan változik és mozog, mindig az egyikünk van fölényben. Most biztos vagyok benne, hogy én vagyok, de nem akarok. Nem bízom magamban, hogy irányítsam, mi történik köztünk. Egészen néhány órával ezelőttig mindent kitaláltam már, de most miután láttam őt úgy, az elmém zavaros, a gondolataim pedig kuszák.
Harry két takaróval a karjaiban tér vissza, aztán leteszi őket a padlóra. Egy kis bűntudatom van, mert a mi… ennek a lakásnak a betonpadlóján fog aludni, de figyelembe véve mindent, amit tett, ez nem túl rossz.
Úgy terveztem, hogy ma este megyek el zuhanyozni, de várni fogok reggelig, csak át akarok öltözni és lefeküdni. Nem vagyok biztos benne, hogy valójában mennyit fogok aludni, de nincs most energiám lezuhanyozni. Lemászok az ágyról, majd elveszem a kis halom ruhát az ágy végéből. Harry figyel engem, ahogy besétálok a mosdóba és becsukom magam mögött az ajtót. Felöltözök a rövidnadrágba és a pólóba.
Egy mély levegőt véve, kinyitom az ajtót és halkan visszalépkedek az ágyhoz. Harry a rögtönzött ágyban fekszik, hosszú teste elfoglalja a maradék hely nagy részét a padlón. Érzem a szemeit rajtam, amíg el nem érem az ágy biztonságos menedékét, bebújva a vastag paplan alá, és kiengedve a levegőt, amint bent tartottam.
- Akarod, hogy bekapcsoljam a tévét? – kérdezi pár percnyi hallgatás után.
- Nem, ha akarod, bekapcsolhatod, de én rendben vagyok nélküle – válaszolom.
Bárcsak kivettem volna a nook-omat a táskámból, úgy olvashattam volna, amíg el nem alszom. Talán Catherine és Heathcliff életének bukásának olvasása könnyebbnek tüntetné fel az enyémet, kevésbé traumatikusnak. Catherine az egész életét azzal töltötte, hogy azért a férfiért érzett szerelméért harcolt, így-úgy, addig a napig, amíg nem könyörgött Heathcliff bocsánatáért, és azt állította, hogy nem tud nélküle élni, csakhogy órákkal később meghalt. Én tudnék Harry nélkül élni, ugye? Én nem fogom az egész életemet azzal tölteni, hogy ezért harcolok, ez csak átmeneti. Igaz? Nem mi fogjuk önmagunk és mások nyomorúságát okozni az önfejűségünk és konokságunk miatt. Igaz? Megzavar a saját bizonytalanságom ezzel kapcsolatban, és nem tehetek róla, de Trevort Edgarhoz hasonlítom.
- Lou? – szólít az én igazi, saját Heathcliff-em, kiszakítva engem a gondolataimból.
- Igen? – nyögöm ki.
- Nem basztam… feküdtem le Mollyval – feleli, kijavítva trágár beszédét.
Én csendben maradok, hinni akarok neki, de nem engedhetem meg magamnak, hogy elfelejtsem, ő mestere a megtévesztésnek.
- Esküszöm – teszi hozzá.
- Akkor miért mondtad azt?
- Hogy megbántsalak. Csak annyira dühös voltam, mert azt mondtad, hogy megcsókoltál valakit, és csak azt a dolgot mondtam, amiről tudtam, hogy a legjobban bánt – nem látom őt, de valahogy tudom, hogy a hátán fekszik, összefont karokkal, kezei a feje alatt és a plafonra bámul. – Tényleg megcsókoltál valakit? – kérdezi, mielőtt válaszolhatnék.
- Igen – vallom be. Hallom a mély levegő beszívását, majd felsóhajt. – Csak egyszer – próbálom enyhíteni a csapást.
- Miért? – hangja hűvös, mégis fűtött. Ez egy furcsa hang.
- Őszintén fogalmam sincs… Mérges voltam azért, ahogy viselkedtél a telefonon, és túl sokat ittam, úgyhogy táncoltam valakivel, ő pedig megcsókolt.
- Táncoltál vele? Hogyan táncoltál? – kérdezi.
A szememet forgatom a tényen, hogy Harrynek minden részletet tudnia kell, hogy mit csinálok, még akkor is, amikor nem vagyunk együtt.
- Nem akarod, hogy erre válaszoljak.
- De igen, akarom – a köztünk lévő levegő ismét sűrűsödik.
- Harry, egyszerűen úgy táncoltunk, ahogy mindenki más is, aztán megcsókolt és megpróbált rávenni, hogy menjek vele haza – a mennyezeti ventilátoron lévő lapátokra bámulok, és tudom, hogy ha továbbra is erről beszélünk, azok meg fognak állni, képtelenek lesznek átvágni a feszültségen. – Köszönöm a nook-ot. Nagyon figyelmes volt – próbálok témát váltani.
- Megpróbált rávenni, hogy menj vele haza? Megtetted? – hallom őt mocorogni, azt az utalást adva nekem, hogy most már ül. Én maradok fekve a matracon.
- Nem, ezt meg kell még kérdezned? Tudod, hogy ezt soha nem tenném – csattanok fel.
- Nos, azt sem gondoltam soha, hogy csókolózni és táncolni fogsz egy klubban – mondja nyers hangon, mire a szememet forgatom, de csendben maradok.
Néhány másodpercnyi csend után én szólalok meg.
- Nem hiszem, hogy bele akarsz kezdeni a váratlanokba – felelem, majd ismét hallom susogni a takarókat.
- Mondd, kérlek, mondd, hogy nem tetted – a hangja közvetlenül mellettem van. Leül az ágyra mellém, mire én elhúzódom tőle.
- Tudod, hogy nem tettem.
- Hallanom kell, ahogy kimondod. Mondd, hogy csak egyszer csókoltad meg, és hogy nem beszéltél vele az óta – hangja nyers, de könyörgő.
- Csak egyszer csókoltam meg, és nem beszéltem vele az óta – ismétlem meg, csak azért, mert tudom, hogy kétségbeesetten szüksége van arra, hogy hallja azokat a szavakat.
Szemeimmel a pólója alacsony gallérja alól kikandikáló tetoválás örvényére fókuszálok. Az, hogy az ágyon van velem, megnyugtat és éget is egyszerre. Ki nem állhatom a belső harcot, aminek a közepében ragadtam.
- Van bármi más, amit tudnom kellene? – kérdezi gyengéden.
- Nincs – hazudom. Nem mesélek neki a randiról Trevorral. Semmi nem történt, és ehhez semmi köze Harrynek. Kedvelem Trevort, és biztonságban akarom őt tartani az időzített bombától, ami Harry.
- Biztos vagy benne?
- Harry… Nem igazán gondolom, hogy abban a pozícióban vagy, hogy számon kérj engem – felelem, majd a szemeibe nézek. Nem tehetek róla.
- Tudom – meglep azzal, hogy ezt mondja. – Mikor indulsz holnap? – kérdezi.
- Nem tudom, nem sokkal az után, hogy felébredtem. Lezuhanyozok meg minden először. Akarod, hogy korán elmenjek?
- Nem, nem. Egyáltalán nem, csak kíváncsi voltam.
- Oké – sóhajtok fel. Ki vagyok szipolyozva.
- Mi a baj? – az aggodalom a hangjában megcibálja a mellkasomat.
- Semmi, csak fáradt vagyok.
- Ó, sajnálom – feleli, aztán lemegy az ágyról.
Figyelmen kívül hagyom az azonnali ürességet, ami eláraszt hiányától.
Éppen ahogy lecsukom a szemeimet, Harry megszólal.
- Tényleg tetszett a nook?
- Igen, tényleg tetszik. Nagyon figyelmes volt – mondom neki, a szemhéjaim nehezek.

