Chapter 157

Sziasztok! :)

Hála a jó égnek, hogy végre péntek van és hozhatom nektek az új részt, nagyon elfáradtam ezen a héten. A tegnapi két zh-mból az egyik egész jó lett, a másikat még nem tudom, úgyhogy köszönöm azoknak, akik drukkoltak! ♥ Remélem, a ti hetetek jobban telt :) A fejezet pedig... hát ezt szeretni fogjátok, leginkább a végét, ebben biztos vagyok :D Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek az új eseményekkel kapcsolatban. A tavaszi szünet pedig már itt lesz jövő héten, úgyhogy nincs sok hátra, hajrá! :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 157

Harry bekanyarodik a parkolóba, aztán megpróbál találni egy olyan parkolóhelyet, ami a lehető legközelebb van a kávézóhoz, így korlátozhatjuk az időjárásnak való kitettségünket, de a kampusz zsúfolt, mivel mindenki visszatért a karácsonyi szünetről. Harry szitkozódik az idő alatt, amíg körbejárkál a parkolóban, én pedig megpróbálok nem nevetni bosszúságán. Egészen imádnivaló.
- Add ide a táskádat – mondja Harry, amikor kiszállok az autóból.
A kezébe adom egy mosollyal és megköszönöm neki a figyelmes gesztust, a táska nehéz, vihető, de nehéz. Furcsa érzés újra a kampuszon lenni, olyan sok minden változott meg és történt, amióta utoljára voltam itt. A hideg szél csípi a bőrömet, Harry pedig egy beanie-t húz a fejére, mielőtt teljesen felhúzza a cipzárt a kabátján, miközben átsietünk a parkolón és le az úton. Vastagabb kabátot kellett volna hoznom és kesztyűt, és még egy sapkát is magamnak. Harrynek igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem kellene ujjatlan pólót felvennem, de kizárt, hogy ezt bevallom.
Harry imádnivalóan néz ki így, hogy a haja el van rejtve a beanie alatt, illetve, hogy az arca és az orra piros a hidegtől. Csak Harry nézne ki még vonzóbban ebben a zord időben.
- Ott van – mutat Liamre, ahogy besétálunk.
A kis kávézó meghittsége megnyugtatja az idegeimet, és elmosolyodom, amint meglátom a legközelebbi barátomat egy kis asztalnál ülve, rám várva.
- Jó reggelt – mosolyodik el Liam, amikor szemei megpihennek Harryn és rajtam.
- Reggelt – csiripelem vissza.
- Beállok a sorba – motyogja Harry, aztán a pulthoz indul.
Nem vártam tőle, hogy marad vagy hoz nekem kávét, de örülök, hogy igen. Egy óránk sincs együtt ebben a félévben, és hiányozni fog, hogy lássam őt, mivel már úgy megszoktam, hogy egész nap látom őt, mindennap a karácsonyi szünet második felében legalábbis.
- Készen állsz az új félévre? – kérdezi Liam, amikor helyet foglalok vele szemben.
Megnyikordul a szék a csempepadlón, felhívva ránk a figyelmet, mire bocsánatkérően elmosolyodom, mielőtt Liamre nézek. Egy új hajstílust próbált ki, felállítva a haját a homlokáról, ami nagyon jól néz ki rajta. Ahogy körbenézek a kávézóban, kezdek rájönni, hogy valószínűleg pulóvert kellett volna felvennem. Én vagyok az egyetlen, akin ujjatlan póló van.
- Igen és nem – mondom neki, amivel egyetért.
- Ugyanez. Hogy mennek a dolgok… tudod, köztetek? – hajol át az asztalon, hogy suttogjon.
Harry háttal van nekünk, a kávépincér arcán pedig egy mély homlokráncolás van. A lány a szemét forgatja, miközben Harry átadja neki a bankkártyáját, és kíváncsi vagyok, mit csinált vele Harry, hogy ennyire felidegesítette már ilyen korán.
- Igazából jól. Hogy állnak a dolgok Danielle-lel? Sokkal régebbnek tűnik, mint egy hét, mióta láttuk egymást.
- Jól, New Yorkra készülődik.
- Ez annyira csodálatos, én imádnék New Yorkba menni – nem tudom elképzelni, hogy milyen a város.
- Én is – mosolyodik el, én pedig el akarom mondani neki, hogy ne menjen, de tudom, hogy nem tehetem. – Még nem döntöttem el – válaszolja meg gondolataimat. – Akarok menni és közel lenni hozzá, olyan régóta élünk messze egymástól, de imádom a WSU-t, és nem tudom, hogy távol akarok-e lenni anyától és Kentől és egy hatalmas városba menni, ahol abszolút senkit sem ismerek, kivéve persze Danielle-t.
- Nagyszerű lennél ott is, mehetnél a NYU-ra és ketten kivehetnétek egy lakást – felelem.
- Igen, csak még nem tudom.
- Tudni mit? – szól közbe Harry. Leteszi a kávémat elém, de nem ül le. – Mennem kell, az első órám öt percen belül kezdődik a kampusz túloldalán – mondja Harry, én pedig a falra akarok mászni annak a gondolatától, hogy késében legyek az új órák első napján.
- Oké, jóga után találkozunk. Az az utolsó órám – mondom neki, majd meglep azzal, hogy lehajol és egy csókot nyom az ajkaimra, aztán a homlokomra.
- Szeretlek, légy óvatos – feleli, nekem meg olyan érzésem van, hogy ha az arca nem lenne piros a hidegtől, akkor most azok lennének, szemei a padlóra villannak, amikor eszébe jut, hogy Liam velünk szemben ül. A szeretet nyilvános kifejezése határozottan nem Harry terepe.
- Az leszek. Szeretlek – mondom neki, aztán megajándékozza Liamet egy kellemetlen bólintással, mielőtt az ajtó felé sétál.
- Ez… fura volt – húzza fel a szemöldökét Liam, majd iszik egy kortyot a kávéjából.
- Igen, az volt – nevetek fel, államat a kezemen pihentetem és boldogan felsóhajtok.
- Mennünk kellene a vallásóránkra – mondja Liam, aztán felveszem a táskámat a padlóról mellőlem, mielőtt követem Liamet odakintre.
Szerencsére nem sokat kell sétálnunk az első óránkra. Izgatott vagyok a világvallás óra miatt, nagyon érdekes és elgondolkodtató lesz, és az egy ráadás bónusz, hogy Liam velem van az órán. Amikor belépünk a terembe, nem mi vagyunk az első tanulók, akik megérkeznek, de az első sor teljesen üres.
Liam és én leülünk előre középre, majd elővesszük a könyveinket. Jó érzés újra elememben lenni, az elmélet mindig is az én pályám volt, és imádom, hogy Liam is így érez.
- Ott a tanárunk, az, akiről meséltem – mutat át az előadótermen Liam.
A felén sétáló fiatal férfi nagyon ismerős nekem, fekete haja és lebarnult bőre megmaradt a fejemben.
- Szerintem én ismerem… ó! A Connor’s-nál volt! – suttogom túl hangosan Liamnek.
- Conner’s?
- A bolt a házunknál. Ő volt ott – magyarázom.
- Ó, hát ez random – feleli Liam.
- Igen, az. Olyan fiatal – teszem hozzá, Liam pedig egyetértően bólint.
Mekkora véletlen, hogy a srác a motorbiciklin a Conner’s-nél végül a vallástanárom lett. Alig néz ki elég idősnek ahhoz, hogy főiskolai tanár legyen, és nem kötném a motorozást a világvallás tanításához, ez az, amit kapok, amiért elítéltem őt a rögös megjelenése miatt.
Liam és én türelmetlenül várunk, miközben a terem megtelik diákokkal, legtöbbjük visszataszítóan hangos, az nem segít, hogy ez a terem kisebbnek tűnik, mint a többi, és körülbelül csak harminc szék van.
- Jó reggelt mindenkinek, mint a legtöbben tudják már mostanra, a nevem Soto professzor. Ez a világvallás óra, néhányszor talán unatkozni fognak, és megígérhetem önöknek, hogy egy halomnyi tényt fognak tanulni, amit igazából soha nem fognak használni a valós életben, de hé, mire való a főiskola? – mosolyodik el, mire mindenki felnevet.
Ez más.
- Akkor kezdjük is el, ezen a kurzuson nincsen tanmenet. Nem fogunk követni egy szigorú vázlatot, az nem az én stílusom… de mindent meg fogunk tanulni, amit tudniuk kell a határidőre. Egy nagy feladatuk lesz, de nem fogom elmondani, hogy miből áll a kurzus feléig. A jegyük hetvenöt százaléka egy naplóból fog jönni, amit kötelesek megtartani. Tudom, hogy azt gondolják most, mi köze van egy naplónak a valláshoz? Önmagában semmi, de bizonyos tekintetben igen. Ahhoz, hogy tanuljanak, és tényleg megértsék a spiritualitás bármely formáját, nyitottnak kell lenniük a bármi és minden ötletére. A naplóvezetés segíteni fog ebben, és pár dolog, amit íratni fogok önökkel, olyan témákat foglalnak magukba, amelyekkel kapcsolatban az emberek nem érzik kellemesen magukat, témák, amik nagyon ellentmondásosak és kellemetlenek néhánynak, de nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy ezt az órát mindenki előítéletek nélkül és talán egy kis tudással fogja elhagyni… – ragyogja, majd kigombolja a kabátját.
Liam és én mindketten ugyanakkor fordulunk meg, hogy a másikra nézzünk.
- Nincs tanmenet? – tátogja Liam.
- Napló? – válaszolom csendesen.
Soto professzor helyet foglal a hatalmas asztalnál a terem elején, aztán elővesz egy üveg vizet a táskájából.
- Beszélgethetnek egymással az óra végéig, vagy akár el is mehetnek mára, és az igazi munkát holnap fogjuk kezdeni. Csak írják alá a névsort, így láthatom, mennyien vannak azok, akik nem jelentek meg az első nap – jelenti be egy játékos vigyorral.
A terem felüvölt és éljenez, mielőtt gyorsan elmennek, Liam vállat von nekem, és mindketten felállunk, miután a terem üres. Mi vagyunk az utolsók, hogy aláírjuk a jelenléti ívet.
- Nos, azt hiszem, ez szuper, felhívhatom Danielle-t egy kicsit az órák között – feleli, majd összepakolja a dolgait.
- Én beszélek a professzorral egy percre, úgyhogy előre mehetsz – mondom neki, mire bólint, mielőtt egyedül hagy.
Ahogy közeledek Soto professzor asztalához, észreveszem, hogy fülhallgató van a füleiben, ujjai pedig az asztalán dobolnak. Úgy tűnik, hogy nem vesz észre engem előtte állva, miközben a fülében szóló zenére dúdol.
- Uhm… Beszélhetnék magával egy pillanatra? – kérdezem, de nem figyel rám. Kínosan integetek neki a kezemmel, ami megfogja a figyelmét és felkapja a fejét, miközben kiszedi a fülhallgatót a füléből.
- Bocsánat! Nem láttam, azt gondoltam, hogy már mindenki elment – mosolyodik el, aztán feláll előttem.
- Semmi gond… Csak azon gondolkoztam, hogy feltehetnék-e pár kérdést? – teszem a táskámat a másik vállamra.
- Igen, persze… várjunk… maga az a srác a Conner’s-ből, ugye? – kérdezi, majd lehúzza a kabátját a vállairól, végig a karjain, hogy a széke támlájára tegye.
- Igen, én vagyok – mondom neki egy mosollyal.
- Gondoltam, jön nekem egyel azért. Az a Gloria egy kemény nő, el kellett vinnem őt vacsorázni azért – feleli, én pedig megpróbálok nem felnevetni.
- Maga ott dolgozik? Volt egy névtáblája – kotyogom ki.
- Nem, egy koncertről jöttem előtte. Bár tényleg ott dolgoztam, amíg befejeztem az egyetemet. Nagyon figyel a részletekre – mosolyodik el.
- Igen, azt hiszem – válaszolom, kínosan a határaim hiánya miatt.
- Szóval mire van szüksége, Mr… Tomlinson, ugye? – ül vissza a székébe, miután végighúzza ujjait egy lapon, ami úgy tűnik, hogy a névsor, amelyet minden tanuló aláírt. Nem viselkedik vagy néz ki úgy, mint egy tanár, akik már tanítottak korábban.
- Csak van néhány kérdésem a kurzussal kapcsolatban. Azt mondta, hogy nincs tanmenet…
- Igen?
- Akkor hogyan fogjuk megtudni, hogy mikorra kell befejeznünk a feladatokat?
- El fogom mondani – von vállat.
- Rendben… de honnan fogjuk megtudni, hogy mik a feladatok? – kérdezem.
- El fogom mondani – ismétli.
- De mi van, ha korábban meg akarjuk csinálni a feladatokat?
- Nem tudják.
- De mi…
- Nincs korábbi feladat. Nincs tanmenet. Ez már csak így van – szakít félbe egy mosollyal.
- De én… – kezdem el.
- Ne gondolja túl, biztos vagyok benne, hogy eleget fogja ezt csinálni a többi kurzusán – nevet fel.
- Én… rendben – nem tudom, hogy mi mást mondhatnék. Ez az óra pokol lesz nekem, tudom.
- Nos, ha ez minden, amit tudni akart, akkor indulnék – áll fel a fiatal tanár, majd összeszedi a dolgait.
- Rendben… – felelem csendesen, aztán az ajtó felé sétálok.
- Ó, és Mr. Tomlinson? – szól utánam. – Ne felejtsen el naplót venni – mondja, amikor visszafordulok.

