Chapter 165

Sziasztok! :)

Először is köszönöm, hogy drukkoltatok a héten, az 5-ből 4 zh-m jó lett, azt az egyet meg majd megoldom vizsgaidőszakban :D A végzősökre is gondoltam a héten, remélem az e heti érettségik is jól mentek :) És akkor a fejezet. Hát... nem is tudok róla mit mondani. A végére elromlik, és már nem is nagyon fog ez javulni, ennyit mondhatok. Kíváncsi leszek a véleményeitekre, mint mindig. Az új olvasókat pedig köszönöm köreinkben :) ♥

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 165

 
- Az a srác… a színpadon… a te vallástanárod? – kérdezi tőlem Harry, annak ellenére, hogy Tristan az előbb mondta el neki.
- Igen – fejezem be az italomat, majd elkezdek körülnézni az asztalon egy másikért.
- Egy bandában van? Milyen kibaszott béna – dől Harry hátra a székén és a szemét forgatja, a faasztalon dobolva az ujjaival.
- Elég jók, tényleg – szólal meg Niall, egyértelműen tesztelve Harry türelmét ma este.
- Milyen furcsa, hogy idejöttél, ő meg itt lép fel? Micsoda véletlen! – mondja nekem Liam. Ja, véletlen.
- Megkért, hogy jöjjek el, hogy hozzak el pár barátot – magyarázom meg, még mindig nem nézve Harryre.
Ez az egész dolog egyáltalán nem olyan nagy ügy, de Harryvel minden nagy ügy.
- Kér valaki másikat? – kérdezi Niall, feltartva egy újabb korsó sört.
- Ó – úgy húzza fel Liam az orrát, hogy pontosan tudom, mit gondol.
- Sehová sem kellene meghívnia téged, ő egy tanár – ráncolja a homlokát Harry, nyilvánvalóan bosszús amiatt, hogy ki lett zárva a lakásból, és talán, hogy Zayn itt van.
- Ez nem olyan. Ő egy kedves srác, Harry – felelem csendesen.
- Te azt hiszed, hogy mindenki kedves, Lou, naiv vagy.
- Ő egy egyetemi tanár, hihetetlenül amatőr lenne, ha bármi is több lenne ezzel kapcsolatban. Ez csak egy műsor. Ennyi.
- Persze, Louis – mondja nyers hangon Harry.
- Mindenesetre… élvezzük a zenét – feleli Zayn Harryre nézve.
A kezem azonnal Harry combján pihen meg arra törekedve, hogy a feszültség egy részét eltüntessem, a levegő tele van vele, a fejem pedig elkezd szédülni az alkoholtól. Harry haragos pillantást vet Zaynre néhány másodpercre, de nem mond semmit.
- Tíz perc múlva visszajövünk! – jelenti be Soto professzor a mikrofonon keresztül.
- Valószínűleg meg kell próbálnia megtanulni, hogyan kell ténylegesen énekelni – morogja Harry az orra alatt.
- Milyen volt a meccs? – kérdezem tőle és Liamtől.
A meccs biztosan nem ment túl rosszul, mivel Liam velem szemben ül. Még mindig furcsa, hogy Liam itt van velünk, nem tudom, miért hozta őt Harry, de örülök, hogy megtette. Bárcsak gyakrabban lóghatna velünk.
- Nagyszerű volt, nyertünk – ragyogja Liam, aztán felköhög. – Utálom a cigarettát – panaszkodik, mire egyetértően bólintok.
- Hiányoztál – hajolok Harry vállához, úgy tűnik, kissé ellazul.
- Már igen? – kérdezi bátortalanul, egy mosoly lassan az arcára kúszik.
- Igen, hiányoztál – felelem, majd érzem a kezét az enyémen megpihenni a lábán.
- Mennyit ittál már? – kérdezi.
- Ne már megint – forgatom a szememet játékosan, és egy nagy kortyot iszom a poharamból.
- Csak kérdezem – ajkai veszélyesen közel vannak a fülemhez, elég közel ahhoz, hogy kirázzon a hideg.
- Nem tudom megmondani, hogy milyen hangulatban vagy – mondom úgy, hogy csak ő hallhasson engem.
- Én sem. Dühös vagyok, hogy meghívott ide a tanárod, és dühös vagyok, hogy ő itt van – feleli, tudom, hogy Zaynre utal. – De hiányoztál, és most már itt vagyok.
- Oké – mondom, örülök, hogy úgy tűnik, ma este nem akar verekedést kezdeni. Még.
- Billiárdoznunk kellene – javasolja Steph, a sornyi biliárdasztal felé bólintva, amik néhány lépésre vannak.
- Igen! Nagyszerű ötlet – feleli Tristan.
- Harry, Louis, benne vagytok? Két asztal van – mondja Niall.
- Igen, én játszok – áll fel Harry.
- Én nem játszom… – mondom neki. Még soha nem biliárdoztam, és szörnyű vagyok mindenben, ami versenyzést foglal magában, kivéve, ha az tudományos, persze. – Majd Liammel ülök – mosolyodom el. Amúgy sem tetszik az ötlet, hogy itt hagyjam Liamet egyedül ülni, nem mintha nem tudna vigyázni magára, de szét fogja unni az agyát, ez valószínűleg már meg is történt.
Harry a biliárdasztalok felé néz, aztán vissza rám, mintha felmérné a távolságot, mielőtt bólint és követi Niallt. Reméltem, hogy megcsókol, de nem igazán vártam tőle, így csak kissé vagyok csalódott, amikor nem teszi meg.
- Szóval milyen volt a meccs igazából? – kérdezem Liamtől, amikor Harry már nincs hallótávolságon belül.
- Jó volt. Viselkedett – nevet fel Liam.
- Harry? Most tudom, hogy hazudsz – ugratom őt, és csatlakozom hozzá a nevetésben. – Kérsz egy italt vagy valamit? – kérdezem tőle.
- Nem, de azért köszi – tapogatja meg a zsebét, mielőtt előveszi a telefonját. – Szia, babe – amint felveszi a telefonját, ismét elkezdődik a zene. – Várj – mondja, eltakarva a hangszórót. – Danielle az, és kissé késő van… szerintem elindulok haza, kivéve, ha szükséged van arra, hogy maradjak? – kérdezi Liam.
Átpillantok Harryre, aki Niallel biliárdozik mosolyogva és lehajolva, mivel ő következik.
- Nem, menj csak. Örülök, hogy eljöttél. Többet kellene velünk lógnod – mosolyodom el.
- Ebben én nem vagyok olyan biztos – kuncog fel, aztán elköszön.
Miután Liam eltűnik, eszembe jut, hogy itt maradtam Zaynnel és Rebeccával. El akarok menni, hogy Harry mellett álljak, miközben játszik, de az italomat is be akarom fejezni és élvezni a zenét.
A második lehetőséget választom, és újra megtöltöm a poharamat. Az ivás soha nem alakul jól nekem, de már elkezdtem, Harry pedig úgy tűnik, hogy ismét jó… vagyis valamelyest jó hangulatban van.
- Te és Harry mióta vagytok együtt? – hallatszik át a zenén Rebecca hangja.
- Körülbelül négy hónapja – mondom neki, inkább azt az időpontot választva, amikor elkezdtük… ezt az akármit, amit kezdetben csináltunk.
- Wow, az hosszú idő! – mosolyodik el tökéletes mosolyával.
- Nem igazán – felelem, Natalie és én sokkal tovább voltunk együtt.
- Olyan cukik vagytok! – visítja, fejét Zayn vállán pihentetve.
- Igen… ti is – mondom neki. Zayn szemei találkoznak az enyémekkel, de elnézek. – Mióta találkozgattok egymással?
- Csak egy hete körülbelül.
- Az jó… – nem tudom, mit mondhatnék még, így megfogom a poharamat, és iszom egy kortyot.
- Nagyon klassz, hogy ti még mindig barátok vagytok, a legtöbb ex utálja egymást – néz fel Zaynre Rebecca.
- Kik? –kérdezem.
- Ti ketten – mutat Zaynre és rám.
- Ó… nem! Mi nem… mi nem… – keresgélem a szavakat.
- Mi csak barátok vagyunk – mondja neki Zayn.
- Tényleg? Bocsánat! Csak azt hittem, hogy jártatok vagy valami. Úgy tűnik – von vállat Rebecca.
- Nem, nem jártunk – feleli ismét Zayn.
Miért gondolná azt, hogy Zayn és én jártunk? Egész este alig beszéltünk.
- Mindjárt visszajövök – mondom nekik, aztán felkelek az asztaltól, hogy a mosdóba menjek. Az összes sör egyenesen a húgyhólyagomba ment, és őszintén, nem akarok tovább Rebeccával beszélni.
Kihasználom az időmet a mosdóban, megmosva a kezeimet és az arcomat. Szemeim kissé véreresek az ivástól, de összességében nem nézek ki túl rosszul. Nem olyan jól, mit Rebecca, de nem rosszul. Amikor visszasétálok a sötét folyosóra, majdnem belefutok valakibe. A koponyás tapasz a bőrkabát ujján pontosan a tudtomra adja, hogy ki az.
- Jól vagy? – kérdezi tőlem Zayn. Teszek pár lépést hátra, mielőtt válaszolok.
- Igen, jól vagyok – felelem.
- Másnak… tűnsz? – húzza fel a szemöldökét.
- Nem, csak kissé részeg vagyok. Miért nem mész csak vissza Rebeccához? – csattanok fel, aztán eltakarom a számat. Miért mondtam ezt?
- Mi a baj Rebeccával? – kérdezi, keresztbe téve a karjait.
- Semmi…
- Miért nem kedveled őt?
- Soha nem mondtam, hogy nem kedvelem őt – védekezem.
- Egész este goromba voltál hozzá.
- Nem szándékosan. Csak… csak mérges voltam Harryre, és rajta töltöttem ki.
- Ó… azt hittem… Mindegy – túr bele ujjaival a hajába, amitől feláll az eleje. Úgy néz ki, mint egy modell. Az agyam rám kiabál, hogy ne beszéljek a számmal, de nem jár sikerrel.
- Mit hittél? – kérdezem.
- Nem tudom… talán azt, hogy azért nem kedveled őt, mert ő tudod, velem van itt? – zavarban van, de a szemeiből meg tudom mondani, hogy már ő is ivott.
- Nem, természetesen nem! – hangom sokkal magasabban jön ki, mint akartam. – Úgy értem, nem. Nem ezért.
- Persze… Nem tudom, miért mondtam ezt – feleli.
- Mi tart ilyen sokáig? – ugrom meg Harry hangjától.
- Semmi – válaszolja Zayn, majd besétál a férfimosdóba.
- Mi a fene volt ez? – kérdezi Harry, amikor odaérek hozzá.
- Semmi, a randijáról beszélt – mondom neki.
- Mi van vele?
- Csak róla, befejezted a játékot? – kérdezem, hogy témát váltsak.
- Nem, csak megnéztelek. Liam akkor elment?
- Igen, Danielle felhívta őt.
- Liam annyira irányítható a barátnője által – feleli Harry.
- És? Ez nem rossz dolog – türelmem kezd elfogyni, köszönhetően az alkoholnak.
- De igen, az, a legrosszabb igazából. Menjünk, hogy befejezhessem a játékot. Ne tűnj el megint, kérlek.
- Nem tűntem el. A mosdóba mentem – éppen mielőtt elkezdeném mondani neki, hogy ne legyen már ilyen rohadtul főnökösködő, kezemet az övébe veszi, és visszavezet a biliárdasztalokhoz. Harry nyer Niall ellen, Steph és Tristan pedig a másik asztalnak dőlve smárolnak, így feltételezem, az ő játékuk sosem fejeződött be. Zayn Rebeccával ül, karjával a lány körül, ahogy Rebecca a fülébe beszél.
A The Reckless Few előadja az utolsó dalukat, majd a teremben mindenki tapsol, kivéve Harryt persze. Be kell vallanom, nagyon le voltam nyűgözve.
- Köszönjük mindenkinek, hogy eljöttetek! – szólal meg Soto professzor, aztán lejön a színpadról. Figyelem őt, miközben felénk sétál. – Mr. Tomlinson! Nem gondoltam, hogy tényleg felbukkan – mosolyodik el. Harry karja azonnal a derekam köré fonódik.
- Elhoztam néhány barátot – mutatok a kis baráti társaságomra, Steph és Tristan még mindig csókolózik természetesen.
- Tényleg? Köszi. Szóval mit gondol? Nem volt túl rossz, igaz? – nevet fel.
- Harry vagyok. A párja – szól közbe Harry.
Meg tudom mondani, hogy a tanár össze van zavarodva, és leginkább akkor lepődik meg, amikor Harryre néz. Valószínűleg az egész baráti társaságom meglepte. Egyértelműen kitűnök közülük.
- Én Jonah vagyok, örülök, hogy találkozunk – mondja neki Soto professzor, kinyújtva a kezét Harrynek, hogy megrázza.
- Maga egy tanár, igaz?
- Igen, de jobban szeretem, ha Jonah-nak hívnak a tantermen kívül – jegyzi meg Soto prof… Jonah.
- Gyakran látja a diákjait a tantermen kívül? – kérdezi Harry. Megpróbálom meglökni egy kicsit Harryt, hogy hagyja abba, de fogása szorosabb lesz a derekamon.
- Igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy igen – úgy tűnik, Jonah egyáltalán nem ijed meg Harrytől.
- Hmm… maga nem lesz ennek a diáknak a közelében a tantermen kívül – int Harry felém. Túl gyorsan lélegzek be és majdnem megfulladok a füstös levegőtől, mindenki tekintetét magamra vonva a kínos párbeszédről.
- Ó, szóval maga akkor az a típus? – vigyorodik el Jonah.
- Milyen típus?
- A féltékeny típus – Jonah még csak nem is pislant, miközben Harry közelebb lép hozzá, még mindig fogva engem.
Ez nem történik meg most a tanárom és a párom között. Mennyire hihetetlenül kellemetlen. Csak egy szép, nyugodt estét akarok Harryvel, főleg mivel kissé részeg vagyok.
- Nem, én az a típus vagyok, aki megbizonyosodik róla, hogy semmi nem történik vele.
- Egy kicsit túloz, nem gondolja? – Jonah tényleg keresi a bajt.
Általában sajnálom azt, bárki is van Harry haragjának a végén, de kezdem azt gyanítani, hogy Jonah kezelni tudja a sajátját, még Harryvel is.
- Mennünk kellene – mondom Harrynek, beszédem kissé egybefolyóan jön ki.
- Nem akarja ezt csinálni, higgye el – szűri ki Harry a fogai között Jonah-nak.
- Én nem csinálok semmit. Köszönöm, hogy eljött, Mr. Tomlinson, találkozunk holnap az órán – mosolyodik el Jonah, aztán elsétál.
- Ez erős volt – szólal meg Niall egy nevetéssel. Niall arca elhomályosodik, így pislogok párszor.
- Menjünk – Harry nem is ad lehetőséget, hogy válaszoljak, vagy hogy egyáltalán bárkitől is elköszönjek, mielőtt kivezet. – Mi a fasz volt ez? – kiáltja Harry, amint kilépünk a hideg levegőbe.
- Nem tudom! Nyilvánvalóan valamilyen oda-vissza vitátok volt – forgatom a szememet.
- Egyáltalán miért fogadtad el a meghívását ma este? Tudod, hogy milyen kibaszott hülyén nézek ki ettől? – dobja a karjait a levegőbe.
- Nem, nem nézel ki ettől hülyén! És ne beszélj csúnyán velem.
- De, igen! Meg kellett volna mondanod neki, hogy menjen a picsába. Add ide a rohadt kulcsokat – nyújtja ki a kezét, majd beleejtem a kulcsokat.
- Abba kell hagynod – nyögök fel, a fejem már így is lüktet.
- Abbahagyni? Te vagy az, aki a tanároddal lógsz együtt, meg sem említve Zaynt, amíg nem voltam ott. Hadd találjam ki, kibaszott Trevor a mosdóban van? – kiabálja, kinyitva az ajtót és beszállva.
- Túlreagálod. Semmi rosszat nem csináltam, egyáltalán semmit – emlékeztetem őt, dühöm minden egyes pillantással nő, amit felém intéz.
- Te… nos… te… nem kellett volna beleegyezned, hogy ide gyere. Láttad, ahogy hozzám beszélt? Távol kell maradnod tőle. Nyilvánvaló, hogy mik a szándékai.
Megharapom az arcom belső felét, hogy megakadályozzam magamat, hogy felnevessek.
- Csak mérges vagy, hogy valaki ténylegesen szembeszállt veled – felelem, mire megállítja az autót.
- Nem, Louis. Azért vagyok mérges, mert minden alkalommal, amikor megfordulok, valaki megpróbál veled valamit, és kurvára elegem van ebből! – ordítja, a kocsi kis terétől hangja sokkal hangosabb.
- Senki nem próbál meg velem semmit! Te vagy az, aki a bolhából elefántot csinál, és tényleg nagyon feldühítesz – beszél helyettem az alkohol.
- Én dühítelek fel? Akkor mit kellene tennem? Csak engedjem meg minden srácnak, aki akar téged, hogy megkapjon?
- Ez egyébként sem nagyon számít, nem? – csattanok fel, kinézve az ablakon, miközben Harry ismét elkezd vezetni.
- Mi?
- Amúgy sem akarsz velem közös jövőt, szóval ez nem számít – felelem, megtagadva azt, hogy ránézzek.

