Chapter 175

Helló! :)

Bocsánat, hogy a megszokottnál később jelentkezem, de ma mindig lefoglalt valami, és totál elfelejtettem, hogy új résszel jövök. De itt van, szerencsére :D Na, ebben a fejezetben már nem lesz olyan nyugalmas a vacsora, ebben biztosak lehettek, szóval nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. A vége felé zárójelbe írtam, hogy mit gondol Harry pontosan, mivel egyszerűen nem tudtam kitalálni, hogy a kifejezésnek milyen jelentése illene ide, de azért írtam egy tippet :D Ó, és egy kérdés: Larry vagy Zouis? ;) Kedden találkozunk újra!
Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 175

 
Fáj a mellkasom, miközben figyelem, hogy Christian karjaival körül öleli Kimberlyt és felemeli őt a padlóról egy szerető ölelésben. Annyira örülök neki, tényleg. Csak nehéz ülni és nézni valakit, aki megkapja azt, amit te akartál, nem számít mennyire boldog vagy miattuk.  Soha egy cseppet sem akarnék elvenni Kim boldogságából, de nehéz nézni, ahogy Christian Kim mindkét arcát megcsókolja és egy káprázatos gyémántgyűrűt csúsztat az ujjára.
Felállok a helyemről, remélve, hogy senki sem fogja észrevenni távollétemet és sikerül beérnem a nappaliba, mielőtt kicsordulnak a könnyeim. Tudtam, hogy ez fog történni, tudtam, hogy össze fogok törni. Ha Harry nem lenne itt, tudnám kezelni, de ez túl szürreális, túl fájdalmas, hogy ő itt van.
Azért jött ide, hogy kigúnyoljon, biztosan. Mi másért lenne itt, és úgy, hogy egyáltalán nem szól hozzám? Ennek nincs értelme, figyelmen kívül hagyott az elmúlt tíz napban, aztán felbukkan itt, amikor tudja, hogy én itt leszek. Nem kellett volna eljönnöm, legalább a saját kocsimmal jöhettem volna, így elmehetnék most. Zayn nem lesz itt amíg… Zayn. Zayn vesz fel engem nyolckor, és most hét harminc van. Harry meg fogja őt ölni, szó szerint, ha meglátja őt itt. Vagy talán nem, talán egyáltalán nem is érdekli.
Megtalálom a mosdót, aztán becsukom az ajtót mögöttem. Beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy a villanykapcsoló egy érintőképernyő a falon. Ez a ház rohadtul high tech nekem.
Teljesen megalázott voltam, amikor elejtettem a borospoharat Harry látványára. Olyan közönyösnek tűnik, mintha nem is érdekelné, hogy itt vagyok, vagy hogy milyen kínos igazából a jelenléte. Nehéz volt ez egyáltalán neki? Töltötte úgy az első pár napot, hogy sírt és az ágyban feküdt, mint én? Egyáltalán nem tudom, róla pedig nem mondható el az összetört szívű benyomás.
Lélegezz, Louis. Lélegezned kell. Lélegeznem kell a mellkasomban lévő éles kés ellenére is, ami minden alkalommal fáj, amikor megpróbálom. Megtörlöm a szemeimet, majd a tükörképemre nézek. A szemeim puffadtak és véreresek a sírástól, az arcom pedig kissé kipirult, de ettől valamilyen módon jobban nézek ki, élénkebben.
Amikor kinyitom az ajtót, Trevor a falnak támaszkodik, az aggodalom tiszta a vonásain.
- Jól vagy? Elég gyorsan kifutottál onnan – tesz egy lépést felém.
- Igen… csak szükségem volt egy kis levegőre – hazudom. Egy hülye hazugság, igen, nincs is értelme annak, hogy a fürdőszobába siessek levegőért. Szerencsémre Trevor egy úriember és soha nem szólna rám a hazugságom miatt, ahogy Harry tenné.
- Oké, most szolgálják fel a desszertet, ha még mindig éhes vagy – mondja nekem, miközben visszasétálunk a folyosón.
- Nem igazán, de egy kicsit eszem – válaszolok.
- Honnan tudod? – hallom meg Smith szelíd hangját abból a szobából, amely mellett éppen elmegyünk.
- Mert én mindent tudok – feleli Harry.
Harry? A szobában Smith-szel?
- Te menj csak tovább, én… uhm… beszélek Smith-szel.
- Biztos vagy benne? Várhatok – ajánlja.
- Nem, semmi gond – küldöm őt el udvariasan, hogy udvariatlanul hallgatózhassak.
- Nem mindent – mondja Smith.
- De igen, tudok mindent – Harry hangja nyugodt, miközben én az ajtó melletti falnak támaszkodom.
- Kim meg fog halni?
- Nem, mi van veled, hogy mindig mindenkiről azt gondolod, hogy meg fog halni?
- Nem tudom? – mondja neki a kisfiú.
- Nos, ez nem igaz, nem mindenki hal meg.
- Ki hal meg?
- Nem mindenki.
- De ki, Harry? – erőlteti Smith.
- Emberek, rossz emberek, azt hiszem. És öreg emberek. És beteg emberek, ó, és szomorú emberek néha.
- Mint a te szépfiúd? – a szívem felgyorsul.
- Nem! Ő nem fog. Ő nem szomorú – feleli Harry, mire kezemet a számra teszem.
- Ja, mi.
- Nem, nem fog. Ő boldog, és nem fog meghalni. Ahogy Kimberly sem.
- Honnan tudod?
- Már elmondtam, honnan tudom, mert mindent tudok – hangja megváltozott a nevem említése óta.
- Nem, nem tudsz – nevet fel félig Smith.
- Most már rendben vagy? Vagy többet fogsz még sírni? – kérdezi Harry.
- Ne csipkelődj.
- Bocs, de azért befejezted a sírást?
- Igen.
- Jó.
- Jó.
- Ne gúnyolódj. Az gorombaság – mondja Harry.
- Te vagy a goromba.
- Ahogy te is, biztos vagy benne, hogy csak öt éves vagy? – kérdezi Harry, és én is ugyanezen a dolgon gondolkozom. Smith annyira érett a korához képest, de gondolom, annak kell lennie, figyelembe véve, hogy min ment keresztül.
- Egész biztos. Akarsz játszani? – kérdezi tőle Smith.
- Nem, nem akarok.
- Miért?
- Miért teszel fel mindig olyan sok kérdést, emlékeztetsz…
- Louis? – ijeszt meg Kimberly hangja, és majdnem felordítok. – Láttad Smith-t? Elkószált, és az összes ember közül Harry ment utána – összezavarodottnak, de mégis ettől meghatottnak néz ki Kimberly.
- Uhm, nem – sietek végig a folyosón, hogy elkerüljem annak a megaláztatását, hogy Harry rajtakap. Tudom, hogy hallotta, amikor Kimberly a nevemen szólított.
Amikor visszaérek az ebédlőbe, megközelítem a kis csoportot, amihez Christian beszél, majd elmondom neki, mennyire értékelem a meghívást és gratulálok neki az új eljegyzéséhez. Kimberly pillanatokkal később jelenik meg, aztán megölelem őt búcsúzóul, mielőtt ugyanezt teszem Karennel és Kennel.
Megnézem a telefonomat, most tíz perc van nyolcig. Harry el van foglalva Smith-szel, és nyilvánvalóan nem áll szándékéban beszélni velem, ez pedig rendben van. Ez az, amire szükségem van, nincs szükségem bocsánatkérésre és arra, hogy elmondja, boldogtalan nélkülem. Nincs szükségem arra, hogy átöleljen és elmondja, találni fogunk egy módot, hogy megoldjuk ezt, hogy rendbe hozzunk mindent, amit eltört. Nincs szükségem erre. Bárminél jobban akarom ezt, de nincs szükségem rá. És ő amúgy sem fogja megtenni, így értelmetlen lenne, ha szükségem lenne rá. Kevésbé fáj, amikor nincs rá szükségem.
Mire elérem a kocsifelhajtó végét, megfagyok. Fel kellett volna vennem egy kabátot, január vége van, nem tudom, mit gondoltam. Elkezdett havazni, enyhén, de eléggé ahhoz, hogy még jobban fázzak. Remélem, Zayn nemsokára itt lesz.
A jeges szél könyörtelen, ahogy összefújja a hajamat, és kiráz a hideg, átölelem magamat a karjaimmal, hogy megpróbáljam melegen tartani magamat.
- Lou? – egy pillanatra azt gondolom, hogy beképzelem a fiút, teljesen feketét viselve, aki felém sétál a hóban. – Mit csinálsz? – kérdezi tőlem, még közelebb jőve.
- Elmegyek.
- Ó… – dörzsöli meg kezével a tarkóját, ahogy mindig is szokta. Én csendben maradok. – Hogy vagy? – kérdezi, mire összezavarodok.
- Én hogy vagyok? – fordulok meg, hogy ránézzek. Megpróbálok higgadt maradni, miközben egy teljesen semleges arckifejezéssel bámul rám.
- Igen… úgy értem, hogy… tudod, jól vagy?
El kellene mondanom neki az igazat vagy hazudjak…
- Te hogy vagy? – kérdezem, a fogam vacog.
- Én kérdeztem előbb – válaszolja.
Ez nem az, ahogy elképzeltem az első találkozásunk menetét. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit gondoltam, mi fog történni, de ez nem az. Azt hittem, hogy káromkodni fog velem, és hogy egymással kiabálunk majd. Egy hófedte kocsifelhajtón állva, és arról kérdezve egymást, hogy hogy vagyunk, az utolsó dolog, amit elképzeltem, hogy megtörténik. Lámpák lógnak végig a fákon, megvilágítva a kocsifelhajtót, amitől úgy tűnik, hogy Harry ragyog, mint egy angyal. Egy nyilvánvaló illúzió.
- Jól vagyok – hazudom.
Lassan fel-le néz rajtam, amitől a gyomrom megugrik, a szívem pedig megdobban.
- Azt látom – jön át a hangja a szélen.
- Te hogy vagy? – azt akarom, hogy azt mondja, szörnyen. De nem teszi.
- Ugyanaz. Jól.
- Miért nem hívtál fel? – talán ez előidéz belőle valami érzelmet.
- Én… – rám néz, aztán le a kezeire, mielőtt beletúr velük a hófedte hajába. – Én… elfoglalt voltam – válasza az az ütés, ami lebontja a falam maradékát.
- Elfoglalt voltál? – a harag felülmúlja a csontzúzó fájdalmát, ami azzal fenyeget, hogy bármelyik pillanatban átveszi az irányítást.
- Igen… elfoglalt voltam.
- Wow.
- Wow mi? – kérdezi.
 - Elfoglalt voltál? Tudod, hogy én min mentem keresztül az elmúlt tizenegy napban? Pokol volt, és olyan fájdalmat éreztem, amit nem is tudtam, hogy elbírok viselni, és időnként nem is gondoltam, hogy sikerül. Folyamatosan vártam… vártam, mint egy kibaszott idióta! – üvöltöm.
- Te sem tudod, hogy én min mentem keresztül! Mindig azt hiszed, hogy tudsz mindent, de szart se tudsz! – kiabálja vissza, én pedig a kocsifelhajtó legvégére sétálok.
Meg fog őrülni, amikor meglátja, hogy ki fog felvenni engem. Hol a pokolban van Zayn egyébként? Két perccel múlt nyolc.
- Akkor mondd el! Mondd el, mi volt fontosabb annál, minthogy értem harcolj, Harry – törlöm le a könnyeket a szemeim alól, és könyörgök magamnak, hogy hagyjam abba a sírást. Elegem van a folytonos sírásból.