A nap többi része gyorsan eltelik, és alig várom, hogy lássam Harryt. Küldtem neki néhány üzenetet, de még nem válaszolt. A lábaim megölnek, miközben a sportépületbe indulok, nem realizáltam, hogy az milyen hosszú séta lesz. Az izzadtság szaga elárasztja az orrlyukaimat, amint kinyitom az ajtót, majd az öltözőbe sietek, amit egy pálcikaemberrel jelöltek. A falaknál vékony, piros szekrények vannak sorban, a fém megmutatkozik a lepattogzott festéken át.
- Honnan tudjuk, hogy melyik szekrényt kell használnunk? – kérdezem egy alacsony barna hajú sráctól, aki valami úszónadrágot visel.
- Csak kiválaszthatsz egyet, amennyiben elhoztad a saját záradat – tájékoztat.
- Ó – természetesen nem gondoltam arra, hogy hozzak zárat.
- Van nálam egy extra – mosolyodik el, aztán a zsebébe nyúl, mielőtt a kezembe ad egy kis zárat. – A kombináció a hátulján van, még nem szedtem le a matricát – mondja, én pedig megköszönöm neki, ahogy kisétál az öltözőből.
Miután átöltöztem egy új, fekete jóganadrágba és egy fehér pólóba, távozom az öltözőből. A nadrág lazább, mint a farmer, ami rajtam volt, de szűk a bokámnál, de biztos vagyok benne, hogy mindenki ugyanezt fogja viselni, így nem fogom kellemetlenül érezni magamat.
Amikor végigsétálok a folyosón a jógateremhez, egy csapat lacrosse játékos halad el mellettem, mindegyikőjük tesz egy vulgáris megjegyzést, amiket úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyok. Egyet kivéve mindegyikűjük továbbhalad.
- Kipróbálod jövőre a baseballt? – kérdezi a fiú. Szeme sötétbarna, majdnem fekete.
- Én? Nem, csak a jóga órámra indultam – hebegem. Mi vagyunk az egyetlen emberek ezen a folyosón.
- Ó, az nagy kár. Fenomenálisan néznél ki a baseballnadrágban.
- Barátom van – jelentem be, majd megpróbálok elmenni, de megállít.
- Nekem meg barátnőm van… mit számít az? Könnyen dobnám őt érted – mosolyodik el, és tesz egy lépést, sarokba szorítva engem.
Nem tűnik félelmetesnek, de valamitől a beképzelt mosolyával kapcsolatban libabőrös leszek.
- Mennem kell az órámra – felelem.
- Elkísérhetlek… vagy lóghatsz, körbevezethetlek – teszi a karját a falra a fejem mellett, mire hátralépek úgy, hogy nincs hova mennem.
- Húzz el a picsába tőle vagy kibaszottul megöllek – dörren fel Harry hangja mögülem, mire a szemétláda elfordítja a fejét, hogy Harryre nézzen.
Harry félelmetesebben néz ki, mint valaha hosszú kosárlabdázó shortban és fekete pólóban, aminek levágott ujjai felfedik tetovált karjait.
- Én… sajnálom, ember, nem tudtam, hogy van barátja – hazudja.
- Nem hallottál? Azt mondtam, hogy húzz el a picsába tőle – sétál Harry felénk, a lacrosse játékos pedig gyorsan hátrál, de Harry megfogja a pólóját és a falhoz csapja őt. Nem állítom meg őt. – Menj még egyszer a közelébe, és hozzávágom a koponyádat a falhoz. Megértettél? – morogja.
- I… igen… – dadogja a srác, aztán végigsiet a folyosón.
- Hála Istennek – szólalok meg, majd karomat Harry nyaka körül fonom.
- Ki volt ez? – kérdezi, elmozdítva karomat és hátrálva egy lépést tőlem.
- Nem tudom, csak mellettem sétált.
- Biztos vagy benne? – túlságosan mérges, meg tudom mondani.
- Igen, nem ismerem őt. Annyira örülök, hogy jöttél… miért vagy itt? Azt hittem, hogy nem kell neked több testnevelésóra? – kérdezem.
- Úgy döntöttem, hogy felveszek egyet, jó dolog, hogy megtettem – sóhajt fel, aztán kezemet az övébe veszi.
- Melyiket? – érdeklődöm, egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy Harry sportos legyen.
- A tiédet.
- Nem – áll el a lélegzetem.
- Ó, de igen – úgy tűnik, hogy haragja eltűnik, ahogy elmosolyodik sokkos arckifejezésemen.

Chapter 156

Sziasztok! :)

Először is bocsánat a késésért, tegnap csak este értem haza egy beadandó miatt, ma pedig takarítottunk anyával délelőtt, szóval közbejött pár dolog, de már itt is a fejezet, ami szerintem kárpótolni fog titeket ;) Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek :D Pihenjetek egy nagyot a hosszú hétvégén, nekem pedig drukkoljatok csütörtökön, mert két zh-m lesz :')

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 156

 
- Maradj nyugton, Lou – utasít Harry.
- Nem tudok – nyögdécselek, miközben gyengéden megharapja a combom belsejét.
Kizárt dolog, hogy nyugton tudok maradni. Harry felkuncog, és ha az agyam most hozzá lenne kötve a testem többi részéhez, a szememet forgatnám rá.
- Itt akarod csinálni ezt vagy szeretnéd nézni? – kérdezi, mire a gyomrom megremeg. A nyomás tovább épül a lábaim között, és megkísérlem összeszorítani őket, hogy egy kis enyhülést kapjak. – Nem, nem, bébi. Még nem – kínoz engem. Széthúzza a combjaimat, aztán még többet helyez rám a súlyából, hogy elválasztva tartsa őket.
- Itt – válaszolok végre, majdnem elfelejtettem, hogy feltett egy kérdést.
- Gondoltam – vigyorodik el.
Harry olyan pimasz, de szavai olyan dolgokat tesznek velem, amikről soha nem hittem, hogy lehetséges. Nem tudok betelni vele, még akkor sem, amikor az ágyhoz szegezett a lábaimmal széttárva, és olyan valamit tervezünk csinálni, amiről sosem gondoltam volna ezelőtt, hogy megteszem.
- Már gondolkoztam rajta ezelőtt, hogy ezt csináljuk, de túl önző voltam. Én akartam lenni az egyetlen, aki ezt érezteti veled – hajol le, majd elhúzza nyelvét csak centiméterekre a kis redőktől, amiket a bokszerem nyomott a bőrömbe, amely már a padlón pihen. A lábaim akaratlanul is megpróbálnak megmerevedni, de Harry nem hagyja. – Most pedig mivel pontosan tudom, hogyan szereted, ha megérintenek, ez nem fog sokáig tartani.
- Miért akarod? – vinnyogom, amikor ismét végig harapdossa a bőrömet, aztán megnyalja az érzékeny bőrt.
- Mi? – néz fel rám.
- Miért akarod megmutatni nekem, ha te akarsz lenni az egyetlen? – hangom mély és remeg.
- Mert amennyire én akarok lenni az egyetlen, aki miatt elélvezel, annak a gondolata, hogy ezt csinálod magaddal, előttem… csak, baszki – leheli. Ó. Szükségem van a megkönnyebbülésre és hamarosan, remélem, nem tervezi, hogy sokáig kínoz. – Ezen kívül, néha egy kicsit feszült tudsz lenni, és talán csak ez az, amire szükséged van – mosolyodik el, én pedig zavartan megpróbálom elrejteni az arcomat.
Ha nem csinálnánk… ezt… visszaszólnék valamit arra, hogy feszültnek hívott, de igaza van, és mint korábban mondta, mással vagyok elfoglalva.
- Itt… ez az, ahol elkezded – meglep azzal, hogy rám helyezi hideg kezét. Egy sziszegés szökik ki az ajkaim közül hideg érintésétől. – Hideg? – kérdezi, mire bólintok. – Bocs – kuncog fel, majd kezét figyelmeztetés nélkül körém fonja. Csípőm felemelkedik az ágyról, és kezemet a szám elé teszem, hogy elcsendesítsem magamat. – Csak jól fel kell melegítenem a kezemet – vigyorodik el, aztán fel-le mozgatja, mielőtt elveszi, amitől még elkeseredettebben érzem magam, mint ezelőtt. Visszahelyezi őket oda, ahol korábban voltak, mire megharapom az ajkamat. – Most pedig ne csináld ezt még egyszer, vagy nem leszünk képesek befejezni a leckédet – mondja a fogaim között lévő ajkamra utalva.
Hallom a vigyort a hangjában, de nem nézek rá. Helyette úgy döntök, hogy végighúzom nyelvemet az alsó ajkamon és újra megharapom.
- Nagyon ingerlékeny vagy ma, nem vagy egy nagyon jó diák – ugrat.
Még a csipkelődés közben is az őrületbe kerget, hogy lehetséges ilyen csábítónak lenni próbálkozás nélkül? Ez biztosan olyan valami, amit csak Harry sajátított el.
- Add ide a kezedet, Lou – utasítja. Én nem mozdulok, érzem a szégyenkezést összegyűlni az arcomban, aztán érzem, ahogy a keze megfogja az enyémet, majd kezemet az övéhez teszi, le a hasamhoz és a lábaim közé. – Ha nem akarod megcsinálni, nem kell, de szerintem tetszeni fog neked – feleli Harry lágyan.
Kissé felemelem a fejemet, hogy ránézzek. Akarom, nagyjából. Vagyis akarom, de az egész folyamat megalázónak tűnik. Nem kellene ennek egy privát dolognak lennie? Semmi sem igazán privát Harry és köztem, és soha nem is volt, de ez csak annyira intim.
- Akarom – döntöm el.
- Biztos vagy benne?
- Igen, csak… ideges vagyok – vallom be.
Sokkal kényelmesebben érzem magam Harryvel, mint bárkivel az egész életemből, és tudom, hogy semmi olyat nem fog csinálni, amitől kellemetlenül érezném magamat, nem rosszindulatú módon legalábbis. Csak túlgondolom ezt, az emberek folyton ezt csinálják. Igaz?
- Ne legyél. Tetszeni fog – harapja meg a szája sarkát, én pedig idegesen elmosolyodom. – Ne aggódj, ha nem tudsz elélvezni magadtól, én megteszem helyetted – von vállat.
- Harry! – nyögök fel zavaromban, aztán visszaejtem a fejemet a párnára. Hallom őt kissé felnevetni, mielőtt kezeit újra az enyéim köré fonja.
- Így – feleli, majd kezét az enyémhez nyomja, és behajlítja.
Szívverésem drasztikusan felgyorsul, miközben kezemet… oda teszi. Olyan furcsa érzés. Idegen és csak furcsa. Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy milyen érzés Harry keze, ahogy ujjai egyenetlenek és bőrkeményedésesek, nem puhák és simák, ahogy hosszúak és karcsúak, ahogy pontosan tudják, hogyan érintsenek meg, hogyan…
- Csak csináld ezt – hangja vágytól mély, miközben kezemet levezeti sajgó alsó részemhez. Megpróbálok nem arra gondolni, hogy mit csinálunk… mit csinálok. – Milyen érzés? – kérdezi Harry.
- Én… nem tudom – motyogom.
- De igen, tudod. Mondd el, Lou – követeli félig, aztán elmozdítja kezét az enyémről. Nyöszörgök a kapcsolat elvesztésétől, majd elkezdem elmozdítani a kezemet. – Ne, tartsd ott – hangsúlyától visszateszem a kezemet az előző helyére. – Folytasd – parancsolja lágyan.
Nyelek egyet és lehunyom a szemeimet, megpróbálva megismételni, amit Harry csinált. Közel sem olyan jó érzés, mint amikor ő csinálja, de egészen biztosan nem is rossz. Az alhasamban lévő nyomás ismét elkezd felépülni, majd csukva összeszorítom a kezemet, megpróbálva azt tettetni, hogy Harry keze az, amitől így érzek, nem pedig a sajátom.
- Olyan dögösen nézel ki saját magadat megérintve előttem – feleli Harry, és nem tehetek róla, de felnyögök és tovább mozgatom a kezemet, éppen ahogy Harry mutatta.
Amikor kissé kinyitom a szememet, látom Harry kezét megfogni a farmerját. Ó, Istenem. Ez miért olyan dögös? Ez valami olyan, amiről azt gondoltam, hogy az emberek csak pajkos filmekben csinálják, nem a való életben. Harrytől minden olyan dögös, nem számít, milyen furcsa is az. Szemei a lába közé fókuszálnak, fogai pedig az alsó ajkába vájnak.
Abban a pillanatban, hogy érzem, rajtakapott azon, hogy őt nézem, becsukom szemeimet és kizárom a tudatalattimat. Ez egy normális és természetes dolog, mindenki ezt csinálja… csak nem mindenkit néz valaki, de ha az övék lenne Harry, biztosan megtennék.
- Olyan jó fiú vagy nekem, mindig – mondja Harry a fülembe, megcsípve a fülcimpámat. Lehelete forró és menta illatú, amitől kiáltani akarok és az ágyneműbe olvadni ugyanakkor.
- Te is csináld – lehelem, alig felismerve a hangomat.
- Mi?
- Csináld, amit én csinálok… – felelem, nem akarva azt a szót használni.
- Ezt akarod? – meglepettnek hangzik.
- Igen, kérlek, Harry – kezdek olyan közel lenni és szükségem van erre, szükségem van arra, hogy lekerüljön rólam egy kicsit a középpont, és őszintén, látni a kezét, ahogy a farmerja anyagát dörzsöli, bűnös dolgokat tett velem, és látni akarom, hogy megint csinálja, és többet is.
- Oké – válaszolja egyszerűen. Harry annyira magabiztos, amikor a szexről van szó, bárcsak velem is ugyanígy lenne.
Hallom a farmerja cipzárját, aztán megpróbálom lelassítani a kezem mozdulatait, ha nem teszem meg, ennek nagyon, nagyon hamar vége lesz.
- Nyisd ki a szemedet, Lou – követeli, én pedig engedelmeskedem.
Kezét a hossza körül fonja, mire a szemeim kitágulnak a mellettem lévő tökéletes látványra, miközben figyelem Harryt olyan valamit csinálni, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valakit látni fogok ezt csinálni. Újra lehajtja a fejét, ezúttal egy csókot nyom a nyakamra, mielőtt száját visszateszi a fülemhez.
- Tetszik ez, ugye? Szereted nézni, ahogy örömet szerzek magamnak, olyan mocskos vagy, Lou, olyan kibaszott mocskos – szemeim soha nem hagyják el a lábai között lévő kezét. Keze gyorsabban mozog, miközben tovább beszél hozzám. – Nem fogom sokáig bírni téged nézve, bébi, fogalmad sincs, hogy ez mennyire dögös – nyög fel, én pedig ugyanezt teszem.
Imádom azt, ahogy hozzám beszél, és most még jobban, többé már nem érzem kellemetlenül magamat. Közel vagyok, olyan közel, és azt akarom, hogy Harry is közel legyen.
- Olyan jó érzés, Harry – nyögök fel, nem érdekelve, milyen hülyén vagy elkeseredetten hangzom. Ez az igazság, és tőle úgy érzem, hogy rendben van így érezni.
- Baszki. Mondj valami mást – nyögi ki.
- Azt akarom, hogy elélvezz, Harry, csak képzeld el a számat körülötted… – a mocskos szavak kibuknak az ajkaimról, aztán érzem a melegséget attól, hogy elmegy, ahogy az lángoló bőrömhöz ér. Ez megteszi a hatását nekem is, és darabokra hullok attól, amit saját magamnak csinálok, majd becsukom a szemeimet, miközben újra és újra a nevét ismétlem.
Amikor kinyitom a szemeimet, Harry a könyökére támaszkodik mellettem, én pedig arcomat azonnal a nyakába temetem.
- Milyen volt? – kérdezi, karját a derekam köré fonva, hogy közel húzzon magához.
- Nem tudom… – hazudom.
- Ne legyél szégyenlős, tudom, hogy tetszett. Ahogy nekem is – csókolja meg a fejem búbját, és felnézek rá.
- Igen, de akkor is jobban szeretem, amikor te csinálod – vallom be, mire elmosolyodik.
- Nos, reméltem is – feleli, aztán felemelem a fejemet, hogy egy csókot nyomjak a gödröcskéje elejére. – Sok dolog van, amit megmutathatok neked – teszi hozzá, mire ismét elpirulok. – Egyszerre csak egy lépés – biztosít engem.
Képzeletem elszabadul azoknak a dolgoknak a gondolatán, amiket Harry mutathat meg nekem, valószínűleg olyan sok dolog van, amelyeket ő csinált, én meg még csak soha nem is hallottam róluk, és valamilyen oknál fogva az összeset meg akarom tanulni.
- Menjünk el zuhanyozni, mivel te voltál ma a sztártanulóm – töri meg a csendet.
- Úgy érted, hogy az egyetlen tanulód? – húzom össze rá a szememet.
- Igen, persze. Talán Liamet kellene tanítanom következőnek, neki is éppen annyira szüksége van erre, mint neked – ugrat, majd megmozdul, hogy kikeljen az ágyból.
- Harry! – sikoltok fel, mire Harry felnevet, egy igazi nevetés és ez egy gyönyörű hang.