Harry szemszöge
- Örülök, hogy tetszett, nem voltam biztos benne, mert tudom, hogy nem szereted az egész digitális olvasás dolgot, de aztán arra gondoltam, hogy meggondolod magad a konferencia után – mondom neki.
- Hogyan… miért gondoltad ezt? – kérdezi. Meg tudom mondani a hangja alapján, hogy az alvás határán van.
- Ismerlek – magyarázom meg.
- Igen… azt hiszem, tényleg ismersz – hangja megáll, mire felnézek az ágyra, hogy figyeljem lecsukódni a szemeit.
A mai nap pokol volt. Egy pokol, amit tárt karokkal fogadtam, de ugyanakkor pokol. Soha nem számítottam arra, hogy meglátom őt, amikor hazaértem, miután felvettem anyát a reptéren. Egy egyszerű hazugsággal rukkoltam elő, a barátom nem lesz elérhető, hogy találkozzon anyával, mert egész héten a városon kívül lesz a karácsony miatt. Anya egy kicsit nyafogott, de nem tett fel túl sok kérdést vagy erőltette a történetemet. Annyira fel volt villanyozva és meg volt lepődve tényleg, hogy van valakim az életemben. Azt hiszem, ő és apám is mindketten azt várták, hogy egész életemben egyedül leszek. Viszont én is. Szórakoztatónak találom ezt, egy kicsavart módon, hogy nem tudok eltölteni úgy egy másodpercet, hogy ne gondolnék rá, amikor még három hónappal ezelőtt egyedül akartam lenni. Soha nem tudtam, mi hiányzott, és most, hogy megtaláltam, nem engedhetem el. Bár ez csak ő, nem számít, mit csinálok, nem tudom lerázni őt.
Megpróbáltam abbahagyni, megpróbáltam elfelejteni őt, megpróbáltam továbblépni, és ez katasztrófa volt. A kedves szőke srác, akit elvittem szombat este, nem Louis volt, és soha senki nem is lesz. Úgy nézett ki, mint Louis, még úgy is öltözködött, mint ő. Elpirult, amikor káromkodtam, és úgy tűnt, hogy félt tőlem az egész vacsoránk alatt. Elég szép volt, igen, de unalmas volt. Hiányzott belőle az a tűz, ami Louis-ban megvan, nem szidott le a trágár beszédemért, még csak nem is mondott semmit, amikor a kezemet a combjára raktam a vacsora közepén. Tudtam, hogy csak azért egyezett bele abba, hogy eljöjjön velem, hogy kitöltsön valamilyen elbaszott rossz fiú fantáziát, amije volt, mielőtt másnap reggel elment a templomba, de én is használtam őt. Arra használtam, hogy betöltsem Louis hiányát, és hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy Louis még mindig Seattle-ben volt kibaszott Trevorral. Bűntudatom volt, amikor odahajoltam, hogy megcsókoljam őt, aztán elhúzódtam.  A zavarodottság tisztán kivehető volt ártatlan arcán, amikor gyakorlatilag az autómhoz futottam, otthagyva őt az étteremnél állva.
Jobban felülök, és az alvó fiúra nézek, akibe reménytelenül szerelmes vagyok. Látni őt a lakásban a ruháival a mosógépben, kitakarítva a lakás, és még a fürdőben lévő fogkeféje is egy kis reményt adott nekem. De hát, tudod, mit mondanak a reményről.
Még mindig kapaszkodom abba, hogy ez létezik, egy kis esély arra, hogy talán megbocsát nekem. Ha felébred most, biztosan sikítana a látványomon, ahogy felette állok, miközben ő alszik. Vissza kell vennem néhány fokozattal. Ez a viselkedés és ezek az érzések annyira idegenek a számomra, hogy kibaszottul fogalmam sincs, hogyan kezeljem őket. Elhúzok a homlokából egy lágy hajszálat, majd kényszerítem magamat, hogy elmenjek az ágytól, vissza a halom takarómhoz a betonpadlón. Talán ma este képes leszek aludni.

Louis szemszöge
Amikor felébredek, kissé össze vagyok zavarodva a felettem lévő, ismerős, téglaépítésű mennyezettől. Furcsa itt felébredni, miután a hotelben maradtam a múlthéten. Amikor kimászom az ágyból, a padló tiszta. A takarók össze vannak hajtva és a padlón vannak a szekrény mellett. Megfogom a piperetáskámat, aztán a fürdőszobába indulok.
- Nem maradhat ma, anya. Az anyja várja őt – hallom meg Harry hangját a nappaliból.
- Nem vehetnénk rá az anyukáját, hogy idejöjjön? Nagyon szeretnék találkozni vele – válaszol Anne. Ó, ne.
- Nem, az anyja… nem igazán kedvel engem – feleli Harry.
- Miért nem?
- Nem hiszi, hogy elég jó vagyok Louis-nak, gondolom. És talán az miatt, ahogy kinézek.
- Ahogy kinézel? Harry, soha ne engedd senkinek, hogy bizonytalanságot keltsen benned a kinézeteddel kapcsolatban. Azt hittem, hogy szereted a… stílusodat?
- Igen, úgy értem, leszarom, hogy mit szólnak mások. Kivéve Louis-t – leesik az állam.
- Ki vagy te és hol van az én fiam? – nevet fel Anne. – Nem is emlékszem az utolsó beszélgetésünkre, amikor nem szedted le a fejemet, évekkel ezelőtt volt – hallom a boldogságot a hangjában.
- Oké… oké… – nyög fel Harry, mire én felkuncogok, miközben elképzelem Anne-t, ahogy megpróbálja megölelni Harryt.
- Louis? – szólít Anne hangja. Hallgatózási képességeim nyilvánvalóan nem színvonalasak.
- Uhmm… Csak lezuhanyozok, és rögtön jövök – motyogom, aztán becsukom a fürdőajtót.

Chapter 119

Sziasztok! :)

Tudom, hogy előbb szoktam jelentkezni és már alig vártátok a részt, de volt egy kis dolgom, amit el kellett intéznem. A fejezet... nincsenek rá szavak, főleg a végére, a szívem tört össze. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. A vacsorájuk pedig természetesen chicken stuffed with mozzarella cheese wrapped in Parma ham with a side of homemade mash, mi más :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 119