Harry szemszöge
Amikor elkezd sírni, sokkal nehezebb fapofát vágni. Nem tudom, mi történne, ha elmondanám neki, hogy én is megjártam a poklot, azt a fájdalmat, amit én sem voltam biztos, hogy elbírok viselni. Szerintem a karjaimba futna, és azt mondaná, hogy semmi gond. Kihallgatott, amikor Smith-szel beszéltem, tudom, hogy igen. Louis szomorú, éppen ahogy a kellemetlen kisfiú állította, de tudom, hogyan ér ez véget. Megbocsát nekem, én meg csak valami más elbaszott dolgot fogok tenni vele legközelebb. Ez mindig is így volt, és nem tudom, hogyan állítsam meg.
Az egyetlen lehetőség itt az, hogy adjak neki egy esélyt, hogy valakivel legyen, aki sokkal jobb a számára. Hiszem, hogy kurva mélyen valaki olyat akar, aki inkább olyan, mint ő. Valaki tetoválások és piercingek nélkül. Valaki elbaszott gyerekkor és dühproblémák nélkül. Most azt hiszi, hogy szeret engem, de egy nap, amikor valami még elbaszottabb dolgot teszek, mint a legutóbbi, meg fogja bánni, hogy valaha is beszélt velem, és minél tovább nézem őt sírni ezen a kocsifelhajtón, miközben a hó esik körülötte, tudom, hogy nem vagyok jó neki.
Én vagyok Tom, ő pedig Daisy. A bájos Daisy, akit elront Tom, és ezután már soha nem lesz ugyanolyan. Ha most könyörgök a bocsánatáért, térden állva, ezen a havas kocsifelhajtón, a rémes Daisy lesz az örökkévalóságig, minden ártatlansága el fog tűnni, és végül utálni fog engem és önmagát is. Ha Tom elhagyta volna Daisyt a lány bizonytalanságának első pillanatában, élhetett volna azzal a férfivel, aki neki volt rendelve, egy férfivel, aki úgy bánt volna vele, ahogy megérdemelte volna.
- Ez nem tartozik rád, ugye? – felelem, majd figyelem, ahogy szavaim a lelkéig hatolnak.
Bent kellene lennie Trevorral, vagy otthon Natalie-val. Nem velem. Én nem vagyok Darcy, ő pedig azt érdemli. Nem tudok megváltozni érte. Találni fogok egy módot arra, hogy nélküle éljek, ahogy ő is fog nélkülem.
- Hogy mondhatod ezt egyáltalán? Mindazok után, amiken átmentünk, te csak félredobsz engem, és még az illem sincs meg benned, hogy megmagyarázd nekem? – sírja, aztán fényszórók jelennek meg a sötét úton.
Érted csinálom ezt! Akarom kiabálni neki, de nem teszem. Csak megvonom a vállaimat. Louis kinyitja a száját, majd becsukja, miközben egy kocsi áll meg előttünk. Az a kocsi…
- Ő mit keres itt? – morgom.
- Felvesz engem – mondja nekem, mire a hírtől majdnem letérdelek.
- Miért lenne… miért… mi a fasz? – lépkedek előre-hátra.
Megpróbáltam Louis-t ellökni magamtól, és megpróbáltam engedni neki, hogy továbblépjen, hogy olyan valakivel lehessen, mint önmaga, nem kibaszott Zaynnel az összes ember közül.
- Te… te találkozgattál vele? – tudatában vagyok annak, hogy milyen dühöngőnek hangzom, de leszarom, miközben a kocsija felé lépek, hogy kiszedjem őt. – Szállj ki az istenverte autóból! – kiabálom. Zayn meglep, amikor az ajtó kinyílik és kiszáll, úgy hagyva a gyújtást. Ez egy kibaszott idióta.
- Jól vagy? – van mersze megkérdezni Louis-tól.
- Tudtam! Tudtam, hogy a pillanatodra vártál, amikor lecsaphatsz és rámászhatsz! Azt hitted, hogy nem fogom megtudni?
Zayn Louis-ra néz, Louis meg rá. Szent kibaszott szar, ez tényleg megtörténik.
- Hagyd őt békén, Harry – szólal meg Louis, mire felcsattanok.
Egyik kezem Zayn kabátjának nyakrészét fogja meg, a másik pedig az állkapcsához ér. Louis ordít, de az alig egy suttogás, elveszett a szélben. Zayn hátrabotladozik az állát fogva, de felém lép. Halálvágya van.
- Azt hitted, hogy nem fogom megtudni?! Kurvára megmondtam neked, hogy maradj távol tőle! – mozdulok meg, hogy újra megüssem őt, ezúttal meggátol és sikerül megütnie engem az állkapcsomon.
A düh összekeveredik az adrenalinnal, hogy hetek óta először verekedhetek. Hiányzott már ez az érzés, az energia elárasztja a vérkeringésemet, amitől beszívok. Megint megütöm őt, ezúttal Zayn a földre esik, én pedig másodperceken belül rajta vagyok újra és újra megütve őt. Megfizet (I will give him credit), sikerült párszor megütnie, de kizárt, hogy legyőzzön.
- Én ott voltam… te meg nem – ösztönöz.
- Hagyd abba! Hagyd abba, Harry! – húzza meg Louis a karomat, mire hátralököm őt a kocsifelhajtóra. Azonnal kiszakadok a dühömből, majd hozzáfordulok, miközben Louis a kezeivel hátrál és lábra áll.
- Kurvára ne merj a közelébe menni! – kiabálja Zayn mögülem.
Mi a faszt csináltam az előbb?
Zayn egy pillanat alatt Louis mellett van, Louis pedig úgy néz rám, mintha egy egész falunyi ártatlan embert gyilkoltam volna meg. Bárcsak azt tettem volna, ez sokkal rosszabb.
- Lou… nem akartam ezt tenni. Esküszöm, tudod, milyen vagyok, amikor dühös vagyok… annyira sajnálom. Én…
- Mehetünk, kérlek? – a szívem megugrik, amíg rá nem jövök, hogy hozzá beszél, Zaynhez.
Hogy a faszba történt ez?
- Igen – teszi a kabátját Louis vállaira, aztán kinyitja a kocsija anyósülésének ajtaját neki, és besegíti őt.
- Louis… – szólok újra, de nem vesz tudomásul, ahogy arcát kezeibe temeti, és teste zokogásoktól rázkódik. – Ennek nincs vége – fenyegetem meg Zaynt, mire ő bólint. Amikor eléri a kocsija hátulját, megfordul, hogy rám nézzen.
- Szerintem igen, tulajdonképpen – vigyorodik el, majd beszáll az autójába.