Chapter 164

Helló! :)

Először is, remélem, jól sikerültek az érettségik a végzősöknek, nekem is több ismerősöm érintett (volt), úgyhogy drukkoltam nagyon. Azt hiszem, az én zh-m sem lett rossz, viszont most ti gondoljatok rám, mert jövőhéten péntek kivételével mindennap lesz zh-m :') És akkor a fejezet. Hát elég érdekes, és most már jönnek a bonyodalmak, szóval készüljetek fel... mindenre. Kíváncsi leszek a véleményeitekre. Ó, és ez már durvább függővég, mint amik mostanában voltak, remélem, kibírjátok jövőhétig, addig lehet találgatni, hogy mi lesz :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 164

 
- Nem tudom elhinni, hogy te és Harry itt laktok… milyen fura – mondja Tristan, amikor ő és Steph megérkeznek a lakásba.
- Nekem is fura még mindig, néha – vallom be.
- Tényleg szép hely – dicsér Steph, mire elmosolyodom.
- Köszönöm.
- Szóval mi ez, hogy Harry és Liam együtt lógnak? – kérdezi Tristan. Mindannyian az asztalhoz ülünk le a konyhában.
- Nos, már jól kijönnek egymással, nagyjából, és Liamnek egy hoki meccsre vettünk jegyeket karácsonyra, úgyhogy Harry elment vele – magyarázom.
- Jegyeket vettünk? Úgy hangzotok, mint egy házaspár. Mi a fenéért akarna Harry bármit is venni Liamnek karácsonyra? – nevet fel Tristan.
Nem gondoltam arra a tényre, hogy Harry barátai közül senki sem tudja, hogy Liam az ő mostohatestvére. Nem vagyok biztos benne, hogy Harry bánná-e, ha megtudnák, de úgy döntök, hogy egyelőre nem mondom el nekik. Sosem tudom, hogy mi fogja őt felhúzni.
- Úgy értem, én vettem neki, de Harry ott volt, amikor odaadtam neki – hazudom, aztán megpróbálok témát váltani. – Ha meghallok még egy embert a házasságról beszélni – nyögök fel, megdörzsölve a halántékomat az ujjbegyeimmel.
- Bocs, meg sem kérdezem, miért – mosolyodik el, majd elővesz egy sört a táskájából.
- Ezzel vezettél? – kérdezem rémülten.
- Igen, nincs nyitva – nevet fel Tristan, és a pólójával kinyitja a tetejét.
- Szóval ki játszik a Canal Street-en, akit ismersz? – kérdezi tőlem Steph.
- Igazából a tanárom.
- Mi? Hány éves a pasi? – érdeklődik.
- Huszonkettő.
- Woah, fiatal, hogy tanár legyen – iszik még egy kortyot a söréből Tristan.
- Igen, és benne van egy bandában – jegyzem meg.
- Kifejezetten téged hívott meg, hogy menj el ma este? – teszi fel a kérdést Steph, megváltozó arckifejezéssel.
- Igen… vagyis nem. Azt mondta, hogy az összes barátom hozzam el, de mivel nekem nincs sok, ti ketten vagytok a legközelebbiek ehhez – csipkelődöm.
- Kösz, te barom. Mindenkit fel kellene hívnunk, hogy jöjjenek el! – feleli Tristan, és nem vesztegeti az időt, hogy elővegye a telefonját.
- Mollyt ne – teszem hozzá, mire Steph-fel mindketten felnevetnek.
- Természetesen nem, most van valami új pasija, szóval nincs olyan sokat velünk amúgy se, mióta eltapostad őt – mondja nekem Tristan, és mindhárman nevetésben törünk ki.
- Írok Zaynnek és Niallnek. Tessa megbukott két tárgyból a múlt félévben, úgyhogy ő lényegében el van zárva, nem is csinál már annyi bulit, mint régen – feleli Steph.
Tudom, hogy Harry valószínűleg nem lesz felvillanyozva attól, hogy Zaynt is meghívták, de nem mondom azt nekik, hogy ne szóljanak neki.
- Tényleg? Nincsenek bulik a diákszövetségi házban? – tátom el a számat.
- Ó, még mindig vannak bulik, csak Tessa nem vesz részt a szervezésben úgy, mint korábban – nevet fel Tristan.
- Nem is tudom, hogy mikor kezdődik a fellépés – jövök rá, míg Steph válaszra vár a barátaitól.
- Valószínűleg kilenckor, az a szokásos időpont ott – mondja nekem Steph.
- Átöltözöl, igaz? – kérdezi Tristan savanyú kifejezéssel az arcán.
- Azt hiszem. Úgy értem, ez nem (is not)… nem (isn’t) – javítom ki magam. – olyan rossz, de igen, át akartam öltözni.
- Jó – mosolyodik el.
Másik farmer veszek fel és egy egyszerű fekete pólót. Régen volt már… igazából nem is emlékszem az utolsó alkalomra, amikor bárhová is elmentem volna egy baráttal Harry nélkül.
- Zayn és Niall ott találkoznak velünk kilenckor, szóval hamarosan el kellene indulnunk – mondja Steph, amikor visszasétálok a nappaliba.
- Nagyon dögösen nézel ki, csak állítsd fel a hajadat – ajánlja Tristan.
- Mint a régi szép időkben – forgatom rá a szememet, mire felnevet.
- Néhány dolog sosem változik – nyújtja ki rám a nyelvét, mielőtt még egy kortyot iszik.
Kényszerítem magamat, hogy ne gondoljak tovább a „régi időkre”. A napok, amik alatt hülyére vett az összes „barátom”, beleértve Steph-et és Tristant is. Nem akarok a múlton időzni, már úgy döntöttem, hogy megbocsátok nekik, így nem vagyok hajlandó megengedni az agyamnak, hogy a fájdalmas emlékekhez vándoroljon.
- Külön autóval megyek, ha netalán előbb mennék el, mint ti – mondom Steph-nek és Tristannak, miközben kisétálunk.