Amikor az ébresztőm hétfő reggel korán megszólal, kirepülök az ágyból abban a pillanatban, hogy bekapcsol. Harry felnyög és megpróbálja karját a derekam köré fonni, hogy az ágyban tartson, de kitekergőzöm a markából, majd a fürdőszobába indulok, hogy lezuhanyozzak. A víztől energiát kapok, és a gondolataim elkezdenek visszautazni a félévem elejéhez a WSU-n. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de ugyanakkor nagyon felkészültnek éreztem magamat, minden részletem megvolt. Azt gondoltam, hogy lesz néhány barátom, és az extra ismertetőkre fókuszálok, talán csatlakozom az irodalmi klubhoz és még néhányhoz. Az időmet a kollégiumi szobámban töltöm majd vagy a könyvtárban tanulva és felkészülve a jövőmre. Kicsit tudtam, hogy lesz egy barátom és vele fogok élni egy lakásban. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, amikor anyám bekanyarodott a parkolóba a WSU-n, még akkor sem, amikor találkoztam a goromba göndör hajú fiúval, soha nem képzeltem, hogy mi következik neki és nekem. Nem hittem volna el, ha valaki elmondta volna nekem, most pedig nem tudom elképzelni az életemet e nélkül a goromba fiú nélkül. Pillangók kezdenek el táncolni a hasamban, ahogy eszembe jut, milyen érzés volt egy pillantást vetni rá a kampuszon, megpróbálni körbepillantani a teremben őt keresve irodalmon, ahogy rajtakaptam őt, hogy engem néz, miközben a professzor beszélt, ahogy hallgatózott Liam én én utánam. Azok a napok olyan réginek tűnnek már, ősinek, tényleg.
Kiszakadok nosztalgikus gondolataimból, ahogy a zuhanyfüggöny elhúzódik, hogy felfedjen egy félmeztelen Harryt. Haja rendezetlen és a homlokára esik, miközben megdörzsöli szemeit.
- Mit csinálsz itt? Gyakorlod, amit tegnap tanítottam neked? – mosolyodik el, hangja alvástól mély és még lassabb.
- Nem! – vinnyogom, elpirulva, ahogy annak a képe, hogy Harry a saját kezétől ment el, elárasztja az agyamat.
- Persze, babe – kuncog fel.
- Tényleg nem! Csak gondolkoztam – vallom be.
- Min? – ül le a WC-re, én pedig visszahúzom a függönyt.
- Csak, hogy mi volt ezelőtt…
- Mi előtt? – hangja tele van aggodalommal.
- A főiskola első napja, és hogy milyen goromba voltál – ugratom őt.
- Goromba? Még csak nem is szóltam hozzád – védekezik.
- Pontosan – nevetek fel.
- Olyan idegesítő voltál a szörnyű khaki nadrágjaiddal és a barátnőddel. Anyukád arca megfizethetetlen volt, amikor meglátott minket – tudom, hogy a szemeit forgatja annak ellenére is, hogy a függöny blokkolja a kilátásomat rá.
Mellkasom megfeszül anyám említésére, hiányzik, de nem vagyok hajlandó elvállalni a felelősséget az ő hibáiért. Amikor ő készen áll arra, hogy többé ne ítélje el Harryt és engem, akkor beszélni fogok vele, de ha nem teszi ezt meg, nem érdemli meg az időmet.
Szegény anyámnak fogalma sincs, hogy az aggodalma, amit azon a napon érzett irántam, a legrosszabb rémálmává fog változni, a legrosszabb lehetőség az ő „tökéletes” fiának. Ironikus és egészen humorosnak is találom. Nem akarok többet rá gondolni, nem most legalábbis. Forgalmas napom lesz, és ez csak hozzátesz a stresszemhez.
- Te meg idegesítettél a… nos… a viselkedéseddel – nem tudom kigondolni, hogy mit mondjak, mert nem szólt hozzám az első alkalommal, amikor találkoztunk.
- Emlékszel, amikor másodjára láttalak? Egy törölközőben voltál, és azokat a nedves ruhákat fogtad.
- Igen, és azt mondtad, hogy nem fogsz rám nézni – emlékszem vissza.
- Hazudtam. Kétségkívül téged néztelek.
- Olyan régnek tűnik már, nem? – kérdezem.
- Igen, nagyon régnek. Nem tűnik úgy, hogy azok a dolgok ténylegesen megtörténtek, most olyan, mintha mi mindig is lettünk volna, érted mire gondolok?
- Igazából igen – ez igaz, furcsa arra gondolni, hogy akkor Natalie volt a barátnőm ahelyett, hogy most Harry a barátom. Nem áll össze jól. Törődök Natalie-val nagyon, de ő és én éveket vesztegettünk el az életünkből arra, hogy egymással jártunk.
Elzárom a zuhanyt, Natalie-t pedig az agyam hátsó részébe lököm.
- Megtennéd, hogy… – kezdem el kérni, de mielőtt befejezhetném, Harry átdob egy törölközőt a függöny felett. – Köszi – felelem, miközben nedves testem köré tekerem az anyagot.
Harry követ a hálószobánkba, aztán felöltözök amilyen gyorsan lehetséges, míg ő a hasán fekszik az ágyunkon, szemei soha el nem hagyva engem. Szárazra törlöm a hajamat, mielőtt szűk nadrágot és ujjatlan pólót veszek ki.
- Azt veszed fel? Órára? – kérdezi Harry, ahogy lehúzom az akasztóról.
- Igen, jól akarok kinézni – vonok vállat. Ez a kedvenc nadrágom, és azt hittem, hogy az övé.
- Nem tudom, hogy ez… megfelelő-e.
- Miért nem?
- Nem vehetnél fel egy másik farmert? Vagy talán az egyik régi khaki nadrágodat? – ajánlja.
- Utálod azokat a nadrágokat.
- Nem… nem utálom őket. Valójában nagyon tetszenek – hazudja.
- Miről szól ez? Ez nem jellemző vagy bármi – húzom fel a szűk nadrágot és az ujjatlan pólómat.
- Tudom. Én csak… nem tudom, szerintem talán furán néznél ki – feleli. Au.
- Furán néznék ki? Azt hittem, hogy tetszenek ezek a nadrágok és ez a póló? – bámulok a tükörbe, önbizalmam másodpercről másodpercre csökken.
- Tetszenek.
- Akkor miért nem kellene felvennem? – azon őrlődöm, hogy vajon levegyem-e ezeket a ruhákat vagy ne.
- Nem úgy értettem… csak úgy értem… nem tudom, csak talán valami lazább nadrágot kellene felvenned és talán pólót. Nem akarod annyira felhívni magadra a figyelmet.
- Ezt veszem fel – döntöm el most, hogy tudom, csak féltékeny.
- Rendben – fújtatja, majd megfogom a cipőmet, lassan lehajolva. Gyerekes, igen, de úgy viselkedik, mint egy ősember. – Én viszlek el – mondja, aztán felkel az ágyról, hogy felöltözzön.
- Ezt már megbeszéltük, emlékszel? Együtt megyünk hétfőn, szerdán és pénteken, mivel csak kedden és csütörtökön leszek Vance-nál – emlékeztetem őt.
- Fogd be, Lou – rázza meg a fejét játékosan, mire egy ártatlan mosolyt villantok, mielőtt visszaindulok a nappaliba.
Úgy döntök, hogy most az egyszer hagyom a hajamat a homlokomba hullani, és igazából nagyjából tetszik is. Jobban tetszik, amikor fel van állítva, de így is jól néz ki. Miután felteszek egy kis szemceruzát, megfogom a táskámat és belenézek, hogy megbizonyosodjak róla, minden benne van, amire szükségem van, mielőtt találkozom Harryvel a bejárati ajtónál. Harry viszi a táskámat a jóga órámra, én pedig a másik táskámat, amely minden mással tele van, amikre csak szükségem lehet.
A húsz perces autóút csendes az első néhány percben, miközben kiolvadok a téli levegőtől, majd írok Liamnek, hogy megbizonyosodjak róla, nyolckor találkozni fog velem a kávézónál.
- Gyerünk – mondja Harry, amikor az autópályára kanyarodik.
- Mi? – megfordulok, hogy ránézzek.
- Gyerünk, őrülj meg – sóhajt fel, kezét pedig a combomon pihenteti.
Rámosolyodom, aztán elmondom neki a tervemet a mai napra tizedjére az elmúlt huszonnégy órában. Miközben ő azt tetteti, hogy figyelmesen hallgat, megígérem neki és magamnak is, hogy sokkal nyugodtabb leszek holnap.

Chapter 155

Sziasztok! :)

Egy újabb hét telt el, tehát itt az újabb rész. Ebben végre nyugalom van, és... khm, szeretni fogjátok a végét, de ki lesztek akadva, hogy pont ott a vég, ebben biztos vagyok :D Kíváncsi vagyok a véleményeitekre :D És a közepe-vége felé zárójelbe tettem, hogy OCD, ez konkrétan az a kényszerbetegség, amiről Harry beszél. A biztonság kedvéért írtam oda, mert ezt szerintem nem mindenki ismeri. De pl. aki nézte/nézi a Glee-t, abban Emma Pillsbury-nek is ilyen betegsége van, nem tudom, ez segít-e valamennyire :D Jövőhéten hozom a következőt, szokás szerint.