Chapter 174

Sziasztok! :)

Itt is van a fejezet, benne a vacsorával, amire már annyira kíváncsiak vagytok :D Egyelőre minden simán ment, de várjátok ki a végét, ennyit mondhatok ;) És természetesen kíváncsi vagyok a véleményetekre, illetve hogy mi lesz szerintetek ezután. Hétvégén jövök ismét!

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 174

 
Tizenegy nap.
Már tizenegy napja, hogy hallottam Harry felől, és kétségkívül minden egyes másodperc kevésbé fáj, mint az utolsó. Zayn társasága biztosan segített.
Ma este van a vacsora Christianéknál, én pedig félek, hogy az, hogy ismerős arcok között leszek, akik biztosan emlékeztetni fognak Harryre, kopogtatni fognak a falakon, amiket felépítettem. Csak egy kis repedés kell, és többé nem leszek védve.
Kevesebb, mint tizenöt percem van, hogy felöltözzek a partira. A hajam ugyanúgy van, ahogy mindig is. Felteszem az órámat a csuklómra, még akkor is, ha tudom, hogy nem kellene viselnem, meztelenül érzem magam nélküle. Olyan részemmé vált, mint Harry… volt.
Az öltöny még jobban néz ki ma, mint tegnap, és hálás vagyok, hogy visszaszedtem pár kilót, amit leadtam az alig evés első néhány napjában.
„I just want it back the way it was before and I just want to see you back at my front door.” Megy a zene, miközben felveszem a pénztárcámat, majd kiveszem a fülest a fülemből.
Amikor találkozom Karennel és Kennel a földszinten, tökéletesen fel vannak öltözve. Karen egy hosszú kék és fehér mintás ruhában van, Ken pedig öltönyt és nyakkendőt visel.
- Olyan pompásan nézel ki – mosolygok Karenre, mire elpirul az arca.
- Köszönöm, kedves, te is – ragyogja. Karen olyan édes. Hiányozni fog, hogy ilyen gyakran lássam őt, amikor elmegyek, de nem maradhatok itt örökre, találnom kell egy saját lakást. – Azt gondoltam, hogy a héten valamikor kimehetnénk az üvegházba és dolgozhatnánk egy kicsit? – kérdezi tőlem, miközben az autóhoz sétálunk.
- Az jó lenne – mondom neki, aztán beszállok a Volvojuk hátsó ülésére.
- Ez a parti olyan szórakoztató lesz, már egy ideje nem voltunk ilyenen – veszi Karen Ken kezeit az övéibe és az ölébe teszi, ahogy Ken kikanyarodik a kocsifelhajtóról.
Szeretetüktől nem vagyok irigy, ez arra emlékeztet, hogy az emberek ténylegesen lehetnek jók egymáshoz.
- Liam késő este már itthon lesz New Yorkból, éjjel kettőkor veszem fel őt – szólal meg Karen.
- Alig várom, hogy visszajöjjön – felelem, és komolyan is gondolom. Már hiányzik a legjobb barátom, a bölcs szavai és meleg mosolya.
- Én is, hiányozni fog, amikor elköltözik – mondja az anyja, mire egyetértően bólintok.
Christian Vance háza pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. Rendkívül modern ház, az egész otthon majdnem áttetsző, úgy tűnik, a gerendák és az üveg az egyetlen dolog, ami megvédi a házat a dombon. Minden dekoráció és részlet a tökéletes témában van megtervezve végig az egész belső térben, ez valahogy egy múzeumra emlékeztet, mert semmi sem néz ki úgy, mint ha már akár egyszer is hozzáértek volna.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttetek – mosolyodik el Kimberly, aztán a karjaiba von.
- Köszönjük, hogy meghívtatok. Gratulálok Seattle-höz – rázza meg Ken Christian kezét.
Eláll a lélegzetem a víz látványára, ami kint van a hátsó ablak mögött. Most már értem, hogy a ház nagy része, miért van üvegből. A ház egy hatalmas tavon van, a víz végtelennek tűnik, a nap pedig ebben a pillanatban nyugszik le, amitől még lélegzetelállítóbb, ahogy a visszavert fény a tó tetején ragyog, majdnem megvakítva engem. A tény, hogy maga a ház egy dombon van és a kert kissé lejtős, azt a látszatot kelti, hogy a ház a víz tetején úszik.
- Mindannyian itt vagyunk – vezet minket Kimberly az étkezőjükbe, ami mint a ház többi része, tökéletes.
Mindez nem az én stílusom, jobban szeretem a régimódi témákat, de ez tényleg elragadó.
Két hosszúkás téglalap alakú asztal tölti meg a teret, mindegyik asztal tele van több színű virágokkal és kis poharakkal, amikben gyertyák úszkálnak. Kimberly tényleg kitett magáért ezért a partiért.
Trevor az ablakhoz lévő legközelebbi asztalnál ül, néhány más arccal együtt, akiket felismerek a Vance-tól, beleértve Crystalt a marketingről és a jövendőbeli férjét. Smith két székkel lejjebb ül, az arca pedig valamilyen hordozható videójátékba van temetve.
- Nagyon jól nézel ki – mosolyog rám Trevor, majd feláll a helyéről, hogy köszöntse Kent és Karent.
- Köszönöm, hogy vagy? – kérdezem. Kék nyakkendője pontosan ugyanolyan árnyalatú, mint a szeme.
- Nagyszerűen, készen állok a költözésre – ragyogja.
- Fogadok! – ha csak én lennék most képes arra, hogy Seattle-be költözzek.
- Trevor, örülök, hogy találkozunk – rázza meg a kezét Ken, én pedig lenézek, amikor egy enyhe rántást érzek a nadrágomon.
- Szia, Smith, hogy vagy? – kérdezem a ragyogó zöld szemű kisfiútól.
- Jól – von vállat. – Hol van Harryd? – hangja csendes.
- Ő, uhm… ő nincs most itt – nem tudok mi mást mondani, és ahogy Smith az „én Harrymnek” hívta őt, felkavart bennem valamit. A kőfal már kezd letöredezni, és még csak tíz perce vagyok itt.
- De azért jön? – kérdezi.
- Nem hiszem – vallom be.
- Ó.
- Elmondhatom neki, hogy köszöntél neki? – ajánlom fel, tudva, hogy hazudok a csendes fiúnak.
- Oké. Kedvelem a te Harrydet – mosolyodik el félig, majd visszaül az asztalhoz.
Én is, de ő nem az enyém.
Tizenöt percen belül még legalább húsz ember érkezik, Christian pedig bekapcsolta a high-tech hifi tornyát. Csak egy gombnyomás, és egy lágy zongora dallam árasztja el a házat. Fehér galléros ingben lévő fiatalemberek előételek tálcáival járják körbe a termet, majd kiválasztok valamit, ami úgy néz ki, mint egy kis darab kenyér, rajta paradicsom és mártás.
- A Seattle-i iroda lélegzetelállító, látnotok kellene. Pontosan a vízen van, kétszer nagyobb, mint az itteni irodánk. Nem tudom elhinni, hogy végre terjeszkedek – beszél Christian egy kis csoportunkhoz, és megpróbálok olyan érdeklődőnek tűnni, amennyire csak tudok, miközben a pincér nekem ad egy pohár fehérbort.
Érdeklődő vagyok, csak elvonják a figyelmemet. Elvonja a figyelmemet Harry említése és Seattle gondolata. Miközben kibámulok az üvegfalon a vízre, elképzelem Harryt és magamat, ahogy beköltözünk együtt egy lakásba és az új város izgalmát, új hely és új emberek. Új barátokat szereznénk, és új életet kezdenénk ott, együtt. Harry megint a Vance-nál dolgozna, és egész nap és este azzal kérkedne, hogy mennyivel keres több pénzt nálam, én pedig küzdenék vele, hogy képes legyek kifizetni a kábeltévé számláját.
- Louis? – szakít ki értelmetlen ábrándozásomból Trevor hangja.
- Bocs… – hebegem, ő meg elkezdi vagy befejezi a történetét, aminek nem is voltam tudatában, hogy elmesél.
- A lakásom közel van az új épülethez, és pont a belváros közepén van, látnod kellene a kilátást – mosolyodik el. – Hihetetlennek hangzik, a Seattle-i városkép olyan gyönyörű – mondja nekem Trevor, mire elmosolyodom.

