Chapter 169

Helló! :)

Egy sikeres matek vizsga után hoztam is a nem annyira sikeres fejezetet. Nem könnyű bármit is mondani az ebben történő események után, eléggé elszomorító, de gondolom, ezen nem lepődtök meg. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Az eleje-közepe környékén zárójelben van egy szó, az az jelöli, hogy milyen fajta bakancs van azon a szereplőn (nem akarom lelőni, hogy kin :D). Jövő héten szerdán drukkoljatok, vár még rám egy szörnyűséges statisztika vizsga, hátha sikerül :'D Én pedig kitartást kívánok nektek az utolsó napokra, ezek már elég lazák lesznek :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 169

 
Louis szemszöge
- És hogy megy az iskola? Jó ideje már, hogy utoljára beszéltél velem – szólal meg anya, ahogy a plázához kanyarodunk.
A térdem megöl, és az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy a plázában sétálgassak anyámmal… nem, az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy visszamenjek a lakásba és szembenézzek Harryvel. Tudom, hogy meg kell tennem, csak nem hiszem, hogy kész vagyok rá.
- Rendben van. Épp most kezdtem meg az új félévet – mondom neki.
Nagyon furcsa ilyen civilizált beszélgetést folytatni most vele, de ez jobb, mint a veszekedés.
- Az jó. Hogy mennek a dolgok Harryvel? – kérdezi.
- Bele akarsz ebbe menni? – válaszolom.
- Nem, azt hiszem, nem. Vegyünk csak neked néhány új ruhát – színlel egy mosolyt, aztán befelé indulunk.
Az egész kiruccanás egy homály, a fejem pedig elkezd lüktetni, mire anyám legalább tíz ruhát felpróbált a Sak’s-nál.
- Menjünk be a Macy’s-be, aztán indulhatunk – mondja, miután eldönti, hogy egyik ruha sem színvonalas.
- Ne – válaszolom sietősen.
- Miért ne? Imádod a Macy’s-t.
- Nem… nem imádom.
Minden, amire gondolni tudok az Harry és én a Macy’s-ben.
- Oké… nos, várhatsz kint, amíg én bemegyek, mert én történetesen még mindig szeretem a Macy’s-t – feleli, mire bólintok.
Megvárattat anyám egy bolt előtt ugyanazon a napon, amikor agyrázkódást kaptam. Helyet foglalok a bolton kívüli padon, és várok anyára. Bemehettem volna én is, mert egyébként se tudok nem Harryre gondolni.
Rá kell majd vennem anyámat, hogy vigyen el összeszedni a ruháimat, kivéve ha Liamnek szólok, hogy vegyen fel. Nem akarom, hogy azt gondolja Liam, csak kihasználom, mivel már így is az ő házukban maradok. Ez nem a jó alkalom arra, hogy szembeszálljak Harryvel, várnia kellett volna azzal, hogy megcsaljon, amíg meg nem javítják az autómat.
Felnevetek a hülyeségemen, aztán a kis szakadást piszkálom az új farmeromon, amihez anyám ragaszkodott, hogy megvegye nekem, úgy látszik, a szakadt és véres farmer nem elfogadható, hogy abban járkáljak a plázában. Furcsán mulatságosnak találom, hogy ez a farmer sem tökéletes, és elképzelem anyám reakcióját, ahogy meglátja a szakadást. Talán a fájdalomcsillapítóktól kuncogok magamnak.
- Louis? – szólít meg egy női hang.
Amikor felnézek, Rebecca áll előttem egy Starbucks papírpohárral az egyik kezében és egy bevásárló szatyorral a másikban.
- Szia – sikerül elmosolyodnom.
- Mi történt, fiú? – ül le mellém.
- Egy balesetem volt. Csak az autók sérültek – magyarázom. Remélem, anya nem marad túl sokáig.
- Wow, az tényleg szívás.
- Igen, azt hiszem – nem tudom, hogy mit mondjak neki.
- Nem sok árujuk van, most már látom, miért nem vásárolsz itt – mondja anyám, ahogy hozzánk sétál. – Nekem mennem kell, az előbb telefonált Mark az irodámból, hogy vissza kell mennem. Készen vagy? – kérdezi, aztán észreveszi Rebeccát. – Szia, én Louis anyja vagyok.
- Én pedig Louis barátja, Rebecca – mosolyog anyára. Barát? Nem.
- Ó, gondolod, hogy haza tudnád őt vinni? Tényleg el kell mennem, és egy két órás út van előttem – kérdezi anya Rebeccától.
- Nem, ez… – kezdem el mondani.
- Persze, semmi gond – mosolyodik el Rebbecca. Nagyszerű. Ez a nap már nem lehet rosszabb.
- Köszönöm szépen! És Louis, ha bármire szükséged van, csak telefonálj vagy gyere haza – mondja anya, miközben megölel és megpuszilja az arcomat. A mai viselkedése nagyon összezavaró.
- Oké… – felelem lassan, és visszaölelem őt.
Miután anya eltűnik, Rebecca rám mosolyog, majd megkínál az epres Frappuccino-jából. Ki csinál ilyet? Még csak nem is ismerem őt, miért innék utána?
- Nagyon sajnálom, hogy anya megkért erre, felhívhattam volna az egyik barátomat. Még mindig megtehetem, ha ez kiszakít vagy bekavar a terveidbe – mondom neki.
- Nem! Tényleg nem baj! Egyáltalán nem bánom. Biztos vagyok benne, hogy elég hosszú napod volt – mosolyodik el.
- Fogalmad sincs – válaszolom, aztán felállok a padról.
Több fájdalomcsillapítót kell előszednem a táskámból, amikor a lakáshoz érek. Aztán mi lesz? Fel kell hívnom Liamet, azt hiszem… kivéve ha Rebecca hazavisz, aztán pedig Liamékhez? Sok ennyit kérni ettől a lánytól, akit még csak nem is ismerek.
- Biztos vagyok benne, hogy Zayn nem fogja bánni, ha teszünk egy vagy két megállót – szólal meg, mire a gyomrom összeugrik.
- Zayn veled van? – tátom el a számat.
- Igen, most a Zumiez-ben van.
- Ó – próbálok meg úgy viselkedni, mintha ez az információ nem számítana. Miért kellene? Tényleg nem, csak senki mást nem akarok látni ma, főleg olyan valakit, aki Harryre emlékeztet.
- Találkozhatunk vele ott most, ha készen vagy, sántítasz – néz vissza rám.
- Igen. Rendben – egyszerűen fel kellett volna hívnom Liamet.
Amikor találkozunk Zaynnel a boltban, egyszerű fehér pólót visel, aminek le vannak vágva az ujjai, a bőrkabátja pedig lazán a dereka köré van kötve. Fekete farmerja lazán lóg, sokkal lazábban, mint Harryé, és a bakancsa (high top boots) alig van befűzve. Ő és Rebecca tényleg jól néznek ki együtt, azt hiszem, a lány hihetetlenül gyönyörű.
- Louis? Mi a fene? – tágulnak ki Zayn szemei a megjelenésemen.
- Karambolozott – mondja neki Rebecca, majd karjait Zayn dereka köré fonja.
- Karambol? Jól vagy? Jézusom, nézd az arcodat – feleli, feldolgozva a sérüléseimet.
- Köszi – morgom, mire elmosolyodik.
- Bocs, csak meglepődtem. De azért jól vagy, ugye? – kérdezi, az aggodalom tiszta a hangjában.
- Igen, jól vagyok.
- Azt mondtam az anyukájának, hogy hazaviszem őt – szól közbe Rebecca, közelebb mozdulva Zaynhez.
- Ó? – kérdezi Zayn.
- Igen, itt volt anya a baleset miatt, csak el kellett mennie, Rebecca meg ott volt, és megkérte rá. Bár felhívhatom Liamet, hogy jöjjön el ő – beszélek zavarosan.
- Hol van Harry? – teszi fel Zayn az elkerülhetetlen kérdést.
- Ő… uhm… nos… – hebegem.
- Mindegy. Így is, úgy is jó – feleli Zayn, megmentve a válaszolástól.
Ha bárki is hozzászokott a Harry és az én hullámvasút kapcsolatunkhoz, az Zayn. Ő volt az, aki azt mondta, hogy mindkettőnknek össze kell szednie magát, igaza volt.
Rebecca autója szép, de rendetlen belül. Elborzadok, ahogy szemét ropog a lábam alatt a hátsó ülésnél.
- Hol laksz? – kérdezi, miközben Zayn kezét az ölébe veszi.
Kibámulok az ablakon, és hálás vagyok, amikor Zayn elkezdi elmondani neki az irányt a lakásomhoz. Amikor megérkezünk, Zayn kinyitja az ajtaját, és kiszáll.
- Mit csinálsz? – kérdezem tőle.
- Felkísérlek, minden lépésednél megrándulsz, azt hiszed, hogy engedlek oda egyedül felmenni? – kérdezi.
- Nem tudom, hogy…
- Nem lesz gond – feleli, én pedig remélem, hogy Harry nincs otthon.

Harry szemszöge
- Most már elmehetsz – mondom Liamnek, aztán a sörömért nyúlok. Ő kikapja a kezemből, majd a konyhába sétál. – Tényleg kurvára a határon vagy – figyelmeztetem őt.
- Egy idióta vagy, és ezt tudod. Te itt lerészegedsz, míg Louis megsérült, és még csak nem is érdekel! – kiáltja.
- Ne kiabálj már velem, baszki! – temetem ujjaimat a hajamba, meghúzva a végeknél. – De érdekel. De nem fog hinni nekem – teszem hozzá.
- Hibáztatod őt? Egyszerűen haza kellett volna jönnöd, vagy mit szólsz ehhez, egyáltalán nem is elmenni? – feleli.
- Nos, megtettem, úgyhogy ne játsszuk a „mi lett volna, ha-játékot”.
- Hogy lehetsz ennyire közönyös? Louis nagyon szeret téged.
- Most már igen – veszek fel egy üres vizesüveget, és lassan mozgatom a kezemben.
- Ez mit akar jelenteni? – néz a kanapé felé, hogy leüljön, de úgy tűnik, meggondolja magát.
- Semmit. Csak nem tudom, hogy mit tegyek, a bocsánatkérésen kívül. Pokolian makacs.
- Még csak nem is kértél bocsánatot, egyáltalán nem is próbáltál beszélni vele.
- Fogok, amikor hazajön az anyja nélkül.
- Nem jön haza, velünk marad – mondja nekem.
A vizesüveg megreccsen és összehajlik kezemben szorításomtól.
- Mi?
- Igen, megmondtam, hogy befejezte veled – dobja az arcomba. Istenem, kibaszottul meg akarom őt ütni.
- Tudom, hogy igen, de itt marad.
- Látod, ez a problémád! Mindig azt feltételezed, hogy Louis mindent meg fog tenni, amit te mondasz! – kiáltja Liam. Elég a kurva kiabálásból.
- Nem kell neki… – kulcscsörgés hallatszik a folyosóról, majd az ajtó kinyílik.
Louis.
És Zayn.
Nem látok egyenesen, ahogy felkelek és az ajtó felé indulok.
- Mi a fasz ez a szar? – üvöltöm.
Louis tesz egy lépést hátra, aztán a mögötte való falnál találja magát.
- Harry, hagyd abba! – kiabál rám.
- Nem! Bassza meg! Elegem van abból, hogy te mindig képbe jössz, amikor valami szar történik! – lököm kezeimet Zayn mellkasához.
- Hagyd abba! – ordítja Louis ismét. Ajka még duzzadtabb, mint korábban volt, arca pedig horzsolásokkal van tele, emlékeztetve engem, hogy ez az én hibám. – Kérlek – feleli, aztán Liamre néz. – Te mit csinálsz itt? – kérdezi tőle.
- Én… azért jöttem, hogy beszéljek Harryvel – hazudja Liam.
- Azért jött ide, hogy megpróbáljon verekedni velem – mondom Louis-nak, mire a szemei majdnem kiesnek a helyükről.
- Mi? – sérült szája tátva van.
- Majd később elmondom – feleli neki Liam.
Zayn zihál és Louis-ra bámul. Hogy hozhatja őt ide mindazok után? Hát persze, hogy hozzáfutott.
- Köszi, hogy hazahoztál, most jobb, ha elmész – fordul Louis Zaynhez.
- Biztos vagy benne? – kérdezi tőle.
- Húzz a picsába, nincs saját barátnőd, akit zaklathatnál? – kérdezem, mire a múltkori barna hajú lány belép a lakásba. A francba. Akkor oké. Még akkor is, ha egy lány van vele, akkor sem akarom őt Louis közelében. Tudom, hogyan érez iránta Zayn.
- Még egyszer köszönöm, hogy hazahoztatok – mondja Louis mindkettejüknek.
Úgy néz ki, Rebecca kissé fél, Zayn pedig olyan mérgesnek néz ki, mint soha, ahogy elhagyják a lakást, becsukva az ajtót maguk után.
Nem tudom kontrollálni dühömet, miközben Louis felém fordul egy homlokráncolással.
- Összeszedem a ruháimat, és kész leszek – mondja Liamnek, aztán a hálószobába sétál. Én persze követem őt.
- Miért hívtad őt fel egy fuvarért? – kiáltom mögüle.
- Nem hívtam fel! A plázában voltam az anyámmal, Rebecca ott volt, és valahogy felajánlotta, hogy hazavisz, mert anyának el kellett mennie. Nem mintha lenne hozzá bármi közöd – csattan fel.
- Persze, hogy nincs hozzá közöm! Hadd találjam ki, gyorsan elmondtad Zaynnek, hogy milyen elbaszott vagyok – morgok vissza rá.
- Nem! Igazából nem mondtam neki semmit, de biztos vagyok benne, hogy ezt már tudja.
- Engeded, hogy megmagyarázzam ezt az én oldalamról, vagy következtetésekbe ugrasz, mint mindig? – kérdezem tőle.
- A következtetések általában igazak! De igen, gyerünk, magyarázd meg! – jegyzi meg, megkísérelve lehúzni a bőröndjét a szekrényben lévő felső polcról.
- Menj arrébb – felelem. Odasétálok, majd gyengéden elmozgatom őt az útból, hogy levegyem neki. – Nem kellett volna elmennem tegnap este – mondom.
- Tényleg? – szól vissza gúnyosan.
- Igen, tényleg. Nem kellett volna elmennem és nem kellett volna olyan sokat innom, de nem csaltalak meg. Azt nem tenném meg. Csak a lakásán aludtam, ennyi – magyarázom meg.
- Akkor miért hazudtál?
- Nem tudom… mert tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem, ha elmondom.
- Legalább megpróbálhattad volna. Tényleg nehéz hinni neked, amikor nyíltan hazudsz, Harry.
- Tudom, sajnálom, oké? – emelem karjaimat a levegőbe.
- Nem, nem oké! Mindig ezt csinálod! Azt várod tőlem, hogy egyszerűen megbocsássak neked mindenért. Még mindig nem vagyok túl azon, amit a jövőnkről mondtál… vagyis a nem létező jövőnkről, aztán elmész, kimaradsz egész este egy másik lány házában és hazudsz róla.
- Ez nem olyan nagy ügy, semmit sem csináltam vele – védem meg magam, miközben Louis szépen összehajtja a ruháit a bőröndjébe.
- És akkor mi lenne, ha berúgnék és Zayn lakásán tölteném az éjszakát? Mit tennél? – kérdezi tőlem, mire a gondolat majdnem átküld a határon.
- Kibaszottul megölném őt.
- Szóval ez nem olyan nagy ügy, amikor te csinálod, csak akkor, ha én? – jön rá kettős mércémre. – Ezek nem is számítanak, világossá tetted, hogy én csak átmeneti vagyok az életedben – feleli Louis.
Kisétál a szobából, majd be a fürdőbe a folyosón át, hogy összeszedje a piperecikkeit. Tényleg elmegy Liammel az apám házába. Ez hülyeség. Louis nem átmeneti nekem, hogy gondolhat egyáltalán erre? Valószínűleg az összes szar miatt, amit tegnap este mondtam neki, és a szavaim hiánya miatt ma.
- Tudod, hogy ezt nem fogom hagyni – mondom neki, amikor becipzárazza a bőröndjét.
- Nos, én elmegyek.
- Miért? Tudod, hogy vissza fogsz jönni – beszél helyettem a dühöm.
- Pontosan ez az, amiért elmegyek – feleli, hangja remeg, miközben megfogja a bőröndjét és elhagyja a szobát anélkül, hogy visszanézne.
Mi a fenéért mondtam ezt az előbb?
- Majd viszem azt – hallom, ahogy mondja neki Liam a nappaliban, éppen mielőtt kinyílik a bejárati ajtó. Amint becsukódik, a falhoz dőlök a hátammal és lecsúszok a padlóra.