 
Amikor Harry és én belépünk a nappaliba, az anyja a kanapén ül, vizes haját egy kontyba fogta össze.
- Szóval mit csináltok általában egész nap? – kérdezi, mire Harryre nézek.
- Nos… csak tévét nézünk – von vállat.
Ez már nem is lehetne kínosabb.
- Ki kellene vennünk valami filmet, én pedig mindannyiunknak készítek vacsorát. Nem hiányzik a főztöm? – mosolyog Harryre, aki erre a szemét forgatja.
- Dehogynem. A valaha volt legjobb szakácsnő – jegyzi meg gúnyosan.
- Hé! Nem vagyok olyan rossz – nevet fel Anne, én pedig feszengve mocorgok.
Nem tudom, hogyan viselkedjek Harry közelében, kivéve, ha együtt vagyunk vagy veszekedünk. Ez egy furcsa hely nekünk, nekem, hogy barátságos legyek, de figyeljek Harryre eléggé ahhoz, hogy az anyjának az a benyomása legyen, még mindig járunk. Ez nyilvánvalóan a rendszerünk, Karennek és Kennek is az volt a benyomása, hogy Harry és én jártunk, mielőtt az valóban megtörtént.
- Te tudsz főzni, Louis? Vagy mindig Harry főz? – kérdezi tőlem Anne.
- Uhm, mindketten – válaszolom. A mellkasom ég, ha arra a néhány alkalomra gondolok, amikor egymásnak készítettünk kaját.
- Örömmel hallom, hogy gondoskodsz a fiamról, és ez a lakás is olyan szép. Gyanítom, hogy Louis takarít – csipkelődik.
- Igen… Harry trehány – felelem, mire Harry lenéz rám egy kis mosollyal az ajkain. Én nem „gondoskodom a fiáról”, de megtenném, ha nem bántott volna meg úgy, ahogy.
- Nem vagyok trehány, csak Louis tisztaságmániás – jegyzi meg, én pedig a szememet forgatom.
- Trehány – mondjunk Anne-nel kórusban.
- Filmet nézünk vagy engem fogtok piszkálni egész este? – duzzog Harry.
A kanapéhoz sétálok és leülök Harry előtt, így nem nekem kell meghoznom a kellemetlen döntést, hogy hová üljek. Látom őt szemezni a kanapéval és velem, csendesen eldöntve, milyen közel üljön. Leül mellém, közvetlenül mellém, én pedig érzem az ismerős hőt szoros közelségétől.
- Mit akartok nézni? – kérdezi tőlünk az anyja.
- Nem számít – válaszolja Harry.
- Választhatsz – próbálok lágyítani válaszán.
Anne rám mosolyog, mielőtt kiválasztja „Az 50 első randi”-t, egy filmet, amiről biztos vagyok benne, hogy Harry utálni fog.
- Ez a film olyan régi, mint a szar – nyög fel Harry, ahogy elkezdődik.
- Shhh – felelem, mire fújtat, de csendben marad.
Többször is rajta kapom őt, hogy engem bámul a film alatt, míg Anne és én nevetünk és sóhajtozunk a filmmel. Ténylegesen jól érzem magam, és van még néhány alkalom is, amikor majdnem mindent elfelejtek, ami köztünk történt. Nehéz nem hozzáhajolni, nem megérinteni a kezeit, nem mozdítani el a haját, amikor az a homlokára esik.
- Éhes vagyok – szólal meg Harry, amikor véget ér a film.
- Miért nem főzöl Louis-val, mivel nekem olyan hosszú repülőutam volt? – mosolyodik el Anne.
- Tényleg kihasználod ezt a hosszú repülőút dolgot, ugye? – mondja Harry, mire Anne bólint.
- Főzhetek én, semmi gond – ajánlom, majd felállok.
Besétálok a konyhába, aztán a pultnak dőlök. Erősebben fogom meg a márvány munkalap szélét, mint az szükséges, megpróbálva levegőhöz jutni. Nem tudom, milyen hosszú ideig tudom ezt csinálni, tettetni, hogy Harry és én együtt vagyunk, tettetni, hogy nem tett tönkre mindent, tettetni, hogy szeretem őt. Tényleg szeretem őt, szánalmasan szerelmes vagyok belé. A probléma nem az én érzéseim hiánya e felé a szeszélyes, egoista fiú felé. A probléma az, hogy már olyan sok esélyt adtam neki, mindig elnézve az utálatos dolgokat, amiket mond vagy tesz, de ezúttal ez túl sok. Főleg, hogy lefeküdt Mollyval.
- Harry, légy úriember és segíts neki – hallom anyjának hangját utasítani. A fagyasztóhoz sietek, azt tettetve, hogy, mondjuk, nem volt egy mini összeomlásom.
- Uhm… segíthetek? – árasztja el hangja a kis konyhát.
- Oké… – válaszolom.
- Jégkrém? – kérdezi, mire a kezemben lévő tárgyra nézek. Csirkét akartam kivenni, de elterelték a figyelmemet.
- Igen, mindenki szereti a jégrémet, nem igaz? – felelem, ő pedig elmosolyodik.
Meg tudom csinálni, tudok Harry közelében lenni a lakásban, ami technikailag még mindig a miénk. Tudok kedves lenni hozzá, és ki tudunk jönni egymással.
- Mozzarella sajttal töltött csirkét kellene készítenünk pármai sonkába tekerve, egy kis házi krumplipürével – ajánlom.
- Ez az, amit enni akarsz? – kérdezi tőlem.
- Igen. Ha nem túl nagy probléma.
- Persze hogy nem – feleli.
- Olyan fura vagy ma – suttogom, így a vendégünk nem hallja meg.
- Nem, nem vagyok – von vállat, majd felém lép.
A szívem gyorsabban kezd el verni, ahogy hozzám hajol. Miközben megmozdulok, hogy ellépjek, ő megfogja a fagyasztó fogantyúját és kinyitja azt. Azt hittem, hogy meg fog csókolni. Mi a fene bajom van?
Majdnem teljes csendben főzzük meg a vacsorát, egyikünk sem tudja, hogy mit mondjon. Szemeim figyelik őt egész végig, ahogy hosszú ujjai a kés köré hajlanak, hogy felvágja a csirkét és a belsejébe helyezi a sajtot, ahogy a sonkát a csirke köré tekeri, ahogy nyelve kicsúszik a szája sarkában, miközben összetöri a krumplikat. Tudom, hogy ez semmilyen módon nem hasznos vagy egészséges, de nem tehetek róla.
- Megterítek, amíg kimész szólni Anne-nek, hogy kész a vacsora – mondom neki.
- Csak kikiabálok neki.
- Nem, az udvariatlanság. Csak menj, szólj neki – felelem, mire Harry a szemét forgatja, de kisétál a konyhából. Másodpercekkel később egyedül tér vissza.
- Elaludt – mondja nekem.
- Mi? – hallottam őt, de akkor is megkérdezem.
- Igen, elterült a kanapén. Fel kellene ébresztenem őt?
- Ne, ne ébreszd fel. Hosszú napja volt. Félreteszek neki egy kicsit, így akármikor kel fel, ehet. Amúgy is kissé késő van.