Harry szemszöge
Mi a faszt csinálok én tulajdonképpen?
Folyamatosan oda-vissza járkálok ezen a kocsifelhajtón. Egyszerűen csak el kellene mennem, ez egy kibaszott hülye ötlet volt, amit elkezdtem. Mit várok, hogy mi fog történni, Louis a karjaimba rohan, és minden szart megbocsát nekem, amit vele tettem?
Valószínűleg nincs is itt, én meg úgy fogok kinézni, mint egy idióta bemenve oda, ha nincs itt. Igazából akárhogy seggfejnek fogok kinézni, egyszerűen el kellene mennem.
Ez az ing kurvára viszket, és utálok kiöltözni. Egyébként sem tettem meg nagy erőfeszítést, csak felkaptam egy fekete inget, de akkor is.
Amikor közelebb sétálok a házhoz, meglátom apám kocsiját, a hátsó ülésen van az a förtelmes táska, amit Louis minden egyes kibaszott társadalmi eseményre elvisz, amelyre elmegy. Bent van, odabent van. Üres gyomrom megremeg annak a gondolatától, hogy látom őt, hogy közel vagyok hozzá.
Mit mondanék neki egyáltalán? Nem tudom, de látnom kell őt. El kell mondanom neki, hogy a napjaim komplett poklok voltak nélküle, és mennyire szükségem van rá, szükségem van rá jobban, mint bármire. El kell mondanom neki, hogy egy seggfej vagyok, és nem tudom elhinni, hogy elbasztam az egy jó dolgot az életemben, őt.
Be fogok menni, és ráveszem őt, hogy jöjjön el velem, hogy beszélhessünk. Ideges vagyok, faszért vagyok ideges, és úgy érzem, lehet, hogy hányni fogok. Ha lenne étel a gyomromban, biztos vagyok benne, hogy hánynék. Tudom, hogy teljesen szarul nézek ki, kíváncsi vagyok, hogy ő is? Nem mintha ez valaha is lehetséges lenne, de kíváncsi vagyok, hogy ez neki is olyan nehéz volt-e, mint nekem.
Végre elérem az ajtót, de aztán ismét megfordulok. Úgy utálok emberek körül lenni, ahogy van, és legalább tizenöt autó van ezen a kocsifelhajtón. Mindenki engem fog bámulni, én meg egy istenverte bolondként fogok kinézni, pontosan úgy, ami vagyok.
Megint megfordulok, majd megnyomom a csengőt. Ez Louis-ért van. Ez érte van, emlékeztetem magamat folyamatosan, amikor Kim kinyitja az ajtót egy meglepett mosollyal.
- Harry? Nem tudtam, hogy itt leszel – szólal meg, meg tudom mondani, hogy minden erejével megpróbál udvariasnak lenni a haragja ellenére is, amit tudom, hogy felém érez Louis miatt.
- Ja… én se – válaszolom.
Látom a sajnálatot a szemeiben, amikor feldolgozza megjelenésemet, én pedig küzdök magammal, hogy csendben maradjak. Nyugodtnak kell maradnom ma este és megharapnom a nyelvemet, ha azt akarom, hogy Louis hallgasson rám.
- Nos… gyere be, hideg van kint – ajánlja, majd jobban kinyitja az ajtót, hogy elsétálhassak mellette.
Ez a ház úgy van kidekorálva, mint egy kibaszott műalkotás, nem is néz ki úgy, mintha bárki is élne itt. Király meg minden, de én a régebbi dolgokat szeretem, az egyszerűbb dolgokat.
- Éppen evéshez készülünk – mondja nekem, aztán követem őt az üvegfalú ebédlőbe.
Ekkor látom meg őt.
A szívem megáll, a mellkasomon lévő nyomás pedig elsöprő, majdnem megfojt, ahogy Louis elmosolyodik és elhúzza kezét a homlokán, hogy hátralökje a haját. A mögötte lévő lenyugvó nap tükröződésétől ragyog, szó szerint, én meg nem tudok megmozdulni.
Az elmúlt tíz napban először hallom a nevetését, és tudok lélegezni. Már annyira hiányzott, és elképesztően néz ki, mindig elképesztően néz ki, de a sötétkék, amit visel, és ahogy a Nap a bőréhez ér, a mosoly az arcán… miért mosolyog és nevet?
Nem sírnia kellene és pokolian kinéznie? Ismét felkuncog, a szemeim pedig a forráshoz vándorolnak.
Kibaszott Trevor.
Annyira kibaszottul utálom azt a barmot, odasétálhatnék és átdobhatnám őt azon az üvegablakon, és senki sem lenne képes megállítani. Mi a faszért van mindig Louis közelében? Ő egy kibaszott balfék, és kibaszottul meg fogom ölni.
Nem. Le kell nyugodnom, ha most bántom őt, Louis soha nem fog hallgatni rám. Nem szereti, amikor úgy viselkedem, utálja. Néhány másodpercre lehunyom a szememet, és lebeszélem magamat. Ha nyugodt maradok, hallgatni fog rám, el fog jönni velem, hazamehetünk és könyöröghetek a bocsánatáért, ő pedig el fogja mondani nekem, hogy még mindig szeret, aztán szeretkezni fogunk és minden rendben lesz.
Továbbra is figyelem őt, ahogy elkezd egy lendületes történetet. A kéz, ami nem a pohár bort fogja, körbe mozog, miközben beszél és mosolyog. A szívem felgyorsul, ahogy meglátom az órát a csuklóján. Még mindig hordja, ez egy jó jel, annak kell lennie.
Kibaszott Trevor elszántan figyeli őt, arckifejezésén Louis iránti imádat van, amitől még egyszer felforr a vérem. Úgy néz ki, mint egy fülig szerelmes kölyökkutya, Louis pedig pontosan beveszi. Máris tovább lépett már? Vele?
Lenne értelme, ha igen, tényleg nem hibáztathatnám őt. Nem hívtam őt vissza, még arra sem vettem a fáradságot, hogy vegyek egy új telefont. Valószínűleg azt gondolja, hogy nem érdekel, hogy máris tovább léptem.
Gondolataim visszakalandoznak a csendes utcához Angliában, Diana gömbölyödő hasához, Elijah imádó mosolyához a menyasszonya iránt. Trevor ugyanúgy néz Louis-ra, mint ELijah nézett Dianára.
Trevor az ő Elijah-ja, ő Louis második esélye, hogy megkapja azt, amit érdemel. A ráébredés úgy üt meg, mint egy tonna tégla. El kell mennem, ki kell jutnom innen, és békén hagynom őt. Most már értem, miért futottam Dianába aznap. Láttam a lányt, akit borzasztóan megbántottam, így nem követem el ugyanazt a hibát még egyszer Louis-val. El kell mennem, mielőtt meglát.
Abban a pillanatban, hogy ezt beismerem magamnak, Louis felnéz, szemei pedig találkoznak az enyéimmel. Mosolya eltűnik, majd a pohár bor kicsúszik a kezéből és összetörik a keményfapadlón. Mindenki megfordul, hogy ránézzen, de ő továbbra is rám fókuszál. Én elnézek, Trevorra, aki meg Louis-ra néz. Louis pislog párszor, aztán szemei a padlóra vándorolnak.
- Sajnálom – feleli kapkodva, majd lehajol, hogy megpróbálja összeszedni a törött üveget.
- Semmi gond! Hozok egy seprűt és néhány törülközőt – kiáltja Kimberly, miközben elhagyja a szobát.
El kell húznom a picsába innen.
- Azt hittem, hogy nem jössz el – szólal meg egy gyerek hangja tőlem lejjebbről.
- Igen… éppen indulni készültem – nézek le, hogy meglássam Smith-t.
- Miért?
- Mert nem kellene itt lennem – mondom neki.
- Nekem se tetszik – nyög fel, mire bólintok.