Louis szemszöge
- Még csak meg sem próbálta, Liam – kezdek el végre zokogni, miközben Liam becsukja nekem az ajtót.
- Ő csak… nem tudom, mi a problémája. Egy lépést előre tesz, kettőt meg hátra – rázza meg a fejét, aztán elindítja az autót.
- Olyan érzés, mintha huszadjára hagynám őt el.
- Az is – mosolyodik el.
- Egy idióta vagyok, ugye?
- Nem, Lou, nem vagy az.
- Akkor miért nem működik ez? Nem számít, mit teszek, úgy érzem, mintha ő visszatámadna és továbbra is ellökne. Egyik nap levelet ír nekem… – elfelejtettem a levelet. Persze, hogy elfelejtettem. Ha Harry eldobja, össze fogok törni. – Aztán meg azt mondja nekem, hogy ha nem tetszik, amit mond, elmehetek – fejezem be.
- Bár nem ezt csinálta mindig? Nem ítélkezem, csak kérdezem.
- De, mindig ezt az előre-hátra dolgot csinálta, de mostanában mintha lett volna egy áttörés vagy valami Dia… minden után, ami a karácsonyi szünetben volt – magyarázom anélkül, hogy felfedném az információt Dianáról. – És köszönöm, hogy nem ítélsz el – felelem.
- Soha nem ítélnélek el téged, nem feltétlenül értek egyet a kapcsolatoddal, de tudom, mennyire szereted őt, és nem fogok ezért rosszat éreztetni veled – mondja nekem.
Mit tehettem, hogy egy ilyen valaki van az életemben, mint Liam? Mindig ott van nekem, soha nem ítél el és őszintén törődik velem. Nem tudom elképzelni azt, hogy nélküle menjek át ezen a káoszon.
- Tényleg megpróbáltál verekedni vele? – kérdezem Liamtől.
- Igen… Nem tudom, mi ütött belém, de egy pillanatra tényleg úgy tűnt, hogy fél – feleli, mire mindketten nevetésben törünk ki.

Chapter 168

Helló! :)

Hirtelen meg sem tudok szólalni a fejezet átolvasása után... nem fogok hazudni, szörnyen lehangoló. Bár gondolom, sejtettétek, hogy ez a rész nem fog kicsattanni a boldogságtól. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ezzel az egésszel kapcsolatban a véleményetek. Más fontos mondanivalóm szerintem most nincs, úgyhogy az események ellenére is...

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 168

 
Louis szemszöge
Türelmesen várok, miközben az orvos és a nővér is ragaszkodik ahhoz, hogy a testem majdnem minden négyzetcentiméterét megvizsgálják vagy megnézzék. Folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a húsz mérföld per órás sebességemmel a sérüléseim sokkal rosszabbak lehetnének. Húsz mérföld per óra lassúnak tűnik, amíg bele nem futsz egy autó hátuljába, ami szintén ilyen sebességgel megy.
Közel két óra telik el, amikor végre befejezik a bökdösődéseket és a röntgeneket. Folyamatosan azon gondolkozom, hogy talán Harry át fogja törni az ajtót, és rám kényszeríti a magyarázatát. El fogja mondani nekem, hogy nem feküdt le azzal a lánnyal és nem is tenné meg, hogy szeret engem, és hogy lát velem egy közös jövőt. Átölel, megcsókolja a sérüléseimet és horzsolásaimat, majd elmondja, mennyire sajnálja, hogy olyan kegyetlen volt velem. Miután még egy fél óra eltelik, kezdek rájönni, mennyire valószínűtlen és szánalmas is ez.
Nem akarok telefonálni Liamnek és elhívni őt az iskolából, de tényleg nem akarok egyedül lenni ebben a pillanatban, és ő az egyetlen ember, aki itt lesz nekem. Ő a legjobb barátom.
- Annyira örülök, hogy jól vagy! Mi történt? – kérdezi Liam, ahogy besétál a kis kórházi szobába.
- Nem volt olyan rossz… Nem figyeltem, azt hiszem, szóval, amikor az előttem lévő fickó megállt, nem vettem észre – magyarázom.
- Úgy néz ki, minden rendben, kissé szédült leszel még egy kis ideig. Enyhe agyrázkódásod van és sok zúzódásod. Rendszeresen kell szedned ezt a gyógyszert a fájdalomra, és használnod a kenőcsöt a szemed feletti vágásra, ezen kívül jól vagy ahhoz, hogy elmehess – mondja nekem az orvos. Bárcsak tudna nekem adni valamit a lüktető lyukra a mellkasomban.
- Akkor mehetünk? – kérdezem, mire bólint.
- Felhívtad Harryt? – érdeklődik Liam.
- Ott volt – válaszolom.
- Hogy érted? Az autóban?
- Nem, azt követően volt ott. Egy másik lánnyal.
- Mi?
- A lány lakásában maradt tegnap este, ez az, ahol volt – állok fel a kórházi ágyról, majd magam köré tekerem a köntöst, így a kórházi ruhám nem nyílik szét Liam előtt.
- Nem.
- De. Láttam a lányt, és ő mondta el nekem. Nem tudom, miért hagyom, hogy folyamatosan ezen menjek keresztül – ujjaimmal beletúrok a hajamba, de abbahagyom és megrándul az arcom. – Minden fáj – nyafogok, mire Liam megpróbál elmosolyodni, de nyomorultul nem sikerül neki.
Meg tudom mondani, hogy akar valamit mondani Harryről, de nem teszi. Helyette segít felállni, aztán nekem adja a ruháimat, hogy átöltözhessek és elhúzhassunk innen.
- Mindjárt visszajövök – felelem, majd bemegyek a kis fürdőbe.
Amint felveszem a ruháimat, belenézek a tükörbe. Nem tudom, mit gondoljak most, és nem tudok tisztán gondolkozni még, ha megpróbálom se, a sok fájdalomcsillapítótól, amiket bevettem. A képem torz, csomók és zúzódások vannak az arcomon és nyakamon. A biztonsági öv széle, amit szerencsére viseltem, látszik a vállamon, majd leszidom magam, amiért ilyen gondatlan voltam vezetés közben. Majd fel kell hívnom a biztosítómat holnap, és meg kell találnom a módot arra, hogy előteremtsem a pénzt, amit ki kell fizetnem a baleset egy részére, mivel a karambol az én hibám volt. Elég pénzem van félretéve, mivel Harry ragaszkodik hozzá, hogy a számlák nagy részét ő fizesse. Harry hűtlensége megpróbál befurakodni az agyamba, de visszanyomom az összes erőmmel, amim csak van. Elegem van abból, hogy én vagyok az áldozat, vagy hogy úgy viselkedem. Ez folyton megtörténik az emberekkel, és nem mintha nem láttam volna, hogy ez eljön majd, de akkor is fáj. Mindig olyan gyorsan megbocsátok neki minden után, amit tesz velem, az összes hazugság, a fogadás, a titkok, a bántó megjegyzések, az egész. Én mindig beadom a derekamat, ő viszont sosem.
Amúgy is, ki ez a Carly lány? Azt mondta, hogy Harry barátja, de soha nem hallottam Harryt róla beszélni ezelőtt, és egyébként sincs sok „barátja”. Valószínűleg úgy értette, hogy barátság extrákkal.
Nem tudom, hogy hazamenjek-e vagy sem, még autóm sincs. Ha a kocsim nem lenne régi és teljes lefedettségű biztosításom lenne, kölcsönözhetnék a biztosításomon keresztül, de természetesen nem lehet. Remélhetőleg az autót gyorsan helyrehozzák. Még mindig sehogy sem tudok eljutni a Vance-hoz holnap, vagy a kampuszra utána. Legalább szerda van, már csak a hét fele van hátra.
Elhúzom a hajamat az arcomból, gyorsan meggondolva magamat, amikor meglátom, ténylegesen milyen láthatóak a sérüléseim.
- Kész vagyok – mondom Liamnek, amikor felbukkanok a fürdőszobából. – Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél, szó szerint senki mást nem tudtam hívni. Tudom, hogy nem szeretsz az órákról hiányozni – felelem.
- Ne butáskodj, csak örülök, hogy jól vagy – mosolyodik el, aztán kinyújtja a kezét, hogy segítsen sétálni.
A térdem fáj a legjobban, azt hiszem, kivéve a fejemet, vagy a vállamat. A pokolba is, nem tudom, minden fáj.
- Egyébként mit csináltál, amikor beleütköztél a másik autóba? – kérdezi Liam.
- Nos, jelzett a telefonom… – harapom meg sérült ajkamat zavaromban.
- Louis! – szid le.
- Tudom, de egész nap nem hallottam Harry felől, és azt hittem, hogy ő az.
- Ő volt?
- Nem tudom, add ide a telefonomat – mondom, majd a zsebébe nyúl, hogy nekem adja a készüléket. Bekapcsolom a mobilomat.
*Elaludtam az autóban, miután sokat ittam, hamarosan otthon leszek.* Írja a Harrytől jött üzenet.
- Wow – suttogom, újra és újra elolvasva azt.
Ha nem csinált semmi rosszat, nem küldte volna nekem ezt az üzenetet. Ezt a hazugságot. A szívem elszorul, aztán megmutatom Liamnek az üzenetet, mire megrázza a fejét, mielőtt kikapcsolom a telefonomat, és a hátsó zsebembe teszem.
- Hová? – kérdezi Liam.
- Nem tudom… nincs autóm – túlságosan frusztrált vagyok.
- El akarsz jönni hozzánk? Maradhatsz ott egy kicsit, amíg…
- Amíg mi? Megbocsátok Harrynek és visszavánszorgok a lakásba? – teszem fel a kérdést egy kicsit túl durván.
- Nem úgy értettem.
- De ez az, amire gondoltál, ugye?
- Nem akarom, hogy mérges legyél rám… de nagyjából ez az, ami mindig történik – feleli csendesen.
- Nem vagyok rád mérges. Azért vagyok mérges, mert igazad van – sóhajtok fel.
Nem mond semmi mást, miközben a hideg levegőbe sétálunk. Tényleg felfrissítő, a hideg szellő nagyszerű érzés a forró és szakadt bőrömön.
- El tudnál vinni csak a…
- Louis Tomlinson! – szakít félbe anyám hangja. Ne most. – Ó, Istenem, Louis, jól vagy? – amikor felnézek, anya felém siet, cipőjének sarka zörög a kemény betonon.
- Jól vagyok, egy kisebb baleset volt – válaszolom. Nincs energiám, hogy vele foglalkozzak most.
- Annyira aggódtam, olyan gyorsan jöttem ide, ahogy csak tudtam – ölel át karjaival, túl szorosan, amitől hátrálok. – Sajnálom. Életem leghosszabb autóútja volt ez. Amint felhívtak, kirohantam a házból – mondja nekem, egy gyűrődésmentes ruhát viselve, a haja tökéletes, teljes smink van rajta.
- Oké – felelem.
- Ő ki? – fordítja díjnyertes mosolyát Liamhez.
- Én Liam vagyok, örülök, hogy találkozunk – válaszol udvariasan. Áruló.
- Nagyon örülök, hogy találkozunk – mosolyog Liamre anyám, aztán rám néz.
- Ő Harry mostohatestvére – teszem hozzá, leöntve vízzel a tüzét.
- Ó… hol van Harry? – fintorog.
- Dolgozik – hazudom.
- Hm… oké, nos, mindegy. Ettél már? Ebédelnünk kellene, mielőtt hazaviszlek.
- Nem megyek hozzád. Holnap a gyakornoki állásomra kell mennem.
- Tudom, kedvesem, a te házadra gondoltam – feleli, túlságosan is kedves. – Mit mondasz? Elmehetnénk hárman ebédelni? – kérdezi anya.
- Igazából én… – kezd el Liam megpróbálni kijutni belőle.
- Jövünk – mondom, mielőtt befejezhetné.
Úgy tűnik, Liam hihetetlenül kellemetlenül érzi magát, és bűntudatom is van, de azzal, hogy Harry másik lánnyal töltötte az éjszakát és a balesettel, nem tudok egyedül szembenézni anyámmal. Egyszerűen nem tudok.
Eltátogom Liamnek, hogy „sajnálom”, miközben besétálunk a parkolóba, de lerázza magáról egy szemforgatással.
- Hová szeretnél menni? Mit szólnál a kínaihoz? – ajánlja anya.
- Persze – nyögök fel.
Amikor Harry nem áll a parkolóban, hogy a bocsánatomért könyörögjön, a csalódottság felaprít, de talán ez jó dolog, hogy nincs itt. Nem járkálhatok vele körbe-körbe tovább. Már annyi mindenen keresztülment, én pedig már annyiszor megbocsátottam neki. Lehet, hogy ésszerűtlen és érzelmes vagyok, de én legalább törődöm vele, ő szó szerint soha nem mutatja ki az érzelmeit. Hideg és bántó dolgokat mond, és teljesen érzéketlennek látszik. Még néhány órával ezelőtt is, amikor Carly bevallotta, hogy Harry vele maradt, csak azt mondta, hogy megoldhatjuk, mindig megoldjuk. Lényegében, amit gondolt az az volt, hogy „Meg fogsz nekem bocsátani, mindig megbocsátasz”.
Egy pillanatra azt hittem, láttam egy halvány érzelmet, csak egy pislákolást, mielőtt eltűnt, csak hogy kicserélődjön egy homlokráncolással. Ha az, hogy a mentőautó hátuljában ülve látott, függetlenül a kisebb sérüléseimtől, nem okozott nála semmit, akkor feltételezem, hogy semmi nem is fog.