Harry szemszöge
- Láttad ezt?! Hogy a fenében ért ez pontot?! – ordítja Liam mellettem. Még amikor mérges, akkor is úgy néz ki, mint egy punci. – Ne már! – kiabálja ismét, én pedig megharapom a nyelvemet nevetésemben.
Azt hiszem, Louis-nak igaza volt, Liam nem túl szörnyű társaság, nyilvánvalóan nem az első választásom, de nem olyan rossz.
- Azt hallottam, hogy minél többet kiabálsz és ordítasz, annál valószínűbb, hogy ők nyernek – mondom neki.
Liam figyelmen kívül hagy és megint kiabál, én megrázom a fejemet, aztán előveszem a telefonomat a zsebemből, hogy írjak Louis-nak. Már több mint egy órája nem hallottam felőle, és azt tervezi, hogy Tristannal lóg együtt ma este, én pedig tudni akarom, hogy mi lesz ebből. Egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy Louis Tristannal legyen nélkülem. Küldök neki egy gyors üzenetet, hogy merre van, majd figyelmemet ismét Liamnek szentelem.
- Igen! – kiabálja Liam, amikor az ő csapata nyeri meg a meccset az utolsó másodpercben.
A tömeg kiözönlik az arénából, én meg átnyomulok rajta.
- Figyelj oda – szólal meg mögöttem egy hang.
- Bocs – kér bocsánatot Liam.
- Erre gondoltam én is – mondja a hang, mire megfordulok, egy ideges Liamet és egy seggfejet látva meg, aki az ellenfél csapat mezét viseli. Liam nyel egyet, de nem mond semmi mást, ám a férfi folytatja a gúnyolódást.
- Nézd, milyen rémültnek néz ki – feleli egy másik hang, a seggfej egyik barátja, feltételezem.
- Én… én… – dadogja Liam. Most viccelsz velem?
- Menjetek a picsába, mindketten – morgom, mire mindketten megfordulnak, hogy rám nézzenek.
- Vagy mi lesz? – érzem a sört a magasabbik leheletén.
- Vagy a szart is kiverem belőled mindenki előtt ebben a tömegben és meg leszel alázva, ez lesz – figyelmeztetem őt, komolyan gondolva minden egyes szót.
- Gyerünk, Dennis, menjünk – az alacsonyabb, úgy tűnik, az egyetlen, aki értelemmel rendelkezik, meghúzza a barátja mezét, aztán eltűnnek a tömegben.
Megfogom Liam karját, és húzom őt az út hátralévő részében, Louis le fogja tépi a golyóimat, ha hagyom, hogy megverjék Liamet ma este.
- Köszi ezt, nem kellett volna megtenned – szólal meg Liam, amikor elérjük az autóját.
- Ne tedd ezt kínossá, oké? – vigyorodom el, mire megrázza a fejét, de hallom őt csendesen nevetni magának.
- Visszavigyelek a lakásodhoz most? – kérdezi néhány percnyi kínos csend után.
- Ja, persze – újra leellenőrzöm a telefonomat, hogy lássam, Louis válaszolt-e, de nem. – Elköltözöl? – kérdezem Liamtől.
- Még nem tudom, nagyon szeretnék közelebb lenni Danielle-hez – magyarázza.
- Akkor miért nem költözik ő ide?
- Mert az ő balett karrierje itt nem működne, New York City-ben kell lennie.
- És te csak feladod az életedet és elköltözöl érte? – kötekedek.
- Igen, inkább teszem ezt, minthogy továbbra is messze legyek tőle. Amúgy sem bánom a költözést, New York City fantasztikus hely lenne, ahol élhetek. Ez nem mindig arról szól, hogy egy ember van a kapcsolatban, tudod? – feleli.
- Ez rám akart irányulni?
- Nem pontosan, de ha úgy gondolod, hogy igen, akkor talán igen.
- Fogd be a szád, megtennéd?
- Azt mondod, hogy nem költöznél New Yorkba, hogy Louis-val legyél?
- Igen, pontosan ez az, amit mondok. Nem akarok New Yorkban élni, úgyhogy nem fogok New Yorkban élni.
- Tudod, hogy nem New Yorkra gondolok, hanem Seattle-re. Louis Seattle-ben akar élni.
- Angliába fog költözni velem – mondom neki.
- Mi van, ha nem? Tudod, hogy nem akar, akkor kényszerítenéd rá?
- Nem kényszerítem őt arra, hogy bármit is tegyen, Liam. Azért fog elköltözni, mert majd nem akar nélkülem lenni, ilyen egyszerű – ellenőrzöm a telefonomat még egyszer, hogy megpróbáljam elvonni a figyelmemet a bosszúságról, amit a bájos mostohatestvérem okoz nekem.
- Egy seggfej vagy.
- Soha nem állítottam, hogy nem vagyok – vonok vállat.
Tárcsázom Louis számát, és várok rá, hogy felvegye. Nem teszi. Nagyszerű, kibaszott nagyszerű. Remélem, hogy még mindig otthon lesz, amikor odaérek, ha Liam nem vezetne ilyen istenverte lassan, mostanra már ott lennék. Csendben maradok, a felszakadt bőrt piszkálva a körmeim körül. Vagy három órának tűnő idő után Liam bekanyarodik a lakásom elé.
- A ma este nem volt olyan rossz, ugye? – kérdezi tőlem, miközben kiszállok az autóból és felkuncogok.
- Nem, azt hiszem, nem volt rossz – vallom be. – Ha bárkinek elmondod, hogy ezt mondtam, megöllek – ugratom, mire elmosolyodik, mielőtt elhajt.
Nem jövök rá addig, amíg ki nem lépek a liftből, hogy a kulcsaim még mindig a lakásban vannak, és ha Lou nincs itt, ki vagyok zárva. Az ajtó zárva van, ő pedig nem veszi fel a telefontját, amikor megpróbálom felhívni újra. Kibaszottul tökéletes. Nem maradt más lehetőségem, mint visszahívni Liamet és megint felvetetni magamat vele.

Louis szemszöge
Amikor megérkezünk a Canal Street Tavern-hez, a bár kisebb, mint vártam. Az épület úgy néz ki, mintha fából készült volna, egy ténylegesen régi stílusú kocsma. A belső téma úgy tűnik, hogy vonatok, ami a kocsma egész kinézetéhez illik.
- Azt hittem, hogy a dohányzás bent már nem legális? – kérdezem Tristantól, miközben megmutatom az ajtónál lévő nőnek a jogsimat az életkorom igazolására. Egy vonat alakú pecsétet nyomnak a kezemre, aztán követem Tristant a sötét, füsttel teli terem végébe.
Utálom a cigaretta szagát, és máris érzem viszketni a torkomat. Zayn és Niall felállnak a kis kerek asztaltól, majd Niall köszönt elsőnek.
- Louis! Hol van Harry? – kérdezi egy édes mosollyal.
- Ő… egy hoki meccsen van – mondom neki, szándékosan kihagyva minden további részletet.
- Király. Kérsz egy italt? – érdeklődik, mire körbenézek a teremben. – Senki nem fogja észrevenni, hidd el. Jó borravalót adok – vigyorodik el, én pedig egyetértve bólintok. Én fogok hazavezetni, úgyhogy csak egy pohárral ihatok, egy ital nem gond.
- Szia, Lou – szólal meg Zayn anélkül, hogy a szemembe nézne, miközben leül. Nem tudom, miért nem vettem észre korábban a lányt, aki mellette ül.
- Uhm… szia – nem tehetek róla, de a lányra bámulok, gyönyörű.
- Szia, Rebecca vagyok, örülök, hogy találkozunk – mosolyodik el.
- Szia, én Louis vagyok – kényszerítek ki egy mosolyt.
Rebecca Zaynhez hajol, és én valamilyen oknál fogva azonnal elnézek.
- Igyunk egyet, hogy élvezhessük a műsort – mondja Tristan Steph-nek, aztán Niall tölt nekem egy pohár sört az asztalon lévő nagy korsóból. Nem igazán szeretem a sört, de gorombaság lenne visszautasítani az italt, amit nekem ad, úgyhogy helyette csak iszom egy kortyot. Pont olyan rossz íze van, mint emlékeztem, de mindennek ellenére tovább iszom.
- Oké, mindenki! Ma este elég jó felállásunk van, először egy helyi banda lép fel, akik talán vagy talán nem fejeztek már be egy üveg Jacket egymás között! Nagy tapsot a The Reckless Few-nak! – kiáltja a mikrofonba egy rasztahajú fiatal férfi a mikrofonba.
Minden figyelem a színpadra irányul, Jon… Soto professzor az első, aki felsétál a kis színpadra. Sima sötétkék ing van rajta és fekete farmer lyukakkal a térdénél. A gondolat, hogy ő az én tanárom, nagyon furcsának tűnik most, látni őt így öltözve, és ahhoz készülődve, hogy fellépjen a színpadon egy bandával.
Niall mellett foglalok helyet, szemben Zaynnel és a randijával.
- Melyik az? – hajol át Tristan az asztalon, hogy megkérdezze tőlem.
- Az, aki kékben van – mondom neki, miközben elkezdődik a zene.
- Woah – kacsint egyet, mire Steph egy játékosan rábámul.
Még egy kortyot iszom a keserű sörből, és megpróbálok nem Zaynre és a randijára nézni. Soto professzor elkezd énekelni, én pedig meglepődöm, milyen jól hangzik a hangja. Nagyon jó. A teremben majdnem minden fej fel-le mozog, a lábak dobolnak, az ujjak meg verik az ütemet az asztalok tetején. Transzban találom magamat, a dal lágy, de egy különös módon masszív, amitől nosztalgikus érzésem támad, de nem tudom pontosan megmondani a pontos időt vagy emléket.
Szerintem Harrynek tetszene ez a dal… Harry. Már egy ideje nem beszéltem vele. Amikor megnézem a telefonomat, három nem fogadott hívásom van és négy üzenetem.
- Mindjárt visszajövök – mondom nekik, aztán a mosdóba sietek.
Remélem, hogy minden rendben, és semmi nem történt a hoki meccsen, soha nem tudhatom, amikor Harryről van szó. Nem veszi fel, amikor először hívom őt, de ahogy megfogalmazok egy SMS-t neki, a mobil elkezd rezegni.
- Miért nem válaszoltál? – zengi a telefonon keresztül.
- Bocs, nagy zaj van itt, és nem néztem meg a telefonomat. Minden rendben? – kérdezem. Egy fiú botladozik be a mosdóba, így bemegyek egy fülkébe.
- Zaj hol? Hol a fenében vagy?
- A Canal Street Tavern-en.
- Mi?
- Canal Street Tav…
- Hallottam, miért vagy ott? – szakít félbe.
- Nos… megnézünk egy bandát fellépni – a részleteket majd később elmagyarázom.
- Ki az a mi?
- Én, Steph, Tristan, Niall, Zayn és a randija – megbizonyosodom róla, hogy megemlítsem, Zaynnek randija van.
- Zayn mi…
- Van vele egy lány, nyugodj meg – vinnyogom.
- Hamarosan ott leszek. Ki vagyok zárva a lakásból, mert úgy döntöttél, hogy elviszed az autómat.
- Amúgy is elfelejtetted a kulcsaidat, úgyhogy egyébként is ki lettél volna zárva – javítom őt ki.
- Soha nem mondtam, hogy vezetheted a kocsimat – fújtatja a telefonon keresztül. – Fordulj balra – hallom őt mondani, biztosan még mindig Liammel van.
- Nem kérdeztem meg, ugye? – jegyzem meg, ügyelve arra, hogy érezhető legyen a szarkazmus a hangomban.
- Sosem teszed.
- Nem kell megtennem – emlékeztetem őt.
- Hamarosan ott leszek – szakítja meg a vonalat.
Remélem, hogy jobb hangulatban lesz, amikor megérkezik. Visszaindulok az asztalhoz, hogy mindenki tudtára adjam, Harry nemsokára itt lesz, azt hiszem, jobb megfogalmazás az, hogy figyelmeztetem őket. Úgy tűnik, mindenki örül, kivéve Zaynt, de ő túl elfoglalt azzal, hogy Rebeccára figyeljen, én pedig túl elfoglalt vagyok azzal, hogy lenyomjak még egy pohár sört, amit Niall csúsztatott elém.
A dal, ami annyira tetszett, már véget ért, Soto professzor pedig a mikrofonba beszél a számok megírásának folyamatáról, amit játszanak.
- Kérsz még egy italt? – kérdezi Zayn.
- Igen – válaszolunk Rebeccával ugyanakkor.
Persze, hogy hozzá beszélt. Miért is feltételeztem, hogy hozzám beszélt? A cigarettafüst és a sör elhomályosítja az ítélőképességemet.
- Ó, bocs. Azt hittem… nem tudom – hebegem.
Zayn arcán egy érzelem villan fel, amit nem tudok megfejteni, mielőtt elsétál az asztaltól.
- Nem tudom elhinni, hogy az a srác egy tanár, remélem, megkapom őt jövőre – mosolyodik el Rebecca.
- Jövőre? – kérdezem tőle.
Tristan figyeli kínos párbeszédünket, és úgy tűnik, ugyanazon a dolgon gondolkozik, mint én… miért olyan kínos ez?
- Igen, amikor egyetemista leszek jövőre – mondja nekem.
- Középiskolás vagy? – felelem túl hangosan és nagyon gorombán szándék nélkül.
- Igen, bár már tizennyolc vagyok – mosolyodik el, majd elnézek, amikor Zayn visszajön az asztalhoz három itallal.
Az egyiket leteszi elém, én pedig megígérem magamnak, hogy nem nézek át rájuk az este hátralévő részében. Kit érdekel, ha a Rebecca középiskolás? Ha Zayn kedveli őt, ez minden, ami számít, legalább már tizennyolc éves.
Elkezdődik a második dal, amelynek kissé nehezebb az üteme, de éppen olyan nagyszerű, mint az első szám.
- Nagyon jók – dicséri meg őket Steph, ide-oda ringatva a fejét a zenére.
- Itt van Harry – szólal meg Tristan, majd megkocogtatja a vállamat, amitől megfordulok.
Talán kettő… most már három pohár sört ittam, de úgy tűnik, Harry jelenlététől minden fej megfordul a füstös teremben. Szó szerint úgy néz ki, mintha egy kifutón sétálna végig, ahogy az asztal felé jön, mogorva tekintettel meg mindennel. Ami a legjobban meglep engem az az, hogy Liam csak néhány lépéssel mögötte van.
- Kedves, hogy csatlakoztok hozzánk – gúnyolja ki Niall Harryt.
Harry a középső ujjával bemutat Niallnek, mielőtt elvesz egy széket a mellettünk lévő asztaltól, engedély nélkül persze, majd odahúzza, hogy mellém üljön.
- Vegyél el egyet – mondja Liamnek. Liam mozdulatlanul áll, nyilvánvalóan kellemetlenül érezve magát, így Harry áthajol és megfogja a hátát egy másik széknek, áthúzva azt a padlón, ahol Liam áll. – Itt van, ülj le – követeli Harry, de Liam megteszi.
- Uhm… szia, Liam, te vagy az utolsó ember, akiről azt gondoltam volna, hogy itt látom – csipkelődik Niall.
- Ne – csattan fel Harry, amitől Niall megadóan felemeli a kezeit.
- Vicc volt – biggyeszti az ajkát Niall, aztán Liamre mosolyog, hogy oldja a feszültséget. Liam amilyen édes srác, viszonozza a mosolyt, majd felnéz a színpadra.
- Az Soto professzor? – tátja el a száját, és fejét visszafordítja felém.
- Igen – válaszolom, figyelmen kívül hagyva Harry haragos tekintetét, ami belém ég.
- Ő a te tanárod? – mozdítja el a székemet Harry, így arra vagyok kényszerítve, hogy ránézzek.
- Igen! Dögös, nem? – feleli Tristan. Tényleg nem tudja, hogy mikor fogja be a száját.