- Nyolc óra.
- Igen… ez késő.
- Azt hiszem – hangja színtelen.
- Mi van veled? Tudom, hogy ez kellemetlen meg minden, de olyan furcsa vagy – mondom, miközben gondolkodás nélkül két tányérra teszek kaját.
- Köszi – feleli, majd elvesz egyet, mielőtt leül az asztalhoz.
Kiveszek egy villát a fiókból, és úgy döntök, hogy a pultnál állva eszek.
- Elmondod?
- Mit mondjak el? – kérdezi, aztán ajkaihoz teszi a villát.
- Miért vagy ilyen… csendes és… kedves. Ez fura.
Harry nyel egyet, majd kinyitja a száját, hogy válaszoljon.
- Csak nem akarok rosszat mondani – válasza meglep. Ez nem az, amit vártam, hogy hallani fogok.
- Ó – ez minden, amit mondani tudok.
- ÉS te miért vagy ilyen kedves és fura? – ismétli meg szavaimat.
- Mert anyukád itt van, és végeztem azzal, hogy mérges legyek. Ami történt megtörtént, és nincs semmi, amit tehetek, hogy megváltoztassam. Nem ragaszkodhatok ahhoz a haraghoz örökké – magyarázom, majd könyökömet a pultra teszem, hogy megtámasszam a hirtelen súly növekedését a vállaimon.
- És ez mit jelent?
- Semmit. Csak azt mondom, hogy nem akarok többé veszekedni. Az semmin sem változtat köztünk – harapom meg az arcomat, hogy eltereljem a szemeimet a könnyektől.
Harry nem mond semmit. Helyette feláll és durván a mosogatóba dobja a tányérját. A porcelán tányér középen kettétörik, a hangos zajtól pedig megugrok. Harry meg sem rezzen, vagy hátra sem fordul, mielőtt nagy léptekkel bevonul a hálószobába.
Bepillantok a nappaliba, hogy megbizonyosodjak róla, lobbanékony viselkedése nem ébresztette fel az anyját. Anne még mindig alszik, szája kissé nyitva van, amitől hasonlósága a fiához sokkal erősebb lesz.
Rám maradt, hogy összetakarítsam a rendetlenséget, amit Harry csinált, mint általában. Bepakolok a mosogatógépbe, majd elteszem a maradékot Anne-nek, mielőtt letörlöm a pultot.
Kimerült vagyok, jobban mentálisan, mint fizikailag, de le kell zuhanyoznom és lefeküdnöm. Hol a fenében fogok aludni? Harry a hálószobában van, Anne pedig a kanapén. Talán egyszerűen vissza kellene vezetnem a hotelhez. Először lezuhanyozok, aztán eldöntöm. Egy kicsit feltekerem a fűtést, majd lekapcsolom a villanyt a nappaliban.
Amikor besétálok a hálószobába a pizsamámért, Harry az ágy szélén ül, könyökével a térdein és fejével a kezeiben. Nem néz fel, amikor belépek, így kiveszek egy rövidnadrágot, pólót és bokszert a táskámból, mielőtt elhagyom a szobát. Ahogy az ajtóba érek, meghallok egy hangot, ami egy elfojtott zokogásnak hangzik Harrytől. Sír? Nem, az nem lehet. Ha csak a leghalványabb esélye is van, hogy igen, nem hagyhatom el a szobát. Halkan visszalépkedek az ágyhoz, és megállok előtte.
- Harry? – szólalok meg csendesen, majd kinyújtom a kezemet, hogy elmozdítsam az övéit az arcától. Ő ellenáll, de erősebben húzom. – Nézz rám – könyörgök.
Kiszorul belőlem a levegőt, amikor megteszi. Szemei véreresek, arca pedig könnyekkel áztatott. Megpróbálom kezeit az enyémekbe venni, de ő elrántja.
- Csak menj, Louis – feleli. Már túl sokszor hallottam őt ezt mondani.
- Nem – térdelek le nyitott lábai közé.
- Ez egy rossz ötlet volt. Reggel el fogom mondani anyának – feleli, aztán megtörli szemeit a kézfejével.
- Nem kell megtenned – már láttam őt ezelőtt a sírás határán, de soha nem teljesen, rázkódó testtel, arcán lefolyó könnyekkel, sírva.
- De, igen. Ez kínzás nekem, hogy ilyen közel, de mégis olyan távol vagy. Ez a lehető legrosszabb büntetés. Nem az, hogy nem érdemlem meg, mert tudom, hogy igen, de ez túl sok, még nekem is – zokogja. – Amikor beleegyeztél, hogy maradj… azt hittem, hogy talán… talán még mindig törődsz velem, ahogy én veled. De látom, Lou, látom, ahogy rám nézel most. Látom a fájdalmat, amit neked okoztam. Látom a változást benned miattam. Tudom, hogy én tettem ezt, de ez még mindig megöl, hogy kicsúszol az ujjaim közül – a könnyek már sokkal gyorsabban jönnek, a fekete pólójára esve.
Bármit és mindent akarok mondani, hogy megállítsam ezt. Hogy elmulasszam a fájdalmát, de hol volt ő, amikor én sírtam magam álomba estéről estére.
- Akarod, hogy elmenjek? – kérdezem tőle, mire bólint.
Visszautasítása fáj, még most is. Tudom, hogy nem kellene itt lennem, nem kellene ezt csinálnunk, de többre van szükségem. Több időre van szükségem vele. Még a veszélyes, fájdalmas idő is jobb, mint a semmi. Azt kívánom, bárcsak ne szeretném őt, hogy bárcsak ne találkoztam volna vele. De találkoztam, és szeretem őt.
- Oké – nyelek egyet, majd felállok. Keze megfogja a csuklómat, hogy megállítson.
- Sajnálom. Mindent, hogy megbántottalak, mindent – a búcsú erős a hangjában.
Amennyire ellenállok ennek, mélyen legbelül tudom, hogy nem vagyok kész arra, hogy lemondjon rólam. Másrészről nem vagyok kész arra sem, hogy könnyen megbocsássak neki. Napok óta ebben az állandó összezavarodottságban vagyok, de a mai nap viszi a pálmát.
- Én… – állítom meg magamat.
- Mi az?
- Nem akarok elmenni – felelem olyan halkan, hogy nem vagyok biztos benne, egyáltalán hallott-e engem.
- Mi? – kérdezi ismét.
- Nem akarok elmenni, tudom, hogy kellene, de nem akarok. Nem ma este legalábbis – esküszöm, hogy látom az előttem lévő összetört ember darabjait lassan újra összeállni, egyesével.
- Ez mit jelent?
- Nem tudom, hogy mit jelent, de nem vagyok kész arra sem, hogy megtudjam – mondom, és figyelem, ahogy megtörli arcát a pólójával.
- Oké. Aludhatsz az ágyban, én elleszek a padlón – korábbi zokogása már sehol sem található. Az agyam mérlegeli a gondolatot, hogy ez az egész csak a látszat kedvéért volt, de valahogy tudom, hogy nem.