Harry szemszöge
Mire visszasétálok a lakásba, a fejem lüktet. Figyelmen kívül kellett volna hagynom Louis kérését, és kényszerítenem kellett volna az utamat a mentőbe vele. Helyette ott álltam, mint egy seggfej, és néztem, ahogy elmegy.
A lakás hideg és üresnek érződik. Volt valami a szemeiben, amikor azt kívánta, hogy távol legyek, ami aggaszt. Mindig megbocsát nekem, akár megérdemlem, akár nem. Persze, ezúttal kellene lennie az utolsó cseppnek a pohárban, de kurvára remélem, hogy nem. Kellett Carlynak kiszállnia a rohadt kocsijából.
Nem tudom, hogy hallgatni fog-e rám vagy sem, de csak egy mód van rá, hogy megtudjam. Megfogom a kulcsaimat, majd kisétálok a lakásból.
Azt sem tudom, hogy egyáltalán melyik kórházban van, vagy hogy egyáltalán ott lesz-e, mivel egy órán át a kanapén ültem azon gondolkozva, hogy mi a fenét kellene következőnek csinálnom. A Grandview, ez a legközelebbi kórház, szóval oda fogok menni először.
Ha visszamehetnék és kitörölhetnék mindent, amit az elmúlt huszonnégy órában csináltam, megtenném. Nem kellett volna olyan durvának lennem a jövővel kapcsolatban, de egyszerűen nem ugyanazokat a dolgokat akarjuk. Nem adhatok meg neki mindent, amire szüksége van, és ezt tudom. Louis is tudja, csak reméli, hogy egy nap megteszem. A lélegzésnél is jobban szeretem őt, de semmit sem ígérhetek meg neki.
Tudom, hogy nem vagyok elég jó neki, és erre ő is rá fog jönni előbb vagy utóbb.
Nem tudom, mit fogok mondani neki, amikor meglátom őt, de remélem, hogy tárt karokkal fog felém jönni, szükségem van rá.  Égetően arra van szükségem, hogy elmondja nekem, minden rendben van, és hogy meg fog hallgatni. Tudnia kellene, hogy soha nem dugnék meg senki mást. Csak túl sokat ittam, túlságosan rohadtul sokat ittam, és Carly elvitt az ő lakására. Igen, Carly és én régen időnként dugtunk, és hihetetlen numera volt, de ez szart se jelent Lou-hoz hasonlítva. Louis a mindenem, és nem fogom engedni, hogy a makacs természete és a seggfej hajlamaim ennek az útjába álljanak.
Ha csak nem veszekedne velem folyton, ha csak egyetértene velem és befogná a száját Seattle-lel kapcsolatban, rendben lennénk.
Amikor végre megérkezem a Grandview-hoz, a parkoló legvégében parkolok le, majd odahajtok Louis-hoz, így nem kell messzire sétálnia. Ha egyáltalán beleegyezik abba, hogy eljöjjön velem, persze. Amint kilépek az autóból, akkor látom meg őket. Liam, Louis és az anyja.
Az anyja megöleli őt, mire Louis kissé elhúzódik. Mi a faszért kell az anyjának itt lennie az összes ember közül? Szart se mondhatok az anyja előtt, vagyis mondhatok, de akkor veszekedni fogunk Louis előtt, főleg ha figyelembe vesszük, hogy mik voltak az utolsó szavaim hozzá, mielőtt az arcába csaptam az ajtót.
És Liam, miért kell mindig Liamnek lennie a megmentőnek? Nincs neki saját, istenverte barátnője, akire vigyázhat? Azon találom magam, hogy azt kívánom, bárcsak elvinné a nyálas seggét New Yorkba, úgy nem én lennék minden rohadt alkalommal a rosszfiú.
Louis megbízik benne, ezért van itt. A Liam iránti bizalma sokkal erősebb, mint az irántam lévő, és jogosan. Ha Liam lenne a párja, Liam szorosan ölelné őt a mellkasához, miközben édes szavakat suttog a fülébe, hogy vigasztalja őt. Ez az, amire Louis-nak szüksége van. Nem rám, a seggfejre, aki nem bír ki egy hetet anélkül, hogy elbaszná.
Egy másodpercre meg kell állnom, hogy eldöntsem, mit csinálok most. Oda kellene futnom hozzá és elmondanom, mennyire sajnálom, Liam és az anyja előtt? Vagy csak be kellene szállnom a kocsiba és elmennem, az tettetve, hogy sosem jöttem ide? Amikor Lou Liamre mosolyog, beszállok az autómba, majd elhajtok, mielőtt megkockáztatom, hogy meglátnak.

Louis szemszöge
Liam külön vezet, mutatva az utat, én pedig kibámulok anyám kocsijának az ablakán, ahogy ebédelni indulunk. Ez az utolsó dolog, amit most csinálni akarok, még sem tudom, hogy mit csinálnék, ha nem ezt.
Bárcsak olyan fajta anyám lenne, aki vet rám egy pillantást, és meg tudja mondani, hogy valami nincs rendben. Az a fajta, aki rávesz, hogy mondjam el neki, és megölel, miközben a vállába sírok. Az a fajta, aki elmondaná, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha nem. Helyette azt kell tettetnem, hogy semmi nem történt, így nem fog szemrehányást tenni nekem és arra emlékeztetni, hogy milyen bolond vagyok.
- Beszéltél Natalie-val mostanában? – kérdezi, bebizonyítva azt, hogy igazam van.
- Nem, anya, nem beszéltem.
- Gondoltam, szeretné, ha tudnád, hogy felvették a WSU-ra a korai felvétellel a nyári szemeszterre, csak néhány hónap múlva – tájékoztat.
- Azt hittem, hogy San Francisco-ba akar menni? – fordulok oldalra, hogy ránézzek.
- Nem, a WSU felajánlott neki egy teljes foci ösztöndíjat.
- Ó.
Ha távol maradtam volna Harrytől, Natalie és én boldogok lehetnénk együtt az egyetemen, éppen ahogy terveztük még néhány hónapja. Ha szeretném őt, persze.
- Találkozgat valakivel – teszi hozzá anya. Várok a leghalványabb féltékenységre, hogy belém nyilalljon, de ez nem történik meg.
- Tényleg? Kivel?
- Nem vagyok biztos benne, de úgy tűnik, Mrs. Porter nagyon utálja a fiút. Azonban elviszik őt a sítúrájukra idén, igazából jövő héten.
Porterék a Mammoth Tóhoz kirándulnak Kaliforniában, ahol van egy hatalmas víkendházuk, nagyobb, mint az anyám háza. Én soha nem voltam ott, de mindig meghívtak.
- Nem bánod, hogy találkozgat valakivel? – kérdezi anya.
- Nem, egyáltalán nem. Mindaddig, amíg boldog – felelem, és komolyan is gondolom.
- Liam kedves fiúnak tűnik.
- Az is, és Harry is – tudom, hogy hová akar kilyukadni ezzel, úgyhogy leállítom, mielőtt elkezdi.
- Ezt nem mondanám.
- Elég hosszú napom volt, anya, ha egész nap Harryről fogsz beszélni, akkor engedheted, hogy kiszálljak az autóból most.
- Nem fogok. Korábban soha nem voltál ilyen tiszteletlen.
- Ez azért van, mert soha nem álltam ki magamért, most pedig igen. Elegem van abból, hogy mindenki azt gondolja, átsétálhat rajtam. Ez hülyeség.
- Ki az a mindenki? Nem úgy hangzik, mintha csak rám utalnál.
- Csak általánosságban mondom – nyögök fel. Nem vagyok hajlandó megadni neki az elégedettséget, hogy tudjon Harryről és Carlyról.
Anya Liam mögött a parkolóba kanyarodik, majd leparkolja az autót. Az az egy óra, amit bent töltünk evéssel, nem olyan rossz, mint gondoltam, talán azért, mert mindenre próbálok fókuszálni, amiről anyám és Liam beszél, így nem gondolok Harryre és arra, hogy mi a fenét fogok csinálni ezután. Bekapcsolom a telefonomat arra a csekély esélyre, hogy lesz hangpostám vagy üzenetem Harrytől.
A dolog, ami a legjobban zavar az az, hogy pontosan odatesz engem, ahová akar. Vele lakom, az összes barátom az övé, kivéve Liamet, aki a mostohatestvére, az óráim körülötte forognak, a gyakornoki állásom körülötte forog. Az egész életem körülötte forog, az ő élete pedig változatlan. Ha elhagyom őt, semmi sem fog változni neki, de nekem minden. Semmim sincs nélküle, és ezt utálom. Utálom őt, amiért folyamatosan bánt, és utálom magamat, amiért megengedem ezt.
Amíg Liam Danielle gyönyörű mosolyáról beszél, megpróbálok kitalálni egy tervet a jövőmre. Harry nélkül.
- Akarsz egy kicsit vásárolni ez után? – kérdezi anya, miután kifizeti az ebédet.
- Én tényleg csak aludni akarok – mondom neki, mire bólint.
- Természetesen – mosolyodik el. Mi van vele, hogy ilyen kedves ma? – Elsietek a mosdóba, mielőtt megyünk. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Liam, remélem, hogy még látlak – öleli őt meg, ami elborzaszt.
- Én is magát, asszonyom – válaszolja Liam. Miért kell ilyen udvariasnak lennie?
- Köszönöm, hogy eljöttél, nem hiszem, hogy ezt egyedül túléltem volna – szólalok meg, amikor anya eltűnik.
- Nem mintha lett volna választásom – mondja nekem egy kis mosollyal.
- Úgy tűnik, jól kijöttetek – ugratom őt.
- Nem, csak tudom, hogyan működik ez a szülőkkel – henceg, mire felnevetek. Furcsa érzés nevetni ahhoz képest, hogy mit érzek belül. – Hová fogsz menni? – kérdezi.
- Fogalmam sincs. Nem hagyhatom, hogy a történelem folyamatosan megismételje önmagát. Harry még csak meg sem próbált felhívni – felelem, feltartva a levegőbe a telefonomat.
- Maradhatsz velünk, ezt tudod.
- Tudom, bár nincs autóm.
- Nekünk egy csomó kocsink van, vagyis Kennek és anyának – ajánlja fel.
- Nem vezetem az ő autóikat! Már így is eléggé rátok szálltam – mondom neki.
- Ne butáskodj, bármit megtennénk érted. Tudod ezt – feleli, mire átölelem őt karjaimmal.
Harry egyszer azt mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen állandó az életében, Liam az egyetlen az enyémben.
- Talán egy kicsit anyukáddal kellene lógnod, mielőtt döntesz, tényleg van energiád ahhoz, hogy Harryvel veszekedj most? – mondja Liam.
- Nincs, de ahhoz sincs energiám, hogy fenntartsam a látszatot anyával – sóhajtok fel. – De azt hiszem, igazad van – felelem, miközben hozzánk sétál anyám.
A testem fáj, akárcsak a mellkasom, de nem tudok most szembenézni Harryvel, nem vagyok kész arra, amiről tudom, hogy meg fog történni.

Harry szemszöge
Kinyitom a negyedik sörömet, majd ujjaim között forgatom a kupakot a faasztalon. Mikor lesz már itt Louis? Itt lesz?
Talán csak írnom kellene neki, hogy tényleg szexeltem Carlyval, csak hogy mindkettőnk szenvedésének véget vessek.
Az ajtón lévő hangos kopogás szakít ki cselszövésemből, megfogom a sörömet, iszom még egy kortyot, aztán az ajtóhoz indulok. Na, tessék. Remélem, hogy egyedül van. A kopogás gyorsan átvált döngetésbe, és kinyitom az ajtót, ahol Liamet látom meg.
Kezei megfogják a pólóm nyakát, majd a falhoz vág. Mi a fasz? Sokkal erősebb, mint azt valaha is gondoltam, és meg vagyok hökkenve agresszív viselkedésén.
- Mi a fene bajod van?! – kiáltja. Nem is tudtam, hogy a hangja lehet ilyen hangos.
- Miről beszélsz? Szállj le rólam! – lököm hátra, de nem mozdul. Baszki, Liam erős.
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek!
- Te szart se tudsz! – ordítok vissza. Liam elenged, és egy másodpercre azt hiszem, hogy meg fog ütni, de nem teszi.
- Tudom, hogy lefeküdtél egy másik lánnyal, és azt okoztad, hogy Louis összetörje az autóját! – mászik az arcomba ismét.
- Ajánlom, hogy vedd halkabbra a kurva hangodat – csattanok fel.
- Nem félek tőled – szűri ki a fogai között. Mi a fasz.
- Korábban már elvertem a seggedet, emlékszel? – emlékeztetem őt.
- Akkor nem voltam rád olyan mérges, mint most – fenyegetőzik.
- Miért érdekel egyáltalán? – kiabálom.
- Mert egyszerűen nem bánthatod őt meg folyton!
- Nem is feküdtem le azzal a lánnyal. Csak az ő lakásában aludtam, szóval törődj a saját rohadt dolgoddal.
- Ó, wow! Persze, hogy iszol! – int az asztalon lévő üres sörösüvegek felé és az egyikre, ami a kezemben van. – Louis összevissza van vagdosva és agyrázkódása van miattad, te meg bepiálsz. Akkora egy pöcs vagy! – gyakorlatilag üvölti.
- Az nem az én kurva hibám volt, és megpróbáltam beszélni vele!
- De igen, a te hibád volt! A te rohadt üzeneted volt, amit megpróbált elolvasni, amikor összeütköztek. Az az üzenet hazugság volt, hozzátenném – mondja nekem, mire a levegő kiszorul belőlem.
- Miről beszélsz? – fuldoklom.
- Azt írtad neki, hogy elaludtál az kocsidban, és azt próbálta elolvasni, amikor karambolozott.
Elfelejtettem azt az üzenetet. Ez az én hibám. Hogyhogy nem raktam össze? Ő pedig elolvasta, aztán rájött az igazságra. Biztosan összetört a szíve. Még egyszer.
- Befejezte veled, tudod ezt, ugye? – teszi hozzá.
- Igen. Tudom.