Trevor segít Louis-nak összeszedni az üveget, majd egy kis szemetes zsákba dobja. E mögött kell, hogy legyen valami szimbolika, az mögött, hogy figyelem Trevort, ahogy segít Louis-nak felszedni a darabokat.
- Maradsz? – kérdezi tőlem Smith, én pedig oda-vissza nézek Louis és a gyerek között. Nem vagyok olyan bosszús miatta, mint korábban, nem hiszem, hogy van energiám ahhoz, hogy bosszús legyek rá.
- Hallgatnod kellene rá – szól közbe Christian, majd kezét a vállamra teszi. – Legalább a vacsora utánig maradj, Kim sok munkát fektetett a ma estébe – próbál meggyőzni.
Átnézek az egyszerű fekete szoknyában lévő barátnőjére, miközben idegesen elmosolyodik, ahogy áthúzza a törülközőt a rendetlenségen, amit Louis csinált miattam.
- Rendben – egyezek bele, majd elsétálok, hogy helyet foglaljak az egyik asztalnál.
Ha túlélem ezt a vacsorát, bármit túlélek. Egyszerűen csak le fogom nyelni a fájdalmat, amely abból fakad, hogy látom Louis-t olyan elbizakodottnak lenni nélkülem. Érzéketlennek tűnt, amíg meg nem látott és a szomorúság meg nem jelent gyönyörű arcán.
Én ugyanúgy fogok viselkedni, úgy viselkedni, mintha nem ölne meg minden egyes pislogással. Ha az a benyomása, hogy nem érdekel, szabad lesz, hogy tovább lépjen, és végre úgy kezeljék, ahogy megérdemli.
- Nagyon sajnálom, veszek új poharat – hallom meg a hangját mögülem.
- Őszintén, ne aggódj miatta. Ez csak egy borospohár – biztosítja őt Kimberly. Örülök, hogy ő ilyen lazán kezeli ezt, különben Louis biztosan kínozta volna magát, ha bármilyen módon felzaklatta volna Kimberlyt.
- Nem számítottam rá, hogy itt látlak – üdvözöl apám és Karen.
- Mindenki ezt mondja – sóhajtok fel, miközben Karen helyet foglal mellettem. Nem engedem meg magamnak, hogy felnézzek az asztaltól, hogy megkeressem Louis-t.
- Beszéltél már vele? – kérdezi tőlem Karen szinte hangtalanul.
- Nem – válaszolom.
- Ha mindenki helyet foglal, kérem, egy pillanat és elkezdjük a vacsorát – beszéli túl Kimberly vendégei csevegésének kis zaját.
Az asztalterítőn lévő kis nyomtatott örvénymintára bámulok, és várok a pincérekre, hogy kihozzák az ételt. Végül nem tehetek róla, de felnézek, hogy megkeressem Louis-t. Meglepődöm, hogy majdnem közvetlenül velem szemben ül, kibaszott Trevor mellett persze. Többször is szórakozottan lökdösi a tányérján lévő spárgát. Tudom, hogy nem szereti, de túl udvarias ahhoz, hogy ne egyen meg valamit, ami valaki más neki készített. Figyelem őt, ahogy lehunyja a szemeit, aztán a szájához teszi a zöldséget, és majdnem elmosolyodom, amikor minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne tűnjön undorodottnak, miközben vízzel leöblíti a falatot, majd ajkait megtörli egy szalvétával.
Rajtakap, hogy őt bámulom, és azonnal elnézek. Látom a fájdalmat kékeszöld szemei mögött. A fájdalmat, amit én okoztam, és a fájdalmat, amit csak én gyógyíthatok meg azzal, hogy távol maradok tőle és engedem, hogy tovább lépjen.
Érzem a feszültséget, az összes kimondatlan szó úszkál köztünk a levegőben, miközben figyelmét visszafordítja a tányérjára.
Nem nézek fel újra a négyfogásos menü alatt, amiből alig ettem öt falatot. Még akkor sem nézek oda, amikor meghallom, hogy Trevor Seattle-ről beszél Louis-nak. Életemben először azt kívánom, bárcsak más valaki lehetnék. Bármit megadnék, hogy Trevor lehessek, hogy képes legyek boldoggá tenni Louis-t, és nem megbántani őt.
Rövid mondatokkal válaszol, és tudom, hogy hálás, amikor Karen elkezd beszélni Liamről és az ő hosszú ideje meglévő barátnőjéről New Yorkban.
- Ha mindenki figyelne, kérem… – áll fel Christian, majd viccelődve megütögeti villájával a poharát. – Jobb, ha abbahagyom, mielőtt eltöröm – kuncog fel, aztán Louis-ra néz.
Louis arca elpirul, nekem pedig a combomhoz kell nyomnom a kezeimet, hogy a széken tartsam magamat és ne ragadjam meg őt, hogy a földre vágjam, amiért zavarba hozta Louis-t. Tudom, hogy csipkelődik, de ez akkor is fasz lépés volt.
- Köszönöm szépen mindenkinek, hogy eljöttetek, a világot jelenti nekem, hogy mindenki, akit szeretek, itt van ebben a teremben. Nagyon büszke vagyok ebben a teremben mindenki munkájára, amit tett, és ezt nélkületek nem csinálhattam volna meg. Talán jövőre Los Angelesben vagy akár New Yorkban nyitunk egy irodát – ragyogja Christian.
- Ne előzd meg magad – ugratja őt a szőke szerelme.
- És te, főleg te, Kimberly. Sehol sem lennék nélküled – hangsúlya drasztikusan megváltozik, és a teremben lévő levegő is változik. Az övéibe veszi Kim kezeit, ahogy a székén ülő Kim előtt áll. – Miután Rose meghalt, teljes sötétségben éltem. A napok homályban jöttek és mentek, és soha nem gondoltam, hogy újra boldog leszek. Nem gondoltam, hogy bárki mást képes vagyok szeretni, elfogadtam, hogy csak Smith és én leszek. Aztán egy nap ez a pezsgő szőke bezuhant az irodámba tíz perc késéssel az interjújáról a legförtelmesebb kávé folttal a fehér blúzán, és ennyi volt nekem. Rabul ejtett a lelked és az energiád, életet adtál nekem, amikor semmi sem maradt bennem. Soha senki nem helyettesítheti Rose-t, te pedig tudtad ezt, nem próbáltad meg pótolni őt, köszöntötted az emlékét, és segítettél visszakapni az életemet. Csak azt kívánom, hogy bárcsak hamarabb találkoztam volna veled, úgy nem lettem volna boldogtalan négy éven át – nevet fel, én pedig tudom, hogy azért tette hozzá a humort, hogy leplezze az érzelmeket, de nem sikerült. – Szeretlek, Kimberly, jobban, mint bármit, és nagyon szeretnem úgy eltölteni az életem hátralévő részét, hogy viszonozzam neked azt, amit te adtál nekem – ereszkedik le egy térdre.
Ez valamilyen kibaszott vicc? Mindenki, akit ismerek, hirtelen úgy dönt, hogy összeházasodik, vagy ez valamilyen elbaszott kozmikus vicc a viselkedésem miatt?
- Ez nem egy ünneplő parti volt, hanem egy eljegyzési parti – mosolyog Christian Kimre, aki felvisít. – Már ha igent mondasz – teszi hozzá, mire Kimberly elkezd sírni. Elnézek tőlük, miközben Kim gyakorlatilag üvölti beleegyezését.
Nem tehetek róla, de Louis-ra nézek, ahogy tapsol a kezeivel, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy mosolyogjon ebben az örömteli pillanatban a barátjáért. Figyelem, ahogy elpislogja a könnyeit, és azt tetteti, hogy boldog, amikor Kimberly az imént hallott mindent, amit Louis egyszer azt akarta, hogy tőlem halljon.