Chapter 163

Sziasztok! :)

Hűha, pont ballagáskor/ballagás időszakában hozom a fejezetet, úgyhogy akkor ez az én ajándékom a végzősöknek :D Ünnepeljétek meg rendesen a ballagást, hétfőtől meg ügyesek legyetek, én drukkolok nagyon! ♥ Nekem is lesz csütörtökön zh-m, szóval teljesen átérzem a helyzeteteket :D A részre visszatérve, kíváncsi leszek az új fejleményekkel kapcsolatban a véleményeitekre, és most talán nincs is annyira függővég, de ezt majd ti eldöntitek :D A közepe-vége tájékán valahol zárójelben van, hogy do not vagy don't, az azért van, mert a tanár kijavítja Louis-t, hogy a tagadásnál az összevont alakot használja inkább, és így írtam oda, hogy mikor melyiket mondták, mert a magyarban ugye nincs ilyen. Megértitek, ha elolvassátok :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 163

 
A nap további része gyorsan eltelik, ahogy teljesen ki vagyok vonva a világból és teljes mértékben beszippantva a kéziratba, ami szörnyen szomorúan végződött és hihetetlenül összetörte a szívemet. Könnyek nyomaival az arcomon végzek mára és elindulok haza. Azóta nem hallottam Harry felől, hogy otthagytam őt aludni és morcosan az ágyban, és Trevor szavai folyamatosan a fejemben járnak. A lehető legrosszabbkor kellett felhoznia az esküvőket és a házasságot. Szükségem van valamire, ami elterelni a figyelmemet felzaklató gondolataimról, néha azt kívánom, hogy bárcsak elzárhatnám az agyamat, mint a többi ember szokta. Nem szeretem, hogy mindent túlgondolok, de nem tehetek róla. Ez az, aki én vagyok, és most már minden, amire gondolni tudok az az, hogy Harrynek és nekem nincs jövőnk.
Tényleg csinálnom kell valamit, hogy ne legyek ennek a megszállottja, Harry az, aki, és soha nem akar megházasodni vagy gyerekeket vállalni. Ez egy olyan alkalom, amikor azt kívánom, bárcsak lenne néhány barátom, akikkel lóghatnék, talán felhívom Tristant, miután elmegyek a Conner’s-be, hogy vegyek kaját, és miután beteszek egy nagy adag mosást. Harry és Liam a hoki meccsre mennek ma este, remélem, hogy ez jól fog menni.
Amikor megérkezek a lakásba, Harry oda-vissza járkál a hálószobában.
- Szia – szólalok meg, miközben belépek a szobába.
- Szia. Milyen volt a napod? – ül le az ágy szélére.
- Jó volt, azt hiszem.
- Mi a baj? – fordítja el a fejét Harry, hogy rám nézzen.
- A kézirat, amit ma olvastam, olyan szomorú volt, hihetetlen, de szívfájdító – felelem, megpróbálva nem érzelgősködni ismét.
- Ó, biztosan jó lehetett, ha még mindig zaklatott vagy miatta. Utáltam volna, ha ott kellett volna lennem az első alkalommal, amikor elolvasod a Búcsú a fegyverektőlt – mosolyodik el, aztán leülök mellé az ágyra.
- Ez rosszabb volt, sokkal rosszabb – mondom, ő pedig megfogja a pólómat, húzva engem, hogy a vállán pihentessem a fejemet.
- Az én érzékeny fiúm – szólal meg, fel-le futtatva ujjait a gerincemen.
Az, ahogy a szavak hangzanak, megremegtetik a gyomromat, az, amikor „az én fiúm”-nak hív akármilyen formában, sokkal boldogabbá tesz, mint amennyire kellene.
- Bementél ma egyáltalán az órákra? – kérdezem Harrytől.
- Nem. Kifárasztott, hogy vigyáztam a gyerekre.
- A gyerekvigyázás alatt azt érted, hogy tévét néztél vele.
- Ugyanaz. Én többet tettem, mint te.
- Szóval akkor kedveled őt? – nem vagyok biztos benne, miért kérdezem ezt meg.
- Nem, vagyis amennyire idegesítőek a gyerekek, ő nincs a lista tetején, de nem tervezek több felügyeletet egyhamar – mosolyodik el.
A szememet forgatom, de nem mondok semmi mást Smith-ről.
- Készen állsz a ma esti meccsre? – nézek fel rá.
- Nem, már megmondtam Liamnek, hogy nem megyek – feleli.
- Harry! Menned kell – visítom.
- Ugratlak… nem sokára itt lesz Liam. Tartozol nekem ezért a szarért, Lou – nyög fel Harry.
- De szereted a hokit, és Liam jó társaság.
- Nem olyan jó társaság, mint te – csókolja meg az arcom.
- Jó hangulatban vagy ahhoz képest, hogy úgy viselkedsz, mintha egy mészárlásba vezetnének.
- Ha ez rosszul végződik, nem én leszek az, akit lemészárolnak.
- Jobban teszed, ha kedves leszel Liamhez ma este – figyelmeztetem őt.
Felemeli a kezeit, hogy ártatlanságot tettessen, de én jobban tudom. Kopognak az ajtón, Harry pedig a helyén marad.
- Ő a te barátod, te nyitod ki az ajtót – feleli.
A szememet forgatom, de nem akarom megvárakoztatni Liamet, így a hálószobában hagyom Harryt, hogy kinyissam az ajtót. Liam hoki mezt, kék farmert és teniszcipőt visel. Még soha senkit nem láttam hozzáilleszkedő hoki mezben, csak nagyméretűekben, szóval Liam mezének szorossága meglep.
- Szia, Louis – mosolyodik el szokásos barátságos mosolyával, és egy öleléssel üdvözöl.
- Milyenek voltak ma az órák? – kérdezem tőle.
- Nagyszerűek, kivéve, hogy jobbak lettek volna, ha te is ott vagy, nem pedig a gyakornoki állásodon – nevet fel.
- Ha egy nap több órából állna.
- Befejeztétek ti ketten, hogy túl lehessünk ezen? – szakít minket félbe Harry.
- Nos, látom, hogy ez egy szórakoztató este lesz – forgatja a szemét Liam, majd kezével beletúr rövid hajába.
- Az egész életed legjobb estéje lesz – ugratja őt Harry.
- Sok szerencsét – mondom Liamnek, mire felkuncog.
- Csak műsorozik, megpróbálva úgy viselkedni, mintha nem lenne izgatott, hogy velem töltheti az időt – mosolyodik el Liam, Harry pedig a szemét forgatja, épp ahogy Liam tette az előbb.
- Nos, ez túl sok tesztoszteron nekem, úgyhogy átöltözök és lebonyolítok néhány megbízást. Jó szórakozást nektek.
- Milyen megbízásokat? – kérdezi Harry, miközben követ engem a hálószobába.
- Bevásárlás, és arra gondoltam, hogy felhívom Tristant.
- Hogy…?
- Csak, hogy megtudjam, hogy van, unatkozni fogok ma este, amíg te nem leszel itt.
- És, nem kell tanulnod vagy csinálnod valamit?
Kinyitom a szekrényt és kiveszek egy pulóvert, aztán egy jóganadrágot az alsó fiókból.
- Óóó, nem, nem – mondja Harry, kivéve a nadrágot a kezemből.
- Mi? – próbálok meg érte nyúlni, de a feje fölé tartja.
- Nem veszed fel ezt.
- Tessék? Azt veszek fel, amit akarok – teszem a csípőmre a kezemet, mire megrázza a fejét.
- Nem, veszed fel – emeli magasabbra, én pedig megpróbálok felugrani, hogy elérjem, de nem sikerül.
- Azt hittem, hogy tetszik?
- Ez a lényeg. Tényleg tetszik, ahogy mindenkinek fog.
- Nevetséges vagy – nyafogom.
- Oké akkor, vedd fel ezt a nadrágot, én meg biztosan le fogom venni a pólómat a meccs alatt, vagy legközelebb, ha egy bulin leszünk – vigyorodik el.
- Rendben – adom be a derekam, majd kiveszek egy farmert. – A féltékenységed egészségtelen – szidom le, mire felnevet.
- Mikor volt az, hogy a mi kapcsolatunkkal összefüggően bármi is máshogy volt? – nevet ismét, aztán a nadrágommal a kezében elhagyja a szobát.
Hátrafésülöm a hajamat, majd átöltözök farmerbe és pulóverbe, mielőtt visszaindulok a nappaliba. Harry és Liam már elmentek. Amikor elveszem a kulcsaimat az állványról, észreveszem, hogy Harry kulcsai még mindig a szokásos helyükön lógnak, biztosan hagyta, hogy Liam vezessen. Leveszem az ő kulcsait az enyémek helyett, aztán bezárom az ajtót magam mögött.
Az út a Conner’s-hez nagyon rövid, kevesebb, mint öt perc, és Harry autója olyan gördülékenyen megy, hogy majdnem visszafordulok csak, hogy még egyszer megtegyem a rövidtávot. A fűtése sokkal gyorsabban működik, mint az enyém, és a rádiója is tisztább. Szórakoztatónak találom, hogy a The Fray CD volt benne és indult el, amint elindítottam a kocsit, azt jelentve, hogy Harry ezt hallgatta.
A Conner’s kietlen, csak egy autó és egy motor van a parkolóban. Kíváncsi vagyok, hogy az Jonah… Soto professzor motorja-e. Valószínűleg nem. Bebizonyosodik, hogy tévedtem, amikor meglátom őt a kassza mellett állni, amikor fizetni indulok.
- Kicsi a világ – vigyorodik el, ahogy észrevesz engem.
- Igen, vagy ez, vagy elég közel lakik hozzánk, hogy ugyanabba a sarki boltba járjunk – mondom, ő pedig átteszi a sisakját a szabad kezébe.
- Vagy ez, vagy követ engem.
- Én nem! Mindig idejövök, én… – kezdem el, de ő félbeszakít.
- Szórakozom, vicc volt – nevet fel.
- Ó – harapom meg az ajkamat kínomban. Általában nevetnék egy viccen, nem számít, mennyire kellemetlen, de ő a tanárom és nem tudok mit mondani.
- Készen áll az órákra holnap? – kérdezi, mire bólintok.
- Igen, van bármennyi esély arra, hogy utal arra, mit fogunk csinálni holnap?
- Semmi esély – túr bele ujjaival fekete hajába.
A bankkártyámmal fizetek, majd búcsúzóul intek egyet Soto professzornak, mielőtt elindulok.
- Mr. Tomlinson! – hallom őt meg utánam kiáltani, miközben kinyitom Harry autóját. – Van terve ma estére? – kérdezi. Mi?
- Uhm… – nem találok szavakat. Ő a tanárom.
- Nem úgy értem, ne nézzen rám így – mosolyodik el, mosolya nagyon vonzó. – Játszom egy bandában, és van egy fellépésünk lent a Canal Street Tavern-en, ha szeretne eljönni, talán hozhatna néhány barátot? Nem régóta játszunk, és szükségünk van az összes emberre, aki csak be tud férni oda, hogy visszahívjanak minket – magyarázza.
- Egy bandában van benne? – hangom olyan döbbentnek hangzik, mint amennyire érzem magam.
- Igen, ez meglepi?
- Úgy értem… maga egy egyetemi tanár – nevetek fel idegesen.
- Csak huszonkét éves vagyok. Tudom, hogy nem illek bele a dohos egyetemi tanár sztereotípiába.
- Biztos nem (do not).
- Nem (don’t).
- Mi? – kérdezem.
- Azt mondja, hogy nem (do not), azt kellene mondania, hogy nem (don’t), ez jobban hangzik.
- A nem (do not) rendben van.
- Nem, nincs – mosolyodik el. – Szóval mit mond? El tudna hozni néhány barátot a műsorra? Lehet, hogy elárulok egy-két dolgot arról, hogy mi lesz az eheti feladat – beszél rá engem.
Ő kedves és nagyon vicces, kissé pimasz, de már hozzászoktam Harry egójához, úgyhogy ez semmiség.
- Persze. Nincs (don’t have) sok barátom, de meglátom, mit tehetek – ígérem meg.
- Úgy érti, hogy nincs (do not have) sok barátja? – utánoz, nekem pedig nagy a kísértés, hogy a szememet forgassam rá, de megállítom magamat, amikor eszembe jut, hogy nem számít, mennyire hétköznapinak tűnik, ő akkor is a tanárom. – Most már nem idegesítem tovább, így szólhat a barátainak – teszi a kis bevásárlószatyrát a motorja oldalzsebébe, majd felszáll az ülésre. Integet nekem, mielőtt felteszi a sisakját és felpörgeti a motorját.
Miután berakom a néhány szatyromat Harry autójának hátsó ülésére, hazavezetek és felhívom Tristant. Fogalmam sincs, hogy fel fogja-e venni, vagy hogy egyáltalán ráér-e, de nagyon remélem. Imáim meghallgattatnak, amikor a második csörgésre felveszi, és el van ragadtatva attól, hogy halljon felőlem.
- Mindjárt ott leszek. Steph jöhet? Ő is itt van – kérdezi a telefonon keresztül.
- Persze, bár Harry Liammel van, szóval ő nincs itt. Valakinek, akit ismerek, lesz egy fellépése a Canal Street Tavern-en, hallottatok róla? – kérdezem.
- Igen! Imádom a Canal Street-et.
- Várj, azt mondtad az előbb, hogy Harry Liammel van? – egyértelműen meglepődött.
- Igen, ez egy hosszú történet – kuncogok fel.
- Alig várom, hogy halljam – feleli, mielőtt elköszönünk, és megígérem neki, hogy elküldöm a címünket.