Chapter 167

Sziasztok! :)

Hála az égnek a jog és a közgáz vizsga már okés volt, szóval köszönöm, hogy gondoltatok rám ♥ A fejezet... hát... ebben a gyönyörű időben szerettem volna egy boldog részt hozni, de... ez nem lesz egy egyszerű eset, ebben biztosak lehettek. Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. A közepe környékén ismét zárójelben van, hogy I will és I'll, ezek megint azt jelentik, hogy mikor melyiket használják. Szerintem más mondanivalóm nincsen, kitartást a sulihoz, akinek még van, nincs már sok hátra! :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 167

 
- Soto professzor azt mondta, hogy elárulja nekem a heti feladatokat, ha elviszem a barátaimat a fellépésére, szóval ezt mára várom – mosolygok Liamre.
A mellkasomban lévő fájdalom minden órával nő, ahogy nem hallok Harry felől. Ezen a ponton elég biztos vagyok benne, hogy nem jött haza, ez vagy pedig az, hogy figyelmen kívül hagy. Ha bárkinek is figyelmen kívül kellene bárkit hagynia, az én vagyok. Tudom, hogy a házasság erőltetése nem olyan dolog, amit akar, és tudom, hogy ez túl korai, de nem a házasság az, amit erőltetek, ez csak valamiféle jövő. Én megjártam a poklot és vissza érte, ő meg nem is gondol rám, amikor ilyenfajta dologról van szó. Örülök, hogy szembeszálltam vele, de tényleg hiányzik.
- Ez egy kicsit fura, nem gondolod? – feleli Liam, amikor belépünk a tanterembe a vallásóránkra.
- Micsoda?
- Hogy lényegében megvesztegetett téged, hogy lásd őt a tantermen kívül…
- Nem mintha azt kérte volna, hogy egyedül menjek vagy bármi – vonok vállat.
Egyáltalán nem értem ezt az ijesztő, veszélyes érzést Soto professzorral kapcsolatban. Ha bármi, a ténytől, hogy szembeszállt Harryvel, még inkább tisztelem őt. Hozzászoktam, hogy mindenki meg van tőle félemlítve, így frissítő, amikor valaki a helyére teszi őt.
- Akkor is azt gondolom, hogy ez nem helyénvaló – mondja Liam.
- Oké, Harry – ugratom, a mellkasom összeszorul nevének használatán.
- Csak mondom, légy óvatos. Amúgy hol van Harry? Nem követett téged a kávézóig ma reggel – vigyorodik el Liam.
- Ó… nos, igazából nem tudom. Nem jött haza tegnap este – sóhajtok fel, majd elfoglalom a helyemet az első sorban.
- Hogy érted, hogy nem jött haza, a Canal Place-ről vagy akárhogy is hívják azt a helyet?
- Canal Street Tavern… de nem, együtt jöttünk el onnan, de rossz hangulatban volt azért, mert egy kínos párbeszéde volt Soto professzorral, aztán elkezdtük veszekedni a jövőnkön, és a tényen, hogy nem akar velem egy közöset. Azt mondta, hogy nem is költözne velem Seattle-be.
- Várj… Soto professzor és Harry? – suttogja Liam, körbenézve a teremben.
- Igen, lényegében csak összeszólalkoztak. Harry már amúgy is rossz hangulatban volt, szóval ez csak átlökte őt a határon, azt hiszem.
- Ez nagyon kínos. Miből gondolod, hogy nem akar veled közös jövőt? – kérdezi Liam.
- Ő mondta. Szó szerint azt mondta, hogy nem gondolt még a jövőre és nem is akar, aztán azt mondta, hogy ha nem tetszik, akkor elmehetek – zavarban vagyok attól, hogy megismétlem a bántó dolgokat, amiket nekem mondott, még Liamnek is, akiben a legjobban megbízom.
- Ő mondta ezt?
- Igen, és azt is, hogy elmebeteg dolog, hogy felhoztam neki a házasságot.
- De azt kérni tőled, hogy költözzetek össze, mielőtt bárki is tudta volna, hogy együtt vagytok, az nem?
- Pontosan ez az, amit mondtam. Harry annyira összezavaró – dörzsölöm meg a halántékomat.
- Kilenc óra múlt tíz perccel, nem kellett volna már elkezdődnie az órának? – szólal meg hangosan egy lány mögöttünk.
Amikor felnézek, Soto professzor belép a terembe, bőrkabátot visel a fehér ingén és nyakkendőt.
- Reggelt, mindenki! Elnézést a késésért, hosszú volt a tegnap estém – mosolyodik el, majd lerázza vállairól a kabátját, mielőtt a széke támlájára dobja. – Remélem, mindenki felhasználta az idejét arra, hogy vegyen vagy lopjon egy naplót? – feleli, mire Liam és én egymásra nézünk, majd elővesszük a naplónkat.
Elképeszt, hogy mennyire felkészületlenek az egyetemisták. El kellett volna hoznom az egyik plusz naplómat a felkészületlen társaimnak.
- Ha nem, vegyenek elő egy üres papírlapot, mert az óra első felét arra fogjuk használni, hogy az első naplófeladaton dolgozzunk. Még nem döntöttem el, hogy pontosan mennyi lesz, de ahogy mondtam, a napló teszi ki a jegyük nagy részét, úgyhogy legalább egy kis erőfeszítést bele kell tenniük – vigyorodik el, aztán leül, lábát az asztalra téve. – Tudni akarom az elképzeléseiket a hittel kapcsolatban. Mit jelent ez önöknek? Itt szó szerint nincs rossz válasz, és a személyes vallásuk nem tesz különbséget. Sok irányból közelíthetik meg, önök hisznek valami nagyobban? Érzik úgy, hogy a hit jó dolgokat hozhat az emberek életébe? Talán egy teljesen más módon gondolnak a hitre, hinni valamiben vagy valakiben megváltoztatja egy helyzet kimenetelét? Ha hisz abban, hogy a hűtlen szerelme abbahagyja a hűtlenkedést, tesz különbséget egyáltalán? Az, hogy hisz Istenben… vagy több istenben, jobb emberré tesz annál, mint aki nem? Kezdjenek bele a hit témájába, és csináljanak vele, amit akarnak, csak csináljanak valamit – feleli.
A fejem örvénylik az ötletekkel, amíg nőttem, mindig jártam templomba, de be kell vallanom, az Istennel való kapcsolatom nem mindig volt a legerősebb. Minden alkalommal, amikor tollamat a naplóm első oldalához próbálom nyomni, Harry jut az eszembe. Hit. Túlságosan is hittem Harryben? Ha továbbra is hiszek benne, meg fog változni?
Körbenézek a teremben, miután eltelik néhány perc, úgy tűnik, mindenki ír. Soto professzor szemei találkoznak az enyémekkel, ahogy átsiklok rajta tekintetemmel.
- Ha bárkinek problémája van az írással, ne gondolják túl. Akármi jut először az eszükbe, azt kellene leírniuk. Nem nézem a helyesírási hibákat, nem fogok elítélni senkit, hogy mit csinálnak a témával, az kizárólag az önök döntése. Csak hunyják le a szemüket, és írják le, amit éreznek – árasztja el hangja a termet.
Azonnal lenézek, hogy senki ne tudja meg, hogy hozzám beszélt. Legalábbis elég biztos vagyok benne, hogy igen.
- Rendben, fejezzék be, hogy tarthassunk egy kis megvitatást, mielőtt elmehetnek – szól közbe Soto professzor.
Mire ismét a naplómra pillantok, a harmadik oldalon tartok. A legtöbbje annak, amit írtam, a tudatalattimból egyenesen a papírra ment, kihagyva az agyamat és a szívemet belőle. Valahogy lekerül rólam egy súly azzal, hogy a Harryben való hitemről írok.
Az órának tíz perccel előbb vége van, egy rendszert érzékelek itt.
- Mr. Tomlinson, beszélhetnék magával egy pillanatra? – szólít meg Soto professzor, ahogy Liam és én elérjük az ajtót. Visszafordulok és bólintok, figyelmen kívül hagyva a nézést, amivel Liam illet. A terem kiürül, csak hárman maradunk.
- Találkozunk kint – mondom Liamnek, majd visszasétálok Soto professzor felé.
- Csak meg akartam köszönni, hogy eljött tegnap este és elhozta a barátait, elég jó közönségünk volt – mosolyodik el.
- Egyáltalán nem probléma.
- Tudom, hogy csak azért jött el, hogy előbb megkaphassa a feladatot – nevet fel, aztán átad nekem egy üres papírlapot.
- Mi ez? – kérdezem.
- Elmondom a feladatot, azt hitte, hogy leírom magának? – feleli, nekem adva egy tollat. – A napló volt a nagy feladat, a másik pedig az, hogy el kell olvasni a hattól a huszadik oldalt.
- Ennyi? – nem írtam le semmit.
- Igen, mondtam, hogy a munka nagy része a napló lesz.
- Igen… de az olyan, mintha nem munka lenne.
- Szóval akkor egy könnyű ötös? – vigyorodik el.
- Feltételezem…
- A párja nagyon… színes – teszi hozzá Soto professzor, miközben odaadom neki az üres papírlapot.
- Igen, az.
- Nem akarok túlzottan személyeskedni, de nagyon meglepődtem rajta. Tudtam, hogy biztosan van barátja vagy barátnője, csak nem számítottam rá, hogy így néz ki.
- Ez mit akar jelenteni? – feszül meg a hangom.
- Egyáltalán nem rossz értelemben mondtam, nyugodjon meg – nevet fel. – Csak azt hittem, hogy mivel maga olyan… nem tudom… összeszedett, a párja valamilyen kardigános lenne, nem tetovált – magyarázza, mire a gondolataim Natalie-hoz kalandoznak el.
- Ó, igen. Teljes ellentétek vagyunk – felelem.
- Azt meg tudom mondani. Birtokló, ugye? – húzza fel a szemöldökét.
- Nem az, hogy ő birtokló… csak… néha egy kicsit féltékeny – nem tudom, miért folytatom ezt a beszélgetést a tanárommal.
- Egy kicsit? Gyakorlatilag majd’ felrobbant – nevet fel, én pedig nem tehetek róla, de nem tudom elrejteni a mosolyomat, mert ez igaz.
- Igen, így volt – értek egyet.
- Én a tanára vagyok, nem kellene aggódnia miattam – mondja nekem. – Nem, minden viccet félretéve, úgy tűnik, hogy rendben van. Pokolian arrogáns, de ugyanakkor rendben van. Lesz egy fellépésünk jövő héten, magának és a barátainak megint el kellene jönnie.
- Majd meglátom (I will see), mit gondolnak, élvezték a zenét – felelem.
- Majd meglátom (I’ll) – javít ki, én pedig megpróbálom nem a szememet forgatni.
- Meglátom (I’ll see), mit tehetek – ismétlem meg, mielőtt megigazítom a táskámat a vállamon, és az ajtó felé sétálok.
- Szép napot, Mr. Tomlinson – szól utánam.
A nap többi része nyomorultul telik, mivel nem hallok Harry felől. Egy órára már háromszor hívtam őt, de nem vette fel. Remélem, hogy jól van, és nem csinált semmit, amivel rosszabbá teheti a helyzetünket. Mi van, ha Mollyval van? A fájó gondolat folyamatosan felbukkan a fejemben. Nem hiszem, hogy visszamenne hozzá, ezen már túl vagyunk. Nem csalna meg. Tudom, hogy nem.
Nem vagyok biztos benne, hogy mit csináljak a testnevelésórámmal, többé már nem vagyok jógán, Harry meg nem mondta, hogy van-e már másik tesink. Egyszerűen a jógán kellett volna maradnom, pontosan ez az, amiről beszélek. Neki nem tetszett a jógaóra, úgyhogy leadtam. Ha ez fordítva lenne, nemet mondtam volna és csinálnánk a jógát.
Elmehetnék a felvételi irodába, hogy megtudjam, milyen órán vagyok bent, ha van bármilyen is, de egyszerűen csak haza akarok menni. Nem szeretek órákról lógni, főleg nem ilyen korán a félévben, de fáradt vagyok, aggódom, ideges vagyok, mérges vagyok, egyre jobban paranoiás leszek, és csak el akarok menni.

Harry szemszöge
- Kérsz még egy csésze kávét? Segíteni fog a másnaposságon – kérdezi Carly.
- Nem, tudom, hogy szabaduljak meg a másnaposságtól. Már sokszor volt – morgom.
- Ne legyél fasz, csak kérdeztem – forgatja a szemét.
- Ne beszélj – dörzsölöm meg a halántékomat, a hangja pokolian idegesítő.
- Elragadó, mint mindig, ahogy látom? – nevet fel, aztán egyedül hagy engem a kis konyhájában.
Baromarc vagyok, hogy egyáltalán itt vagyok, de nem mintha lett volna más választásom. Igen, volt, csak próbálom nem elvinni a balhét mindenért. Durva voltam Louis-val, mondtam néhány elég elbaszott dolgot, most pedig itt vagyok Carly konyhájában, miközben kurva kávét iszom délután egykor.
- Kell egy fuvar vissza az autódhoz? – kiáltja a másik szobából.
- Nyilvánvalóan – válaszolom, majd Carly besétál a konyhába csak egy melltartót viselve.
- Szerencséd van, hogy a részeg seggedet hazahoztam magammal tegnap este. A barátom hamarosan itthon lesz, úgyhogy mennünk kell – húzza át a pólóját a fején.
- Barátod van? Szép – ez egyre jobb lesz. Nem.
- Igen, van. Lehet, meglepő neked, hogy nem mindenki akar csak egy dugó partnert – forgatja a szemét ismét. Majdnem beszélek neki Louis-ról, de úgy döntök, hogy nem, ez nem tartozik rá.
- Először elmegyek pisilni – mondom neki, aztán a fürdőbe sétálok.
A fejem lüktet, és dühös vagyok magamra, amiért idejöttem. Otthon kellene lennem, vagyis a kampuszon, de ki kellene gondolnom egy magyarázatot a tegnap esti faszfej viselkedésemre.
A telefonom megrezzen a pulton, én pedig azonnal megfordulok.
- Ne merd felvenni – szólok parancsoló hangon Carlyra, mire visszalép egyet.
- Nem akartam! Nem voltál ilyen nagy seggfej tegnap este – jegyzi meg, én figyelmen kívül hagyom őt.
Miközben visszavezetünk a bárhoz, szar alaknak érzem magam a tegnap este miatt, ahogy visszaolvasom az üzeneteket Louis-tól újra és újra. Legalább válaszolhattam volna neki, elmondva, hogy elaludtam az autóban vagy valami szart. Ez az, amit tenni fogok, legalább nem fog a képzeletére hagyatkozni.
*Elaludtam az autóban, miután sokat ittam, hamarosan otthon leszek.* Elküldöm, és várok a válaszra.
Nem mesélhetek neki erről, arról, hogy Carly házában maradtam. Soha nem fog megbocsátani nekem, még csak végig sem fog hallgatni. Tudom, hogy nem fog. Meg tudom mondani, hogy mostanában kezd belefáradni a szarságaimba. Tudom, hogy igen. Csak kibaszottul fogalmam sincs, hogyan hozzam rendbe.
- Basszus, körbe kell mennünk. Karambol volt – panaszkodik, majd egy mellékútra kanyarodik.
Felpillantok, hogy megnézzem a roncsokat, nem tűnik túl rossznak. Egy középkorú férfi áll kezeivel a zsebeiben, miközben egy rendőrhöz beszél. A rendőr egy ezüst autóra mutat, ami pont olyan, mint…
- Állítsd meg a kocsit – pánikolok.
- Mi?
- Azt mondtam, hogy állítsd meg az istenverte kocsit! – gondolkodás nélkül kinyitom az ajtót, ahogy az autó megáll, majd átsietek a balesethez. – Hol van a másik sofőr? – kérdezem a rendőrtől, és körbenézek a helyszínen.
Az elülső része a kocsinak egyértelműen kárt szenvedett, de látom a WSU parkolási engedélyt lógni a visszapillantó tükörből. Baszki. Egy mentőautó parkol a rendőrautó mellett. Baszki. Ha valami történt vele… ha nincs jól…
- Hol van a fiú? Valaki kurvára válaszoljon! – ordítom.
- Ott – mutat a férfi a rendőrautóra, mire a szívem megáll. A mentő ajtaja nyitva van, Louis pedig hátul ül jéggel az arcán. Hála Istennek.
- Mi történt? Jól vagy? – ömlenek a szavak a számból, és megkönnyebbülés árasztja el vonásait a hangomat meghallva.
- Balesetem volt – feleli, szeme felett egy kis kötés van, ajkai duzzadtak és az oldalán felhasadt.
A fiatal sürgősségi orvos áll köztünk.
- Elmenne? – kérdezem gorombán. A nő bólint, aztán gyorsan elsétál.
A jégért nyúlok, hogy elvegyem, felfedve egy golflabda méretű csomót. Arca könnyektől foltos, szemei pedig duzzadtak és pirosak. Monoklija lesz, már látom, ahogy formálódik a bőre alatt.
- Baszki, jól vagy? Az ő hibája volt? – szemeim azt a seggfejet keresik.
- Nem, én mentem neki – feleli, megrándulva, ahogy a jeget visszanyomja az arcához.
- Mit csinálsz egyáltalán idekint? Nem mentél ma órákra? – kérdezem.
- De, mentem. Te hol voltál? – ráncolja a homlokát.
- Én elmehetek? Vissza tudsz sétálni az autódhoz innen, igaz? Tényleg haza kell mennem – szólal meg Carly, mire Louis szemei mögém fókuszálnak.
- Ki ez? – kérdezi tőlem.
Baszki, baszki, baszki. Ne ezt, ne most.
- Én Harry barátja vagyok, Carly. Most már mehetek? – kérdezi Carly.
- Viszlát, Carly – csattanok fel, megkísérelve elhallgattatni őt.
- Harry veled volt tegnap este a lakásodon? – kérdezi tőle Louis. Megpróbálok szemkontaktust létesíteni Louis-val, de továbbra is Carlyra bámul.
- Igen, megpróbáltam visszavinni őt az autójához.
- Hol van az autója? – remeg meg Louis hangja.
- Carly, menj – mondom ismét.
- Nem, mondd el, hogy hol van a kocsija – áll fel Louis, térdei kissé behajlanak, amitől majdnem elesik. Megfogom a könyökét, hogy megpróbáljam fenntartani őt, de ellök engem, nyöszörögve sérüléseinek fájdalmától. – Ne érj hozzám! – szűri ki a fogai között. – Hol van a kocsija? – kérdezi tőle újra.
- A bárnál, ahol dolgozom. Most már megyek… – válaszolja Carly, majd felemeli kezeit, mielőtt elsétál.
- Lou… – könyörgök neki, hogy figyeljen rám.
Túl sok minden történik egyszerre, a veszekedéssel tegnap este, az, hogy elmentem, ez a baleset, Carly, Louis találkozása Carlyval. Miért vagyok ilyen elbaszott?
- Hagyj békén – mondja, arca behúzódik, és meg tudom mondani, hogy megharapja, hogy visszatartsa a könnyeit, biztos vagyok benne.
Kezdenek hiányozni azok a napok, amikor folyamatosan sírt, most, hogy érzelemmentesnek próbál tűnni.
- Louis, mi… – kezdem el mondani, de a hangom elhal.
Most én vagyok az, aki érzelmes, és most az egyszer nem érdekel. A pánik attól, hogy láttam az összetört autójának elejét, még mindig az ereimben kering, és semmi mást nem akarok jobban, mint őt ölelni most.
- Menj most, vagy megmondom nekik, hogy küldjenek el – fenyegetőzik, a rendőrökre utalva.
- Leszarom őket, meg kell hallgatnod.
- Végeztem azzal, hogy meghallgassalak! Te az vagy, aki vagy, emlékszel? Tudtam! Egész reggel tudtam, hogy valaki mással voltál, csak megpróbáltam kényszeríteni magamat, hogy ne higgyem el.
- Megoldhatjuk ezt, mindig megoldottuk – könyörgök.
- Nem látod, hogy éppen az előbb volt egy balesetem? Sok fájdalmam van most, és te csak felnagyítod ezt azzal, hogy itt vagy. És őszintén, az, hogy vele töltötted az éjszakát, ezerszer jobban fáj, mint a sérüléseim közül bármelyik is! – kezd el végre zokogni, én pedig üdvözlöm könnyeit.
- Louis, kérlek. Sokat ittam, és nem tudtam vezetni…
- Meg ne próbálj kifogásokat keresni…
- Minden rendben van itt? Be kell vinnünk a kórházba, csak, hogy leellenőrizzünk mindent. Nem tart sokáig, amint a papírmunka készen van – feleli a sürgősségi orvos.
- Most már kész vagyok – mondja neki Louis, letörölve a könnyeket az arcáról.
- Te elkíséred őt? – kérdezi tőlem a nő.
- Nem. Nem kísér el – válaszol helyettem Louis.
- Én… – felelem.
- Nem, nem kísér el – ismétli meg, aztán megpróbál bemászni a mentő hátuljába. – Ne – majdnem megrúg, amikor megpróbálok segíteni neki.
A nő egy együtt érző pillantással ajándékoz meg, amit biztosan nem érdemlek meg. Ez az én rohadt hibám. Az egész. A mentő ajtaja becsapódik, én pedig ott maradok az út közepén állva. Egyedül.