Kellemes olvasást! :) Xx

Ui.: Több mint 90.000 kattintás, nagyszerűek vagytok! ♥

Chapter 155

- Micsoda módja annak, hogy elkezdjük az újévet – mondja Harry, amikor elhúzódik a csókunkból. Homlokát az enyémnek döntve pihenteti.
- Igen – felelem csendesen.
Örülök, hogy kezdünk jobbak lenni a másikkal való kommunikálásban, és sikerült megoldani egy hatalmas konfliktust anélkül, hogy a másikkal kiabáltunk volna, legalábbis amikor józanok voltunk. Nem számítom bele a tegnap estét.
- Tényleg nagyon sajnálom, annyira sajnálom, hogy azokat a dolgokat mondtam – feleli.
- Én is – el akarom mondani neki, hogy mennyire szeretem őt és mennyit jelent nekem, mennyire sajnálom, amit tettem, és hogy nincs oka arra, hogy bizonytalan legyen, de mi van, ha az egészet rosszul gondolom? Mi van, ha nem annyira bizonytalan, mint amennyire én azt hiszem?
- Készen állsz, hogy újra órákra járj hétfőn? – kérdezi.
- Igen, már egy ideje nem voltam. Vagyis rendes órán nem, szóval furcsa lesz nem csak leadni a munkámat és eljönni.
- Én sokkal inkább leadnám a munkámat, mint hogy egy unalmas előadáson üljek – dől a pultnak, de egyik kezét a csípőmön tartja.
- Én nem.
- Igen, tudom, csak az hiányzik neked, hogy te legyél az okos, a felvágás – mosolyodik el.
- A felvágás? – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felháborodottnak hangozzak.
- Szeretsz az lenni, aki megválaszolja az összes kérdést, ne próbáld meg tagadni. Ismerlek, Lou – emeli fel a szemöldökét Harry, aztán felkuncog.
Szeretem ezt az oldalát Harrynek. Ez a játékos Harry annyira másabb, mint a dühös Harry, aki a falunkhoz vagdos dolgokat.
- Tökmindegy – válaszolom éretlenül, és vele nevetek. Közelebb húz magához, majd orrát gyengéden az enyémhez dörgöli.
- Sok szarságot viselsz el tőlem – hangja lágy.
- Ezúttal az én hibám volt, ne vidd már el egyedül a balhét – mondom, mire megrázza a fejét.
- Az volt, mi? – vigyorogja, én pedig megütöm a karját.
- Mit mondott Dan testvére, miután bocsánatot kértél? – a Harry mögötti falra bámulok, amikor felteszem a kérdést.
- Tényleg semmit, nem igazán törődött vele vagy egyáltalán emlékezett arra, amikor dugtunk… az együtt töltött időnkre, úgy értem – megrezzenek annak a gondolatától, hogy Harry megérintette őt, és a bosszantóan fényes hajától. Komolyan hogy lehetséges, hogy olyan fényes haja van? Talán paróka, remélem, hogy az, és valaki lehúzza… – Lou? – szakít félbe Harry.
- Mi?
- Hallottál? Mi terelte el ennyire a figyelmedet? – érdeklődik.
- Semmi… – csak az, hogy őrülten féltékeny és bolond legyek.
- Louis, semmi sem volt vele, csak egy éjszaka volt… vagyis kettő, de ő semmit sem jelentett nekem. Csak azért dugtam őt meg, hogy feldühítsem Dant. Az semmi ehhez hasonló nem volt – biztosít engem, aztán lassan végighúzza ujjait a karomon.
- Tudom, hogy nem volt – felelem, és komolyan is gondolom.
A szörnyű dolgoktól függetlenül, amiket dühből mond, Harry az enyém, én pedig az övé. Nem vagyunk jók egymásnak, de még rosszabbak vagyunk bárki másnak.
- Te vagy a mindenem, tudod ezt, ugye? – suttogja. Állához teszem a kezemet, majd végighúzom nagyujjamat az alsó ajkán, a fémgyűrűre fókuszálva.
- Igen – mondom neki.
- Remélem, hogy igen, a tegnap este nem volt jó este – sóhajt fel, mielőtt mutatóujjamat az ajkaihoz nyomom, hogy elcsendesítsem őt.
- Annak már vége, mindenkinek vannak rossz éjszakái – felelem. Csak úgy tűnik, neked sokkal több van. Teszi hozzá bosszantó tudatalattim.
- Azt hiszem – von vállat Harry. Szemei még mindig pirosak és az alattuk lévő bőrnek kék árnyalata van. Kimerültnek néz ki.
- Talán aludnunk kellene egy kicsit, mielőtt össze kell készítenünk a dolgainkat holnapra – ajánlom.
- Milyen dolgokat? Ezek csak könyvek.
- Akkor is össze kell őket szednem és kiírnom a napirendemet a tervezőmbe. Ó, és ki kell dolgoznom, hogy milyen messze vannak egymástól az óráim. Nem tudom elhinni, hogy ezt még nem csináltam meg! Majdnem elfelejtettem! – kezdek el pánikolni.
Annyira el volt terelve a figyelmem mostanában, hogy ez az egész téli szünet túl gyorsan telt el, és nem készültem fel rendesen az új óráimra.
- Nem kell kidolgoznod az óráidat – nevet fel Harry.
- De igen, kell! Fogalmam sincs, meddig fog tartani, hogy az egyikről eljussak a másikra, nem tudom, hogy milyen lesz a parkoló! Még azt sem tudom, hogy mikor kellene elindulnom reggel! – már elfelejtettem, mennyire stresszes tud lenni a főiskola, mert olyan sok felnőtt problémával kell foglalkoznom, hogy az idő nagy részében nem érzem úgy, hogy még mindig egy főiskolai hallgató lennék.
Az egész hónap egy homály volt. Tényleg csak egy hónap telt el, mióta megtudtam a fogadást? Sokkal többnek tűnik.
- Föld hívja Louis-t… – integet Harry a kezével az arcom előtt. – Készen állsz a sziesztára? – kérdezi.
- Nem! Nincs időm. Túl sok tennivalóm van. Még parkolási igazolványom sincs, tudom kell, milyen messze van a kávézó az első órámtól, hogy megbizonyosodjak róla, még előtte meg tudom venni a kávémat. Fel kell hívnom Liamet! – azoknak a dolgoknak a listája, amiket tennem kell, egyre csak nő a fejemben, miközben elfordulok Harrytől, hogy megkeressem a telefonomat.
- Elfelejtettem, mennyire kényszerbeteg tudsz lenni (OCD) – feleli.
-  Nem vagyok kényszerbeteg, felelősségteljes vagyok – szólok vissza a folyosóról.
Amikor a hálószobába érek, megpróbálom felhívni Liamet, de nem veszi fel. Nagyszerű. Kinyitom a tervezőmet, aztán leülök az asztalunkhoz, hogy elkezdjem lemásolni az órarendemet. Kevesebb, mint negyvennyolc órám van, hogy felkészítsem magamat az új szemeszterre, és eddig alig csináltam valamit.
Megérzem Harry kezét a vállamon, ami megijeszt, a telefonom pedig ugyanakkor kezd el rezegni.
- Liam! Átnézted már az órarendedet? Tudod, milyen messze van a kávézó a világvallás óránktól? – kérdezem tőle, amint felveszem a telefont.
- Igen, csak egy háztömbnyire van. Ha ott találkozunk nyolckor, elsétálhatunk a vallásóránkra és legalább húsz perccel előbb odaérünk – válaszolja. Hála Istennek, hogy úgy tűnik, Liam és én egy agyon osztozunk. Harry hatalmas kezei elkezdik súrolni a vállamat, és ez csodálatos érzés.
- Oké, nagyszerű, majd meglátom, mennyi ideig tart a jóga órámra odaérni. Biztos vagyok benne, hogy a kampusz másik oldalán van – nyögök fel.
- Igen, azt hiszem… – szakad félbe Liam mondata, amikor elhúzzák a telefonomat a fülemtől. Megfordulok, és Harryt látom a füléhez nyomni a telefont. Amikor talpra állok, hogy megpróbáljam visszavenni tőle, ő hátralép.
- Add ide a telefont – suttogom, de ő megrázza a fejét.
- Liam, Lou majd visszahív – mondja a kis hangszóróba. Szabad keze megfogja a csuklómat és közel húz magához, a hátam a mellkasánál van. Másodpercek telnek el, mielőtt megszólal. – Mással van elfoglalva – ajkai súrolják a nyakamat, mire megremegek. Ó. – Ne legyél már idegesítő, nektek gyógyszerre van szükségetek – mondja Harry, aztán megszakítja a hívást, mielőtt leteszi a telefont az asztalra.
- Miért csináltad ezt, alig van időm, hogy rendbe tegyem a dolgaimat – felelem, hangom elárul, amikor megnyalja és megszívja a nyakamon lévő bőrt.
- El kell lazulnod, bébi.
- Nem lehet, olyan sok tennivaló van.
- Segíthetek – lassan beszél, lassabban, mint általában. Fogása a csípőmön szorosabb lesz, amikor másik kezét a mellkasomra helyezi, hogy nyugodtan tartson. – Emlékszel arra, amikor kivertem neked a tükör előtt és megnézettem veled, ahogy elmész? – kérdezi.
- Igen – nyelek egyet.
- Az szórakoztató volt, nem? – dorombolja.
Forróság árasztja el a testemet szavaitól. Nem forróság. Tűz.
- Megmutathatom neked, hogyan érintsd meg magad úgy, ahogy én érek hozzád – szívja meg durván a bőrömet.
- Mm… ii? – akadok meg a szó felénél, mert már egy labdányi elektromossággá váltam.
- Akarod, hogy megmutassam?
A mocskos ötlet valahogy vonzóan hangzik, de túl megalázóan, hogy bevalljam.
- A hallgatásodat igennek veszem – feleli, aztán elengedi a csuklómat, de megfogja a kezemet. Én csendben maradok, idegesen ismételve a fejemben a szavait. Ez túl kínos, és nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.
Harry az ágyhoz vezet, majd gyengéden hátratol a puha matracon. Rám mászik, és szétterpeszti a lábamat. Segítek Harrynek levenni a melegítőnadrágomat, ő pedig egy csókot nyom a combom belsejére, mielőtt lecsúsztatja a bokszeremet.

Chapter 154

Helló! :)

Az előző részek izgalmai és eseményei után most végre jön a nyugalom, és Harry is elismeri a hibáit (ez nagy szó nála), ennyit mondhatok így előre. Kíváncsi vagyok a véleményeitekre :) Remélem, bírjátok még a suli fáradalmait, nemsokára itt a jó idő és a tavaszi szünet is, úgyhogy hajrá! :D ♥ Jövőhéten hozom az újat.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 154