Chapter 118

Helló! :)

Itt is van a rész, és nem is tudom, hogy mit mondjak róla... Szerintem tetszeni fog nektek, Anne pedig nagyon édes :) Kíváncsi vagyok, mit szóltok majd a fejleményekhez. Azt hiszem, most nincs más fontos mondanivalóm, úgyhogy csak ennyi, nem húzom tovább az időt :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 118

 
- Anya, adj neki egy kis teret. Szégyenlős – hazudja Harry az anyjának, aki közben negyedszerre ölel meg.
- Igazad van, sajnálom. Csak annyira boldog vagyok, hogy végre találkozunk. Harry olyan sokat mesélt már rólad – árad belőle a szó, és egyetértően bólint. Érzem lángolni az arcomat, ahogy az anyja visszalép. Meg vagyok lepve, hogy ő egyáltalán tudja, hogy létezek, azt gondoltam, Harry titokban tartott, mint általában.
- Semmi gond – sikerül megszólalnom rémületemen keresztül.
- Be… uhm… beszélhetnénk a hálószobában egy pillanatra? – dadogja Harry.
Bólintok, aztán egy kis mosollyal ajándékozom meg Harry anyját, mielőtt követem Harryt a hálószobába, amit egyszer megosztottunk.
- Mi a fene? – mondom csendesen, miközben becsukom az ajtót.
- Tudom… sajnálom. Nem tudtam elmondani neki, hogy mi történt. Nem tudtam elmondani neki, hogy mit csináltam – feleli, majd leül az ágyra. – Azért vagy itt, hogy… tudod, maradj? – hangjában több remény van, mint amennyit el tudok viselni.
- Nem…
- Ó.
Felsóhajtok, aztán beletúrok ujjaimmal a hajamba, egy szokás, amit gyanítom, hogy Harrytől vettem át.
- Nos, mit kellene csinálnom? – kérdezem tőle.
- Nem tudom… nem várom tőled, hogy egyezz bele vagy bármi… csak szükségem van egy kis időre, hogy elmondjam neki – feleli egy hosszú sóhajjal. – Nem tudtam, hogy itt leszel – mondja nekem fájdalommal a szemeiben.
- Én se tudtam, hogy te itt leszel, azt hittem, hogy Londonba mentél.
- Meggondoltam magam, nem akartam menni nélküle… – halkul el.
- Van valami oka, hogy miért nem mondtad el neki, hogy nem vagyunk együtt? – kérdezem tőle. Nem tudom, hogy akarom-e hallani válaszát.
- Csak annyira boldog volt, hogy találtam valakit, nem akarom ezt tönkretenni neki.
Visszaemlékszem arra, amikor Ken azt mondta nekem, hogy sosem gondolta volna, hogy Harry képes lesz egy kapcsolatban lenni, igaza volt. Azonban nem akarom tönkretenni Harry anyjának itt töltött idejét a fiával. Nem Harryért csinálom ezt természetesen, hanem az anyjáért.
- Oké. Elmondhatod neki bármikor, amikor kész vagy rá. Ne beszélj neki a fogadásról – felelem. Tudni annak a részleteit, hogy a fia hogyan tette tönkre az első és egyetlen kapcsolatát, biztosan fájdalmat okozna neki.
- Tényleg? Rendben vagy azzal, hogy azt gondolja, együtt vagyunk? – meglepettebbnek hangzik, mint kellene. Bólintok. – Köszönöm. Biztos voltam benne, hogy közvetlenül előtte leleplezel – enged ki egy mély levegőt.
- Ezt nem tenném – felelem, és komolyan is gondolom. Nem számít, hogy valaha is milyen mérges voltam Harryre, soha nem mondtam el semmilyen titkát. – Csak be kell fejeznem a mosást, aztán elmegyek. Azt hittem, hogy nem leszel itt, így úgy gondoltam, hogy itt maradok a hotel helyett – vonok vállat kellemetlenül. Egy kicsit túl hosszú ideje vagyunk már itt.
- Nem tudsz sehová sem menni, ugye? – kérdezi.
- Mehetnék anyámhoz, ha akarnék. Csak nagyon nem akarok – vallom be. – De a hotel nem rossz, csak egy kicsit drága – ez a legcivilebb beszélgetés, amit Harry és én folytattunk az elmúlt héten.
- Tudom, hogy nem fogsz beleegyezni, hogy itt maradj, de adhatok neked egy kis pénzt? – meg tudom mondani, hogy fél a reakciómtól az ajánlatára.
- Nincs szükségem a pénzedre.
- Tudom, csak gondoltam, felajánlom – bámul a padlóra.
- Jobb, ha visszamegyünk – sóhajtok fel, aztán kinyitom az ajtót.
- Egy másodperc és kint leszek – feleli Harry lágy hangon.
Nem tetszik az ötlet, hogy kimenjek oda egyedül szembenézni az anyjával, de nem maradhatok a hálószoba kis terében Harryvel. Veszek egy mély levegőt, majd elhagyom a szobát.
- Nem haragszik rám Harry, ugye? Nem akartalak elárasztani – annyira édes a hangja. Teljesen ellentéte a fiának.
- Ó, nem, persze, hogy nem. Ő csak… átfutott pár dolgot ezzel a héttel kapcsolatban – hazudom. Mindig szörnyen hazudtam, és mindenáron kerültem a hazugságot.
- Oké, jó, tudom, milyen szeszélyes tud lenni – mosolyodik el, én pedig nem tehetek róla, de visszamosolygok. Olyan meleg és barátságos mosolya van.
Megpróbálom enyhíteni idegességemet azzal, hogy átsétálok a konyhába és töltök magamnak egy pohár vizet. Ő elkezd beszélni, miközben iszom egy kortyot.
- Még mindig nem tudom felfogni, hogy milyen gyönyörű vagy. Mondta nekem Harry, hogy te vagy a leggyönyörűbb fiú, akit valaha látott, de azt hittem, hogy túloz – dicsér meg, mire visszaköpöm a vizemet a poharamba. Harry mondta ezt? Meg akarom kérdezni, de helyette csak iszom még egy korty vizet. – Őszintén, azt gondoltam, hogy tetoválásaid vannak és zöld hajad vagy valami – nevet fel, én pedig csatlakozom hozzá.
- Nem, nincs tetkóm. Vagy zöld hajam – nevetek fel, és érzem, hogy a vállaim kezdenek ellazulni.