Harry szemszöge
- Mi a fenéért ilyen zsúfolt már ez? – nyögök fel, miközben Liam és én megpróbálunk átjutni a tömött soron.
- Mert miattad elkéstünk.
- A meccs csak tizenöt perc múlva kezdődik.
- Én általában egy órával előbb jövök – magyarázza Liam.
- Persze, hogy előbb jössz. Még akkor is, amikor nem Louis-val vagyok, Louis-val vagyok – panaszkodom.
Liam és Louis szó szerint ugyanaz az ember, amikor az ő idegesítő „mindenben az elsőnek és legjobbnak kell lenni, amit csinálnak” dolgukról van szó.
- Megtisztelve kellene érezned magad, hogy Louis-val lehetsz – mondja nekem.
- Ne legyél már fasz, hogy élvezhessük a meccset – felelem erélyesen, de nem tehetek a mosolyról, ami megjelenik az arcomon bosszúsága miatt. – Bocs, Liam, megtisztelve érzem magam, hogy vele lehetek. Most már lazítanál? – nevetek fel.
- Persze. Gyerünk, foglaljuk el a helyünket – mondja, aztán mutatja az utat.

Chapter 162

Sziasztok! :)

Remélem, nektek jobb hetetek volt, én inkább nem nyilatkoznék róla, meg a matek dogámról sem :'D Térjünk rá inkább a fejezetre. Szokás szerint kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek, és most már lassacskán vége lesz a nyugalmas részeknek... sajnos vagy nem sajnos. Más mondanivalóm szerintem most nincs, úgyhogy...

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 162

 
Harry szemszöge
- Szereted a csirkét? – kérdezi Louis Smith-től, aki bólint.
- Finom – mondom Louis-nak, hogy enyhítsem azt a csapást, hogy a gyerek még mindig nem akar beszélni hozzá. Louis megajándékoz egy hálás mosollyal, de nem találkozik a tekintetemmel.
Az étkezés további része csendben telik.
Amíg Louis feltakarítja a konyhát, visszaindulok a nappaliba, hallom a kis lépéseket, amik követnek engem.
- Segíthetek? – kérdezem Smith-től, majd lehuppanok a kanapéra.
- Nem – von vállat, figyelmét a tévé felé fordítva.
- Akkor oké… – szó szerint semmi sincs ma este a tévében.
- Apa meg fog halni? – kérdezi a mellettem lévő kis hang.
- Mi?
- Apa, halott lesz? – kérdezi Smith.
- Nem, csak ételmérgezést kapott vagy valami.
- Anya beteg volt, és meghalt – feleli, amitől majdnem megfulladok a saját lélegzetemben.
- Ööö… igen. Az más volt.
Szegény gyerek.
- Miért?
Krisztus, olyan sok kérdést tesz fel. Szólni akarok Lou-nak, de valami a Smith arcán lévő aggódó kifejezéssel kapcsolatban megállít. Nem is fog beszélni Louis-hoz, szóval nem hiszem, hogy akarná, hogy behívjam őt.
- Apukád csak egy kicsit beteg… és anyukád nagyon beteg volt. Apukád rendben lesz.
- Hazudsz? – a korához képest nagyon éretten beszél, nagyjából úgy, ahogy én mindig is beszéltem. Feltételezem, ez történik, amikor kényszerítenek, hogy túl gyorsan nőj fel.
- Nem, elmondanám neked, ha meghalna apukád – felelem, és komolyan is gondolom.
- Igen? – csillogó szemei ragyognak, és meg vagyok rémülve attól, hogy talán sírni fog. Kibaszottul fogalmam sincs, hogy mit csinálnék most, ha sírna. Futni. A másik szobába futnék, és elrejtőznék Louis mögött.
- Igen. Most pedig beszéljünk valamiről, ami egy kicsivel kevésbé morbid.
- Mi az, hogy morbid?
- Valami, ami eltorzult és elbaszott – magyarázom.
- Csúnya szó – szid le engem.
- Az nem baj, ha én mondom ki, mert én felnőtt vagyok.
- Akkor is csúnya szó.
- Korábban kimondtál kettőt, beárulhatlak apukádnak – fenyegetőzöm.
- Én beárullak a bájos fiúdnak – szól vissza, és nem tehetek róla, de felnevetek.
- Oké, te nyertél – adom be a derekamat.
- Smith, be akarsz ide jönni velem? – kukkant be Louis a sarokról még egyszer, hogy megkérdezze tőle.
- Maradhatok Harryvel? – néz rám.
- Én nem… – kezdi el Louis, de félbeszakítom őt.
- Rendben – sóhajtok fel, majd odaadom a gyereknek a távirányítót.

Louis szemszöge
Figyelem, ahogy Smith elhelyezkedik a kanapén, kissé közelebb csúszva Harryhez. Harry óvatosan ránéz, de nem állítja őt meg vagy mond bármit közvetlen közelségéről. Ironikus, hogy úgy tűnik, Smith kedveli Harryt, amikor Harry egyértelműen utálja a gyerekeket, Smith lehet, vagy nem lehet beleszámítani ebbe.
„Soha.” Mondta neki Harry.
Soha. Soha nem tervezi, hogy velem lesz a jövőben. Tudtam ezt, de akkor is fáj ezt hallani, ahogy kimondja, főleg a hideg és magabiztos módon, ahogy mondta. Puhíthatta volna a csapást, akár egy kicsit is. Nem akarok most házas lenni nyilvánvalóan, még évekig nem, de a gondolat, hogy ez nem egy lehetőség, fáj, nagyon. Azt mondja, hogy velem akar lenni örökre, de nem akar házas lenni? Csak „barát és barát”-nak kellene lennünk örökre? Rendben vagyok azzal, hogy soha ne legyen gyerekünk? Szeretni fog eléggé ahhoz, hogy ezt mind jóvátegye, a jövő ellenére, amit mindig is elterveztem magamnak?
Őszintén nem tudom, a fejem pedig lüktet attól, hogy erre gondolok. Nem akarok a jövőre gondolni most, csak tizenkilenc éves vagyok. Nem akarok gyereket vagy bárkinek is a férje lenni még, de ez valami, amit mindig is akartam, és nagy valószínűséggel mindig is akarni fogok. Csak nem szabad erre gondolnom, egyelőre legalábbis. Már olyan jól kijöttünk egymással, és nem akarom tönkretenni ezt.
Miután a konyha tiszta és a mosogatógép tele van, megnézem Harryt és Smith-t még egyszer, mielőtt a hálószobába megyek, hogy összekészítsem a dolgaimat holnapra. Alig várom, hogy visszamenjen a Vance-hoz, de az óráim is jók voltak az iskolában tegnap. Kíváncsi vagyok, milyen testnevelésórát fog választani nekünk Harry? Remélem, semmi túl megalázót. Tényleg élveztem a jógát, de tudom, hogy ő szerencsétlen volt.
Megcsörren a telefonom, miközben kiteszek egy fekete skinny jeans-t holnapra. Kimberly az.
- Szia, minden rendben? – kérdezem, miután felveszem.
- Igen, minden rendben. Adnak néhány antibiotikumot Christiannak, aztán hamarosan haza kellene küldeniük minket. Lehet, hogy későn lesz, remélem, nem gond – feleli.
- Persze hogy nem, csak nyugodtan.
- Hogy van Smith?
- Jól, valójában Harryvel lóg – mondom neki, még én magam sem hiszem el.
- Tényleg? Harryvel? – nevet fel.
- Igen, nekem mondod – forgatom a szememet, majd visszaindulok a nappaliba.
- Nos, ez furcsa, de ez legalább felkészíti őt arra, amikor kis Harryk fognak szaladgálni a házban – ugrat. Szavai rántanak egyet a szívemen, és megharapom az ajkamat.
- Igen… azt hiszem – témát akarok váltani, mielőtt a torkomban lévő csomó még nagyobb lesz.
- Nos, remélhetőleg nemsokára kész leszünk. Smith lefekvési ideje tíz óra, de mivel már tíz van, csak hadd maradjon addig fenn, amíg ti akarjátok. Köszönöm még egyszer – mondja Kimberly, aztán leteszi a telefont.
Teszek egy gyors megállót a konyhában, hogy csomagoljak egy kis ebédet holnapra, csak elviszem a maradékot ma estéről.
- Miért? – hallom, ahogy Smith kérdezi Harrytől.
- Mert csapdába estek a szigeten.
- Miért?
- Lezuhant a repülőjük.
- Hogyhogy nem halottak?
- Ez egy műsor.
- Egy hülye műsor – feleli Smith, mire Harry felnevet.
- Igen, azt hiszem, igazad van – rázza meg a fejét Harry szórakozottan, Smith pedig felkuncog.
Bizonyos módon hasonlóan néznek ki, a gödröcskék, a szemük árnyalata és a mosolyuk. Elképzelem, hogy a szőke hajat és a szemárnyalatot kivéve Harry nagyon hasonlított Smith-re, amikor fiatalabb volt.
- Nem gond, ha megyek lefeküdni, vagy akarod, hogy vigyázzak rá? – kérdezem Harrytől.
- Uhm… ez okés. Amúgy is csak értelmetlen műsorokat nézünk – feleli.
- Rendben, jó éjt, Smith. Találkozunk pár órán belül, amikor jön Kim, hogy elvigyen – mondom neki. Átnéz Harryre, aztán vissza rám, és elmosolyodik.
- Éjt – suttogja.
Megfordulok, hogy visszamenjek a szobába, de Harry ujjai megállítanak, a karom köré fonódva.
- Hé, nekem nem kívánsz jó éjszakát? – biggyeszti az ajkát.
- Ó… igen. Bocs – ölelem őt meg, majd megcsókolom az arcát. – Jó éjt – felelem, ő pedig újra megölel.
- Biztos vagy benne, hogy jól vagy? – kérdezi, hátratolva a vállamat, hogy rám tudjon nézni.
- Igen, csak nagyon fáradt vagyok, és ő amúgy is veled akar lógni – mosolyodom el gyengén.
- Szeretlek – mondja nekem, aztán megcsókolja a homlokomat.
- Szeretlek – válaszolom, majd a hálószobába sietek, és becsukom az ajtót magam mögött.

Harry szemszöge
- Kaphatok egy italt? – kérdezi Smith, miután Louis elmegy lefeküdni.
- Milyet? Sört? – viccelek.
- Eww… nem.
- Vizet? Nem igazán iszunk szódát.
- Víz – válaszolja.
Kimegyek a szobából, hogy hozzak neki egy pohár vizet, és természetesen követ engem. Úgy döntök, hogy nem szólok erről semmit. Még mindig rosszul érzem magam, amiért megkérdezte, hogy az apja meg fog-e halni.
- Köszi – mondja Smith, majd iszik egy kortyot a vízből.
A következő órát a Lost nézésével töltjük, az öt éves, aki tizenkettőként viselkedik, olyan dolgokra mutat rá, amiket még csak észre sem vettem a műsorral kapcsolatban. Éjfél körül elalszik, és a kis teste mozgolódik, amitől a feje a karomra dől. El akarom mozdítani őt, mert miért hozzám… de nem tudom rávenni magamat, hogy felébresszem őt.