 
Olyan érzés, mintha órák telnének el, mire Harry hazajön. Már lezuhanyoztam, feltakarítottam a konyhát és ötven oldalt olvastam a Moby Dick-ből a nook-omon. Az idő nagy része azzal telt el, hogy viselkedésének minden lehetőségén gondolkoztam, és azon, hogy mit fog mondani. Azt állítja, nem akarja, hogy elmenjek, szóval ez egy jó dolog. Igaz? Nagyon remélem. Az egész éjszaka egy homály, de emlékszem a kulcsfontosságú pontokra.
Harry túlságosan részeg volt, dühös és agresszív. Én okoztam ezt magamnak azzal, hogy irracionális voltam és megcsókoltam azt a srácot Harry előtt, de azt kívánom, bárcsak megértőbb lett volna ittas állapotommal. Viszont Harry és a megértés két olyan dolog, ami tipikusan nem jár együtt. Csak azt akarom, hogy megbocsásson, annyit fogok hason csúszni, amennyit csak kell.
Amikor meghallom a bejárati ajtó kattanását, azonnal megnyugszom. Minden, amit terveztem, hogy mondani fogok neki, eltűnik az agyamból, leteszem a nook-ot az asztalra és felülök a kanapén.
Amikor Harry átsétál az ajtón, szürke melegítő felsőt és a jellegzetes fekete farmerját viseli. Nem szokta elhagyni a házat semmiben, kivéve feketében és alkalmanként fehérben, szóval a kontraszt egy kicsit furcsa, de a melegítő felsőtől valahogy fiatalabbnak néz ki. Haja rendezetlen és el van húzva a homlokáról, szemei alatt pedig sötét karikák vannak. A kezében egy lámpa van, más, mint amit összetört tegnap este, de nagyon hasonló.
- Szia – feleli, majd nyelvét végighúzza az alsó ajkán, mielőtt ajakpiercingjét a fogai közé veszi.
- Szia – motyogom viszonzásul.
- Hogy… hogy aludtál? – kérdezi.
Felállok a kanapéról, miközben ő a konyha felé sétál.
- Jól… – hazudom.
- Az jó – mondja.
Nyilvánvaló, hogy mindketten nagyon finoman lépkedünk, félve, hogy a rossz dolgot mondjuk.
Harry a pultnál áll, én pedig a hűtő közelében maradok.
- Én, uhm… vettem egy új lámpát – biccent a kezében lévő lámpa felé, mielőtt leteszi azt a pultra.
- Szép – ideges vagyok, nagyon ideges.
- Nem volt olyanjuk, mint amilyen a miénk volt, de… – kezdi el.
- Annyira sajnálom – bököm ki, félbeszakítva őt.
- Én is… vagyis nagyjából.
- Nagyjából?
- Igen… úgy értem, sajnálom egy részét, de a legtöbbjét nem.
- Oké… – meg akarom kérni őt, hogy részletesen fejtse ki, de úgy döntök, hogy nem. – Nos, én sajnálom az egészet, annyira sajnálom. Nem úgy kellett volna történnie a tegnap estének – felelem.
- Az enyhe kifejezés.
- Szörnyű este volt. Hagynom kellett volna, hogy megmagyarázd, mielőtt megcsókoltam valakit, hülyeség és éretlenség volt tőlem.
- Igen, az volt. Nem kellett volna megmagyaráznom, neked kellett volna megbíznod bennem, nem pedig következtetésekbe ugranod – könyökeit maga mellé teszi a pulton, míg én az ujjaimmal babrálok, megpróbálva nem felpiszkálni a körmeim körül lévő bőrt.
- Tudom. Sajnálom.
- Hallottalak az első tíz alkalommal is, Lou.
- Meg fogsz bocsátani nekem? Arról beszéltél, hogy kirúgsz.
- Nem beszéltem arról, hogy kirúglak, csak azt mondtam, hogy a kapcsolatok nem működnek – von vállat.
Egy nagy részem imádkozott, hogy ne emlékezzen azokra a dolgokra, amiket tegnap este mondott. Lényegében azt mondta nekem, hogy a házasság hülyéknek való, és hogy egyedül kellene lennie.
- Mit mondasz?
- Csak ezt.
- Csak ezt mit? Azt hittem… – nem tudom, mit mondjak. Azt hittem, az új lámpa az ő módja volt a bocsánatkérésre, és hogy másként érezte ma reggel, mint tegnap este.
- Mit hittél?
- Hogy azért nem akartad, hogy elmenjek, mert akkor akarsz beszélni róla, amikor hazaérsz.
- Most beszélünk róla.
- Szóval mi, akkor nem akarsz már velem lenni? – nő egy gombóc a torkomban.
- Nem ezt mondom, gyere ide – feleli, széttárva karjait.
Csendben maradok, miközben átsétálok a kis konyhánkon és közelebb lépek hozzá. Harry türelmetlen lesz, és amikor elég közel érek, a mellkasához húz, karjait a derekam köré fonva. Fejem a mellkasán pihen, melegítő felsőjének puha pamutja még mindig hűvös a hideg téli levegőtől.
- Annyira hiányoztál – mondja a hajamba.
- Nem mentem sehova – válaszolom.
- De, igen. Amikor megcsókoltad azt a srácot, egy pillanatra elveszítettelek, az elég volt nekem. Ki nem állhattam, még egy másodpercre sem – húz közelebb.
- Nem veszítettél el, Harry. Elkövettem egy hibát, egy hibát, amit megígértem, hogy nem fogok megismételni.
- Kérlek… – kezdi el mondani, de kijavítja magát. – Ne tedd meg újra. Komolyan mondom – feleli helyette.
- Nem fogom – biztosítom őt, és komolyan is gondolom.
- Idehoztad Zaynt.
- Csak azért, mert otthagytál a bulin bármi mód nélkül, hogy hazajussak. Nem volt választásom – emlékeztetem őt.
Eddig még nem néztünk egymásra ez alatt a beszélgetés alatt, és ezt így is akarom tartani. Merész vagyok… illetve kissé merész azok nélkül a zöld szemek nélkül, amik az enyémekbe fúródnak.
- Tényleg nem adtál nekem más lehetőséget, Lou.
- Odakint vártam, azt hittem, hogy visszajössz – vallom be.
Gyengéden felemel a mellkasáról és kissé hátratart, hogy rám nézhessen. Olyan fáradtnak néz ki, tudom, hogy én is.
- Lehet, hogy rosszul kezeltem a dühömet, de nem tudtam, mi mást tehetnék – nézésének intenzitásától elmozdítom szemeimet az övéitől, és a padlóra bámulok. – Törődsz vele? – Harry hangja remeg, amikor felemeli az államat, hogy ránézzek.
- Mi?
- Zayn, törődsz vele?
Ezt nem mondhatja komolyan.
- Harry…
- Válaszolj.
- Nem úgy, ahogy feltételezed.
- Ez mit jelent? – Harry kezd ideges vagy mérges lenni, nem tudom megmondani. Talán mindkettő.
- Törődöm vele egy módon, egy baráti módon.
- Semmi több? – hangsúlya esedező, könyörög nekem, hogy biztosítsam róla, csak vele törődöm.
- Semmi több, téged szeretlek. Csak téged, és tudom, hogy valami nagy hülyeséget csináltam, de az dühből volt, és túl sokat ittam. Annak semmi köze ahhoz, hogy bárki más iránt lennének érzéseim.
- Az összes ember közül miért ő hozott haza?
- Ő volt az egyetlen, aki felajánlotta. Miért vagy vele olyan kemény? – kérdezem, és azonnal meg is bánom.
- Kemény vele? Ezt nem mondod komolyan.
- Nagyon kegyetlen voltál azzal, hogy megaláztad őt előttem.
Harry egy lépést tesz oldalra, így már nem állunk szemtől szembe. Megfordulok, hogy szemben legyek vele, ő pedig ujjaival beletúr rendezetlen hajába.
- Jobban tudhatta volna, minthogy idejön veled. Egyáltalán fel sem kellett volna ajánlania, hogy hazahoz, csak azt kapta, amit megérdemelt. Szerencséje van, hogy törött orr nélkül ment el innen.
- Megígérted, hogy kordában tartod a temperamentumodat – megpróbálok nem túllőni a célon, helyre akarom hozni, nem pedig mélyebbre ásni ezt a vitát.
- Azt tettem. Amíg meg nem csaltál és el nem jöttél a buliról Zaynnel. A szart is kiverhettem volna Zaynből tegnap este, és a pokolba is, elmehetnék most és megtehetném most – emeli fel a hangját.
- Tudom, hogy megtehetted volna, örülök, hogy nem tetted.
- Én nem, de örülök, hogy te örülsz.
- Nem akarok újra inni – mondom neki.
- Én sem, nem tudom, mi a fenét gondoltam tegnap este. Nem sokra emlékszem, de tudom, hogy szét volt verve a nappali.
- Nem szeretem, amikor olyan sokat iszol, nem vagy ugyanaz – érzem, hogy gyűlnek a könnyek, és megpróbálom lenyelni őket.
- Tudom… nem akartam odáig jutni. Csak annyira dühös voltam és… megbántott… meg voltam bántva. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam azon kívül, hogy megöljek valakit, az az volt, hogy igyak, úgyhogy lementem a Conner’s-be és megvettem a whiskyt. Nem akartam olyan sokat inni, de a fájdalom egyszerűen nem tűnt el, így folytattam – nem néz rám.
Legszívesebben lemennék a Conner’s-be és leordítanám az öreg nőt, amiért eladta az alkoholt Harrynek, de a huszonegyedik születésnapja pontosan mához egy hónapra lesz, és a tegnap esti kár már úgyis megvan.
- Féltél tőlem, láttam a szemeidben – feleli.
- Nem… nem féltem tőled. Tudom, hogy nem bántanál.
- Összerezzentél, emlékszem erre. A tegnap este nagy része homály, de erre olyan tisztán emlékszem, mint a nap.
- Csak váratlanul ért – mondom neki. Harry közelebb lép hozzám, majdnem összezárva a köztünk lévő összes távolságot.
Tudtam, hogy nem fog megütni engem, de annyira agresszívan viselkedett, és az alkohol olyan kimondhatatlan dolgokat csináltathat az emberekkel, amiket józanul soha nem tennének meg.
- Nem akarom, hogy valaha is… váratlanul érjen téged. Soha többé nem fogok úgy inni, esküszöm – teszi kezét az arcomhoz, majd mutatóujjával a halántékomat simogatja.
Semmit nem akarok mondani válaszul, ez az egész beszélgetés összezavaró és nagyon oda-vissza volt. Az egyik pillanatban azt érzem, hogy megbocsát nekem, de a következőben meg bizonytalan vagyok. Harry sokkal nyugodtabb hangon beszél, mint vártam, de a haragja éppen csak a felszín alatt van.
- Komolyan gondoltad azokat a dolgokat, amiket a házassággal kapcsolatban mondtál? – kérdezem tőle habozva, bizonytalanul, hogy akarom-e tudni a választ.
- Már tudod, hogy állok a házassággal kapcsolatban.
- Tudom, de extra… nem tudom… extrán ellene voltál – hangom nyafogásként jön ki, annak ellenére, mennyire közömbösen próbáltam hangzani.
- Ne beszéljünk erről. Beszéljünk arról, hogy mi lesz ezután – kezét elmozdítja arcomról az államhoz. – Nem akarok az a srác lenni, és határozottan nem akarok olyan lenni, mint az apám. Nem kellett volna olyan sokat innom, de neked sem volt igazad – feleli.
- Én… – kezdem el mondani, de Harry elcsendesít.
- Azonban én egy listányi szarságot csináltam… egy egész könyvnyi szarságot veled, és te mindig megbocsátasz nekem. Sokkal rosszabbakat tettem, mint te, így tartozom neked azzal, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hagyjam ezt és megbocsássak neked. Nem fair tőlem veled szemben, hogy olyan dolgokat várjak el tőled, amiket én nem tudok viszonozni. Tényleg nagyon sajnálom, Lou, mindent tegnap este. Egy kibaszott idióta voltam.
- Én is az voltam. Tudom, milyen érzés neked, ha más srácokkal vagyok, és nem kellett volna ezt ellened használnom haragból. Legközelebb megpróbálok gondolkozni, mielőtt cselekszem, sajnálom.
- Legközelebb? – jelenik meg egy kis mosoly Harry ajkain. Olyan gyorsan változik a hangulata.
- Akkor rendben vagyunk? – kérdezem.
- Ez nem csak rajtam múlik.
- Azt akarom, hogy rendben legyünk – létesítek vele szemkontaktust.
- Én is, bébi, én is – megkönnyebbültség áraszt el szavaitól, és még egyszer a mellkasához hajolok.
Tudom, hogy sok dolog szándékosan kimondatlan maradt, de egyelőre eleget oldottunk meg.
- Nem foglak még egyszer úgy nevezni – nyom egy csókot a fejem tetejére, mire a szívem megremeg.
- Köszönöm.
- Remélhetőleg a lámpa kompenzálja – hallom a humort a hangjában, és úgy döntök, belemegyek.
- Talán, ha ugyanazt a lámpát sikerült volna megvenned – mosolyodom el, ő pedig ugyanolyan szórakozottan néz le rám.
- Kitakarítottam az egész nappalit – mosolyodik el.
- Te voltál az, aki szétverte.
- Akkor is, tudod, hogy állok a takarítással – karjait szorosabban fonja össze körülöttem, megölelve.
- Én nem takarítottam volna fel azt a rendetlenséget, otthagytam volna – mondom neki.
- Nem, nem hagytad volna.
- De, igen.
- Az őrületbe kergetett volna, kizárt, hogy otthagytad volna – kuncog fel. Tudom, hogy igaza van, így csak vele nevetek. – Féltem, hogy nem leszel itt, amikor hazajövök – feleli Harry. Felnézek rá, ő pedig lenéz rám.
- Nem megyek sehova – mondom neki, és imádkozom, hogy igaz is legyen.
Harry beszéd helyett az enyémhez nyomja ajkait.

Chapter 153

Sziasztok! :)

A fejezetet olvasva két szó jutott az eszembe, amivel tökéletesen jellemezni lehet a történéseket benne. Érzelmi hullámvasút. Ezzel szerintem ti is egyet fogtok érteni, kíváncsi vagyok a véleményeitekre :) Azt hiszem, más mondanivalóm most nincs, nem húzom az időt, tudom, mennyire várjátok már a részt :D
Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 153