Chapter 173

Helló! :)

Itt is van a várva-várt fejezet, ami... hát ebben elkezdenek beindulni az események, kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd. Annyit hozzáfűznék még, hogy a Zouis shipperek tovább örülhetnek :D Más fontosabb mondanivalóm nincs, pihenjetek, strandoljatok ebben a nagy melegben, és élvezzétek a tanulás nélküli napokat :D Kedden találkozunk!
Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 173

 
Zayn keze azonnal az arcomhoz vándorol, amitől a tarkóm libabőrös lesz, aztán a karomat húzza, hogy magához vonjon. Megütöm a térdemet a kormányban, ahogy átmászom, és gondolatban átkozom magamat, amiért majdnem tönkreteszem a pillanatot, de úgy tűnik, hogy ő nem veszi észre, miközben karjaival körbe fonja a hátamat, amitől a mellkasához kerülök. A szánk szinkronban mozognak, karjaim pedig átölelik a nyakát.
Szája idegen nekem, nem olyan, mint Harryé. Nyelve nem mozog ugyanúgy, nem járja át az enyémet, és nem veszi alsó ajkamat a fogai közé, ahogy Harry szokta.
Hagyd abba, Louis. Szükséged van erre, ki kell verned a fejedből Harryt. Biztosan az ágyban van egy random emberrel, akár Mollyval is. Ó, Istenem, ha Mollyval van…
„Boldog lehettél volna folyamatosan, nem csak néha.” Mondta az előbb Zayn.
Tudom, hogy igaza van, sokkal jobban jártam volna, ha ő nyer. Megérdemlem ezt, megérdemlem, hogy boldog legyek. Eleget szenvedtem már és eleget foglalkoztam már Harry hülyeségeivel, ő meg még csak meg sem próbált beszélni velem róla. Csak egy gyenge ember futna vissza valakihez, aki újra meg újra rátapos. Nem lehetek gyenge, erősnek kell lennem és tovább lépnem. Vagy legalább megpróbálnom.
Most jobban érzem magam, ebben a pillanatban, mint az elmúlt kilenc napban. Kilenc nap nem hangzik hosszú időnek, amíg úgy nem töltöd, hogy a szenvedés minden egyes másodpercét számolod, várva valamire, ami nem jön el. Zayn karjaival körülöttem végre tudok lélegezni, látom a fényt az alagút végén.
Zayn mindig olyan kedves volt hozzám, és mindig ott volt nekem. Bárcsak ő nyert volna, bárcsak ő lett volna az, akibe beleesek Harry helyett, mindez nem történne meg.
- Istenem, Louis – nyög fel Zayn, én pedig meghúzom a haját. Erősebben csókolom meg. – Várj… – mondja a számba, mire lassan elhúzódok. – Mi ez? – néz a szemembe.
- Én… nem tudom? – hangom remeg, és ki vagyok fulladva.
- Én sem…
- Sajnálom… csak érzelgős vagyok és sok mindenen mentem át mostanában, és azok, amiket nekem mondtál az előbb, úgy… nem tudom, nem kellett volna ezt tennem – elnézek tőle, aztán kimászom az öléből, vissza a vezetőülésre.
- Nem történt semmi, amit sajnálnod kellene… Csak nem akarok a rossz elképzelésre gondolni, tudod? Csak tudni akarom, hogy ez mit jelent neked – mondja nekem. Mit jelent ez nekem?
- Nem hiszem, hogy erre tudok válaszolni, még nem. Én…
- Gondoltam – hangja kissé mérges. – Semmi gond, értem. Még mindig szereted őt.
- Csak kilenc napja, Zayn, nem tehetek róla.
Folyamatosan sikerül még nagyobb káoszt csinálnom, mint az előző volt.
- Tudom, nem azt mondom, hogy lehetséges, hogy elmúlik a szereteted, vagy hogy nem fogod már őt szeretni, csak nem akarok az ütköződ lenni. Éppen elkezdtem járni valakivel, nem jártam senkivel, amióta találkoztam veled, és végre találkoztam Rebeccával, aztán amikor láttam, ahogy reagáltál arra, hogy járok valakivel, elkezdtem azt gondolni… tudom, hogy idióta vagyok, de elkezdtem azt gondolni, hogy nem akarod, hogy tovább lépjek vagy valami.
- Nem vagy az ütközőm… meg akartalak csókolni az imént, csak nem tudom, mit gondolok vagy csinálok. Semminek sincs értelme számomra az elmúlt kilenc napban, és végre nem gondoltam Harryre, amikor megcsókoltalak, és nagyszerű érzés volt, úgy éreztem, hogy meg tudom ezt tenni. Túljuthatok rajta, de tudom, hogy nem volt fair tőlem, hogy erre használtalak. Csak össze vagyok zavarodva és ésszerűtlen vagyok, sajnálom, hogy rávettelek, hogy csald meg a barátnődet, nem ez volt a szándékom, csak…
- Nem várom el tőled, hogy máris tovább lépj, tudom, milyen mélyen vannak benned a karmai.
Fogalma sincs.
- Csak mondj el nekem egy dolgot – feleli Zayn, mire bólintok. – Mondd el, hogy legalább megpróbálod megengedni magadnak azt, hogy boldog légy. Harry nem is hívott fel téged, egyszer sem. Olyan sok szarságot tett veled, és meg sem próbált harcolni érted. Ha a helyében lennék, én harcolnék érted. Először is soha nem engedtelek volna el. Nincs szükségem most válaszra, csak tudnom kell, hogy készen állsz arra, hogy megpróbálj boldognak lenni. Tudom, hogy nem vagy kész semmilyen kapcsolatra velem, de talán egy nap kész leszel.
Az agyam száguldozik, a szívem kalapál és fáj egyszerre, a levegőt pedig kiszívták az autóból.
El akarom mondani neki, hogy meg tudom próbálni és meg fogom próbálni megengedni magamnak ezt, de a szavak nem jönnek a számra. Az a kis mosoly, ami Harry arcán van reggelente, amikor végre sikerül őt felébresztenem, miután az ébresztőmre panaszkodik, ahogy rekedtes, reggeli hangján a nevemen szólít, ahogy megpróbál arra kényszeríteni, hogy az ágyban maradjak vele, amitől végül sikítok és kifutok a szobából, ahogy feketén szereti a kávéját, mint én, ahogy az egész világon mindennél jobban szeretem őt, és azt kívánom, bárcsak más lehetne ő. Bárcsak pontosan ugyanolyan lenne, csak más, ennek nincs értelme számomra, és tudom, hogy senki másnak sem lesz értelme, de ez van. Bárcsak ne szeretném Harryt annyira, amennyire szeretem, bárcsak ne szerettem volna belé.
- Értem. Semmi gond – szólal meg Zayn, aztán minden tőle telhetőt megtesz, hogy elmosolyodjon, de nagyon nem sikerül neki.
- Sajnálom… - felelem, és komolyabban gondolom, mint ő azt valaha is tudhatná. Kiszáll az autóból, majd becsapja maga mögött az ajtót, így egyedül maradok, ismét. – Baszki! – ordítom, majd kezeimet a kormányba ütöm, újra emlékeztetve magamat Harryre.

Harry szemszöge
A saját izzadtságomban ázva ébredek fel ismét.
Már majdnem elfelejtettem, milyen nyomorúságos volt majdnem minden este így felébredni. Azt hittem, az álmatlan éjszakák már a múlté, de most a múlt újra üldöz engem.
Az órára pillantok, reggel hat óra. Alvásra van szükségem, igazi alvásra. Zavartalan alvásra. Szükségem van rá, szükségem van Lou-ra. Talán ha lehunyom a szemeimet és azt tettetem, hogy itt van, megint el tudok aludni… Lehunyom szemeimet, majd megpróbálom elképzelni, hogy feje a mellkasomon van, míg én a hátamon fekszem, megpróbálok emlékezni arra, hogy a haja mindig vanília illatú, ahogy álmában nehezen lélegzik. Egy pillanatra érzem őt, érzem meleg bőrét a csupasz mellkasomon… Hivatalosan is kibaszottul meg fogok őrülni.
Baszki.
A holnap jobb lesz, muszáj annak lennie. Ezt gondolom már az elmúlt… most már tíz napja.
Ha csak még egyszer láthatnám őt, nem lenne olyan rossz. Csak egyszer. Ha látnám a mosolyát még egyszer, el tudnám viselni magamat azért, hogy hagytam őt elmenni. Ott lesz Christian buliján holnap? Valószínűleg igen, mivel neki dolgozik, Kimberly pedig a barátja.
A plafonra bámulok és megpróbálom elképzelni, hogy mit venne fel, ha elmenne. A fehér öltöny lenne rajta, amiről tudja, hogy annyira szeretem? Felállítja a haját vagy hagyja, hogy a homlokára hulljon? Tesz fel szemceruzát, még ha nincs is rá szüksége?
Az Isten verje meg.
Felülök, aztán felkelek az ágyból. Kizárt, hogy vissza tudok aludni. Amikor a földszintre érek, Robin a konyhaasztalnál ül az újságot olvasva.
- Jó reggelt, Harry – szólal meg.
- Szia – motyogom viszonzásul, majd töltök magamnak egy csésze kávét.
- Anyukád még mindig alszik – mondja nekem anya párja.
- Nem mondod… – forgatom a szememet.
- Anyukád nagyon boldog, hogy itt vagy.
- Ja, persze. Egész végig fasz voltam.
- Igen, ez igaz, de örült, hogy megnyíltál neki. Mindig annyira aggódik miattad, egész addig, amíg nem találkozott Louis-val, aztán már nem aggódott annyira.
- Nos, akkor megint aggódhat majd – sóhajtok fel, miért próbál meg egy kibaszott érzelmes, komoly beszélgetést folytatni velem kibaszott reggel hatkor?
- A figyelmedbe akartam ajánlani valamit – feleli.
- Oké?
- Szeretem anyukádat, és szándékomban áll feleségül venni őt.
Visszaköpöm a kávémat a csészémbe.
- Feleségül venni? Megőrültél?
- Miért lenne őrültség az a szándékom, hogy elvegyem őt?
- Nem tudom… anya már volt házas… és te a szomszédunk vagy… az ő szomszédja.
- Tudok rá úgy vigyázni, ahogyan az egész életében kellett volna. Ha nem értesz egyet, sajnálom, de gondoltam, tudatom veled, hogy amikor az idő megfelelő, megkérem őt, hogy töltse velem az életét, hivatalosan is.
Nem tudom, mit mondjak ennek a férfinek, a férfinek, aki egész életemben a szomszédomban lakott, a férfinek, akire még sosem voltam dühös, egyszer sem. Szereti anyát, meg tudom mondani, de ez túl fura nekem, hogy felfogjam most.
- Akkor oké…
- Akkor oké – ismételi meg, majd mögém néz.
Anya besétál a konyhába, a köntöse szorosan körül öleli őt, a haja pedig összevissza áll.
- Mit csinálsz? Mész vissza haza? – kérdezi.
- Nem, nem tudtam aludni. És ez az otthon – mondom neki. Ez az otthonom.
- Hmm… – válaszolja álmosan.