Louis szemszöge
Az ébresztőm a legförtelmesebb visítással ébreszt fel. Harry felnyög mellettem, mint mindig, majd átnyúlok, hogy kikapcsoljam. Miután felöltöztem és kész vagyok, hogy elinduljak, megpróbálom felébreszteni Harryt, de nem tetszik neki.
- Túl fáradt vagyok – nyafogja, és visszafordul, én lehajolok, hogy adjak neki egy csókot, aztán elhagyom a lakást, hogy a Vance-hoz induljak.
Remélem, a mai nap gyorsan eltelik. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni ma este, amíg Harry a hoki meccsen van Liammel. El kell mennem a Conner’s-be és vennem néhány élelmiszert, aztán egy kicsit tanulni, ez akkor el is van döntve. Az idő ma szép, nincs hó és minimális a latyak az utak szélein.
Kimberly az asztalánál ül, amikor besétálok, majd rám mosolyog, miközben elveszem a szokásos fánkomat és kávémat.
- Nem is tudtam, hogy eljöttél tegnap este, elaludtam – mondom neki.
- Tudom, Smith is aludt. Köszönöm még egyszer – feleli, aztán megcsörren a telefonja.
Amikor beérek az irodámba, furcsa érzés itt lenni, miután tegnap a kampuszon voltam. Néha úgy érzem, mintha kettős életet élnék, az egyik az egyetemista élet, a másik a teljesen felnőtt élet. Van egy lakásom a barátommal, és egy fizetett gyakornoki állásom, ami őszintén olyan érzés, mintha munka lenne és nem gyakornoki állás. Mindkét életet szeretem, és ha választanom kellene, a felnőtt életet választanám Harryvel.
Még akkor is, ha nincs jövő? Dobja be egyszerűen a tudatalattim.
Belevetem magam a munkámba, az ebédidő pedig gyorsan eljön. A kézirat, amit olvasok, nagyon magával ragadó, így gyorsan akarok enni, hogy visszamehessek és befejezhessem. Remélem, találnak gyógymódot a főszereplő betegségére, össze fog törni a szívem, ha a férfi meghal.
- Szia – hoz vissza a valóságba egy férfihang.
- Szia, Trevor, hogy vagy? – kérdezem, majd helyet foglalok a kis büfében.
- Jól vagyok, éppen készülődöm a költözésre – mosolyodik el.
- Ez izgalmas, azt hittem, nem költözöl márciusig? – harapok egyet az ebédemből.
- Ez volt a terv, de február elején megyek, szóval körülbelül két hét múlva.
- Wow, ideges vagyok érted – mosolyodom el.
- Én csak egy kicsit vagyok ideges, leginkább csak izgatott, hogy Seattle-ben legyek és elkezdjem az életemet.
- Nagyon szeretnék Seattle-ben élni.
- Akkor miért nem? – kérdezi.
- Nos, tervezem, a főiskola után.
- Úgy értem, most, tudom, hogy Christian szeretné, ha te is Seattle-i irodában lennél. Ő is és Kimberly is ott lesznek jövőhónapban ugyanúgy – mondja nekem. Nem gondoltam arra, hogy Kimberly és Mr. Vance is megy.
- Nem lehet. Óráim vannak.
- A WSU-nak van kampusza Seattle-ben – feleli Trevor, majd megtörli a száját egy szalvétával.
- Tudom… csak…
- Harry nem fog menni – válaszol helyettem.
- Nem az… csak… – nem találok szavakat. Igaza van, de nem akarom bevallani.
- Nos, ez nem az én dolgom, de szerintem komolyan fontolóra kéne venned. Nagyszerű lépés lenne a karriered szempontjából.
Biztosan észreveszi, ahogy kellemetlenül mozgolódok, mert témát vált.
- Hallottad, hogy Krystal a marketingről terhes? – kérdezi.
- Igen? Gratulálnom kell neki – mosolyodom el. Csak néhányszor beszéltem vele, de nagyon édes nő.
- Igen, ő és a vőlegénye eléggé izgatottak. Bár ez vicces, mert az esküvőjük jövőhónapban lesz, és most meg terhes – nevet fel.
- Az irónia – kuncogok fel.
- Már három esküvőn voltam az elmúlt két hónapban. Mi történt a nyári esküvőkkel? – mosolyodik el.
- Örülök, hogy én csak egy esküvőn voltam ezen a télen – Ken esküvője életem egyik legjobb estéje volt.
- Imádom az esküvőket – mondja Trevor.
- Tényleg?
- Igen, te nem?
- Nem tudom… Azt hiszem, igen – görgetek körbe egy olajbogyót a tányéromon az ujjammal.
- Jobb lesz, ha majd egyszer a sajátom lesz persze – feleli, aztán az olajbogyó a padlóra gurul. Lehajol, hogy felvegye, majd a mögötte lévő kukába dobja.
- Te szeretnél saját esküvőt?
- Ki nem? Nem igazán magamnak, mint amennyire majd annak, aki a menyasszonyom lesz – arca elpirul, én pedig újra lenézek a tányéromra. – Te nem szeretnél saját esküvőt? Te vagy az első férfi, aki valaha is ezt mondta – nevet fel.
- Akarok… csak nem tudtam, hogy a férfiak éreznek így – próbálok meg elmosolyodni.
Ez a legironikusabb beszélgetés, amit most folytathatok.
- Pedig igen. Vagyis legtöbbünk, még azok is, akik nem, akkor is megtennék a személyért, akit szeretnek – feleli.
- Ó – kivéve Harry.
- Basszus, vissza kell mennem. Később találkozunk – monda Trevor, majd megnézi az óráját, mielőtt egyedül hagy a büfében.

Chapter 161

Helló! :)

Itt is van már a fejezet, és bocsánat, hogy később, mint szoktam, egyéb elfoglaltságaim voltak :) A rész... hát elég érdekes, különösen a vége, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a véleményetek. Köszönöm, hogy drukkoltatok a héten, szerintem jók lettek/lesznek a zh-k. És a változatosság kedvéért jövő héten is lesz egy, csütörtökön, úgyhogy gondoljatok rám megint :'D ♥ Ó, és ez a blog is túllépte a 100.000 kattintást, elképesztőek vagytok, tényleg, köszönöm szépen! ❤

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 161

 
Harry szemszöge
- Jobban teszi, ha nem nyúl a rohadt cuccaimhoz – figyelmeztetem Louis-t, miközben Kimberlyre várunk, hogy kitegye nálunk Smith-t. Még mindig nem értem, hogy miért nem tudják elvinni magukkal a kórházba.
- Abbahagynád a morgolódást? Rosszabbul viselkedsz, mint Smith fog, és ő öt éves – szid le Louis, mire a szememet forgatom.
- Csak mondom, ez minden. Te egyeztél bele ebbe, szóval ő a te problémád, nem az enyém – emlékeztetem őt.
Természetesen Louis figyelmen kívül hagy, majd a konyhába sétál. A kopogás az ajtón jelzi Kimberlyék érkezését, így helyet foglalok a kanapén, és hagyom, hogy Louis legyen az, aki kinyitja az ajtót. Haragos pillantást vet rám, de nem váratja sokáig a vendégeket… a vendégeit, mielőtt a legnagyobb és legfényesebb mosolyát villantja fel.
- Köszönöm szépen! Fogalmad sincs, mekkora életmentők vagytok most, fogalmam sincs, mit csináltunk volna, ha ti nem tudtok figyelni Smith-re. Christian annyira beteg, mindenhol hány, és… – Kimberly gyakorlatilag visít.
- Semmi gond, tényleg – szakítja őt félbe Lou, feltételezem azért, mert nem akarja hallani Christian betegségének minden apró részletét.
- Oké, nos, Christian a kocsiban van, úgyhogy jobb, ha megyek. Smith eléggé önálló, többnyire elvan magában, és szólni fog, ha bármire szüksége van – fordul a bal oldalára, felfedve egy piszkos szőke hajú kisfiút.
- Szia, Smith! Hogy vagy? – szólal meg Louis egy furcsa hangon, amit még soha nem hallottam tőle korábban. Ez biztosan az ő próbálkozása a gőgicsélésre, még akkor is, ha a gyerek öt éves. Csak Louis.
A fiú nem mond semmit, csak egy kis mosollyal ajándékozza meg Louis-t, aztán elsétál Kimberly mellett, be a nappaliba.
- Nem beszél sokat – mondja Kimberly Lou-nak, enyhítve a szomorú kifejezést az arcán, ami az okozott, hogy Smith nem válaszolt neki.
Milyen humoros, hogy Smith nem úgy válaszolt Louis-nak, ahogy azt feltételezte, de nem akarom, hogy Louis zaklatott legyen, úgyhogy jobban teszi a kis szar, ha abbahagyja és kedves lesz hozzá.
- Oké, tényleg megyek már! – mosolyodik el Kim, majd becsukja az ajtót, miután egy utolsót integet Smith-nek.
- Éhes vagy? – kérdezi tőle Louis. Nemet ráz a fejével. – Szomjas? – ugyanaz a válasz, csak ezúttal helyet foglal a kanapén, velem szemben. – Akarsz játszani?
- Lou, szerintem csak itt akar ülni – mondom neki, aztán figyelem, ahogy elpirul az arca.
Váltogatok a csatornák között a tévében, remélve, hogy találok valami érdekeset, ami lefoglal engem, amíg Louis bébiszitterkedik.
- Bocsánat, Smith, csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy rendben vagy – kér bocsánatot, mire Smith bólint.
Borzasztóan hasonlít az apjára, a haja gyakorlatilag pontosan az a szín, a szeme ugyanaz a kékeszöld árnyalat, és feltételezem, hogy ha mosolyogna, ugyanolyan gödröcskéi lennének, mint Christiannak.
Néhány percnyi kínos csend telik el, ami alatt Louis a kanapé mellett áll, én pedig látom, ahogy a tervei szertefoszlanak. Azt feltételezte, hogy Smith energiával tele jön be ide, és készen arra, hogy játsszon vele. Helyette Smith egy szót sem szólt, és a helyéről sem mozdult el a kanapén.
Ruhája olyan makulátlan, mint azt gondoltam, hogy lesz, kis, fehér teniszcipője úgy néz ki, mintha még soha nem viselték volna. Amikor felpillantok a kék pólójáról, szemei rám szegeződnek.
- Mi az? – kérdezem. Gyorsan elnéz.
- Harry! – nyög fel Louis.
- Mi van? Csak kíváncsi voltam, hogy miért bámult rám – vonok vállat, majd csatornát váltok a tévén. Az utolsó dolog, amit nézni akarok, az a „The Kardashians”.
- Légy kedves – vet rám haragos pillantást.
- Az vagyok – forgatom a szememet.
- Csinálok vacsorát, Smith, akarsz velem jönni, vagy itt maradsz Harryvel? – kérdezi Louis a fiútól. Érzem a tekintetét rajtam, de úgy döntök, hogy nem nézek oda, Louis-val kell mennie. Ő a bébiszitter itt, nem én.
- Menj vele – mondom Smith-nek.
- Itt maradhatsz, Smith, Harry nem fog zavarni téged – biztosítja őt Louis.
Smith csendben marad. Meglepetés. Louis eltűnik a konyhában, én pedig hangosabbra veszem a tévét, hogy elkerüljek minden lehetséges beszélgetést vele, nem mintha ez nagy valószínűséggel megtörténne egyébként is. Félig hajlok arra, hogy a konyhába menjek Lou-val, és rávegyem Smith-t, hogy maradjon nyugton a nappaliban.
Percek telnek el, én meg elkezdem egyre inkább kellemetlenül érezni magamat úgy, hogy Smith csak itt ül. Mi a fenéért nem beszél vagy játszik, vagy akármi az a franc, amit az öt évesek csinálnak.
- Szóval mi a helyzet? Miért nem beszélsz? – kérdezem meg végül. Ő vállat von. – Gorombaság figyelmen kívül hagyni az embereket, amikor hozzád beszélnek – tájékoztatom őt.
- Nagyobb gorombaság megkérdezni, hogy miért nem beszélek – szól vissza. Enyhe akcentusa van, nem erős, mint az apjának, de nem teljesen enyhített.
- Nos, legalább most már tudom, hogy képes vagy beszélni – felelem. Válasza meglepett, és nem tudom, hogy mit mondjak neki.
- Miért akarod annyira, hogy beszéljek? – kérdezi, sokkal idősebbnek tűnve, mint egy öt éves.
- Én… nem tudom. Miért nem szeretsz?
- Nemtom’ – von vállat.
- Minden rendben odabent? – szólal meg Louis a konyhából. Egy másodpercre fontolóra veszem, hogy elmondom neki, hogy a gyerek halott vagy megsérült, de a humor elveszik a gondolattal együtt.
- Minden rendben – kiáltok vissza. Remélem, hogy Louis hamarosan kész lesz, mert én végeztem ezzel a beszélgetéssel.
- Miért vannak azok a dolgok az arcodon? – kérdezi Smith, az ajakpiercingemre mutatva.
- Mert ezt akarom. Neked miért nincsenek? – cserélem fel a szerepeket, megpróbálva nem emlékezni rá, hogy ő egy gyerek végtére is.
- Fájt? – kérdezi anélkül, hogy válaszolt volna az én kérdésemre.
- Nem, egyáltalán nem.
- Pedig úgy néznek ki – mosolyodik el félig.
Nem olyan rossz fej, azt hiszem, de még mindig nem tetszik az ötlet, hogy vigyázzunk rá.
- Majdnem kész vagyok itt – szól közbe Louis.
- Oké, éppen azt tanítom meg neki, hogyan kell házi készítésű bombát csinálni szódás üvegből – ugratom, mire kidugja a fejét a sarkon, hogy ránk nézzen. – Louis bolond – mondom Smith-nek, aki felnevet, gödröcskéi megmutatkoznak.
- Ő bájos – suttogja Smith a tenyerébe.
- Igen, az. Ugye? – bólintok, aztán felnézek Lou-ra, haja hátra van fogva, még mindig rajta van a jóganadrágja és egy egyszerű póló, majd újra bólintok. Louis gyönyörű, és még csak nem is kell próbálkoznia.
Tudom, hogy még mindig hall minket, és megpillantom, ahogy elmosolyodik, miközben megfordul, hogy befejezze a feladatát a konyhában. Nem értem, miért mosolyog így, és akkor mi van, ha beszélek ehhez a gyerekhez? Akkor is idegesítő, mint minden más gyerek.
- Igen, nagyon bájos – ért egyet Smith megint.
- Oké, nyugodj meg, kis srác. Ő az enyém – csipkelődök.
- A te mid? A feleséged?
- Mi?! Ő nem lány. Ő fiú.
- Akkor a férjed?
- Nem, baszki, nem – nevetem ki.
- Baszki, nem? – ismétli meg.
- A picsába, ne mondd ezt! – nyúlok át a kanapén, hogy eltakarjam a száját.
- Ne mondjam, hogy a picsába? – kérdezi.
- Nem, ne mondd, hogy a picsába, vagy hogy baszki – ez a sok ok egyike, amiért nem kellene gyerekek közelében lennem.
- Tudom, hogy ezek csúnya szavak – mondja nekem, mire bólintok.
- Akkor ne mondd ki őket – emlékeztetem őt.
- Kicsoda Louis, ha nem a férjed? – Smith egy kíváncsi kis szaros.
- Ő a barátom – nem kellett volna rávennem ezt a gyereket arra, hogy beszéljen, először is.
- Akarod, hogy a fe… férjed legyen? – javítja ki magát.
- Nem, nem akarom, hogy a férjem legyen – felelem lassan, de tisztán, így hallhat engem és felfoghatja ezúttal.
- Soha?
- Soha.
- És gyereket vállalni?
- Nem! Dehogy! Honnan szeded ezeket a dolgokat? – már csak attól stresszelek, hogy hallom ezeket hangosan.
- Miért… – kezdi el kérdezni, de félbeszakítom.
- Ne tegyél már fel ilyen sok kérdést – nyögök fel, mire Smith bólint, mielőtt kiveszi a távirányítót a kezemből és csatornát vált.
Louis már néhány perce nem nézett ránk, így úgy döntök, hogy a konyhába megyek és megnézem, hogy majdnem befejezte-e már.
- Lou… majdnem kész van már, mert Smith túlságosan is sokat beszél – panaszkodom, elvéve egy darab brokkolit az ételből. Louis utálja, amikor eszek, mielőtt a kaja készen van, de egy ötéves van a nappalimban, megehetem ezt a rohadt brokkolit.
- Igen, csak egy perc vagy kettő – válaszol anélkül, hogy rám nézne. Hangja furcsa, és úgy tűnik, hogy valami nincs rendben.
- Jól vagy? – kérdezem tőle, amikor megfordul párás szemekkel.
- Igen, jól vagyok. Csak a hagyma volt – von vállat, majd a mosogatóhoz fordul, hogy megmossa a kezeit.
- Oké… Smith hozzád is beszélni fog. Most már be van melegítve – biztosítom őt.
- Igen, tudom. Nem az… csak a hagyma – mondja újra.