 
Harry elveszi a lámpát az asztalról, kitépve a zsinórt a falból, mielőtt a padlóhoz vágja. Miért az az első gondolata, hogy mindent összetör, amit lát?
- Hagyd abba! – ordítom. Nem fordul meg, hogy rám nézzen, mielőtt megfog egy vázát és a falhoz csapja. – Harry, az összes cuccunkat össze fogod törni! Kérlek, hagyd abba!
- Ez a te hibád, Louis! Kibaszottul megcsaltál! – kiabálja vissza, aztán megfog még egy vázát. A nappaliba rohanok, hogy csatlakozzak hozzá és elvegyem a tárgyat a kezéből, mielőtt összetörhetné.
- Tudom, hogy az! Sajnálom! Annyira sajnálom, Harry, kérlek, csak beszélj hozzám – könyörgök. Nem tudom már tovább visszatartani a könnyeimet. – Kérlek, Harry – sírok.
- Elbasztad, Louis, annyira nagyon! – ökle a falhoz csapódik.
Tudtam, hogy ez el fog jönni, és őszintén meg vagyok lepve, hogy ilyen sokáig tartott. Hálás vagyok, hogy úgy döntött, a falat üti meg, a tégla biztosan sokkal jobban tönkre tette volna a kezét.
- Csak hagyj békén, a rohadt életbe! Menj el! – járkál fel-alá, mielőtt mindkét kezét a falhoz üti, ezúttal nem találva el a felszínét, hála Istennek.
- Szeretlek – kotyogom ki, le kell őt nyugtatnom, de egyszerűen annyira részeg és ijesztő.
- Nem úgy viselkedsz! Megcsókoltál egy másik kibaszott srácot! Aztán a kurva házamba hozod Zaynt!
A szívem meginog Zayn nevének említésére. Harry megalázta őt.
- Tudom… sajnálom – küzdök az ösztönnel, hogy képmutatónak nevezzem őt. Igen, tudom, hogy amit tettem, az helytelen volt, nagyon helytelen, de én már megbocsátottam neki, amiért többször is megbántott.
- Tudod, milyen kibaszott őrültté, mennyire nagyon kibaszott dühössé válok, amikor bárki mással látlak, erre te mész és ezt a szart csinálod!
- Azt mondtam, hogy sajnálom, Harry… még mit…
Felborítja a széket, aztán ütögetés hallatszik az ajtón. Nagyszerű, most már a szomszédok is részt fognak venni ebben.
- Harry! Istenre esküszöm, ha bántod őt! – ez Zayn. Tényleg halálvágya van.
- Öt kurva másodperced van, hogy elmenj, Zayn, vagy Isten engem úgy segéljen, kibaszottul megöllek! – ordítja Harry. A nyakában lévő erek sötétlilává válnak, és egy szörnyeteghez kezd hasonlítani.
- Nem megyek el, nyisd ki az ajtót vagy hívom a zsarukat! – provokálja Zayn.
- Mondd neki, hogy menjen el most – utasítja Harry.
- Zayn… minden rendben. Csak menj, kérlek. Semmi gond. Majd holnap felhívlak.
Harry az ajtó felé indul, mire a kezembe fogom a pólóját.
- Nem fog felhívni, az időd pedig lejárt – figyelmezteti Harry, majd kihúzza magát szorításomból, és megfogja a kilincset.
- Ne, Harry, vagy ide fognak jönni a rendőrök – könyörgök neki. – Csak adj nekem két percet, ennyi és el fog menni – felelem.
- Alig ismered őt, ki a fasznak képzeli magát, hogy idejön és megpróbálja az istenverte megmentőt játszani?
- Egy perc, ennyi és el fog menni. Csak maradj itt, kivéve, ha azt akarod, hogy letartóztassanak.
- Egy perc – csattan fel. Utálom őt, amikor ilyen.
Amikor kinyitom az ajtót, Zayn a folyosón járkál.
- Nem kellene itt maradnod, ő egy kibaszott pszichopata – mondja. Becsukom az ajtót, és imádkozom, hogy Harry ezt nem hallotta meg.
- Nem, nem az.
- De igen, az, minden szart összezúz. Hallom.
- Ő mérges, részeg és mérges.
- Pontosan, kitudja, mire képes.
- Semmit nem csinálna velem.
- Ezt nem tudhatod – szemei tele vannak aggodalommal, de nem tetszik, ahogy Harryről beszél.
- Nagyra értékelem, hogy aggódsz értem, de jobban ismerem Harryt, mint bárki más, semmit nem fog tenni a kiabáláson és a dolgok összetörésén kívül. Kérlek, csak menj haza, tudom, hogy jó szándékaid vannak, de tényleg képesnek kell lennem lenyugtatni őt, és most nem segítesz ebben. Tényleg sajnálom, de kérlek, menj.
Szörnyen érzem magam, amiért azt mondom neki, hogy menjen el, főleg miután Harry olyan kegyetlen volt hozzá, de nem jó ötlet neki, hogy maradjon. Hallom Harry csizmáit a lépkedni a padlón, és még egyszer könyörgök Zaynnek.
- Rendben, elmegyek. Össze kell szednie magát. Mindkettőtöknek – feleli Zayn halkan.
- Tudom – értek vele egyet, aztán visszasétálok a lakásba.
- Elment? – kérdezi Harry.
- Igen, elment.
- Meg vagyok lepve, hogy nem mentél el vele.
- Hagyd abba.
- Elbasztad.
- Sajnálom, Harry, nem gondolkoztam tisztán – beszélek olyan gyengéden és lassan, amennyire csak tudok.
- A sajnálat nem törli ki a képet a fejemből. Ez minden, amit látok – túr bele a hajába. Felé sétálok, és közvetlenül elé állok. Whiskytől bűzlik.
- Akkor nézz rám, nézz rám – bátran az arcára teszem a kezeimet, kényszerítve őt, hogy egyenesen rám nézzen.
- Megcsókoltad őt, megcsókoltál valaki mást – hangja sokkal halkabb, mint másodpercekkel ezelőtt volt.
- Tudom, hogy megcsókoltam, és annyira sajnálom, Harry. Nem gondolkoztam. Tudod, mennyire irracionális tudok lenni.
- Ez nem mentség.
- Tudom, bébi, tudom – remélem, hogy ezek a szavak meglágyítják őt.
- Fájt – feleli, véreres szemei megenyhülnek.
Fáj a mellkasom, mert úgy hangzik, mint egy gyerek, egy magányos, szomorú gyerek. Nem tehetek róla, de elképzelem Harryt gyerekként, elrejtőzve, miközben a szülei az apja alkoholizmusán veszekednek.
- Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg.
- Jobban tudhattam volna, mint hogy barátom legyen, nem mintha valaha is akartam volna egyet, de ez az, ami akkor történik, amikor az emberek járnak… vagy összeházasodnak. Ez az a fajta szarság, amiért egyedül kell lennem. Nem akarok ezen keresztülmenni – húzódik el tőlem.
- Nem fog újra megtörténni, soha nem csinálok még egyszer semmi ilyesmit.
- Ez nem számít, Lou, az egyikünk fog. Ez az, amit az emberek csinálnak, amikor szeretik egymást. Megbántják egymást, aztán szakítanak vagy elválnak. Én nem akarom ezt nekünk, neked.
- Ez nem fog megtörténni velünk. Mi mások vagyunk.
- Ez mindenkivel megtörténik, nézd meg a szüleinket.
- A szüleink csak a rossz emberrel házasodtak össze, ennyi. Nézd meg Karent és az apukádat – megkönnyebbült vagyok, hogy Harry már sokkal nyugodtabb.
- Ők is el fognak válni.
- Nem, nem hiszem, hogy el fognak.
- Én igen. A házasság annyira elbaszott fogalom, hé, valamennyire kedvellek, szóval költözzünk össze és írjunk alá pár papírt, megígérve, hogy soha nem hagyjuk el a másikat, még akkor is, ha nem fogjuk hozzá tartani magunkat amúgy se. Miért tenné meg ezt bárki önként? Miért akarod lekötni magadat egy személyhez örökre?
Nem vagyok mentálisan felkészülve arra, hogy feldolgozzam azt, amit az előbb mondott nekem. Nem lát velem egy jövőt? Csak azért mondja ezt, mert részeg. Igaz?
- Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? Ez az, amit akarsz, hogy véget vessünk ennek most? – kérdezem, egyenesen a szemeibe nézve. Nem válaszol nekem. – Harry?
- Nem… baszki… nem, Louis. Szeretlek. Annyira kurvára szeretlek, de te… amit tettél, az annyira helytelen volt. Megfogtál minden egyes dolgot, amitől félek, és egy cselekedetben életre hívtad őket – szemei elkezdenek könnyezni, a mellkasom pedig beomlani.
- Tudom, hogy ezt tettem, szörnyen érzem magam, amiért megbántottalak.
- Valaki olyannal kellene lenned, mint Natalie.
- Senkivel sem akarok lenni, kivéve téged – törlöm meg a szemeimet.
- Félek, hogy majd fogsz.
- Félsz, hogy majd mit fogok? Elhagyni téged Natalie-ért?
- Nem pontosan érte, de valaki olyanért, mint ő.
- Nem fogom ezt tenni. Harry, téged szeretlek. Senki mást, téged szeretlek. Mindent szeretek veled kapcsolatban, kérlek, ne kételkedj magadban – fáj arra gondolni, hogy ő így érez.
- El tudnád nekem mondani őszintén, hogy nem azért kezdtél el velem találkozgatni, hogy feldühítsd anyukádat?
- Mi? – Harry válaszra vár. – Nem, persze hogy nem. Az anyámnak semmi köze hozzánk. Azért szerettem beléd, mert… nos, mert nem volt választásom. Nem tehettem róla, megpróbáltalak nem szeretni amiatt, hogy mit gondol majd anyám, de soha nem volt választásom. Mindig is szerettelek, akár akartalak szeretni, akár nem – mondom neki.
- Persze.
- Mit tehetek, hogy meglásd ezt?
Mindazok után, amiken keresztülmentem érte, hogy gondolhatja azt, hogy azért vagyok vele, mert ez egy mód lenne arra, hogy lázadjak az anyám ellen?
- Ne csókolj meg más srácokat talán.
- Tudom, hogy bizonytalan vagy, de tudnod kellene, hogy szeretlek. Az első naptól kezdve harcolok érted, az anyámmal, Natalie-val, mindenkivel.
- Bizonytalan? Én nem vagyok bizonytalan. Nem fogok ülni és hagyni, hogy játszanak velem, mint egy kibaszott bolonddal.
- Azon aggódsz, hogy játszanak veled? – kezdek mérges lenni.
Tudom, hogy amit csináltam, az helytelen, de Harry sokkal rosszabbat tett velem. Ő tényleg játszott velem, mint egy bolonddal, én pedig megbocsátottam neki.
- Ne kezd el ezt a szarságot velem – morogja.
- Már olyan hosszú utat tettünk meg, olyan sok mindenen mentünk keresztül, Harry. Ne engedd, hogy egy hiba elvegye ezt tőlünk – soha nem gondoltam, hogy én leszek az, aki bocsánatért könyörög.
- Te csináltad ezt, nem én.
- Ne legyél már ilyen hideg hozzám. Te is egy csomó dolgot tettél velem – csattanok fel.
A harag visszatér az arcába, aztán elviharzik tőlem.
- Tudod mit? Sok dolgot csináltam, de te megcsókoltál valakit pontosan előttem.
- Ó, úgy érted, mint az az este, amikor Molly az öledben volt és megcsókoltad előttem?
- Nem voltunk együtt akkor.
- Talán neked nem, de én azt hittem, hogy igen.
- Kurvára nem számít, Louis.
- Szóval akkor azt mondod, hogy nem fogod hagyni ezt?
- Nem tudom, hogy mit mondok, de kezdesz az idegeimre menni.
- Szerintem menned kéne aludni – ajánlom.
A megértés pillantásainak ellenére, ami megjelent az elmúlt pár percben, világos, hogy arra van beállítva az agya, hogy kegyetlen legyen.
- Szerintem nem kellene megmondanod nekem, hogy mit csináljak.
- Tudom, hogy dühös vagy és megbántott, de nem beszélhetsz így velem. Ez nem helyes és nem fogok beletörődni ebbe. Akár részeg vagy, akár nem.
- Nem vagyok megbántva – vet rám haragos pillantást.
Harry és az ő büszkesége.
- Az előbb mondtad, hogy igen.
- Nem, nem mondtam, ne mondd meg nekem, hogy én mit mondtam.
- Oké – adom be a derekam.
Kimerült vagyok, és nem akarom meghúzni a gránáton lévő fület, ami Harry. A kulcstartóhoz sétál, majd leveszi a kulcscsomóját, miközben elbotladozik, hogy megfogja a csizmáját.
- Mit csinálsz? – sietek oda hozzá.
- Elmegyek, minek néz ki?
- Nem mész el, már ittál. Sokat – a kulcsaiért nyúlok, de a zsebébe csúsztatja őket.
- Leszarom, több italra van szükségem.
- Nem! Nincs rá szükséged. Már eleget ittál, és összetörted az üveget – megpróbálok a zsebébe nyúlni, de megfogja a csuklómat, mint azt már számtalan alkalommal tette. Ezúttal ez más, mert annyira dühös, és egy másodpercre elkezdek aggódni.
- Engedj el – provokálom őt.
- Ne próbálj meg megállítani abban, hogy elmenjek, és elengedlek – ő nem enyhül, én pedig megpróbálok nem érintettnek tűnni.
- Harry… bántani fogsz.
Tekintete találkozik az enyémmel, aztán gyorsan elenged. Felemeli a kezét, mire összerezzenek, eltávolodva tőle. Kezét a hajához teszi, és szemeiben pánik villan fel.
- Azt hitted, hogy meg akarlak ütni? – majdnem suttogja, én pedig tovább hátrálok.
- Én… nem tudom, megijesztesz – tudtam, hogy nem fog bántani, de ez a legkönnyebb mód arra, hogy visszahozzam őt a valóságba.
- Tudnod kellene, hogy nem bántanálak. Még akkor sem, ha valószínűleg kellene – vet rám haragos pillantást.
- Ahhoz képest, hogy annyira utálod az apádat, tutira nincs semmi problémád azzal, hogy úgy viselkedj, mint ő – köpöm a szavakat.
- Baszd meg, egyáltalán nem vagyok olyan, mint ő! – kiabálja.
- De igen, olyan vagy! Seggrészegre ittad magad, és otthagytál a buliban! A nappaliban lévő dekorációnk felét összetörted, beleértve a kedvenc lámpámat! Úgy viselkedsz, mint ő… a régi ő.
- Igen, nos, te meg úgy viselkedsz, mint az anyád. Egy elkényeztetett, sznob kis ribanc – húzza gúnyos mosolyra a száját, mire eláll a lélegzetem.
- Ki vagy te? – kérdezem, és megrázom a fejemet.
Nem akarok többet hallani tőle, és tudom, hogy ha folytatjuk a vitatkozást, amíg ilyen részeg, az nem fog jól végződni. Megfordulok, hogy elsétáljak tőle. Tiszteletlenségét egy teljesen új szintre emelte.
- Louis… én… – kezdi el.
- Ne – köpöm a szavakat, aztán a folyosó felé indulok.
El tudom viselni a durva megjegyzéseit, el tudom viselni, hogy kiabál velem, mert a pokolba is, kellően rászolgáltam, de nem tetszik, ahogy ma este viselkedik, és mindkettőnknek szüksége van a távolságra, mielőtt az egyikünk valami még rosszabbat mond.
- Nem gondoltam komolyan – feleli, majd követ végig a folyosón.
Becsukom az ajtót, és bezárom magam mögött. Talán nem tudjuk ezt rendbe hozni. Talán ő túl dühös, én pedig túl irracionális vagyok, túlfeszítem a húrt nála, és ő is ugyanezt teszi velem.
Nem, ez nem igaz. Jók vagyunk egymásnak, mert hajtjuk egymást. Az összes veszekedés és köztünk lévő feszültség ellenére van szenvedély. Olyan sok szenvedély, hogy az majdnem megfullaszt, maga alá húz, és ő az egyetlen fény, az egyetlen, aki megment, függetlenül attól, hogy ha ő az, aki halálra ítél. Mindennél jobban szeretem őt, és ő is engem. Nem számít, milyen szörnyű dolgokat mondott ma este haragjában, tudom, hogy szeret. Olyan sokat változott értem, ő már nem ugyanaz, aki korábban volt. Kiöntötte a szívét azzal, hogy megírta nekem azt a levelet, és nem hibáztatható a ma esti veszekedésért.
- Lou, nyisd ki az ajtót – kopogtat Harry gyengéden a fán.
- Csak menj aludni, kérlek – sírom.
- A fenébe, Louis! Nyisd ki az ajtót most, sajnálom, oké? – kiabálja, aztán elkezdi verni az ajtót.
Imádkozva, hogy nem fog áttörni az ajtón, kényszerítem magamat, hogy felkeljek a padlóról, átsétálok a szekrényhez, hogy áttúrjam az alsó fiókomat. Amikor meglátom a papír fehérségét, megkönnyebbültség áraszt el, majd bemegyek a mosdóba, és becsukom az ajtót. Ahogy elkezdek olvasni, a dübörgés az ajtón elnyomódik, nem létezik többé. A mellkasomban lévő fájdalom feloldódik a fejfájásommal együtt. Semmi sem létezik, kivéve ezt a levelet, ezeket a tökéletes szavakat az én tökéletlen Harrymtől.
Újra és újra elolvasom, amíg a könnyeim el nem állnak a folyosóról jövő zajjal együtt. Kétségbeesetten remélem, hogy nem ment el, de nem fogok kimenni, hogy megtudjam. A szívem és a szemeim túl nehezek, le kell feküdnöm.
Magammal véve a levelemet, az ágyhoz vonszolom a testemet még mindig a ma esti ruháimat viselve. Végül elalszom, és Harryről álmodom, ahogy leírta azokat a szavakat egy üres lapra egy hotelszobában.