Louis szemszöge
Kezdek visszakerülni, újra alá. Az emlékek, amik Harryvel közösek, a lábamat rángatják, megpróbálva az ár alá húzni.
Lehúzom az ablakot, megkísérelve, hogy egy kis levegőt kapjak. Zayn olyan édes hozzám, megértő és kedves. Sok mindent elviselt értem, én pedig mindig félresöpörtem őt. Ha csak ne lennék ilyen bolond, megpróbálhatnám vele. Nem is tudom elképzelni, hogy most kapcsolatban legyek, vagy igazából a közeljövőben, de talán idővel sikerül. Nem akarom, hogy Zayn miattam szakítson Rebeccával, ha nem tudok neki válaszolni, vagy egyáltalán egy leheletnyi választ adni.
Miközben visszavezetek Liamék házához, zavarodottabb vagyok, mint valaha.
Ha csak beszélhetnék Harryvel, ha láthatnám őt még egyszer, lezárhatnám. Ha hallanám őt azt mondani, hogy nem érdekli, ha még egyszer kegyetlen lenne hozzám, megadhatnám Zaynnek az esélyt, megadhatnám magamnak az esélyt.
Mielőtt megállíthatnám magamat, megfogom a telefonomat, és megnyomom a gombot, amit a negyedik nap óta elkerültem. Ha nem veszi fel, tovább léphetek. Hivatalosan is vége, ha nem fogadja a hívásomat. Ha azt mondja nekem, hogy sajnálja, és hogy dolgozhatunk rajta… nem. Visszateszem a telefont az ülésre. Túl messzire jutottam már, hogy ismét felhívjam őt, hogy újra összetörjek.
De tudnom kell.
Megint megfogom a telefonomat, és felhívom őt. Nem tudom megállítani magamat. A vonal egyenesen a hangpostára kapcsol.
- Harry… – eszeveszett sebességgel hagyják el a szavak a számat. – Harry… itt Louis. Én… nos, beszélnem kell veled. Az autómban vagyok, és annyira össze vagyok zavarodva… – kezdek el sírni, újra. – Miért nem próbáltad meg egyáltalán? Csak hagytad, hogy elmenjek, erre most szánalmasan felhívlak, és a hangpostádon sírok. Tudnom kell, mi történt velünk? Miért volt ez most más, miért nem küzdöttünk? Miért nem küzdtél értem? Megérdemlem, hogy boldog legyek, Harry – zokogom, aztán megszakítom a hívást.
Miért csináltam ezt az előbb? Miért törtem össze és hívtam őt fel? Olyan idióta vagyok, valószínűleg meg fogja hallgatni és ki fog nevetni. Talán még meg is mutatja az üzenetet akárkinek, akivel kavar, és együtt fognak nevetni a káromon. Egy elhagyatott parkolóba kanyarodok, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt egy másik balesetbe keveredek.
A telefonomra bámulok és ki-be lélegzem, hogy abbahagyjam a sírást. Eltelik húsz perc, és még mindig nem hívott vissza vagy egyáltalán írt volna.
Miért ülök egy parkolóban este tízkor sírva és őt hívva? Harcoltam magammal az elmúlt kilenc napban, hogy elkerüljek ebből, erre megint itt tartok. Nem hagyhatom, hogy ez történjen. Kikanyarodok a parkolóból, majd elindulok.

Harry szemszöge
- Kell valami, hogy aludjak – mondom anyának és Robinnak.
- Nem vettem semmit, Harry, sajnálom.
- Nem tudom, mi mást tehetnék – dörzsölöm meg a halántékomat.
- De igen, tudod – nyaggat tovább anya.
- Majdnem este öt óra van, még ha elindulnék most, akkor sem érkeznék meg legalább tizenkét óráig – nyögök fel.
- Nos, ha egyáltalán nem mész el, sosem fogsz megérkezni – szól vissza.
Nem akarok visszamenni Washingtonba, távol kell maradnom Louis-tól. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy boldog élete lehet nélkülem. Túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy tönkre tegyem, mint ahogy azt egyszer megígértem.
Visszamegyek a régi szobámba, majd ismét a plafont bámulom. Fel kellett volna vennem a telefont, amikor felhívott, vagy nekem kellett volna felhívnom őt, hajszolnom kellett volna őt az apám házáig és kényszerítenem, hogy beszéljen velem, hogy túljuthassunk ezen. Meg kellett volna mondanom neki, hogy nem tudok nélküle élni, mert ez igaz. Haldoklom nélküle. Miért veszekedtem vele olyan sokat azon, hogy a jövőről beszéljünk, amikor örülnöm kellett volna, hogy egyáltalán akart velem egy jövőt?
Mi a faszt csinálok itt?

Louis szemszöge
Ahogy felszaladok a lépcsőn, békében vagyok önmagammal.
Erőteljesen kopogok az ajtón, előre-hátra mozogva, míg várok, hogy kinyíljon. Mi van, ha túl későn jöttem és nem nyitja ki? Azt fogom kapni, amit megérdemlek, feltételezem, jobban kellett volna tudnom, minthogy megcsókolom őt ennek az egésznek a közepén.
Amikor az ajtó kinyílik, majdnem abbahagyom a lélegzést. Zayn csak egy fekete torna rövidnadrágot visel, tetovált mellkasa fel van fedve.
- Louis? – tátja el a száját, nyilvánvalóan meglepődött. – Mit keresel itt?
- Én… nem tudom, mit adhatok neked, de meg akarom próbálni – mondom neki. Kezével beletúr fekete hajába, majd vesz egy mély levegőt. Vissza fog utasítani engem, tudom. – Sajnálom, nem kellett volna ide… – nem tudok több visszautasítást kezelni.
A lépcső felé fordulok, aztán egyszerre kettőn sietek le, mielőtt egy kéz fonódik a karom körül és Zayn megfordít, hogy szemben legyek vele. Semmit sem szól, csak az övébe fogja a kezemet, felvezet a lépcsőn, majd be a lakásba.

A következő reggel, amikor felébredek, megöl a nyakam, Zayn régi kanapéja nem a legkényelmesebb, de lényegében jól aludtam.
- Szia – szólal meg, amikor besétál a nappaliba.
- Szia – mosolyodom el.
- Jól aludtál? – kérdezi, mire bólintok.
Zayn hihetetlen volt tegnap este. Még csak nem is pislogott, amikor azt kértem, hogy a kanapén alhassak, meghallgatott, ahogy Harryről beszéltem, és hogy hogyan romlott el minden. Ő elmondta, hogy mennyire törődik Rebeccával, de most már nem tudja, hogy mit tegyen, mert mindig is jobban törődött velem. Bűntudatom volt az első órában, míg sírtam neki, de ahogy telt az éjszaka, a könnyek mosolyokká váltak, amik pedig nevetésekké. A hasam szó szerint fájt, mire eldöntöttük, hogy elmegyünk aludni.
Most majdnem délután két óra van, ez a legkésőbbi időpont, ameddig valaha is aludtam, de ez történik akkor, ha reggel hétig ébred maradsz.
- Igen, te? – felállok, majd összehajtom a takarót, amit kölcsön adott nekem az alváshoz. Homályosan emlékszem arra, hogy betakart vele, míg én álomba merültem.
- Én is – vigyorodik el, aztán leül a kanapéra. A haja nedves, bőre pedig fénylő, mintha az előbb lépett volna ki a zuhanyzóból.
- Hová tehetem ezt? – kérdezem a takaróra utalva.
- Akárhová, nem kellett volna összehajtanod – nevet fel.
Gondolataim visszakalandoznak a lakásban lévő szekrényhez, és ahogy Harry random dolgokat tett be oda, csak hogy engem az őrületbe kergessen.
- Van bármi dolgod ma? – kérdezem tőle.
- Reggel dolgoztam, szóval nem.
- Máris?
- Igen, kilenctől délig, lényegében csak azért mentem be, hogy rendbe hozzam a kocsimat – mosolyodik el. Elfelejtettem, hogy Zayn szerelőként dolgozik, egyáltalán nem sokat tudok róla.
- Környezeti csodagyerek nappal, autószerelő éjjel? – ugratom, mire felkuncog.
- Valami olyasmi, mik a terveid mára?
- Nem tudom, kell vennem valamit, amit felvehetek a főnököm vacsorájára holnap – egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy megkérjem Zaynt, jöjjön el, de az helytelen lenne. Soha nem tenném ezt, ez mindenkit kellemetlen helyzetbe hozna, beleértve magamat is.
Zayn és én megegyeztünk, hogy semmit sem fogunk erőltetni, együtt töltünk egy kis időt, és meglátjuk, hová vezet. Ő nem fogja erőltetni, hogy tovább lépjek Harrytől, mindketten tudjuk, hogy több időre van szükségem, mielőtt elgondolkozhatok azon, hogy bárkivel is járjak. Túl sok mindent kell kitalálnom, kezdetnek kell találnom egy helyet, ahol lakhatok.
- Mehetek veled, ha akarod? Vagy talán megnézhetünk egy filmet később? – kérdezi idegesen.
- Igen, bármelyik jó lesz – mosolyodom el, aztán megnézem a telefonomat. Nincs nem fogadott hívás. Nincs üzenet. Nincs hangposta.
Zayn és én pizzát rendelünk, és együtt lógunk a nap nagy részében, amíg végül el nem indulok, hogy visszamenjek Liamékhez lezuhanyozni. A visszautamon megállok a plázánál, pont mielőtt bezárna, és megtalálom a tökéletes piros inget, amit felvehetek a fekete skinny jeans-emmel.
Mire visszaérek Liamékhez, egy jegyzet van a pulton a vacsora mellett, amit Karen tett félre nekem. Ő és Ken elmentek vacsorázni és moziba, hamarosan visszajönnek, ez van ráírva.
Meg vagyok könnyebbülve, hogy enyém lehet a ház, még akkor is, hogy ha amikor itthon vannak, nem nagyon veszem észre, mert olyan nagy a ház. Lezuhanyozom, majd felveszem a pizsamámat, mielőtt lefekszem és kényszerítem magamat, hogy felzárkózzak az alvásomat illetően.
Az álmaim zöld és aranyló szemű fiúk között váltakoznak.