Chapter 160

Helló! :)

Eltelt egy újabb fárasztó hét, én pedig hoztam is az újabb fejezetet. Élvezni fogjátok az elejét, ennyit mondhatok ;) A végével kapcsolatban pedig kíváncsi vagyok a véleményetekre. Jövőhéten sajnos megint lesz 3 zh-m (hétfőn, kedden és csütörtökön), szóval drukkoljatok megint :') ♥ Cserébe én is fogok nektek érettségikor meg év végén :D Más mondanivalóm nincs már szerintem, úgyhogy...

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 160

 
Harry szemszöge
Libabőr jelenik meg Louis bőrén, ahogy ujjbegyeimet végighúzom a karján, tudom, hogy fázik, de szeretném azt hinni, hogy ez részben miattam van.
Ujjaim karjai köré fonódnak erősebben, amikor mozgolódik az ölemben, lenyomva csípőjét rám, hogy létrehozza a súrlódást, amit akarok, és amire szükségem van. Még soha nem akartam ennyire valakit, ennyire gyakran. Igen, sok embert megdugtam, de azok csak az izgalomról szóltak, a kérkedés jogáról, soha nem arról, hogy közel legyek hozzájuk, mint ahogyan az Lou-val van. Vele az érzésről szól, arról, ahogy a kis libabőrök megjelennek a bőrén az érintésemtől, ahogy panaszkodni fog, hogy a libabőrtől sűrűbben akar majd borotválkozni, én meg a szememet fogom forgatni rá, még akkor is, ha humorosnak találom, ahogy nyöszörög, amikor ajkát fogaim közé veszem és azt a hangot hallatja, amikor visszapattan, és legfőképp ahogy olyat csinálunk, amit csak ő és én osztunk meg. Senki nem volt és soha nem is lesz ilyen közel hozzá.
Kis kezei megmozdulnak, hogy levegye a pólóját, miközben megszívom a bőrt a nyakán, de megállítom őt.
- Nincs sok időnk – emlékeztetem őt, mire az ajkát biggyeszti, amitől csak még jobban akarom őt.
- Akkor siess és vetkőzz – követeli lágyan.
Imádom, hogy egyre jobban kellemesebben érzi magát velem, ahogy a napok telnek.
- Tudod, hogy nekem nem kell kétszer mondani – jegyzem meg, kezeimet csípője köré fonva, aztán felemelem őt rólam, majd megnyitom a helyet a kanapén.
Csak a rövidnadrágomat és a bokszeremet veszem le, mielőtt mutatom Louis-nak, hogy feküdjön le, miközben előveszek egy óvszert és egy csomag síkosítót az asztalon lévő pénztárcámból. Louis lecsúsztatja nadrágját a lábain, az a rohadt nadrág. Az egész huszonkét évem alatt soha nem láttam semmit, ami ilyen szexi lett volna. Kibaszottul fogalmam sincs, hogy miért, talán ahogy hozzátapad, megmutatva minden mennyei görbéjét, vagy talán mert tökéletesen láthatom benne a seggét, de akárhogy is van, kurvára imádom, és lehet, hogy kényszerítenem kell őt, hogy folyton ezt viselje a házban.
- Tényleg bele kell egyezned, nem akarom többé ezeket használni – fogom meg, mire bólint, az ujjaimra bámulva, miközben azok felhúzzák az óvszert. De komolyan gondolom, és reggel újra meg fogom tőle kérdezni.
Louis meglep azzal, hogy lehúzza a karomat megpróbálva kényszeríteni, hogy leüljek a párnára mellé.
- Mi az? – kérdezem, megértve, hogy mit csinál, de hallani akarom, ahogy kimondja.
Imádom az ártatlanságot, amit mutat, de Louis mégis sokkal mocskosabb, mint azt megengedi magának, hogy bevallja, egy újabb jellemvonás, aminek csak én vagyok tudatában.
Louis haragos pillantást vet rám, így úgy döntök, nem kötekedek vele, helyette leülök, és azonnal magamra húzom őt, beletúrva a hajába, majd ajkaim az övéhez kapcsolódnak. Lenyelem a nyögéseit és kiáltásait, amelyek elhagyják ajkait, miközben magamra engedem őt, mindketten felsóhajtunk, szemei hátragördülnek, amitől majdnem helyben elmegyek.
- Legközelebb lassú lesz, bébi, de ezúttal csak néhány percünk maradt. Oké? – nyögök a fülébe, ahogy köröz a csípőjével.
- Mmhmm… – sóhajt fel.
Ezt a végszavamnak veszem, hogy felvegyem a tempót, karjaimat háta köré fonom és közel húzom őt magamhoz, így a mellkasunk összeér, aztán ugyanakkor emelem fel a csípőmet, amikor ő köröz az övével. Az érzés leírhatatlan, alig tudok levegőt venni, miközben mindketten gyorsabban mozgunk. Nincs sok időnk, és most az egyszer kétségbeesett vagyok, hogy gyorsan befejezzük.
- Beszélj hozzám, Lou – könyörgök, tudva, hogy szégyenlős lesz, de remélve, hogy ha elég keményen belé csapódok, ha elég keményen húzom meg a haja végét, össze fogja szedni a bátorságát ahhoz, úgy beszéljen hozzám, ahogy azt tette korábban.
- Oké… – zihálja, én pedig gyorsabban mozgok. – Harry… – hangja remeg, majd megharapja az ajkát, hogy lenyugtassa magát, még jobban felizgatva engem. A nyomás elkezd épülni a gyomromban. – Harry, olyan jó érzés vagy… – szerez önbizalmat, mire szitkozódom az orrom alatt. – Máris nyafogsz, és még nem is mondtam semmit – kérkedik, önelégült hangja megteszi a hatását és átküld a határon.
Louis teste megremeg és megmerevedik, én pedig figyelem őt elmenni, éppen olyan elragadó, ha nem jobban, mint minden egyes alkalommal, amikor intim helyzetben vagyunk. Ez az, amiért nem tudok betelni vele, és soha nem is fogok.
Az ajtón lévő kopogás szakít ki minket az utó orgazmusunkból, majdnem nyugtatózott állapotunkból, aztán Louis egy pillanat alatt leugrik rólam. Felveszi a nadrágját a földről, miközben én leveszem a használt óvszert, és felveszem a ruháimat a padlóról.
- Egy perc – szólok az ajtó felé, mire a kopogás megszűnik, ahogy Louis meggyújt egy gyertyát és elkezdi átrendezni a díszpárnákat a kanapénkon.
- Gyertyát miért? – kérdezem tőle. Most, hogy felöltöztem, lenézek magamra, és észreveszem, hogy Louis élvezete van a pólómon. Leveszem, mielőtt a bejárati ajtó felé indulok.
- Szex-szag van idebent – suttogja annak ellenére, hogy a karbantartó nem hallhatja őt.
Ujjaival kapkodva beletúr a hajába, az én válaszom csak egy kuncogás és fejrázás, mielőtt kinyitom az ajtót. A férfi az ajtó másik oldalán magas, magasabb nálam és körszakálla van. Barna haja a vállait érinti, és legalább ötven évesnek néz ki.
- A fűtésetek elromlott, igaz? – kérdezi rekedt hangon. Nyilvánvalóan túl sok cigarettát szívott.
- Igen, mi másért lenne húsz fok ebben a lakásban – válaszolom, majd figyelem, ahogy szemei megtalálják az én Louis-mat.
Persze, hogy Louis most hajol le, hogy elővegye a telefontöltőjét az asztal alatt lévő kosárból. És persze, hogy most van rajta a kibaszott jóganadrág, amíg ezt csinálja. És persze, hogy ez a visszataszító férfi ezzel a rohadt szakállal megbámulja a seggét. És persze, hogy Louis feláll és megfeledkezik az egész cseréről.
- Lou, be kellene menned a szobába, amíg ez rendbe jön – kérem.
- Jól vagyok, itt maradok kint veled – von vállat, aztán leül a székre.
- Bent melegebb van – próbálom meggyőzni őt. Kezd elfogyni a türelmem. Amikor felemeli a karjait, hogy nyújtózkodjon, gyakorlatilag egy műsort adva ennek a seggfejnek, minden erőmbe belekerül, hogy ne vonszoljam be a szobába.
- Oké… – Louis egyértelműen zavart, és később biztosan magyarázatot fog követelni, mert ilyen bosszantó. A tankönyvei a karjaiban vannak, ahogy bemegy a hálószobába, majd becsukja maga mögött az ajtót.
- Hozza rendbe a kurva fűtést – csattanok fel a perverz öreg férfira.
Csendben marad, így biztosan okosabb, mint azt feltételeztem. Louis telefonja elkezd rezegni az asztal végén, úgyhogy magamra vállalom, hogy felvegyem, amikor meglátom, hogy a képernyőn „Kimberly” van írva.
- Helló – felelem a telefonba.
- Harry? – hangja olyan magas, fogalmam sincs, Christian hogy bírja ki. Biztosan Kimberly kinézete vonzotta őt magához.
- Igen. Adom Lou-t – nyitom ki a hálószobaajtót, Louis-t pedig az ágyon fekve találom egy tollal a fogai között, lábai a levegőbe rugdosnak mögötte. – Kimberly van a vonalban – magyarázom, mellé az ágyra dobva a telefont. A szekrényhez megyek, aztán kiveszek egy pólót, hogy magamra vegyem.
- Szia, Kim! Minden rendben? – kérdezi Louis. Eltelik néhány pillanat, mielőtt azt mondja: – Ó, ne! Ez szörnyű.
Felhúzom rá a szemöldökömet, de nem vesz észre.
- Ó… oké… hadd beszéljek erről Harryvel. Csak egy pillanat, biztos vagyok benne, hogy rendben lesz – elveszi a telefont a fülétől, majd letakarja az alját a kezével. – Christian elkapott valami gyomorrontást, és Kimnek be kell vinnie őt a kórházba. Semmi komoly, csak a bébiszitterjük nem elérhető – suttogja nekem.
- És? – vonok vállat.
- Nincs senkijük, aki figyelne Smith-re.
- És… azért mondod ezt nekem, mert? – kérdezem.
- Tudni akarja, hogy mi megtennénk-e – rágja az arca belsejét.
- Mit tennénk meg? – nincs az az Isten, hogy azt javasolja, hogy vigyázni akar arra a gyerekre.
- Vigyázni rá, Harry – sóhajt fel Louis.
- Nem, egyáltalán nem.
- Miért nem? Ő egy jó gyerek – védekezik.
- Nem, Louis, ez nem óvoda. Nem történik meg, mondd Kimnek, hogy vegyen Christiannak Tylenol gyógyszert meg valami csirkelevest, és fejezzük be.
- Harry… Kim a barátom, Christian pedig beteg. Azt hittem, hogy törődsz vele? – kérdezi, mire megfordul a gyomrom.
Persze, hogy kedvelem őt, ő volt ott nekem és anyának, amikor apám elbaszta a dolgokat, de ez nem jelenti azt, hogy a gyerekére akarok vigyázni, amikor már így is egy hoki meccsre kell mennem Liammel holnap.
- Azt mondtam, nem – tartok ki az álláspontom mellett. Az utolsó dolog, amire szükségem van, egy idegesítő gyerek kool aid üdítővel a szája körül rendetlenséget csinálva a lakásomban.
- Kérlek, Harry? Nincs senki másuk – könyörög. El kellett volna sétálnom tőle, miután először nemet mondtam. – Kérlek? – kéri újra, én pedig legyőzötten felsóhajtok, és figyelem, ahogy a mosoly egyre nagyobb lesz az arcán.