Amikor reggel felébredek, összehajtom a levelet és visszateszem az alsó fiókomba, mielőtt kinyitom a hálószobaajtót. Harry a folyosón alszik, összegömbölyödve a betonpadlón. Nem tudom, hogy fel kellene-e ébresztenem őt, így otthagyom, hogy kialudja részegségét.
Mire a délután elérkezik, átöltözöm, melegítőt és Harry egyik régi pólóját veszem fel. Veszekedés vagy sem, kiérdemeltem, hogy a rohadt ruháit hordjam. Az idegeim majdnem tönkremennek, miközben kisétálok a hálószobából. A folyosó üres, a nappaliban lévő rendetlenség pedig teljesen fel van takarítva. A pohárból egy darab üvegszilánk se maradt a padlón. A szobában citrom illat van, és a barna whisky már nincs szétfröccsenve a falon. Meg vagyok lepve, hogy Harry egyáltalán tudta, hol tároljuk a tisztítót.
- Harry? – szólítom, hangom rekedt a tegnap esti sok kiabálástól.
Nincs válasz.
Átsétálok a konyhaasztalhoz, amin egy kis papír van, kézírással rajta.
„Kérlek, ne menj el, hamarosan visszajövök.” Írta Harry.
Ezerkilónyi nyomás tűnik el a mellkasomról, majd készítek egy csésze kávét, és leülök az asztalhoz, hogy várjak a visszatérésére.

Chapter 152

Sziasztok! :)

Egy rettentő fárasztó, hosszú és szörnyű hét után végre valahára tudtam hozni a részt. Remélem nektek jobban telt a hetetek :) A fejezet... hát nem sok jó van benne, ennyit elárulhatok így előre. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. És most már nagyjából ilyen tájban tudom hozni az új részeket, csak délelőtt van egy órám, délután hazajövök, úgyhogy már nem jelentkezem olyan későn, mint az előző félévben. Persze azért néha előfordulhat, ennek a lehetőségét nem zárom ki, de nem lesz rendszeres.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 152

- Használhatom a telefonodat, hogy megpróbáljam felhívni őt? – kérdezem Zayntől.
Egyik kezét elmozdítja a kormányról, hogy a zsebébe nyúljon a telefonjáért. Csak körülbelül tíz percre vagyunk a lakástól, és kezdek pánikolni Harry reakciója miatt azon, hogy Zayn hoz haza. Folyamatosan arra próbálom kényszeríteni magamat, hogy kijózanodjak, de ez nem így működik. Jóval kevésbé vagyok ittas, mint egy órával ezelőtt voltam, de még mindig részeg vagyok.
- Tessék… baszki, lemerült – mondja, megnyomva a tetején lévő gombot, felfedve egy lemerült akkumulátor szimbólumát.
- Semmi gond – vonok vállat. Felhívni Harryt Zayn telefonjáról valószínűleg amúgy sem a legjobb ötlet, ami eszembe jutott. Nem olyan rossz, mint az, hogy megcsókoljak egy random srácot Harry előtt, de akkor sem jó ötlet.
- Mi van, ha nincs itt? – felelem.
- Van kulcsod, nem?
- Nincs… nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá.
- Ó… nos, ha nincs itt, akkor elvihetlek valahova máshova… vagy maradhatsz velem. Csak ma este… ha akarsz – ajánlja. Harry szó szerint meggyilkolná őt, ha megtalálna engem Zayn lakásában.
Amikor megérkezünk a lakáshoz, Zayn leparkolja az autót, én pedig átvizsgálom a parkolót Harry kocsiját keresve. A szokásos helyén van, hála Istennek. Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem lett volna itt. Zayn kiszáll velem az autóból, és ragaszkodik hozzá, hogy felkísérjen. Amennyire azt hiszem, hogy ez nem fog jól végződni, nem tudom, hogy képes vagyok-e felvinni magamat egyedül a lakásba ittas állapotomban.
A fene vigye el Harryt, amiért otthagyott a buliban.
A fene vigyen el engem, amiért egy megfontolás nélküli idióta vagyok.
A fene vigye el Zaynt, amiért ilyen édes és vakmerő, amikor nem kellene annak lennie.
A fene vigye el Washingtont, amiért ilyen rohadt hideg van itt.
Amikor elérjük a liftet, a fejem elkezd dübörögni a szívemmel együtt. Át kell vennem, hogy mit fogok mondani Harrynek, annyira mérges lesz rám, és ki kell gondolnom egy jó módot, hogy bocsánatot kérjek tőle a szex használata nélkül. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy én vagyok az, aki bármiért is bocsánatot kér, mert mindig ő az, aki elrontja, ez egyáltalán nem jó érzés, szörnyű érzés.
Végigsétálunk a folyosón, és nem tehetek róla, de olyan érzésem van, mintha arra készülnénk, hogy a pallón sétáljunk végig. Csak nem tudom, hogy vajon Zayn vagy én leszek-e az, aki lesüllyed a vízbe.
- Ez az – nyelek egyet, majd kopogok az ajtón.
Zayn pár lépéssel mögöttem áll, miközben arra várunk, hogy kinyíljon az ajtó. Ez egy szörnyű ötlet volt, egyszerűen a bulin kellett volna maradnom. Újra kopogok, ezúttal hangosabban. Mi van, ha nem nyitja ki? Mi van, ha elvitte az autómat és nincs is itt? Erre nem gondoltam.
- Ha nem nyitja ki, mehetek hozzád? – próbálom visszatartani a könnyeimet. Nem akarok Zaynnél maradni és még jobban magamra haragítani Harryt, de nem hagyott nekem más választási lehetőséget.
Mi van, ha nem bocsát meg? Nem tudok nélküle lenni. Egy érzelmi poklon mentem keresztül érte, szóval meg kell nekem bocsátania. Zayn keze megérinti a hátamat, és elkezd simogatni, hogy megnyugtasson. Nem sírhatok, nyugodtnak kell lennem, amikor kinyitja az ajtót… ha kinyitja.
- Persze – válaszolja végül Zayn.
- Harry! Kérlek, nyisd ki az ajtót – könyörgök csendesen, majd homlokomat az ajtónak döntöm. Nem akarok kiabálni és jelenetet rendezni hajnali kettőkor, a szomszédjainknak már valószínűleg így is elég problémája van a kiabálásunkkal. – Azt hiszem, nem fogja kinyitni – sóhajtok fel, aztán felegyenesedek.
Ahogy megfordulunk, hogy elsétáljunk, az ajtó kinyílik.
- Nos… nézd csak ki döntött úgy, hogy felbukkan itt – feleli Harry. Valami miatt a hangsúlyától kiráz a hideg. Amikor megfordulok, hogy szemben legyek vele, szemei véreresek, az arca pedig rózsaszín. – Zayn! Haver! Annyira örülök, hogy látlak – mossa össze a szavakat Harry. Részeg.
- Harry… te ittál? – gondolataim hirtelen kitisztulnak.
- Mi közöd hozzá? Neked új párod van.
- Harry… – nem tudok mit mondani neki.
Nyilvánvaló, hogy részeg. Az utolsó alkalom, amikor részegen láttam őt az az volt, amikor Liam felhívott, hogy menjek át Ken házába. Az apja történetével az ivással, és ahogy Anne annyira félelemmel teli volt amiatt, hogy Harry ismét elkezdett inni, a szívem elszorul.
- Köszönöm, hogy hazahoztál, szerintem most menned kéne – mondom udvariasan Zaynnek. Harry túl részeg ahhoz, hogy Zayn közelében legyen.
- Neeeem… – viszi túlzásba Harry. – Gyere be! Igyunk meg egy italt együtt! – fogja meg Harry Zayn karját, és áthúzza őt az ajtón.
- Nem, ez nem jó ötlet. Részeg vagy – tiltakozom.
- Semmi gond – mondja nekem Zayn. Majdnem mintha halálvágya lenne.
- Igen, Louis. Nyugodj le a picsába – botladozik el Harry a dohányzóasztalhoz, majd megfogja az üveg sötét italt, és a folyadékot egy pohárba tölti.
Kiabálni akarok vele, amiért így beszél velem, de nem találom a hangomat.
- Tessék, hozok másik poharat. Egyet neked is, Lou – beszél zavarosan Harry, aztán a konyhába sétál. Zayn leül a székre, én pedig helyet foglalok a kanapén.
- Nem hagylak itt egyedül vele, látod, milyen részeg. Azt hittem, hogy nem iszik már? – suttogja Zayn.
- Nem is… nem így. Ez az én hibám – teszem a fejemet kezeim közé.
Utálom, hogy Harry az miatt részeg, amit én csináltam. Azt akartam, hogy egy normális beszélgetésünk legyen, hogy mindenért bocsánatot kérhessek.
- Nem, nem az – biztosít engem Zayn.
- Ez a tiéd – ad át nekem Harry egy itallal félig tele lévő poharat.
- Nem akarok többet. Eleget ittam ma este – veszem el a kezéből a poharat, majd leteszem az asztalra.
- Ahogy gondolod, több marad nekem – mosolyog rám. Mosolya nem ugyanaz a mosoly, amit már megimádtam.
Őszintén egy kicsit meg vagyok rémülve. Tudom, hogy Harry soha nem bántana engem, fizikailag, de nem szeretem ezt az oldalát. Inkább kiabálna rám vagy beleverne a falba, minthogy itt üljön seggrészegen és ilyen nyugodt legyen. Túl nyugodt.
Zayn az ajkaihoz teszi az italát, és iszik egy kortyot.
- Ez éppen olyan, mint régen, nem? Tudod, mielőtt meg akartad dugni a fiúmat – feleli Harry, mire Zayn visszaköpi az italát a pohárba.
- Ez nem olyan. Te otthagytad őt, én meg hazahoztam – Zayn hangsúlya fenyegető.
- Nem csak a ma estéről beszélek, és te tudod ezt. Bár elég mérges vagyok, hogy magadra vállaltad azt, hogy hazahozod őt. Louis nagy fiú, tud magáról gondoskodni.
- Nem kellene neki magáról gondoskodnia – vág vissza Zayn.
- Ez nem rajtad múlik! – ordítja Harry, mire megugrom. – Bár azt kívánod, hogy rajtad múljon, nem? – vigyorodik el Harry.
Úgy érzem, mintha egy tűzharc közepén lennék, és meg akarok mozdulni, de a testem nem engedi. Rémülten nézem, ahogy az én Mr. Darcym átalakul nevetségesen részeggé.
- Nem – válaszolja Zayn.
Harry leül mellém, de csillogó szemeit Zaynen fókuszálva tartja. Lenézek az üveg alkoholra, és legalább a negyede hiányzik. Imádkozom, hogy Harry nem ma este fogyasztotta el az egészet, az elmúlt másfél órán beül.
- De, igen. Nem vagyok hülye. Akarod őt, Molly mindent elmesélt nekem, amit korábban mondtál.
- Hagyjuk, Harry – morogja Zayn, csak ösztökélve Harryt.
- Ó, Louis olyan szép, Louis olyan édes! Louis túl jó Harrynek! Louis-nak velem kellene lennie! – utánozza őt Harry.
Mi?
- Kussolj, Harry – Zayn elkerüli azt, hogy rám nézzen.
- Hallod, babe, Zayn azt gondolta, hogy tényleg megkaphat téged – nevet fel Harry.
- Hagyd abba, Harry – állok fel a kanapéról.
Zayn megalázottnak néz ki. Nem kellett volna beleegyeznem, hogy hazahozzon. Tényleg ezeket a dolgokat mondta rólam? Azt feltételeztem, hogy a fogadás miatt viselkedett úgy velem, de most már nem vagyok benne olyan biztos.
- Nézz rá, fogadok, hogy arra gondolsz most… nem? – gúnyolódik Harry. Zayn haragos pillantást vet Harryre, majd poharát az asztalra teszi. – Soha nem kapod őt meg, Zayn, szóval add fel. Soha senki nem fogja őt megkapni, kivéve engem, én vagyok az egyetlen, aki valaha is meg fogja őt dugni. Az egyetlen, aki tudni fogja, milyen jó érzés, hogy…
- Hagyd abba! – kiabálom. – Mi a fene bajod van?! – teszem hozzá.
- Semmi, csak elmondom neki, hogy van ez – válaszolja Harry.
- Kegyetlen vagy – felelem.
- És?
- Tényleg azt hiszem, hogy menned kellene – mondom Zaynnek. Zayn Harryre néz, aztán vissza rám. – Semmi gond – biztosítom őt. Nem tudom, mi fog történni, de tudom, hogy az nem lesz olyan rossz, mint ami akkor történne, ha Zayn itt marad. – Kérlek – könyörgök, mire Zayn bólint.
- Hallottad őt, menj a picsába. De azért ne legyél túl szomorú, Louis engem sem akar. Ő azokat a jóvágású szépfiúkat kedveli – iszik Harry még egy kortyot.
A szívem még jobban elszorul, és tudom, hogy hosszú éjszakám lesz. Nem tudom, hogy félnem kellene-e, de nem félek. Vagyis… egy kicsit, de nem megyek el.
- Kifelé – ismétli meg Harry, Zayn pedig az ajtó felé indul. Amint Zayn nincs többé a lakásban, Harry bezárja az ajtót, aztán felém fordul. – Szerencséd van, hogy nem vertem szarrá őt, amiért idehozott téged. Tudod ezt, ugye? – kérdezi.
- Igen – értek egyet. A vele való vitatkozás nem tűnik jó ötletnek.
- Miért jöttél egyáltalán ide?
- Itt lakom.
- Nem sokáig – tölt több alkoholt a poharába.
- Mi? – a levegő elhagyja a tüdőmet.
- Rosszabbodik a hallásod az ítélőképességeddel együtt? – gúnyolódik.
- Ki fogsz rúgni?
- Nem, magadtól fogsz végül elmenni.
- Nem, nem fogok.
- Talán az új szerelmednek van szobája a lakásában. Jól néztek ki együtt – a gyűlölködő mód, ahogy beszél hozzám, visszavisz a kapcsolatunk kezdetéhez, és ez nem tetszik.
- Harry, kérlek, ne mondj ilyen dolgokat. Nem is ismerem őt, és sajnálom, amit tettem.
- Azt mondok, amit akarok, éppen ahogy te kibaszottul azt teszel, amit akarsz.
- Hibáztam, sajnálom. Olyan részeg voltam, és tényleg azt hittem, hogy történt valami közted és a között a lány között, nem tudtam, mit gondoljak. Annyira sajnálom, soha nem bántanálak szándékosan – felelem, de meg tudom mondani, hogy nem figyel rám.
- Miért beszélsz még mindig? – csattan fel. Felsóhajtok, és megharapom az arcomat. Ne sírj. Ne sírj.
- Megyek aludni, és majd beszélhetünk akkor, amikor nem vagy ennyire részeg.
Harry nem mond semmit, még csak rám sem néz, így leveszem a cipőmet, aztán a hálószobába sétálok. Amint becsuknám az ajtót, hallom összetörni a poharat. Amikor a nappaliba sietek, a fal nedves, a pohár pedig darabokban van szétszóródva a padlón. Tehetetlenül figyelem, ahogy Harry megfogja a másik két poharat és a falhoz vágja őket. Kortyol még egy utolsó nagyot az üvegből, majd minden erejét felhasználja, hogy a falhoz csapja összetörve a félig tele lévő üveget.