- Angol szakos vagy, mint Harry, ugye? – kérdezi tőlem.
- Igen, asszonyom.
- Asszonyom? Szólíts Anne-nek.
- Valójában gyakornoki állásom van a Vance Könyvkiadónál, szóval nem járok most órákra. Csak beviszem a munkámat egy héten egyszer.
- Vance? Christian Vance? – kérdezi. Bólintok. – Ó, már legalább tíz éve nem láttam Christiant, ő és Harry apja nagyon közel álltak egymáshoz. Harry és én igazából egy évig vele éltünk, miután Ken… mindegy, Harry nem akarja, hogy ilyenekkel untassalak – nevet fel, nyilvánvalóan félve, hogy túl sokat árult el nekem.
Nem tudtam, hogy Harry és az anyja Mr. Vance-nál maradt, de azt tudtam, hogy Harry nagyon közel állt hozzá, közelebb, mint lenne, ha Christian csak az apja barátja lenne.
- Tudok Kenről – mondom neki, megpróbálva feloldani kellemetlenségét.
- Tényleg?
- Igen, Harry elmondta nekem… – hagyom abba mondatomat, amikor Harry megjelenik a konyhában.
- Mit mondott el neked Harry? – emeli fel rám szemöldökét.
- Semmit, fiam, csak egy kis csevegés – mosolyodik el az anyja, majd Harry dereka köré fonja karjait. Harry kissé elhúzódik, mintha ösztönösen tenné. Anne a homlokát ráncolja, de van egy olyan érzésem, hogy ez normális dolog Harrynek, hogy nem akar ragaszkodást. – Mindegy, szóval mit lehet itt csinálni? – kérdezi mindkettőnktől.
- Igazából nem sokat, nem amikor hóvihar van odakint – válaszol neki Harry.
A köztünk lévő feszültség sűrű a levegőben, és kíváncsi vagyok, hogy Anne is érzi-e. A szárító sípol, én pedig úgy veszem, hogy ez a végszavam arra, hogy elhagyjam a konyhát és befejezzem a mosást, így kijuthatok innen, gyorsan.
Kiszedem a meleg ruháimat a szárítóból, majd leülök a padlóra a kis mosókonyhában, hogy összehajtsam őket. Harry anyja annyira édes, azon találom magam, hogy azt kívánom, bárcsak más körülmények között találkoztam volna vele.
- Lou? – ugrok meg Harry hangjától.
- Igen? – nézek fel rá.
- Én… csak megnéztem, hogy jól vagy-e – feleli, aztán megfordul, elhagyva a szobát.
Nem érzek haragot Harry felé, elég hosszú ideig voltam már mérges. Szomorúságot érzek és vágyakozást arra, amink lehetett volna. Miután összehajtottam a ruháimat, bemegyek a hálószobába, hogy újra összepakoljam a csomagjaimat. Bárcsak ne akasztottam volna fel egy darab ruhát se vagy raktam volna kaját a konyhába.
- Szükséged van egy kis segítségre, kedvesem? – kérdezi tőlem Anne.
- Uhm, csak összekészítettem a dolgaimat, hogy elmenjek a hétre az anyámhoz – lehet, hogy tényleg csak odamegyek, mert a hotel drága, Harry meg itt van.
- Ma mész el? Most? – ráncolja a homlokát.
- Igen… Azt mondtam neki, hogy karácsonyra megyek – most az egyszer akarom, hogy Harry bejöjjön a szobába, hogy segítsen kibeszélni ebből.
- Ó, reméltem, hogy legalább egy éjszakát maradsz. Ki tudja, mikor leszek képes újra látni téged, és szeretném megismerni azt a fiatalembert, akibe a fiam beleszeretett.
Nem akarom túlgondolni, hogy miért egyezek ebbe bele, így helyette csak bólintok és elmosolyodok.
- Tényleg? Maradsz? Csak egy éjszakát, aztán mehetsz anyukád házába. Amúgy sem akarsz ebben a hóban vezetni – feleli, majd ismét megölel.
Azt hiszem, igaza van. Tényleg nem akarok anyámhoz menni vagy két órát vezetni a hóban, hogy odajussak. Legalább ő itt lesz, hogy az ütköző legyen Harry és köztem. Nem veszekedhetünk, ha ő itt van, vagyis én nem fogok veszekedni Harryvel legalábbis. Tudom, hogy ez valószínűleg… biztosan a legrosszabb ötlet, de Anne-nek nehéz nemet mondani, akárcsak a fiának.
- Nos, lezuhanyozom gyorsan, hosszú volt a repülőút. Találkozunk, amikor végzek – mosolyodik el, aztán elhagyja a szobát.
Belezuhanok az ágyba, majd becsukom a szemeimet. Ez lesz életem legkínosabb, legfájdalmasabb huszonnégy órája. Nem számít, mit csinálok, úgy tűnik, mindig ott kötök ki, ahonnan indultam, Harryvel.
Néhány perc után kinyitom a szememet, és Harryt látom meg a szekrény előtt állva, háttal nekem. Mit csinál?
- Bocs, nem akartalak felébreszteni – szólal meg, amikor visszafordul.
- Nem aludtam – mondom neki, majd felülök. Harry annyira furcsa, bocsánatot kér minden második szóval.
- Látom, hogy kitakarítottad a lakást – feleli lágyan.
- Igen… nem tehettem róla – mosolyodom el, mire ő is. – Lehet, hogy azt mondtam anyukádnak, hogy maradok ma este. Csak ma este, de ha ez nem okés, akkor elmegyek. Csak rosszul éreztem magam, mert ő olyan kedves, és nem tudtam nemet mondani, de ha ettől kellemetlen…
- Louis, semmi gond. Azt akarom, hogy maradj – remeg meg Harry hangja.
Nem tudom, mit mondjak, és nem értem ezt a furcsa fordulatot. Itt vagyok a lakásban, ami a miénk volt, Harry anyjával, aki azt hiszi, hogy Harry és én együtt vagyunk, Harry és én pedig nagyjából kijövünk egymással. Ettől máris fáj a fejem.
- Jó napod volt tegnap? – kérdezi.
- Ó, igen. Liam eljött a hotelbe – mondom neki.
- Ó.
Meg akarom köszönni neki a nook-ot, de túl sok minden zajlik a fejemben.
- Nem tudom, hogyan kellene viselkednem – feleli, amikor a fürdőszobaajtó nyikorogva kinyílik.
- Én sem – sóhajtok fel, aztán csatlakozunk az anyjához a nappaliban.