Chapter 159

Helló! :)

Már majdnem elfelejtettem hozni az új részt, mert tegnap este jöttem haza, és teljesen el vagyok tévedve így a napokkal :D De szerencsére eszembe jutott, és itt is van. Szerintem tetszeni fog nektek, és igen, függővég megint, remélem, ki fogjátok bírni valahogy :D A végén pedig zárójelbe írtam néhány infót, mert máshogy nem tudtam lefordítani értelmesen. A lényege az, hogy Harry először Louis-ról beszélt, aztán átváltott az angolban lévő semleges személyes névmásra, vagyis az it-re. Most így valószínűleg nem nagyon értitek, hogy miről beszélek, de ha elolvassátok a fejezetet, remélhetőleg világosabbá válik. Ó, és köszönöm, hogy drukkoltatok a zh-immal kapcsolatban, az egyiknél alkottam valamit, a másik jó lett, úgyhogy köszönöm még egyszer! ♥ Remélem, mindenkinek jól teltek az ünnepek és pihentetek azért a rövidke tavaszi szünet alatt :D Nincs már sok hátra (a végzősöknek még annyi se), szóval kitartás, a jó idő már nagyjából itt van :D Na jó, nem húzom tovább az időt, úgyis alig várjátok a részt :D
Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 159

 
A srácot, aki nekem adta az extra kulcsát, sehol sem találom, amikor visszatérek az öltözőhöz, így csak visszateszem a zárat a fogantyúra, és ha nem kéri vissza holnap, továbbra is használni fogom.
Amikor befejezem a cuccaim összegyűjtését, Harryvel a folyosón találkozom. A falnak támaszkodik, egyik lábát a mögötte lévő falhoz téve.
- Ha még tovább tartott volna, bementem volna – fenyegetőzik.
- Be kellett volna, volt bent egy igazán cuki srác – hazudom, majd figyelem, ahogy vonásai megváltoznak.
Elfordulok tőle, néhány lépést téve, mielőtt Harry megfogja a karomat és megpörget, hogy ismét szemben legyek vele.
- Mit mondtál az előbb? – húzza össze a szemeit.
- Ugratlak – vigyorgom, mire fújtat egyet, aztán elengedi a karomat.
- Szerintem eleget csináltad ezt mára.
- Talán – mosolyodom el.
- Más vagy ma – rázza meg a fejét.
- A jóga ellazított és kitisztította az aurámat – nevetek fel.
- Az enyémet nem – emlékeztet, miközben kisétálunk.
- Mit szeretnél vacsorára? – kérdezem Harrytől, amikor elérjük az autót.
Az új szemeszter első napja nagyon jól telt el, még a jóga is, ami végül szórakoztató volt. A szórakoztató nem a megszokott preferenciám, amikor az oktatásról van szó, de jó volt, hogy Harry ott volt. A vallásóra lehet, hogy probléma lesz a felépítés hiánya miatt, de megpróbálok nem erre fókuszálni most, mert az őrületbe fog kergetni.
- Nem tudom, van egy pár órányi munkám, de vacsorára be fogom fejezni – válaszol Harry.
- Oké, majd kitalálok valamit – mondom neki.
- Az a hoki meccs holnap van, igaz? – kérdezi.
- Igen, még mindig elmész, ugye?
- Nem tudom…
- Tudnom kell, mert ha lemondod, akkor én megyek el Liammel – felelem.
Liam valószínűleg inkább menne velem, de jól jönne nekik egy kis együtt töltött idő. Tudom, hogy soha nem lesznek barátok… vagy testvérek, de Harrynek nem igazán vannak barátai, Liam meg a legjobb barátom, aki történetesen Harry mostoha testvére, szóval az borzasztóan segítene, ha jól kijönnének egymással.
- Elmegyek – sóhajt fel, aztán beszáll az autóba.
- Köszönöm – mosolyodom el, mire ő a szemét forgatja.
A bőrülés hideg, a jóganadrágom pedig papírvékony, talán vissza kellett volna vennem a farmeromat. A testem megremeg és reszket, felhívva Harry figyelmét. A maximumra állítja a fűtést, majd kikanyarodik a parkolóból.
- Szóval milyen tesi órát akarsz felvenni? – kérdezem tőle.
- Nem tudom, majd elmondom, miután látom, hogy milyen lehetőségek vannak. Te mit szeretnél felvenni?
- A jógát – válaszolom.
- A jógán kívül.
- Nem tudom… nem vagyok nagyon sportos. Egyáltalán nem.
- Én sem – veszi el a kezét a sebességváltóról, aztán a combomra helyezi.
- Tenisz? – ajánlom.
- Nem.
- Aerobik? – mosolyodom el.
- Isten ments.
- Akkor válassz te, én meg megpróbálom elfogadni – felelem.
- Te? Elfogadni? – nevet fel.
- Azt mondtam, hogy megpróbálom, ha nem működik, akkor felveszek egy plusz irodalmat és felveszem a jógát megint a következő félévben. Szerencséd van, hogy ennyire szeretlek – nevetek fel. Harry felém fordul gyorsan, hogy rám nézzen tágra nyílt szemekkel. – Mi az? – kérdezem tőle, bizonytalanul, hogy miért néz ki ilyen meglepetten.
- Semmi.
- Miért néztél rám úgy? – teszem a kezemet az övére, ami a combomon van.
- Nem tudom, csak tetszett, ahogy azt mondtad – feleli gyorsan és halkan.
- Oké… – folyton elmondom neki, hogy szeretem, nem? Tudom, hogy lehetnék kifejezőbb, amikor az iránta való érzéseimről van szó, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy azon a veszélyes vonalon sétáljak, amely önmagam megvédése és aközött van, hogy tudassam vele, hogyan érzek iránta.
- Kitegyelek csak a lakásnál? – vált témát Harry.
- Igen, az jó lesz. Úgyis el kell kezdenem a kurzusmunkámat. Máris utálom a vallásórámat – sóhajtok fel.
- Miért van ez? Milyen a tanár? – változik meg Harry hangja.
- Kedves, azt hiszem. Korábban már találkoztam vele.
- Hol?
- A Conner’s-nél, csak futólag. Fiatal és szervezetlennek tűnik – a fejem elkezd lüktetni a „nincs tanmenet” szabályára gondolva.
- Hmm… – szemei továbbra is az útra fókuszálnak.
- Igen, és milyenek a te óráid? – valamilyen oknál fogva kellemetlenül érzem magam Soto professzorról beszélve Harrynek, talán azért, mert úgy tűnik, Harrynek máris problémája van vele.
- Kurvára unalmasak.
Harry autója bekanyarodik a lakásunk parkolójába, majd a szokásos helyére áll be.
- Kivéve a jógát? – próbálom meg enyhíteni a hangulatot.
- Igen, kivéve a jógát. A jóga kétségkívül… érdekes volt – fordul meg, hogy rám nézzen.
- Tényleg? Hogyhogy? – harapom meg az alsó ajkamat megkísérelve, hogy ártatlannak tűnjek.
- Szerintem ennek van valami köze egy szőkéhez – vigyorodik el, mire megfeszülök.
- Tessék? – szólalok meg nyers hangon.
- Nem láttad azt a dögös szőkét mellettem? Elég szépen lemaradtál, babe, látnod kellett volna azt a segget abban a jóganadrágban.
- Jobban teszed, hogy ha nem komolyan beszélsz – ráncolom a homlokomat.
- De az vagyok. Nem vagy mérges, ugye? – mosolyodik el, elég biztos vagyok benne, hogy ugrat, de ez irritál. A kilincsért nyúlok, majd kinyitom az ajtót. – Hova mész? – kérdezi.
- Be. Hideg van.
- Aww… Lou, féltékeny vagy arra a lányra a jógáról? – csipkelődik Harry.
- Nem.
- De igen, az vagy – provokál, mire a szememet forgatom, miközben kiszállok az autóból, hogy befelé induljak. Meglepődöm, amikor leállítja a kocsit és hallom a csizmája kopogását a betonon mögöttem.
Elhúzom a nehéz üvegajtót, majd besétálok, amikor elérem a liftet, eszembe jut, hogy az autóban felejtettem a táskámat.
- Valld be, hogy féltékeny vagy a szőkére az óráról – gúnyolódik Harry, miközben belép a liftbe és megnyomja a gombot.
- Rendben, az vagyok. Csak azért, mert stírölt téged, most meg azt mondod, hogy dögös – próbálok meg nem nyafogni.
- Idióta vagy – kuncog fel.
- Tessék? – nézek fel rá.
- Azt hiszed, hogy valami random szőkét néznék, amikor te ott vagy… amikor téged nézhetlek? Főleg ebben a nadrágban, nem nézek és szó szerint nem tudok másra nézni. Rád utaltam – tesz egy hosszú lépést felém, én pedig hátralépek a lift hideg falához.
- Nos, láttam, hogy megpróbált flörtölni veled – gyakorlatilag duzzogok. Nem tetszik a féltékenység érzése, ez a lehető legutálatosabb érzés.
- Te buta fiú – tesz még egy lépést, hogy testét az enyémhez hozza, aztán kezei közé veszi arcomat, kényszerítve, hogy szemkontaktust létesítsek vele. – Hogyhogy nem tudod felfogni, hogy mit teszel velem? – centiméterekre lélegzik a számtól, érzem a leheletét.
- Nem tudom – vinnyogom, amikor szabad keze megfogja az enyémet és levezeti a nadrágjához.
- Ez az, amit te teszel – mozdítja meg a csípőjét, így erekciója megtölti a kezemet.
- Ó – a fejem kavarog.
- Sokkal többet fogsz mondani egy ó-nál… – kezdi el mondani, de félbeszakítja őt a lift, amikor megáll a mi emeletünk előtt. – Ugye csak viccelsz velem – nyög fel Harry, amikor egy nő és a három gyerek lép be a liftbe.
Megpróbálok ellépni tőle, de karját a derekam köré fonja, nem megengedve, hogy elmozduljak. Az egyik gyerek elkezd sírni, amitől Harry bosszankodva fújtat. Elkezdem elképzelni, milyen mulatságos lenne, ha a lift megállna, és mi bent rekednénk a síró gyerekkel. Harry szerencséjére az ajtó pillanatokkal később kinyílik, mi pedig a folyosóra lépünk.
- Szó szerint utálom a gyerekeket – panaszkodik, amikor elérjük a lakásunkat.
Amikor kinyitja az ajtót, hideg levegő áramlik ki a lakásból.
- Kikapcsoltad a fűtést? – kérdezem tőle, amikor besétálunk.
- Nem, be volt kapcsolva reggel – sétál Harry a termosztáthoz, majd szitkozódik az orra alatt. – Azt mutatja, hogy nyolcvan fok van bent, amikor nyilvánvalóan nem. Hívom a karbantartót – mondja nekem, mire bólintok.
Elveszem a takarót a kanapé végéről, aztán magam köré tekerem, mielőtt leülök.
- Igen… nem működik, és kurva hideg van idebent – beszél a telefonba Harry. – Harminc perc? Nem, az nem fog menni – csattan fel pillanatokkal később. – Leszarom, egy kisebb vagyont fizetek, hogy itt lakjak, és nem fogom hagyni, hogy halálra fagyjon (him, vagyis Louis)… nem fogom hagyni, hogy halálra fagyjon (it, vagyis E/3. semleges személyes névmás) idebent – javítja ki magát, de túl késő. Hallottam őt. Rám pillant, mire én elnézek, nehogy zavarba hozzam őt. – Rendben. Tizenöt perc. Nem több – szól nyersen a telefonba, majd a kanapéra dobja. – Tizenöt perc múlva itt lesznek, hogy rendbe hozzák – mondja nekem.
- Köszönöm – mosolygok rá, aztán leül mellém a kanapéra.
Szétnyitom a takaró elejét, hogy Harryért nyúljak. Amikor közelebb csúszik, az ölébe mászom, ujjaimat a hajába temetem, és gyengéden meghúzom.
- Mit csinálsz? – kezei a csípőmön pihennek.
- Azt mondtad, hogy van tizenöt percünk – húzom végig ajkaimat az állán, mire kirázza a hideg.
- Te most rám mászol, Lou? – érzem, ahogy az álla egy mosolyba húzódik.
- Harry… – nyafogok, hogy megakadályozzam őt abban, hogy tovább ugrasson.
- Viccelek, most pedig vedd le a ruháidat – kéri, de kezei felemelik a pólóm alját, ellentmondva szavainak.