Chapter 166

Helló! :)

Egy szörnyűséges matek vizsga után hoztam nektek a részt, remélem a ti hetetek/év végétek nem (lesz) ennyire vészes :D A fejezet... hát van benne esemény bőven, drama time-ból nincs hiány. Csak átolvastam, de ebben a veszekedésben még én is kimerültem. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Jövőhéten szerdán és pénteken drukkoljatok, jog és közgáz vizsgám lesz :')

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 166

 
- Mi a fenét akar ez jelenteni? – kiabálja Harry.
- Pontosan tudod, hogy mit jelent. Nem látsz közös jövőt nekünk.
-  Ki mondta ezt?
Ez lesz az egész életem leghosszabb autóútja.
- Te – nyugodt maradok. Ki kell állnom magamért, és nem engedni neki, hogy rám kényszerítsen valamit.
Zavartnak néz ki egy másodpercre, aztán összeszedi magát.
- Hallottam, hogy mit mondtál Smith-nek, arról, hogy nem akarsz összeházasodni velem.
- Baszki, persze, hogy hallottad – sóhajt fel. Én csendben maradok. – Már tudod, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, többször is elmondtam neked, akkor miért van az, hogy úgy tűnik, nem tudod felfogni a dolgot?
- Csak tudni akarom, hogy pontosan mit látsz, mi fog történni kettőnk között akkor?
- Nem tudom, Louis, akármi történik, megtörténik.
- Ez nem elég jó nekem – mondom neki. Legalább már nem kiabálunk.
- Nos, elégnek kell lennie, mert ez az, amit kapsz – emeli fel a hangját. Nem kiabáltunk…
- Te mindig ezt csinálod! Mondasz valami ilyet, aztán azt várod tőlem, hogy csak fogadjam el és lépjek tovább. Ez az én jövőm is, és ha abban te nem vagy benne, akkor azt tudnom kell, mielőtt több időt vesztegetek veled! – kiáltom.
- Vesztegeted az idődet? Ha akárki is vesztegeti az idejét, az én vagyok! – kiabálja vissza, miközben leparkolja az autót.
Abban a másodpercben, hogy megteszi, kiszállok az autóból meg sem várva őt, hogy lekapcsolja a gyújtást. Hallom a csizmáját, ahogy a betonon kopog, miután becsapja a kocsiajtót.
- Hogy mondhatod, hogy vesztegeted az idődet?! – fordulok meg.
- Nos, te biztosan nem! Te csak problémákat okozol, amikor az nincs is – feleli, majd mindketten besétálunk az előtérbe. Hála Istennek, hogy az előtér üres, az utolsó dolog, amire szükségünk van, az a közönség.
- Én nem okozok problémát, hanem megpróbálok a jövőnkről beszélni veled, te meg azt hiszed, hogy csak leállíthatod, és nem beszélünk róla.
- Azt hiszed, hogy csak azért, mert részeg vagy, így beszélhetsz velem? – nyomja meg a gombot a liften, miután belépünk.
- Úgy beszélek hozzád, ahogy azt megfelelőnek látom, éppen ahogy te teszed velem – csattanok fel. Bárcsak akkor is így ellen tudnék állni neki, amikor józan vagyok.
- A beszélgetésnek vége – sétál ki a liftből, én pedig követem őt végig a folyosón. Várok addig, amíg belépünk, hogy újra megszólaljak.
- Nem, nincs vége. Tudnom kell, hogy mit látsz nekünk egy év múlva… öt év múlva?
- Nem tudom, Lou! Még nem gondoltam erre.
Au.
- Egyáltalán nem?
- Nem, úgy értem, valamennyire. A múltkor azon gondolkoztam, hogy Angliába kellene mennünk hamarosan, de ez olyan messze van a jövőben, amennyire én mehetek.
- Szóval azt mondod nekem, hogy te soha, még csak egyszer sem gondoltál a jövőnkre együtt vagy a házasságra?
- Mi a fene van veled, hogy minden rohadt alakalommal a házasságról akarsz beszélni? Tizenkilenc éves vagy az Isten szerelmére, ez egy kicsit fojtogató! – ordítja, mire felfordul a gyomrom.
- Fojtogató? Tényleg? – majdnem üvöltöm. – Az a fojtogató, amikor senki máshoz sem beszélhetek anélkül, hogy a nyakamban lihegnél! Fojtogató? – ismétlem meg.
- Igen! Ez tulajdonképpen egyfajta kibaszott furcsa és elmebeteg dolog – jelenti ki. Feszengés áraszt el, és érzem a torkomban lévő dudort megnőni. – Nézd, minden, amit mondok az az, hogy túl korai neked, hogy felhozd ezt a szart – teszi hozzá, helyet foglalva a kanapén. A feszengést felváltja a harag.
- Túl korai? Ez attól a sráctól jön, aki rávett, hogy költözzek vele össze, miután alig, hogy elkezdtünk járni, ugyanattól a sráctól, aki azt mondja, hogy nem tud nélkülem élni, te mégsem gondolsz a jövőnkre?
- Tudod, hogy miért erőltettem annyira a lakás dolgot – hangja annyira közömbös és közönyös, hogy visszakerültem az első hónapomba a főiskolán.
- Wow – ez minden, amit sikerül kimondanom.
- Nyilvánvalóan nem ez az oka annak, hogy még mindig együtt élünk, csak mondom – von vállat.
- Te mindig csak mondod, Harry.
- Akkor miért nem tudod csak hagyni?
- Mert… valahogy bántotta az érzéseimet, amikor hallottam, hogy azt mondtad Smith-nek. Még csak nem is hezitáltál vagy gondolkoztál rajta egy másodpercre, csak nemet mondtál.
- Ez az amiért… sírtál, ugye? – jön rá végre.
- Igen… nehéz volt hallani téged, ahogy kimondod, még akkor is, ha már tudtam. Tudtam attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtünk járni. Mindig többet fektettem ebbe a kapcsolatba, mint te, és mindig is többet fogok – mondom neki.
Bár ez igaz, ez mindig is így volt. Harry meglógatta előttem a remény madzagját, elhitetve velem, hogy ha csak egy kicsit tovább várok, vagy ha adok neki egy újabb esélyt, képes leszek elérni, megfogni és örökre megtartani, amikor a valóságban ez egyszerűen nem fog megtörténni.
- Ez totál hülyeség, és ezt te is tudod! – emeli fel a hangját még egyszer.
- Nem! Nem, nem az! Mindent feladtam érted, és több esélyt adtam neked, mint amennyit megérdemelsz, te mégsem látsz velem egy közös jövőt? Ez nem fair!
- Szart se adtál fel! – kiáltja, öklét az előtte lévő dohányzóasztalhoz csapva. A munkája irattartója leesik az asztalról, és a lapok szétszóródnak a betonpadlón.
- De igen, feladtam! És nem kérek sokat viszonzásképpen, tényleg nem!
- De igen, sokat kérsz! Túl rászoruló vagy rohadtul mindig! Mit akarsz, Louis, azt akarod, hogy menjek el, vegyek egy kurva gyűrűt és hajoljak le eléd azt kérve, hogy töltsd velem az életed hátralévő részét? Azt akarod, mondjam el neked, hogy soha nem foglak elhagyni, hogy együtt fogunk megöregedni, gyerekeket vállalni és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Mert ezt kibaszottul nem tudom megtenni, sem akarom megtenni soha! – ordítja.
Tudtam, hogy nem lesz boldog erről a helyzetről beszélve, de egy kis részem azt remélte, elmondja nekem, hogy tévedtem, hogy lát velem egy jövőt, akár egy olyat is, amiben nincs benne a házasság. Reméltem, hogy legalább fontolóra veszi, vagy elhiteti velem, hogy nem vesztegetem az időmet.
Harry most már érzelemmentesen áll a kanapé előtt, és a vérkeringésemben lévő alkohol maradéka azt mondja nekem, hogy vágjam pofon vagy sírjak. Túl sokat sírok miatta, szóval ez nem választási lehetőség. Az sem eredményes opció, hogy megütöm őt.
Azt hittem, hogy más helyen vagyunk, egy helyen, ahol talán hallgathatna rám és nem mondana bántó dolgokat csak azért, mert kedve van kimondani őket. Nyilvánvalóan tévedtem.
- Minden, amit akartam az az volt, hogy azt mondd nekem, fontolóra veszed, hogy van egy kis esély arra, hogy lehet egy jövőnk együtt. Nem akartam gyűrűt vagy eljegyzést a közeljövőben. Csak akartam egy ígéretet, hogy legalább fontolóra veszed, hogy teszel nekem valamit. Tudod, hogy mindig volt tervem az életemre, mindig, Harry. Azt is tudod, hogy átalakítottam, változtattam a terveimen neked megfelelően, jóval többször, mint amennyiszer valaha tettem, és ez most már nincs rendben. Két ember van itt… te és én, nem csak te – annyi erővel mondom, amennyit csak össze tudok szedni.
Harry nem mond semmit. Egyetlen szót sem. Csak áll ott egy kézzel a zsebében, a másik pedig az oldalánál lóg. Bármilyen érzelem bizonyítéka csak a vörösség az arcán.
- Mr. Vance felajánlott nekem egy állást Seattle-ben – hazudom.
- Mi? – a szín kifut az arcából.
- Eljönnél velem, ha elfogadnám?
- Mikor történt ez? – kérdezi, nem válaszolva a kérdésemre.
- A múltkor – hazudok tovább.
- Mikor akartad elmondani nekem?
- Nem számít, nem fogsz velem jönni, ugye? – nem tudom már sokáig visszatartani a könnyeimet. – Mondd ki, gyerünk, válaszolj – teszem hozzá.
- Nem, nem fogok menni – erősít meg mindent, amit gyanítottam.
- Akkor mit csinálunk? – kérdezem, nem készen állva a válaszra.
- Hogy lett ez abból, hogy a tanároddal lógtál? – nyög fel. Majdnem felnevetek pimaszságán. Egyszerűen tényleg nem érti.
- Ez a beszélgetés elkerülhetetlen volt. Csak ma este jött fel.
- Nem kell elfogadnod az állást.
- Hihetetlen vagy.
- Miért? Mert nem akarok elköltözni? Éppen most kezdtünk egy új félévet!
- Ennek semmi köze ahhoz, te egyszerűen nem költözöl el értem. Ha a te karrieredről lenne szó, azt várnád tőlem, hogy egy pillanat alatt költözzek. Ez az, amire számítasz, nem? Ez az, amiért annyira nem törődöm vagy, hogy megbeszéljük a jövőt, mert a te jövőd az egyetlen, amivel törődsz. Ugyanúgy fogsz élni, én meg csak ott leszek, igaz?
- Nem…
- Igen, pontosan ez az.
- Csak nem látom a lényegét annak, hogy Seattle-be költözzek, aztán megint költözzek a következő évben.
- Már megmondtam neked, hogy nem költözöm Angliába. Mindig is Seattle-ben akartam élni, a könyvkiadásban dolgozni és esetleg író lenni, tudod, hogy Seattle a legjobb hely erre.
- Ez nem csak rólad szól.
- Soha nem rólam szól.
- Én is azt tervezem, hogy a könyvkiadásban dolgozom majd, és nincs problémám azzal, hogy ezt Angliában tegyem, akkor neked miért van?
- Ennek semmi értelme! Azt mondod, hogy még nem is gondoltál a jövőnkre, de azt tervezed, hogy Angliába költözöl velem. Melyik akkor? – ülök le a székre.
Be kell vallanom, elég büszke vagyok magamra, amiért nem kezdtem el hisztérikusan sírni és beadni a derekamat. Meg kellett volna innom még egy italt vagy kettőt, akkor aztán tényleg adtam volna neki.
- Mindkettő. De most már csak feldühítesz. Végeztem ezzel az értelmetlen, kurva beszélgetéssel. Ha még mindig nyaggatni akarsz ezzel az istenverte esküvővel, akkor ezzel az erővel el is mehetsz, mert ez vagyok én. Kell, vagy nem kell, mint ahogy mondtam, ha nem tetszik, menj el.
Ahelyett, hogy sírnék, elmondanám neki, hogy én is itt élek és nem küldhet el csak úgy, kisétálok a szobából és be a hálóba.
Most, hogy Harryt nem érdekli, hogy egyáltalán itt vagyok-e vagy sem, megbánom, hogy ezt felhoztam neki. Tudom, hogy ezt meg kellett tenni, de most, hogy nem úgy ment, ahogy akartam, fáj. Fáj, hogy őt ez nem érdekli annyira, mint engem, fáj, hogy nem szeret eléggé ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegye velem a jövőt, és fáj, hogy elég hülye voltam, hogy azt gondoljam, meg fog változni. Mindig azt mondta korábban, hogy nem randizik, így a kis… ostoba és kis részem azt gondolta, hogy megváltoztathatom a véleményét a házassággal kapcsolatban is.
Várok egy pár percet, hogy Harry bejöjjön a szobába, nem bocsánatkérésre számítva, de akkor is látni akarom őt. Ez az én problémámnak a gyökere. A tény, hogy a szörnyű dolgok ellenére, amiket mond nekem, még mindig azt akarom, hogy az ágyban feküdjön velem.
Átöltözöm a pizsamámba, előveszem a nook-omat és olvasok, azt akarva Harrytől, hogy bejöjjön a szobába. Éppen ahogy kezdek elaludni, hallom a bejárati ajtót becsapódni, de túlságosan kimerült vagyok érzelmileg, hogy hajszoljam őt.