Chapter 117

Sziasztok! :)

Na, szerencsére most nem jött közbe semmi, mint múlthéten, úgyhogy itt is van a fejezet. Szerintem panasz nem lehet ez után a rész után, tetszeni fog nektek :D Azt meg kell jegyeznem, hogy majd figyeljétek Liam és Louis beszélgetésének a végét főleg, intézkedett egy kicsit Liam ;) A vége meg... a szokásos függővég, ezen már senki nem lepődik meg. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek ezek után. Ó, és most már tényleg nincs olyan messze az a békülés, ennyit mondhatok :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 117

 
Amikor végre felébredek, már délután két óra. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor tizenegy utánig aludtam, nemhogy két óráig, de azt is figyelembe kell vennem, hogy négyig fent maradtam olvasni és átböngészni a csodálatos ajándékot Harrytől. Ez annyira figyelmes, túl figyelmes, de a legjobb ajándék, amit valaha kaptam. Elveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről, majd megnézem a nem fogadott hívásaimat. Kettő az anyámtól és egy Liamtől. Utálom annak a gondolatát, hogy egyedül legyek karácsonykor. Vagyis nem leszek egyedül. Catherine Earnshaw és Elizabeth Bennet sokkal jobb társaság, mint az anyám.
Túl sok kínai kaját rendelek, és egész nap pizsamában maradok. Anyám dühös, hogy beteg vagyok. Meg tudom mondani, hogy nem hisz nekem, de őszintén nem érdekel. Ez az én életem, és azt csinálok, amit akarok, és mi van, ha úgy döntök, hogy házhoz rendelt kajával és a nook-ommal fekszem az ágyban, akkor ez az, amit tenni fogok.
Az ujjaim néhányszor megpróbálják tárcsázni Harry számát, de megállítom őket. Nem számít, milyen csodálatos az ajándéka, akkor is lefeküdt Mollyval. Akármikor arra gondolok, hogy jobban nem bánthatna, megteszi. A szombati vacsorára kezdek gondolni Trevorral. Ő olyan kedves és annyira sármos. Azt mondja, amit komolyan gondol, és bókol. Nem kiabál velem, vagy bosszant. Még soha nem hazudott nekem. Soha nem kell kitalálnom, hogy mit gondol, vagy hogyan érez. Okos, művelt, sikeres, és önkénteskedik ünnepekkor. Annyira tökéletes, Harryhez hasonlítva. A probléma az, hogy nem kellene őt Harryhez hasonlítanom. Trevor egy kicsit unalmas, igen, és nem osztozunk ugyanazon a szenvedélyen a regények iránt, ahogy Harry és én, de nincs is olyan elromlott múltunk, mint Harrynek és nekem.
A legdühítőbb dolog Harryvel kapcsolatban az, hogy valójában imádom a személyiségét, a gorombasággal meg mindennel. Vicces, szellemes, és olyan édes tud lenni, amikor az akar lenni. Az ajándék szórakozik a fejemmel, emlékeznem kell, hogy mit tett velem. Az összes hazugságra, titokra, és ami a legutóbbi, hogy lefeküdt Mollyval.
Írok Liamnek, ő pedig másodperceken belül válaszol, elmondva, hogy írjam meg neki a hotelem címét. El akarom mondani neki, hogy ne vezessen ide, de nem is akarom teljesen egyedül tölteni a nap maradékát. Nem öltözök fel, amíg várok Liamre, hogy megérkezzen.
Egy órával később kopog az ajtón, majd egy mosollyal nyitom azt ki. Olyan jó látni őt, már túl rég volt. Ismerős, meleg mosolyától nekem is mosolyognom kell, aztán karjaiba von.
- Szia, Louis – köszön a hajamba.
- Szia – válaszolom, és szorosabban ölelem őt.
- Hogy érzed magad? – kérdezi, majd leül a székre.
- Úgy, mintha tíz évet öregedtem volna múlthéten – mondom neki. Megajándékoz egy kis mosollyal, de nem mond semmit. – Rendeltem kaját, rengeteg maradt, ha kérsz – ajánlom, mire elveszi a fehér, hungarocell dobozt és egy műanyag villát az asztalról.
- Köszi. Szóval ez az, amit egész nap csinálsz? – ugrat.
- Ja. Persze – nevetek fel, aztán törökülésben helyezkedek el az ágyon, és felveszem a nook-ot.
- Kaptál egy e-olvasót? Azt hittem, hogy utálod őket? – emeli fel rám a szemöldökét Liam.
- Nos… utáltam, de most imádom őket, könyvek ezrei közvetlenül az ujjaimnál! Mi lehetne jobb – mosolyodom el, és oldalra döntöm a fejemet.
- Nos, nincs jobb, mint venni magadnak egy nook-ot – feleli rizzsel teli szájjal.
- Valójában Harry vette nekem. Az autómban hagyta, amikor visszahozta, miután megjavíttatta.
- Ó. Ez kedves volt tőle – mondja.
- Igen, nagyon. Még fel is rakta ezeket a csodálatos regényeket ide, és… – megállítom magamat.
- Szóval mit gondolsz róla? – kérdezi.
- Még jobban összezavar. Néha megteszi ezeket a hihetetlenül kedves dolgokat, de ugyanakkor a legjobban fájó dolgokat is.
- Szeret téged. A szerelem nem mindig jár együtt a józan ésszel – mosolyodik el.
- Harry nem tudja, hogy mi a szerelem – sóhajtom, aztán átgörgetem a romantikus regények listáját, a józan ész nem olyan dolog, ami általában megtalálható ezek közül bármelyik történetben.
- Eljött, hogy beszéljen velem tegnap – szólal meg Liam, mire az ajándékom kiesik a kezemből a matracra.
- Mi?
- Igen, tudom. Engem is meglepett. Engem keresve jött, az apját, vagy akár még az anyámat is – feleli, én pedig megrázom a fejemet.
- Miért?
- Hogy segítséget kérjen.
- Segítséget? Mivel? Jól van? – aggodalom épül fel bennem.
- Igen… vagyis nem. Segítséget kért veled kapcsolatban. Teljesen kétségbeesett volt, Louis. Úgy értem, eljött az apja házába az összes hely közül.
- Mit mondott? – nem tudom elképzelni Harryt, Ken ajtaján kopogva, hogy párkapcsolati tanácsot kérjen.
- Hogy szeret téged, és azt akarja, hogy segítsek neki meggyőzni téged, hogy adj neki még egy esélyt. Azt akartam, hogy ezt tudd, nem akarok elrejteni előled dolgokat – mondja Liam.
- Én… nos… nem tudom, hogy mit mondjak. Nem tudom elhinni, hogy elment hozzád. Hogy bárkihez is, tényleg.
- Amennyire utálom bevallani, ő nem ugyanaz a Harry Styles, aki volt, amikor először találkoztam vele. Még viccelt is azzal kapcsolatban, hogy megölel – nevet fel.
- Ne! – nem tehetek róla, de csatlakozom hozzá. Nem tudom, hogyan érzek azzal kapcsolatban, hogy Harry elég elkeseredett volt ahhoz, hogy elmenjen az apja házába és beszéljen Liammel rólam. – Tényleg elhiszed, hogy szeret engem? – merem megkérdezni.
- Igen, elhiszem. Nem tudom, hogy azt hiszem-e, meg kellene neki bocsátanod, de van egy dolog, amiben biztos vagyok, mégpedig, hogy tényleg szeret téged.
- Csak hazudott nekem, elrejtette előlem ezt a nagy titkot, miközben mindenki a hátam mögött beszélt, kinevettek, és még miután azt mondta nekem, hogy szeret, még mindig elment és elmondta nekik mind, hogy mi történt köztünk. Ez az egész még mindig új, szó szerint csak egy hete történt. Aztán, amint arra kezdek gondolni, hogy fontolóra vehetem, hogy megpróbálok továbblépni a múlton, lefekszik Mollyval – könnyek szúrják a szememet, majd elveszem a vizesüveget az éjjeliszekrényről és iszom egy kortyot, megpróbálva elterelni a figyelmemet.
- Nem feküdt le vele.
- De, igen. Elmondta, hogy igen.
- Azt csak azért mondta, hogy megbántson, tudom, hogy ez nem sokkal jobb, de ti arról vagytok ismertek, hogy tüzet tűzzel oltotok.
Harry jó, még Liamet is rávette, hogy elhiggye a hazugságait. De mi van, ha tényleg nem feküdt le vele? El tudok mozdulni afelé, hogy megbocsássak neki? Már eldöntöttem, hogy soha nem fogok, de úgy tűnik, nem tudom lerázni.
Mintha az univerzum gúnyolódna velem, a telefonom felvillan egy „Szia, gyönyörű. Hogy vagy ma?” üzenettel Trevortól. Válaszolok neki, majd visszateszem a telefonomat az éjjeliszekrényre.
- Több időre van szükségem. Nem tudom, mit gondoljak – vallom be Liamnek, mire bólint.
- Megfelelő, szóval mit csinálsz a szülinapodon és karácsonykor? – kérdezi, aztán megfogja a távirányítót.
- Ezt – mutatok az üres kajás dobozok és a nook felé.
- Nem mész haza?
- Ez inkább egy otthon, mint az anyám háza – felelem, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy milyen szánalmas vagyok.
- Egyszerűen nem maradhatsz egy hotelszobában egyedül karácsonykor. El kellene jönnöd a házunkba, szerintem anya vett neked pár dolgot, mielőtt… tudod.
- Az életem lement a lefolyón? – nevetek fel félig, mire Liam játékosan bólint.
- Azon gondolkoztam, hogy mivel Harry elmegy holnap, a lakásban maradnék… csak amíg bejutok a kollégiumba, ami remélhetőleg az előtt lesz, hogy visszajön, ha pedig nem, akkor vissza fogok jönni erre a pompás helyre – nem tehetek róla, de viccelek azzal, hogy milyen nevetséges helyzetben vagyok most.
- Igen… azt kellene tenned – mondja Liam, szemeivel a televízióra fókuszálva.
- Úgy gondolod? Mi van, ha megjelenik vagy valami?
- Londonban lesz, ugye? – még mindig nem veszi le a szemeit a képernyőről.
- Igen. Igazad van, ott fogok maradni. Elvégre is a nevem rajta van a bérleti szerződésen – vonom le a következtetést.
Liam és én tévét nézünk, és arról beszélgetünk, hogy Danielle elmegy New Yorkba. Liam fontolóra veszi, hogy áthelyezteti magát a NYU-re jövőre, ha Danielle úgy dönt, hogy New Yorkban marad. Örülök neki, de nem akarom, hogy elhagyja Washingtont, ezt persze nem mondom el neki. Liam kilenc óráig marad, majd miután elmegy, összegömbölyödök az ágyon a nook-ommal és olvasok, amíg el nem alszom.