Chapter 151

Helló! :)

Hát ez aztán őrületes fejezet lett, ennyit mondhatok így, az átolvasása után. Hatalmas veszekedés, bonyodalom a köbön és ez csak rosszabb lesz. Na, jó pozitívra sikerült ezt a részt beharangoznom, azért remélem, nem veszítettétek el a reményt teljesen a happy end-et illetően :D Kíváncsi leszek a véleményeitekre, és a vége most talán nem annyira függő, mint az előzőnél. Jövőhét pénteken pedig hozom a következőt.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 151

 
Harry szemszöge
- Én sosem csókolózom és mondom el – mosolyodik el Jamie.
- Kösz… – abbahagyom a beszédet, amikor meglátom a piros cipők villanását. Szemei tágra nyíltak, alsó ajka pedig remeg. Baszki, biztosan meghallott. Louis lesiet a lépcsőn. – Louis! Várj! – kiabálok utána. Olyan valakihez képest, aki annyira részeg, mint ő, tényleg lerepül a lépcsőfokokon. Miért kell neki mindig elfutnia tőlem? – Lou! – kiáltom ismét, ellökve az embereket az utamból.
Végre, amikor néhány lépésnyire vagyok tőle, olyat tesz, amitől majdnem letérdelek. A szőke seggfej korábbról, aki végignézte őt, füttyent egyet, ahogy Louis elsiet mellette, megállítva őt léptében. Louis elvigyorodik, majd belemarkol a srác pólójába. Mi a faszt csinál? Meg fogja…
Louis megválaszolja a gondolataimat azzal, hogy rám néz, mielőtt ajkait a srácéhoz nyomja. Gyorsan pislogok megkísérelve, hogy eltüntessem ezt, gyorsan pislogok. Ez nem történik meg. Ezt nem tenné meg, az én Louis-m nem, nem számít, mennyire dühös.
A szőke nyilvánvalóan meglepődött Louis hirtelen vonzalmán, de gyorsan összeszedi magát és karjait Louis dereka köré fonja. Louis szája kinyílik, és egyik kezét a srác hajába teszi, meghúzva azt. Nem tudom feldolgozni azt, hogy mi történik most valójában.
- Harry! Hagyd abba!!! – ordítja Louis. Abbahagyni mit? Amikor ismét pislogok, a szőkén vagyok és az ajkai megsérültek. Máris megütöttem őt? – Kérlek, Harry! – kiáltja megint Louis.
Sietve lemászom a szőkéről, mielőtt mindenki körénk gyűlik.
- Mi a fasz? – nyög fel a szőke.
Meg akarom ütni a kibaszott fejét, de már próbálom fegyelmezni magamat. Louis-nak is kurvára ezt kellett csinálnia, azt okozva ezzel, hogy mindent elrontsak, amin eddig dolgoztam. Az ajtó felé indulok nem törődve azzal, hogy megnézzem, Louis követ-e.
- Miért ütötted őt meg? – szólal meg a hangja mögülem, miközben az autómhoz érek.
- Mit gondolsz, miért, Louis? Talán mert az előbb néztem végig, ahogy kibaszottul smárolsz vele! – kiabálok rá.
Majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés, ez az adrenalin löket és az ismerős csípés az ujjperceimen. Csak egyszer ütöttem… azt hiszem legalábbis… szóval ez nem olyan rossz, többet akarok.
- Miért érdekel? Megcsókoltad azt a lányt! Valószínűleg több is volt, mint egy csók! Hogy tehetted ezt? – kezd el sírni.
- Nem! Kibaszottul nem sírhatsz, Louis. Az előbb csókoltál meg valakit pontosan előttem! – a kezem összekapcsolódik az autóm motorháztetejével.
- Te rosszabbat csináltál! Hallottam, hogy azt mondtad a lánynak, maradjon csendben rólatok Tessa szobájában!
- Azt sem tudod, hogy miről beszélsz! Kurvára nem csókoltam meg senkit!
- De, igen! Azt mondta, hogy nem csókolózik és mondja el! – ordítja, integetve a karjával, mint egy idióta. Baszki, Louis dühítő.
- Az egy kibaszott szófordulat, úgy értette, hogy nem fog mondani senkinek semmit arról, amiről beszéltünk, vagy arról, hogy füveztünk! – kiabálom.
- Füveztél? – tátja el a száját.
- Nem, én tulajdonképpen nem, de ki nem szarja le! Az előbb kurvára megcsaltál! – húzom a saját hajamat.
- Miért hagytál ott, hogy vele lógj, aztán mondtad neki, hogy ne mondjon semmit, ennek nincs semmi értelme!
- Ő Dan testvére! Azért mondtam neki, hogy ne mondjon semmit, mert megpróbáltam bocsánatot kérni azért, amit tettem vele. El akartam mondani neked holnap, amikor nem vagy ilyen kibaszott harcias! Mindannyian a szobában voltunk, én, ő, Tessa és Niall. Ők elszívtak egy jointot, és amikor elmentek, megkértem Jamie-t, hogy maradjon, mert meg akartam próbálni, hogy rendbe hozzam a szarságokat vele, miattad. Kurvára nem csalnálak meg, ezt tudnod kellene!
Louis nem jut szóhoz. Átkozottul az. Kibaszottul nincs igaza, én pedig kibaszottul dühös vagyok.
- Nos… – kezdi el.
- Nos mi? Te tévedsz, nem én. Nem adtál nekem esélyt, hogy megmagyarázzam, helyette úgy viselkedtél, mint egy gyerek. Egy megfontolás nélküli kisgyerek! – ordítom, újra megütve a motorháztetőt. Louis megugrik a zajtól, de leszarom.
Egyszerűen csak vissza kellene mennem be, megkeresni a szőkét és befejezni azt, amit elkezdtem. A kocsimat való ütögetés nem adja meg ugyanazt az elégedettséget.
- Nem vagyok gyerek! Azt hittem, hogy csináltál vele valamit! – kiabál vissza.
- Nos, nem csináltam! Mindazok után, amiken keresztülmentem, hogy rávegyelek, maradj velem, gondolod, hogy megcsalnálak egy random csajjal egy bulin, vagy a pokolba is, bárkivel?
- Nem tudtam, hogy mit gondoljak – dobja a kezeit ismét a levegőbe.
- Nos, akkor ez rajtad áll. Nem tudom, mi a fenét csinálhatnék még, hogy megláttassam veled, hogy szeretlek – túrok bele ujjaimmal a hajamba.
Megcsókolt valakit, megcsókolt egy másik srácot pontosan előttem. Ez rosszabb érzés, mint amikor elhagyott, akkor legalább hibáztathattam magamat.
- Mit kellett volna gondolnom? Ahogy azt mondta, olyan volt, mintha valami mást csináltatok volna – feleli, meleg lehelete füstfelhőt képez a hideg levegőben.
- Egyszerűen meg kellett volna kérdezned tőlem ahelyett, hogy elrohansz, mint ahogy mindig teszed!
- Nos, talán, ha nem lennék hozzászokva ahhoz, hogy titkolózol előttem, ez nem lett volna probléma! – kiabálja.
- Hihetetlen vagy. Őszintén rád sem tudok nézni most – mondom és komolyan is gondolom. Annak a képe, ahogy a szőkét csókolja, újra és újra lejátszódik a fejemben.
- Sajnálom, hogy megcsókoltam őt, ez nem olyan nagy dolog – sóhajt fel.
- Viccelsz, ugye? Kérlek, mondd, hogy igen, mert ha én lettem volna az, aki ezt teszi, te valószínűleg szóba sem állnál velem! De én felejtsem el, mivel ez Louis hercegnő, ez rendben van! Nem baj! – gúnyolódok.
- Louis hercegnő? Tényleg, Harry?
- Igen, tényleg! Megcsaltál, pontosan előttem! Idehoztalak, hogy tudd, mennyire törődök veled, azt akartam, hogy tudd, nem érdekel, mit gondol rólunk bárki is. Azt akartam, hogy a lehető legjobb éjszakád legyen, erre te ezt a szarságot csinálod!
- Harry… én…
- Nem! Nem fejeztem be. Úgy viselkedsz, mintha ez nem lenne olyan nagy dolog! Ez egy hatalmas dolog nekem. Látni más férfi ajkait a tieden… az… El sem tudom magyarázni, hogy ettől mennyire beteg vagyok.
- Azt mondtam…
- Ne szakíts már félbe most az egyszer az istenverte életedben! – ordítom. – Tudod mit… rendben van. Visszamehetsz oda, és megkérheted az új párodat, hogy vigyen haza – csattanok fel, majd kinyitom a kocsiajtót.
- Az új páromat? Nevetséges vagy.
- Igen… ő pont a te eseted is, borzasztó nagyon úgy néz ki, mint Natalie. Talán ezért is tetted meg mindenek előtt. Hiányzik Natalie, ugye?
- Mi? Mi köze van ehhez Natalie-nak? És egyértelműen nincs esetem, bár talán kellene, hogy legyen – morogja, felém mutatva.
- Baszd meg – köpöm a szavakat, aztán beszállok az autóba, beindítva azt, és otthagyva Louis-t a hidegben állva.
Amikor a stop táblához érek, nem tehetek róla, de újra és újra megütöm a kormányt. Ha Louis nem hív fel egy órán belül, tudom, hogy valaki mással ment haza.

Louis szemszöge
Tíz perccel később még mindig a járdán állok. A lábaim és karjaim elzsibbadtak, és reszketek. Harry bármelyik percben vissza fog jönni, kizárt, hogy ténylegesen itt hagy, egyedül. Részegen és egyedül.
Amikor fel akarom őt hívni, eszembe jut, hogy nála van a telefonom. Nagyszerű.
Mi a fenét gondoltam? Nem gondolkoztam, ez a probléma. Olyan jók voltunk, és még csak meg sem próbáltam megadni neki annak az esélyét, hogy kételkedjek. Helyette megcsókoltam valakit. Az emléktől a járdára akarok hányni.
Miért nem jött még vissza?
Be kell mennem, túl hideg van idekint és akarok egy másik italt, a bizsergető érzésem kezd elmúlni, és nem vagyok rá kész, hogy szembenézzek a valósággal. Amikor beérek, egyenesen a konyha felé indulok, majd töltök magamnak egy italt. Ez az, amiért nem kellene innom, nincs józan eszem, amikor részeg vagyok. Olyan szórakoztató este volt eddig, annak a fényes hajú ribancnak meg tönkre kellett tennie. Nem, Louis, te tetted tönkre. Emlékeztet a tudatalattim. Túl részeg vagyok a véleményéhez.
Lefektetem a fejemet a pultra, aztán megpróbálom rendezni a gondolataimat. Azt ismételgette Harry, hogy megcsaltam őt, technikailag azt hiszem, igen, de nem akartam. Annyira mérges voltam, annyira részeg és mérges, hogy csak azt akartam, érezze azt, amit én éreztem. Azonnal a legrosszabbat feltételeztem róla, és egy hatalmas hibát követtem el.
- Louis? – szólal meg mögülem Zayn hangja.
- Szia – nyögök fel, majd felemelem a fejemet a hűvös pultról, és megfordulok, hogy szemben legyek vele.
- Uhm… mit csinálsz? – nevet fel félig.
- Én… valójában nem igazán tudom – próbálok meg elmosolyodni.
- Ó… nos, jól vagy? – kérdezi.
- Igen… jól vagyok – hazudom.
- Hol van Harry?
- Elment.
- Elment? Elment a buliról?
- Igen – iszom egy kortyot a poharamból.
- Nélküled?
- Ja.
- Miért?
- Mert egy idióta vagyok – válaszolok őszintén.
- Ezt kétlem – mosolyodik el.
- Nem, tényleg, ezúttal igen.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem, nem igazán – sóhajtok fel.
- Oké… nos, akkor egyedül hagylak – feleli, aztán kezd elsétálni.
- Nem, nem akarom, hogy egyedül hagyj, csak nem akarok beszélni róla – próbálok meg elmosolyodni. Harry bármelyik percben itt lesz és felvesz.
- Oké, rendben. Ennek nem kellene ilyen bonyolultnak lennie, tudod?
- Mi? – kérdezem tőle, majd követem őt leülni a konyhában lévő kártyázó asztalhoz.