Harry szemszöge
Kibaszott Louis. Annyira rohadtul dühítő.
Fogalmam sincs, hová a fenébe megyek, de el kellett jönnöm abból a lakásból. Nem bírom őt feldúltan látni, de a ma este más volt, nem volt feldúlt. Dühös volt, és nem akarta beadni a derekát. Nem számít, milyen szarságot vágtam hozzá, ő nem állt meg. Az alkohol miatt. Annak kell lennie.
Alkohol.
Megfordulok az autóval és visszaindulok a Canal Street Tavern-re, nem akarok odamenni, ha netalán Niall és a csapat még ott van, de van egy hely a közelben, ahol régen mindig ittam. Imádom Washingtont és a hülyéket, akik soha nem kérik el a személyit a főiskolás gyerekektől.
Louis hangja játszódik le a fejemben, figyelmeztetve, hogy ne igyak ismét a legutóbbi alkalom után, de leszarom. Túllökött a határaimon, és szükségem van egy italra.
Mi a fenéért nem mesélt nekem az állásról Seattle-ben? Persze, tudtam, hogy ez eljön, ahogy Christian dicséri Louis kemény munkáját, de nem vártam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
Nem költözöm Seattle-be, Liam és az ő szar tanácsa elmehet a picsába. Csak azért, mert ő követni akarja a barátnőjét, nem jelenti azt, hogy én is ezt akarom. Most már látom, összepakolom a dolgaimat, Seattle-be költözöm Louis-val, aztán két hónappal később úgy dönt, hogy elege van a szarságaimból és elhagy. Annak az esélye, hogy Angliában marad velem, sokkal magasabb, senkit nem fog ott ismerni, csak engem, és minden az én oldalamon lesz. Tőlem fog függeni mindennel kapcsolatban, még az irányokkal is, hogy végigmenjen az utcán. Seattle-ben, az az ő világa lesz, nem az enyém, és olyan könnyen ellökhetnek onnan, ahogyan belekerültem.
Amikor megérkezem a bárba, a zene halk és nincs sok ember bent. Egy ismerős szőke áll a pult mögött, és egy mosollyal üdvözöl.
- Rég nem láttalak, Harry. Hiányoztam? – vigyorodik el a lány, majd megnyalja telt ajkait, emlékeztetve az együtt töltött éjszakáinkra.
- Ja, most pedig adj egy italt – válaszolom.

Louis szemszöge
A Harryvel való veszekedés emlékei játszódnak el a fejemben, mielőtt kinyitom a szemeimet. Nyugtalanul a nappaliba sétálok arra számítva, hogy a kanapén alszik, de nem. Átkutatom érte a lakást, de nincs itt. Biztosan korán felébredt ma reggel és elment előttem. Bár ez furcsa lenne, inkább elgondolkozom a másik lehetőségen, hogy egyszerűen nem jött haza.
Nincs energiám arra, hogy valós erőfeszítést tegyek bele a megjelenésembe ma, így egy WSU-s pólót és egy farmer veszek fel. Kísértésbe esek, hogy jóganadrágba bújjak, csak hogy bosszantsam Harryt, de sehol sem találom. Ismerve őt valószínűleg elrejtette vagy eltette a kocsija csomagtartójába a végtelen mennyiségű pólóival.
Még mindig nem tudom elhinni, ahogy a tegnap este alakult, és remélem, hogy ezt civilizáltabban meg tudjuk beszélni ma most, hogy józan vagyok és tisztábban gondolkozom. Még mindig akarok mindent, amit korábban akartam, de hajlandó vagyok meglátni, hogy találkozhatunk-e középen, köthetünk-e kompromisszumot.
Harry nem veszi fel a telefont, amikor megpróbálom felhívni őt, és még egyik üzenetemre sem válaszolt, mire elindulok, hogy találkozzak Liammel a kávézóban az órák előtt. Remélem, hogy a vallásóra nem lesz olyan kínos, mint a tegnap esti párbeszéd Harry és Soto professzor között.
Liam egy asztalnál ül, amikor megérkezem, az előtte lévő két italra mutat.
- Már megvettem a tiédet – mosolyodik el, aztán felemeli nekem a papírcsészét.
- Köszönöm – a kávé édes, mégis keserű íze feloldja a gyomromban lévő beteg érzés egy kis részét. Még mindig nem hallottam Harry felől.
- Nézz csak magadra, úgy nézel ki, mint egy rendes egyetemista – ugrat Liam, a pólómra mutatva.
- Ugyanez rád is vonatkozik – nevetek fel. Ő egy WSU pulóvert és farmert visel.
- Milyen volt az este, miután eljöttem? Történt valami érdekes? – kérdezi.
- Uhmm… nos, nem igazán – hazudom, nem akarok beszélni róla. Legalábbis még nem.
- Ugyanez, majdnem azonnal elaludtam, miután hazaértem – mondja nekem Liam, aztán elindulunk az órákra.

Chapter 165

Sziasztok! :)

Először is köszönöm, hogy drukkoltatok a héten, az 5-ből 4 zh-m jó lett, azt az egyet meg majd megoldom vizsgaidőszakban :D A végzősökre is gondoltam a héten, remélem az e heti érettségik is jól mentek :) És akkor a fejezet. Hát... nem is tudok róla mit mondani. A végére elromlik, és már nem is nagyon fog ez javulni, ennyit mondhatok. Kíváncsi leszek a véleményeitekre, mint mindig. Az új olvasókat pedig köszönöm köreinkben :) ♥