Másnap reggel lezuhanyozom és készülődök a visszatérésemre a lakásba. Nem tudom elhinni, hogy valóban visszamegyek oda, de nincs sok választási lehetőségem. Nem akarom kihasználni Liamet és ott maradni, biztosan nem akarok anyámhoz menni, és el fog fogyni a pénzem, ha továbbra is ebben a hotelben maradok. Bűntudatom van, amiért nem megyek anyámhoz, de nem akarom egész héten hallgatni a rosszindulatú megjegyzéseit Harryről és rólam. Még mindig lehet, hogy elmegyek oda karácsonyra, de nem a mai napra. Van öt napom, hogy eldöntsem.
Amint megcsináltam a hajamat, hosszú ujjú fehér pólót és sötét farmert veszek fel. A pizsamámban akarok maradni, de el kell mennem a boltba, hogy vegyek valami kaját a következő pár napra. Ha azt a kaját eszem, ami Harrynek van a lakásban, tudni fogja, hogy ott voltam. Bepakolom a kis mennyiségű holmimat a táskáimba, aztán az autómhoz sietek. Ki van porszívózva, és esküszöm, hogy érzek egy csipetnyi mentát, Harry. Elkezd havazni, ahogy elindulok az élelmiszerboltba. Elég kaját kell vennem, hogy kitartson, amíg eldöntöm, hogy mit akarok csinálni karácsonykor. Miközben várok a sorban, hogy fizessek, elkezdek azon gondolkozni, hogy Harry mit vett volna nekem karácsonyra. Az ajándék, amit vett nekem, annyira figyelmes volt, kitudja, mivel rukkolt volna elő. Remélem, hogy valami egyszerű lenne, nem drága.
- Megmozdulsz? – szólal meg nyersen egy nő hangja mögülem.
Amikor felnézek, a pénztáros türelmetlenül vár egy mogorva tekintettel az arcán. Nem vettem észre, hogy mozgott a sor vagy eltűnt előlem.
- Sajnálom – motyogom, a szalagra helyezve az élelmiszereimet.
A szívem elkezd gyorsabban verni, ahogy bekanyarodok a lakás parkolójába. Mi van, ha még nem ment el? Csak dél van. Kétségbeesetten nézek körbe a parkolóban, az autója pedig nincs itt. Valószínűleg odavezetett a repülőtérre és otthagyta az autóját. Vagy Molly vitte őt el. A tudatalattim nem tudja, hogy mikor fogja be. Amint eldöntöm, hogy nincs itt, leparkolom a kocsimat, és először az élelmiszereket fogom meg. Kétszer kell fordulnom, hogy a táskáimat is felvigyem. A hó besűrűsödött és befedi az autókat körülöttem egy vékony rétegben. Legalább hamarosan a meleg lakásban leszek. Amikor elérem az ajtót, veszek egy utolsó lélegzetet, mielőtt kinyitom és belépek. Tényleg szeretem ezt a lakást, ez annyira tökéletes nekünk… neki. Vagy nekem, külön-külön.
Amikor kinyitom a konyhaszekrényeket és a hűtőt, meglepődöm, hogy tele étellel feltöltve találom őket. Biztosan elment vásárolni az utóbbi pár napban. Berakom a kajákat, amiket vettem, bárhová, ahová beférnek, aztán visszaindulok le, hogy felhozzam a holmimat.
Nem tudok nem arra gondolni, amit Liam mondott. Szóhoz sem tudok jutni a ténytől, hogy Harry bárkihez elmenne tanácsért, és hogy úgy tűnik, Liam szerint Harry szeret engem, egy tény, amit tudtam, de eltemettem és elzártam magamban. Ha megengedem magamnak, hogy bevalljam, szeret engem, az csak rosszabbá fogja tenni az egészet. Annyira össze vagyok zavarodva, és attól, hogy erre gondolok, megfájdul a fejem.
Amint visszaérek a lakásba, bezárom az ajtót, majd beteszem a táskáimat a szobába. Kiveszem a legtöbb ruhámat, aztán felakasztom őket, így nem lesznek túl gyűröttek. A bennem lévő kés még egyszer megfordul, miközben felakasztom a ruháimat a szekrénybe, ami Harrynek és nekem volt tervezve. Csak néhány fekete farmerja van a baloldalon. Kényszerítenem kell magamat, hogy ne akasszam fel a pólóit, azok kissé mindig gyűröttek, de mindig sikerül neki tökéletesen kinéznie. Szemeim a sarokban hanyagul lógó fekete inghez vándorolnak, az ing, amit az esküvőn viselt. Sietősen befejezem a feladatomat, majd elsétálok a szekrénytől.
Készítek magamnak egy kis makarónit a tűzhelyen, aztán bekapcsolom a televíziót. Biztosan ilyen érzés egyedül élni. Tulajdonképpen ez nem túl rossz, főleg ebben a csodálatos lakásban. Felveszem a hangerőt, így hallhatom a Jóbarátok egyik régi epizódját, amit már legalább hússzor láttam. Együtt beszélek a szereplőkkel, miközben bepakolok a mosogatógépbe, remélem, Harry nem veszi észre, de ki nem állhatom, hogy edények legyenek a mosogatóban. Meggyújtok egy gyertyát, majd letörlöm a pultot. Mielőtt rájönnék, felsöpröm a padlót, kiporszívózom a kanapét és megcsinálom az ágyat. Amint az egész lakás tiszta, kimosok, aztán összehajtom a ruhákat, amiket Harry a szárítóban hagyott. Tulajdonképpen a mai a legbékésebb és legnyugalmasabb nap, amim volt az elmúlt héten. Ez az, amíg hangokat nem hallok, és lassítva figyelem, ahogy elfordul a zár. A francba. Itt van, megint. Miért bukkan fel mindig, amikor én itt vagyok?! Remélhetőleg adott egy extra kulcsot az egyik barátjának, hogy leellenőrizze a lakást? Talán ez Zayn egy lánnyal? Bárki, csak ne Harry, kérlek, legyen az bárki, csak ne Harry. A nő, aki átlépi a bejáratot, nem Harry, nyilvánvalóan, de valahogy azonnal tudom, hogy ki ő. A hasonlóságok tagadhatatlanok, és ő egy gyönyörű nő.
- Wow, Harry, ez a lakás csodálatos – mondja, akcentusa éppen olyan erős, mint a fiáé.
Ez nem történik meg. Úgy fogok kinézni, mint egy komplett pszichopata a kajámmal a konyhaszekrényben, a ruháimmal a mosógépben, és az egész lakás ki van takarítva tetőtől talpig. Lefagyva állok, és pánikolok, miközben a nő felnéz rám.
- Ó, Istenem! Biztosan te vagy Louis! – mosolyodik el, aztán hozzám siet, ahogy Harry átlép az ajtón. A nő virágmintás poggyásza kiesik a kezéből, és a meglepetés az arcán több mint egyértelmű. Elszakítom a szememet tőle, majd a nőre fókuszálok, aki tárt karokkal jön felém. – Annyira csalódott voltam, amikor Harry azt mondta, hogy nem leszel a városban ezen a héten! Most már tudom, hogy csak füllentett, hogy megpróbáljon meglepni engem! – ömlik belőle a szó, és körülölel karjaival. Mi? Kezeit a vállamra teszi, aztán eltol, hogy ránézzek. – Ó, olyan bájos vagy, nézz magadra! – sikoltja, majd ismét megölel.
Én csendben maradok, és még egyszer megölelem őt. Harry rémültnek és rendkívül meglepettnek néz ki, pont, mint én.