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 165

 
- Az a srác… a színpadon… a te vallástanárod? – kérdezi tőlem Harry, annak ellenére, hogy Tristan az előbb mondta el neki.
- Igen – fejezem be az italomat, majd elkezdek körülnézni az asztalon egy másikért.
- Egy bandában van? Milyen kibaszott béna – dől Harry hátra a székén és a szemét forgatja, a faasztalon dobolva az ujjaival.
- Elég jók, tényleg – szólal meg Niall, egyértelműen tesztelve Harry türelmét ma este.
- Milyen furcsa, hogy idejöttél, ő meg itt lép fel? Micsoda véletlen! – mondja nekem Liam. Ja, véletlen.
- Megkért, hogy jöjjek el, hogy hozzak el pár barátot – magyarázom meg, még mindig nem nézve Harryre.
Ez az egész dolog egyáltalán nem olyan nagy ügy, de Harryvel minden nagy ügy.
- Kér valaki másikat? – kérdezi Niall, feltartva egy újabb korsó sört.
- Ó – úgy húzza fel Liam az orrát, hogy pontosan tudom, mit gondol.
- Sehová sem kellene meghívnia téged, ő egy tanár – ráncolja a homlokát Harry, nyilvánvalóan bosszús amiatt, hogy ki lett zárva a lakásból, és talán, hogy Zayn itt van.
- Ez nem olyan. Ő egy kedves srác, Harry – felelem csendesen.
- Te azt hiszed, hogy mindenki kedves, Lou, naiv vagy.
- Ő egy egyetemi tanár, hihetetlenül amatőr lenne, ha bármi is több lenne ezzel kapcsolatban. Ez csak egy műsor. Ennyi.
- Persze, Louis – mondja nyers hangon Harry.
- Mindenesetre… élvezzük a zenét – feleli Zayn Harryre nézve.
A kezem azonnal Harry combján pihen meg arra törekedve, hogy a feszültség egy részét eltüntessem, a levegő tele van vele, a fejem pedig elkezd szédülni az alkoholtól. Harry haragos pillantást vet Zaynre néhány másodpercre, de nem mond semmit.
- Tíz perc múlva visszajövünk! – jelenti be Soto professzor a mikrofonon keresztül.
- Valószínűleg meg kell próbálnia megtanulni, hogyan kell ténylegesen énekelni – morogja Harry az orra alatt.
- Milyen volt a meccs? – kérdezem tőle és Liamtől.
A meccs biztosan nem ment túl rosszul, mivel Liam velem szemben ül. Még mindig furcsa, hogy Liam itt van velünk, nem tudom, miért hozta őt Harry, de örülök, hogy megtette. Bárcsak gyakrabban lóghatna velünk.
- Nagyszerű volt, nyertünk – ragyogja Liam, aztán felköhög. – Utálom a cigarettát – panaszkodik, mire egyetértően bólintok.
- Hiányoztál – hajolok Harry vállához, úgy tűnik, kissé ellazul.
- Már igen? – kérdezi bátortalanul, egy mosoly lassan az arcára kúszik.
- Igen, hiányoztál – felelem, majd érzem a kezét az enyémen megpihenni a lábán.
- Mennyit ittál már? – kérdezi.
- Ne már megint – forgatom a szememet játékosan, és egy nagy kortyot iszom a poharamból.
- Csak kérdezem – ajkai veszélyesen közel vannak a fülemhez, elég közel ahhoz, hogy kirázzon a hideg.
- Nem tudom megmondani, hogy milyen hangulatban vagy – mondom úgy, hogy csak ő hallhasson engem.
- Én sem. Dühös vagyok, hogy meghívott ide a tanárod, és dühös vagyok, hogy ő itt van – feleli, tudom, hogy Zaynre utal. – De hiányoztál, és most már itt vagyok.
- Oké – mondom, örülök, hogy úgy tűnik, ma este nem akar verekedést kezdeni. Még.
- Billiárdoznunk kellene – javasolja Steph, a sornyi biliárdasztal felé bólintva, amik néhány lépésre vannak.
- Igen! Nagyszerű ötlet – feleli Tristan.
- Harry, Louis, benne vagytok? Két asztal van – mondja Niall.
- Igen, én játszok – áll fel Harry.
- Én nem játszom… – mondom neki. Még soha nem biliárdoztam, és szörnyű vagyok mindenben, ami versenyzést foglal magában, kivéve, ha az tudományos, persze. – Majd Liammel ülök – mosolyodom el. Amúgy sem tetszik az ötlet, hogy itt hagyjam Liamet egyedül ülni, nem mintha nem tudna vigyázni magára, de szét fogja unni az agyát, ez valószínűleg már meg is történt.
Harry a biliárdasztalok felé néz, aztán vissza rám, mintha felmérné a távolságot, mielőtt bólint és követi Niallt. Reméltem, hogy megcsókol, de nem igazán vártam tőle, így csak kissé vagyok csalódott, amikor nem teszi meg.
- Szóval milyen volt a meccs igazából? – kérdezem Liamtől, amikor Harry már nincs hallótávolságon belül.
- Jó volt. Viselkedett – nevet fel Liam.
- Harry? Most tudom, hogy hazudsz – ugratom őt, és csatlakozom hozzá a nevetésben. – Kérsz egy italt vagy valamit? – kérdezem tőle.
- Nem, de azért köszi – tapogatja meg a zsebét, mielőtt előveszi a telefonját. – Szia, babe – amint felveszi a telefonját, ismét elkezdődik a zene. – Várj – mondja, eltakarva a hangszórót. – Danielle az, és kissé késő van… szerintem elindulok haza, kivéve, ha szükséged van arra, hogy maradjak? – kérdezi Liam.
Átpillantok Harryre, aki Niallel biliárdozik mosolyogva és lehajolva, mivel ő következik.
- Nem, menj csak. Örülök, hogy eljöttél. Többet kellene velünk lógnod – mosolyodom el.
- Ebben én nem vagyok olyan biztos – kuncog fel, aztán elköszön.
Miután Liam eltűnik, eszembe jut, hogy itt maradtam Zaynnel és Rebeccával. El akarok menni, hogy Harry mellett álljak, miközben játszik, de az italomat is be akarom fejezni és élvezni a zenét.
A második lehetőséget választom, és újra megtöltöm a poharamat. Az ivás soha nem alakul jól nekem, de már elkezdtem, Harry pedig úgy tűnik, hogy ismét jó… vagyis valamelyest jó hangulatban van.
- Te és Harry mióta vagytok együtt? – hallatszik át a zenén Rebecca hangja.
- Körülbelül négy hónapja – mondom neki, inkább azt az időpontot választva, amikor elkezdtük… ezt az akármit, amit kezdetben csináltunk.
- Wow, az hosszú idő! – mosolyodik el tökéletes mosolyával.
- Nem igazán – felelem, Natalie és én sokkal tovább voltunk együtt.
- Olyan cukik vagytok! – visítja, fejét Zayn vállán pihentetve.
- Igen… ti is – mondom neki. Zayn szemei találkoznak az enyémekkel, de elnézek. – Mióta találkozgattok egymással?
- Csak egy hete körülbelül.
- Az jó… – nem tudom, mit mondhatnék még, így megfogom a poharamat, és iszom egy kortyot.
- Nagyon klassz, hogy ti még mindig barátok vagytok, a legtöbb ex utálja egymást – néz fel Zaynre Rebecca.
- Kik? –kérdezem.
- Ti ketten – mutat Zaynre és rám.
- Ó… nem! Mi nem… mi nem… – keresgélem a szavakat.
- Mi csak barátok vagyunk – mondja neki Zayn.
- Tényleg? Bocsánat! Csak azt hittem, hogy jártatok vagy valami. Úgy tűnik – von vállat Rebecca.
- Nem, nem jártunk – feleli ismét Zayn.
Miért gondolná azt, hogy Zayn és én jártunk? Egész este alig beszéltünk.
- Mindjárt visszajövök – mondom nekik, aztán felkelek az asztaltól, hogy a mosdóba menjek. Az összes sör egyenesen a húgyhólyagomba ment, és őszintén, nem akarok tovább Rebeccával beszélni.
Kihasználom az időmet a mosdóban, megmosva a kezeimet és az arcomat. Szemeim kissé véreresek az ivástól, de összességében nem nézek ki túl rosszul. Nem olyan jól, mit Rebecca, de nem rosszul. Amikor visszasétálok a sötét folyosóra, majdnem belefutok valakibe. A koponyás tapasz a bőrkabát ujján pontosan a tudtomra adja, hogy ki az.
- Jól vagy? – kérdezi tőlem Zayn. Teszek pár lépést hátra, mielőtt válaszolok.
- Igen, jól vagyok – felelem.
- Másnak… tűnsz? – húzza fel a szemöldökét.
- Nem, csak kissé részeg vagyok. Miért nem mész csak vissza Rebeccához? – csattanok fel, aztán eltakarom a számat. Miért mondtam ezt?
- Mi a baj Rebeccával? – kérdezi, keresztbe téve a karjait.
- Semmi…
- Miért nem kedveled őt?
- Soha nem mondtam, hogy nem kedvelem őt – védekezem.
- Egész este goromba voltál hozzá.
- Nem szándékosan. Csak… csak mérges voltam Harryre, és rajta töltöttem ki.
- Ó… azt hittem… Mindegy – túr bele ujjaival a hajába, amitől feláll az eleje. Úgy néz ki, mint egy modell. Az agyam rám kiabál, hogy ne beszéljek a számmal, de nem jár sikerrel.
- Mit hittél? – kérdezem.
- Nem tudom… talán azt, hogy azért nem kedveled őt, mert ő tudod, velem van itt? – zavarban van, de a szemeiből meg tudom mondani, hogy már ő is ivott.
- Nem, természetesen nem! – hangom sokkal magasabban jön ki, mint akartam. – Úgy értem, nem. Nem ezért.
- Persze… Nem tudom, miért mondtam ezt – feleli.
- Mi tart ilyen sokáig? – ugrom meg Harry hangjától.
- Semmi – válaszolja Zayn, majd besétál a férfimosdóba.
- Mi a fene volt ez? – kérdezi Harry, amikor odaérek hozzá.
- Semmi, a randijáról beszélt – mondom neki.
- Mi van vele?
- Csak róla, befejezted a játékot? – kérdezem, hogy témát váltsak.
- Nem, csak megnéztelek. Liam akkor elment?
- Igen, Danielle felhívta őt.
- Liam annyira irányítható a barátnője által – feleli Harry.
- És? Ez nem rossz dolog – türelmem kezd elfogyni, köszönhetően az alkoholnak.
- De igen, az, a legrosszabb igazából. Menjünk, hogy befejezhessem a játékot. Ne tűnj el megint, kérlek.
- Nem tűntem el. A mosdóba mentem – éppen mielőtt elkezdeném mondani neki, hogy ne legyen már ilyen rohadtul főnökösködő, kezemet az övébe veszi, és visszavezet a biliárdasztalokhoz. Harry nyer Niall ellen, Steph és Tristan pedig a másik asztalnak dőlve smárolnak, így feltételezem, az ő játékuk sosem fejeződött be. Zayn Rebeccával ül, karjával a lány körül, ahogy Rebecca a fülébe beszél.
A The Reckless Few előadja az utolsó dalukat, majd a teremben mindenki tapsol, kivéve Harryt persze. Be kell vallanom, nagyon le voltam nyűgözve.
- Köszönjük mindenkinek, hogy eljöttetek! – szólal meg Soto professzor, aztán lejön a színpadról. Figyelem őt, miközben felénk sétál. – Mr. Tomlinson! Nem gondoltam, hogy tényleg felbukkan – mosolyodik el. Harry karja azonnal a derekam köré fonódik.
- Elhoztam néhány barátot – mutatok a kis baráti társaságomra, Steph és Tristan még mindig csókolózik természetesen.
- Tényleg? Köszi. Szóval mit gondol? Nem volt túl rossz, igaz? – nevet fel.
- Harry vagyok. A párja – szól közbe Harry.
Meg tudom mondani, hogy a tanár össze van zavarodva, és leginkább akkor lepődik meg, amikor Harryre néz. Valószínűleg az egész baráti társaságom meglepte. Egyértelműen kitűnök közülük.
- Én Jonah vagyok, örülök, hogy találkozunk – mondja neki Soto professzor, kinyújtva a kezét Harrynek, hogy megrázza.
- Maga egy tanár, igaz?
- Igen, de jobban szeretem, ha Jonah-nak hívnak a tantermen kívül – jegyzi meg Soto prof… Jonah.
- Gyakran látja a diákjait a tantermen kívül? – kérdezi Harry. Megpróbálom meglökni egy kicsit Harryt, hogy hagyja abba, de fogása szorosabb lesz a derekamon.
- Igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy igen – úgy tűnik, Jonah egyáltalán nem ijed meg Harrytől.
- Hmm… maga nem lesz ennek a diáknak a közelében a tantermen kívül – int Harry felém. Túl gyorsan lélegzek be és majdnem megfulladok a füstös levegőtől, mindenki tekintetét magamra vonva a kínos párbeszédről.
- Ó, szóval maga akkor az a típus? – vigyorodik el Jonah.
- Milyen típus?
- A féltékeny típus – Jonah még csak nem is pislant, miközben Harry közelebb lép hozzá, még mindig fogva engem.
Ez nem történik meg most a tanárom és a párom között. Mennyire hihetetlenül kellemetlen. Csak egy szép, nyugodt estét akarok Harryvel, főleg mivel kissé részeg vagyok.
- Nem, én az a típus vagyok, aki megbizonyosodik róla, hogy semmi nem történik vele.
- Egy kicsit túloz, nem gondolja? – Jonah tényleg keresi a bajt.
Általában sajnálom azt, bárki is van Harry haragjának a végén, de kezdem azt gyanítani, hogy Jonah kezelni tudja a sajátját, még Harryvel is.
- Mennünk kellene – mondom Harrynek, beszédem kissé egybefolyóan jön ki.
- Nem akarja ezt csinálni, higgye el – szűri ki Harry a fogai között Jonah-nak.
- Én nem csinálok semmit. Köszönöm, hogy eljött, Mr. Tomlinson, találkozunk holnap az órán – mosolyodik el Jonah, aztán elsétál.
- Ez erős volt – szólal meg Niall egy nevetéssel. Niall arca elhomályosodik, így pislogok párszor.
- Menjünk – Harry nem is ad lehetőséget, hogy válaszoljak, vagy hogy egyáltalán bárkitől is elköszönjek, mielőtt kivezet. – Mi a fasz volt ez? – kiáltja Harry, amint kilépünk a hideg levegőbe.
- Nem tudom! Nyilvánvalóan valamilyen oda-vissza vitátok volt – forgatom a szememet.
- Egyáltalán miért fogadtad el a meghívását ma este? Tudod, hogy milyen kibaszott hülyén nézek ki ettől? – dobja a karjait a levegőbe.
- Nem, nem nézel ki ettől hülyén! És ne beszélj csúnyán velem.
- De, igen! Meg kellett volna mondanod neki, hogy menjen a picsába. Add ide a rohadt kulcsokat – nyújtja ki a kezét, majd beleejtem a kulcsokat.
- Abba kell hagynod – nyögök fel, a fejem már így is lüktet.
- Abbahagyni? Te vagy az, aki a tanároddal lógsz együtt, meg sem említve Zaynt, amíg nem voltam ott. Hadd találjam ki, kibaszott Trevor a mosdóban van? – kiabálja, kinyitva az ajtót és beszállva.
- Túlreagálod. Semmi rosszat nem csináltam, egyáltalán semmit – emlékeztetem őt, dühöm minden egyes pillantással nő, amit felém intéz.
- Te… nos… te… nem kellett volna beleegyezned, hogy ide gyere. Láttad, ahogy hozzám beszélt? Távol kell maradnod tőle. Nyilvánvaló, hogy mik a szándékai.
Megharapom az arcom belső felét, hogy megakadályozzam magamat, hogy felnevessek.
- Csak mérges vagy, hogy valaki ténylegesen szembeszállt veled – felelem, mire megállítja az autót.
- Nem, Louis. Azért vagyok mérges, mert minden alkalommal, amikor megfordulok, valaki megpróbál veled valamit, és kurvára elegem van ebből! – ordítja, a kocsi kis terétől hangja sokkal hangosabb.
- Senki nem próbál meg velem semmit! Te vagy az, aki a bolhából elefántot csinál, és tényleg nagyon feldühítesz – beszél helyettem az alkohol.
- Én dühítelek fel? Akkor mit kellene tennem? Csak engedjem meg minden srácnak, aki akar téged, hogy megkapjon?
- Ez egyébként sem nagyon számít, nem? – csattanok fel, kinézve az ablakon, miközben Harry ismét elkezd vezetni.
- Mi?
- Amúgy sem akarsz velem közös jövőt, szóval ez nem számít – felelem, megtagadva azt, hogy ránézzek.

Chapter 164

Helló! :)

Először is, remélem, jól sikerültek az érettségik a végzősöknek, nekem is több ismerősöm érintett (volt), úgyhogy drukkoltam nagyon. Azt hiszem, az én zh-m sem lett rossz, viszont most ti gondoljatok rám, mert jövőhéten péntek kivételével mindennap lesz zh-m :') És akkor a fejezet. Hát elég érdekes, és most már jönnek a bonyodalmak, szóval készüljetek fel... mindenre. Kíváncsi leszek a véleményeitekre. Ó, és ez már durvább függővég, mint amik mostanában voltak, remélem, kibírjátok jövőhétig, addig lehet találgatni, hogy mi lesz :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 164

 
- Nem tudom elhinni, hogy te és Harry itt laktok… milyen fura – mondja Tristan, amikor ő és Steph megérkeznek a lakásba.
- Nekem is fura még mindig, néha – vallom be.
- Tényleg szép hely – dicsér Steph, mire elmosolyodom.
- Köszönöm.
- Szóval mi ez, hogy Harry és Liam együtt lógnak? – kérdezi Tristan. Mindannyian az asztalhoz ülünk le a konyhában.
- Nos, már jól kijönnek egymással, nagyjából, és Liamnek egy hoki meccsre vettünk jegyeket karácsonyra, úgyhogy Harry elment vele – magyarázom.
- Jegyeket vettünk? Úgy hangzotok, mint egy házaspár. Mi a fenéért akarna Harry bármit is venni Liamnek karácsonyra? – nevet fel Tristan.
Nem gondoltam arra a tényre, hogy Harry barátai közül senki sem tudja, hogy Liam az ő mostohatestvére. Nem vagyok biztos benne, hogy Harry bánná-e, ha megtudnák, de úgy döntök, hogy egyelőre nem mondom el nekik. Sosem tudom, hogy mi fogja őt felhúzni.
- Úgy értem, én vettem neki, de Harry ott volt, amikor odaadtam neki – hazudom, aztán megpróbálok témát váltani. – Ha meghallok még egy embert a házasságról beszélni – nyögök fel, megdörzsölve a halántékomat az ujjbegyeimmel.
- Bocs, meg sem kérdezem, miért – mosolyodik el, majd elővesz egy sört a táskájából.
- Ezzel vezettél? – kérdezem rémülten.
- Igen, nincs nyitva – nevet fel Tristan, és a pólójával kinyitja a tetejét.
- Szóval ki játszik a Canal Street-en, akit ismersz? – kérdezi tőlem Steph.
- Igazából a tanárom.
- Mi? Hány éves a pasi? – érdeklődik.
- Huszonkettő.
- Woah, fiatal, hogy tanár legyen – iszik még egy kortyot a söréből Tristan.
- Igen, és benne van egy bandában – jegyzem meg.
- Kifejezetten téged hívott meg, hogy menj el ma este? – teszi fel a kérdést Steph, megváltozó arckifejezéssel.
- Igen… vagyis nem. Azt mondta, hogy az összes barátom hozzam el, de mivel nekem nincs sok, ti ketten vagytok a legközelebbiek ehhez – csipkelődöm.
- Kösz, te barom. Mindenkit fel kellene hívnunk, hogy jöjjenek el! – feleli Tristan, és nem vesztegeti az időt, hogy elővegye a telefonját.
- Mollyt ne – teszem hozzá, mire Steph-fel mindketten felnevetnek.
- Természetesen nem, most van valami új pasija, szóval nincs olyan sokat velünk amúgy se, mióta eltapostad őt – mondja nekem Tristan, és mindhárman nevetésben törünk ki.
- Írok Zaynnek és Niallnek. Tessa megbukott két tárgyból a múlt félévben, úgyhogy ő lényegében el van zárva, nem is csinál már annyi bulit, mint régen – feleli Steph.
Tudom, hogy Harry valószínűleg nem lesz felvillanyozva attól, hogy Zaynt is meghívták, de nem mondom azt nekik, hogy ne szóljanak neki.
- Tényleg? Nincsenek bulik a diákszövetségi házban? – tátom el a számat.
- Ó, még mindig vannak bulik, csak Tessa nem vesz részt a szervezésben úgy, mint korábban – nevet fel Tristan.
- Nem is tudom, hogy mikor kezdődik a fellépés – jövök rá, míg Steph válaszra vár a barátaitól.
- Valószínűleg kilenckor, az a szokásos időpont ott – mondja nekem Steph.
- Átöltözöl, igaz? – kérdezi Tristan savanyú kifejezéssel az arcán.
- Azt hiszem. Úgy értem, ez nem (is not)… nem (isn’t) – javítom ki magam. – olyan rossz, de igen, át akartam öltözni.
- Jó – mosolyodik el.
Másik farmer veszek fel és egy egyszerű fekete pólót. Régen volt már… igazából nem is emlékszem az utolsó alkalomra, amikor bárhová is elmentem volna egy baráttal Harry nélkül.
- Zayn és Niall ott találkoznak velünk kilenckor, szóval hamarosan el kellene indulnunk – mondja Steph, amikor visszasétálok a nappaliba.
- Nagyon dögösen nézel ki, csak állítsd fel a hajadat – ajánlja Tristan.
- Mint a régi szép időkben – forgatom rá a szememet, mire felnevet.
- Néhány dolog sosem változik – nyújtja ki rám a nyelvét, mielőtt még egy kortyot iszik.
Kényszerítem magamat, hogy ne gondoljak tovább a „régi időkre”. A napok, amik alatt hülyére vett az összes „barátom”, beleértve Steph-et és Tristant is. Nem akarok a múlton időzni, már úgy döntöttem, hogy megbocsátok nekik, így nem vagyok hajlandó megengedni az agyamnak, hogy a fájdalmas emlékekhez vándoroljon.
- Külön autóval megyek, ha netalán előbb mennék el, mint ti – mondom Steph-nek és Tristannak, miközben kisétálunk.

Harry szemszöge
- Láttad ezt?! Hogy a fenében ért ez pontot?! – ordítja Liam mellettem. Még amikor mérges, akkor is úgy néz ki, mint egy punci. – Ne már! – kiabálja ismét, én pedig megharapom a nyelvemet nevetésemben.
Azt hiszem, Louis-nak igaza volt, Liam nem túl szörnyű társaság, nyilvánvalóan nem az első választásom, de nem olyan rossz.
- Azt hallottam, hogy minél többet kiabálsz és ordítasz, annál valószínűbb, hogy ők nyernek – mondom neki.
Liam figyelmen kívül hagy és megint kiabál, én megrázom a fejemet, aztán előveszem a telefonomat a zsebemből, hogy írjak Louis-nak. Már több mint egy órája nem hallottam felőle, és azt tervezi, hogy Tristannal lóg együtt ma este, én pedig tudni akarom, hogy mi lesz ebből. Egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy Louis Tristannal legyen nélkülem. Küldök neki egy gyors üzenetet, hogy merre van, majd figyelmemet ismét Liamnek szentelem.
- Igen! – kiabálja Liam, amikor az ő csapata nyeri meg a meccset az utolsó másodpercben.
A tömeg kiözönlik az arénából, én meg átnyomulok rajta.
- Figyelj oda – szólal meg mögöttem egy hang.
- Bocs – kér bocsánatot Liam.
- Erre gondoltam én is – mondja a hang, mire megfordulok, egy ideges Liamet és egy seggfejet látva meg, aki az ellenfél csapat mezét viseli. Liam nyel egyet, de nem mond semmi mást, ám a férfi folytatja a gúnyolódást.
- Nézd, milyen rémültnek néz ki – feleli egy másik hang, a seggfej egyik barátja, feltételezem.
- Én… én… – dadogja Liam. Most viccelsz velem?
- Menjetek a picsába, mindketten – morgom, mire mindketten megfordulnak, hogy rám nézzenek.
- Vagy mi lesz? – érzem a sört a magasabbik leheletén.
- Vagy a szart is kiverem belőled mindenki előtt ebben a tömegben és meg leszel alázva, ez lesz – figyelmeztetem őt, komolyan gondolva minden egyes szót.
- Gyerünk, Dennis, menjünk – az alacsonyabb, úgy tűnik, az egyetlen, aki értelemmel rendelkezik, meghúzza a barátja mezét, aztán eltűnnek a tömegben.
Megfogom Liam karját, és húzom őt az út hátralévő részében, Louis le fogja tépi a golyóimat, ha hagyom, hogy megverjék Liamet ma este.
- Köszi ezt, nem kellett volna megtenned – szólal meg Liam, amikor elérjük az autóját.
- Ne tedd ezt kínossá, oké? – vigyorodom el, mire megrázza a fejét, de hallom őt csendesen nevetni magának.
- Visszavigyelek a lakásodhoz most? – kérdezi néhány percnyi kínos csend után.
- Ja, persze – újra leellenőrzöm a telefonomat, hogy lássam, Louis válaszolt-e, de nem. – Elköltözöl? – kérdezem Liamtől.
- Még nem tudom, nagyon szeretnék közelebb lenni Danielle-hez – magyarázza.
- Akkor miért nem költözik ő ide?
- Mert az ő balett karrierje itt nem működne, New York City-ben kell lennie.
- És te csak feladod az életedet és elköltözöl érte? – kötekedek.
- Igen, inkább teszem ezt, minthogy továbbra is messze legyek tőle. Amúgy sem bánom a költözést, New York City fantasztikus hely lenne, ahol élhetek. Ez nem mindig arról szól, hogy egy ember van a kapcsolatban, tudod? – feleli.
- Ez rám akart irányulni?
- Nem pontosan, de ha úgy gondolod, hogy igen, akkor talán igen.
- Fogd be a szád, megtennéd?
- Azt mondod, hogy nem költöznél New Yorkba, hogy Louis-val legyél?
- Igen, pontosan ez az, amit mondok. Nem akarok New Yorkban élni, úgyhogy nem fogok New Yorkban élni.
- Tudod, hogy nem New Yorkra gondolok, hanem Seattle-re. Louis Seattle-ben akar élni.
- Angliába fog költözni velem – mondom neki.
- Mi van, ha nem? Tudod, hogy nem akar, akkor kényszerítenéd rá?
- Nem kényszerítem őt arra, hogy bármit is tegyen, Liam. Azért fog elköltözni, mert majd nem akar nélkülem lenni, ilyen egyszerű – ellenőrzöm a telefonomat még egyszer, hogy megpróbáljam elvonni a figyelmemet a bosszúságról, amit a bájos mostohatestvérem okoz nekem.
- Egy seggfej vagy.
- Soha nem állítottam, hogy nem vagyok – vonok vállat.
Tárcsázom Louis számát, és várok rá, hogy felvegye. Nem teszi. Nagyszerű, kibaszott nagyszerű. Remélem, hogy még mindig otthon lesz, amikor odaérek, ha Liam nem vezetne ilyen istenverte lassan, mostanra már ott lennék. Csendben maradok, a felszakadt bőrt piszkálva a körmeim körül. Vagy három órának tűnő idő után Liam bekanyarodik a lakásom elé.
- A ma este nem volt olyan rossz, ugye? – kérdezi tőlem, miközben kiszállok az autóból és felkuncogok.
- Nem, azt hiszem, nem volt rossz – vallom be. – Ha bárkinek elmondod, hogy ezt mondtam, megöllek – ugratom, mire elmosolyodik, mielőtt elhajt.
Nem jövök rá addig, amíg ki nem lépek a liftből, hogy a kulcsaim még mindig a lakásban vannak, és ha Lou nincs itt, ki vagyok zárva. Az ajtó zárva van, ő pedig nem veszi fel a telefontját, amikor megpróbálom felhívni újra. Kibaszottul tökéletes. Nem maradt más lehetőségem, mint visszahívni Liamet és megint felvetetni magamat vele.

Louis szemszöge
Amikor megérkezünk a Canal Street Tavern-hez, a bár kisebb, mint vártam. Az épület úgy néz ki, mintha fából készült volna, egy ténylegesen régi stílusú kocsma. A belső téma úgy tűnik, hogy vonatok, ami a kocsma egész kinézetéhez illik.
- Azt hittem, hogy a dohányzás bent már nem legális? – kérdezem Tristantól, miközben megmutatom az ajtónál lévő nőnek a jogsimat az életkorom igazolására. Egy vonat alakú pecsétet nyomnak a kezemre, aztán követem Tristant a sötét, füsttel teli terem végébe.
Utálom a cigaretta szagát, és máris érzem viszketni a torkomat. Zayn és Niall felállnak a kis kerek asztaltól, majd Niall köszönt elsőnek.
- Louis! Hol van Harry? – kérdezi egy édes mosollyal.
- Ő… egy hoki meccsen van – mondom neki, szándékosan kihagyva minden további részletet.
- Király. Kérsz egy italt? – érdeklődik, mire körbenézek a teremben. – Senki nem fogja észrevenni, hidd el. Jó borravalót adok – vigyorodik el, én pedig egyetértve bólintok. Én fogok hazavezetni, úgyhogy csak egy pohárral ihatok, egy ital nem gond.
- Szia, Lou – szólal meg Zayn anélkül, hogy a szemembe nézne, miközben leül. Nem tudom, miért nem vettem észre korábban a lányt, aki mellette ül.
- Uhm… szia – nem tehetek róla, de a lányra bámulok, gyönyörű.
- Szia, Rebecca vagyok, örülök, hogy találkozunk – mosolyodik el.
- Szia, én Louis vagyok – kényszerítek ki egy mosolyt.
Rebecca Zaynhez hajol, és én valamilyen oknál fogva azonnal elnézek.
- Igyunk egyet, hogy élvezhessük a műsort – mondja Tristan Steph-nek, aztán Niall tölt nekem egy pohár sört az asztalon lévő nagy korsóból. Nem igazán szeretem a sört, de gorombaság lenne visszautasítani az italt, amit nekem ad, úgyhogy helyette csak iszom egy kortyot. Pont olyan rossz íze van, mint emlékeztem, de mindennek ellenére tovább iszom.
- Oké, mindenki! Ma este elég jó felállásunk van, először egy helyi banda lép fel, akik talán vagy talán nem fejeztek már be egy üveg Jacket egymás között! Nagy tapsot a The Reckless Few-nak! – kiáltja a mikrofonba egy rasztahajú fiatal férfi a mikrofonba.
Minden figyelem a színpadra irányul, Jon… Soto professzor az első, aki felsétál a kis színpadra. Sima sötétkék ing van rajta és fekete farmer lyukakkal a térdénél. A gondolat, hogy ő az én tanárom, nagyon furcsának tűnik most, látni őt így öltözve, és ahhoz készülődve, hogy fellépjen a színpadon egy bandával.
Niall mellett foglalok helyet, szemben Zaynnel és a randijával.
- Melyik az? – hajol át Tristan az asztalon, hogy megkérdezze tőlem.
- Az, aki kékben van – mondom neki, miközben elkezdődik a zene.
- Woah – kacsint egyet, mire Steph egy játékosan rábámul.
Még egy kortyot iszom a keserű sörből, és megpróbálok nem Zaynre és a randijára nézni. Soto professzor elkezd énekelni, én pedig meglepődöm, milyen jól hangzik a hangja. Nagyon jó. A teremben majdnem minden fej fel-le mozog, a lábak dobolnak, az ujjak meg verik az ütemet az asztalok tetején. Transzban találom magamat, a dal lágy, de egy különös módon masszív, amitől nosztalgikus érzésem támad, de nem tudom pontosan megmondani a pontos időt vagy emléket.
Szerintem Harrynek tetszene ez a dal… Harry. Már egy ideje nem beszéltem vele. Amikor megnézem a telefonomat, három nem fogadott hívásom van és négy üzenetem.
- Mindjárt visszajövök – mondom nekik, aztán a mosdóba sietek.
Remélem, hogy minden rendben, és semmi nem történt a hoki meccsen, soha nem tudhatom, amikor Harryről van szó. Nem veszi fel, amikor először hívom őt, de ahogy megfogalmazok egy SMS-t neki, a mobil elkezd rezegni.
- Miért nem válaszoltál? – zengi a telefonon keresztül.
- Bocs, nagy zaj van itt, és nem néztem meg a telefonomat. Minden rendben? – kérdezem. Egy fiú botladozik be a mosdóba, így bemegyek egy fülkébe.
- Zaj hol? Hol a fenében vagy?
- A Canal Street Tavern-en.
- Mi?
- Canal Street Tav…
- Hallottam, miért vagy ott? – szakít félbe.
- Nos… megnézünk egy bandát fellépni – a részleteket majd később elmagyarázom.
- Ki az a mi?
- Én, Steph, Tristan, Niall, Zayn és a randija – megbizonyosodom róla, hogy megemlítsem, Zaynnek randija van.
- Zayn mi…
- Van vele egy lány, nyugodj meg – vinnyogom.
- Hamarosan ott leszek. Ki vagyok zárva a lakásból, mert úgy döntöttél, hogy elviszed az autómat.
- Amúgy is elfelejtetted a kulcsaidat, úgyhogy egyébként is ki lettél volna zárva – javítom őt ki.
- Soha nem mondtam, hogy vezetheted a kocsimat – fújtatja a telefonon keresztül. – Fordulj balra – hallom őt mondani, biztosan még mindig Liammel van.
- Nem kérdeztem meg, ugye? – jegyzem meg, ügyelve arra, hogy érezhető legyen a szarkazmus a hangomban.
- Sosem teszed.
- Nem kell megtennem – emlékeztetem őt.
- Hamarosan ott leszek – szakítja meg a vonalat.
Remélem, hogy jobb hangulatban lesz, amikor megérkezik. Visszaindulok az asztalhoz, hogy mindenki tudtára adjam, Harry nemsokára itt lesz, azt hiszem, jobb megfogalmazás az, hogy figyelmeztetem őket. Úgy tűnik, mindenki örül, kivéve Zaynt, de ő túl elfoglalt azzal, hogy Rebeccára figyeljen, én pedig túl elfoglalt vagyok azzal, hogy lenyomjak még egy pohár sört, amit Niall csúsztatott elém.
A dal, ami annyira tetszett, már véget ért, Soto professzor pedig a mikrofonba beszél a számok megírásának folyamatáról, amit játszanak.
- Kérsz még egy italt? – kérdezi Zayn.
- Igen – válaszolunk Rebeccával ugyanakkor.
Persze, hogy hozzá beszélt. Miért is feltételeztem, hogy hozzám beszélt? A cigarettafüst és a sör elhomályosítja az ítélőképességemet.
- Ó, bocs. Azt hittem… nem tudom – hebegem.
Zayn arcán egy érzelem villan fel, amit nem tudok megfejteni, mielőtt elsétál az asztaltól.
- Nem tudom elhinni, hogy az a srác egy tanár, remélem, megkapom őt jövőre – mosolyodik el Rebecca.
- Jövőre? – kérdezem tőle.
Tristan figyeli kínos párbeszédünket, és úgy tűnik, ugyanazon a dolgon gondolkozik, mint én… miért olyan kínos ez?
- Igen, amikor egyetemista leszek jövőre – mondja nekem.
- Középiskolás vagy? – felelem túl hangosan és nagyon gorombán szándék nélkül.
- Igen, bár már tizennyolc vagyok – mosolyodik el, majd elnézek, amikor Zayn visszajön az asztalhoz három itallal.
Az egyiket leteszi elém, én pedig megígérem magamnak, hogy nem nézek át rájuk az este hátralévő részében. Kit érdekel, ha a Rebecca középiskolás? Ha Zayn kedveli őt, ez minden, ami számít, legalább már tizennyolc éves.
Elkezdődik a második dal, amelynek kissé nehezebb az üteme, de éppen olyan nagyszerű, mint az első szám.
- Nagyon jók – dicséri meg őket Steph, ide-oda ringatva a fejét a zenére.
- Itt van Harry – szólal meg Tristan, majd megkocogtatja a vállamat, amitől megfordulok.
Talán kettő… most már három pohár sört ittam, de úgy tűnik, Harry jelenlététől minden fej megfordul a füstös teremben. Szó szerint úgy néz ki, mintha egy kifutón sétálna végig, ahogy az asztal felé jön, mogorva tekintettel meg mindennel. Ami a legjobban meglep engem az az, hogy Liam csak néhány lépéssel mögötte van.
- Kedves, hogy csatlakoztok hozzánk – gúnyolja ki Niall Harryt.
Harry a középső ujjával bemutat Niallnek, mielőtt elvesz egy széket a mellettünk lévő asztaltól, engedély nélkül persze, majd odahúzza, hogy mellém üljön.
- Vegyél el egyet – mondja Liamnek. Liam mozdulatlanul áll, nyilvánvalóan kellemetlenül érezve magát, így Harry áthajol és megfogja a hátát egy másik széknek, áthúzva azt a padlón, ahol Liam áll. – Itt van, ülj le – követeli Harry, de Liam megteszi.
- Uhm… szia, Liam, te vagy az utolsó ember, akiről azt gondoltam volna, hogy itt látom – csipkelődik Niall.
- Ne – csattan fel Harry, amitől Niall megadóan felemeli a kezeit.
- Vicc volt – biggyeszti az ajkát Niall, aztán Liamre mosolyog, hogy oldja a feszültséget. Liam amilyen édes srác, viszonozza a mosolyt, majd felnéz a színpadra.
- Az Soto professzor? – tátja el a száját, és fejét visszafordítja felém.
- Igen – válaszolom, figyelmen kívül hagyva Harry haragos tekintetét, ami belém ég.
- Ő a te tanárod? – mozdítja el a székemet Harry, így arra vagyok kényszerítve, hogy ránézzek.
- Igen! Dögös, nem? – feleli Tristan. Tényleg nem tudja, hogy mikor fogja be a száját.