Harry szemszöge
Amikor belépek a lakásba, az máshogy néz ki. Még mindig rendetlenség van a hülye viselkedésem miatt, de nem ez. Valami más… a tény, hogy Louis nincs itt, és a kinézetből fakadóan nem is volt itt, mióta elmentem.

Chapter 172

Helló! :)

Ahogy ígértem, egy héten két rész, tehát hoztam is az újat. Igyekszem majd ezt betartani. A fejezet, hát... én nem is tudom, mit mondjak róla. Legyen elég annyi így az elején, hogy a Zouis shipperek örülni fognak ;) Kíváncsi leszek a véleményeitekre. Végül pedig nem tudok szó nélkül elmenni a foci EB mellett (hiszen nem sűrűn írhatok ilyenről :D), egyszerűen csodálatos, amit a fiúk csináltak. Le a kalappal előttük, szuperek voltak, és senkit sem érdekel az az egy vereség, hiszen már így is túlteljesítettek! Kívánom, hogy folytatódjon tovább az álom a vb-selejtezőkön majd ősszel! #HUN #csakegyütt #szépvoltfiúk ♥

Nektek pedig kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 172

 
Át akartam öltözni valami másba, mielőtt elindulok a Canal Street Tavern-re, de úgy döntök, nem. Tetszik, ahogy érzem magam a ruháimban. Felveszek egy kardigánt, hogy megvédjem a karjaimat a hideg januári levegőtől. Hosszú utat tettem meg a divatban a WSU-n töltött első hónapom óta. Soha nem leszek divatdiktátor, de nem öltözöm úgy, ahogy régen. Pontosan a régi stílusom és a normális tizenkilenc évesek stílusa között vagyok.
Abban a pillanatban, hogy Karen elmegy, hogy elvigye Liamet a repülőtérre, érzem. Érzem, ahogy bekúszik az egyedüllét, de figyelmen kívül hagyom. Muszáj. Jól vagyok egyedül. Miután újra kihúzom a szemeimet, a földszintre megyek, hogy igyak egy pohár vizet, mielőtt elindulok, hogy mindenkivel találkozzak a Canal Street-en.
Ken a konyhapultnak támaszkodik, visszahúzva a fóliapapírt egy világoskék cukormázzal bevont muffinon.
- Szia, Louis – mosolyodik el, harapva egy falatot. – Vegyél egyet – mondja nekem, én pedig meg is teszem.
„A muffinok jót tesznek a léleknek.” Mondta nekem régen a nagymamám. Ha bármire is szükségem van, az valami a lelkemnek.
- Köszönöm – mosolyodom el, mielőtt megnyalom a tetejét.
- Ne nekem köszönd, hanem Karennek.
- Meglesz – hihetetlen íze van ennek a muffinnak. Talán azért, mert alig ettem az elmúlt kilenc napban, vagy talán azért, mert a muffinok tényleg jót tesznek a léleknek, az októl függetlenül kevesebb, mint két perc alatt meg is eszem.
- Mész valahová? – kérdezi Ken.
- Igen, megnézek… valakit, aki fellép a bandájával – fogalmam sincs, miért hazudtam az előbb Kennek, és azonnal szörnyen is érzem magam, de most már nem táncolhatok vissza és nem vallhatom be, hogy az imént hazudtam. Nem hazudtam, csak nem mondtam el neki. Van különbség. Igaz?
Ken a kancellár az egyetemen, szó szerint ő a legmagasabb felelősségű személy ezen a kampuszon, szóval technikailag ő Soto professzor főnöke, de azzal nincs semmi gond, hogy elmegyek megnézni a bandáját fellépni, úgyhogy egyszerűen el kellett volna mondanom Kennek. De nem tettem. Túlgondolom ezt.
- Az jó. Egyszer én is benne voltam egy bandában – feleli Ken.
- Igen? – tátom el a számat, egy másodpercre magam mellé nézek, és egy szarkasztikus megjegyzést várok Harrytől.
A fájdalom még mindig jelen van, folyamatos, mint a szívverésem, de már nem veszi át az irányítást felettem, már nem húz maga alá.
- Igen, még az egyetemen. Christian és én, meg még néhány másik barátunk alakítottunk egy zenekart. Csak egy hétig tartottunk, feltételezem, senki sem szerette a stílusunkat – nevet fel, mire elmosolyodom azon a gondolaton, hogy Ken és Christian egy bandában volt, nem tűnik lehetségesnek.
- A ti stílusotokat? – érdeklődöm.
- Nagyjából nyálasak és különcök voltunk – nevet fel, mielőtt iszik egy kortyot a tejből, hogy leöblítse a sütit.
- Te? – ugratom, ő pedig ismét nevet.
Majdnem csatlakozom hozzá a nevetésben, de nem. Nincs meg bennem az, hogy nevessek. Úgy érzem, hogy talán sosem nevetek újra.
- Remélem, hogy jól érzed magad ma este, megérdemled – mondja nekem Ken.
- Köszönöm, én is nagyon remélem.
- Majd könnyebb lesz, és találni fogsz valakit, aki képes arra, hogy egy másik embert is szeressen önmagán kívül – feleli, mire a gyomrom felkavarodik. Nem akarok hátrálni, előre felé akarok menni. – Szörnyen bántam Harry anyjával. Tudom, hogy igen, egy időben napokra elmentem, hazudtam, addig ittam, amíg láttam. Ha nem lett volna Christian, nem tudom Anne és Harry egyáltalán hogyan élte volna túl…
Emlékszem a Ken felé irányuló haragomra, amikor meghallottam Harry rémálmainak eredetét. Emlékszem, hogy egyenesen arcon akartam őt ütni, amiért valaha is engedte, hogy bármi bántsa Harryt úgy, szóval, amikor ezt mondja, felkavarja a régi haragomat.
- Soha nem leszek képes visszacsinálni abból bármit is, nem számít, mennyire keményen kívánom azt, hogy megtehessem. Én nem voltam jó Anne-nek, és tudtam ezt. Ő túl jó volt nekem, ezt is tudtam, és mindenki más is tudta. Most, hogy ott van neki Robin, akiről tudom, hogy úgy fog Anne-nel bánni, ahogy megérdemli. Neked is van egy Robin, tudom – mondja nekem. – A fiam remélhetőleg elég szerencsés lesz, hogy megtalálja az ő Karenjét később az életben, amikor felnő, és nem harcol mindennel és mindenkivel az úton.
Nyelek egyet Harry és az „ő Karenjének” említésére, aztán elnézek, nem akarom elképzelni Harryt senki mással. Túlságosan korán van még. Bár tényleg ezt kívánom neki, soha nem kívánnám neki azt, hogy egyedül legyen élete hátralévő részében. Csak azt remélem, hogy talál valakit, aki annyira szereti őt, mint Ken szereti Karent, így lehet egy második esélye arra, hogy jobban szeressen valakit, mint engem.
- Én is remélem – felelem végül.
- Sajnálom, hogy nem keresett téged – mondja csendesen Ken.
- Semmi gond… már néhány napja nem számítok rá.
- Nos, jobb, ha felmegyek az emeletre az irodámba, el kell intéznem néhány telefont – örülök, hogy kimenti magát, mielőtt jobban belemélyednénk ebbe a beszélgetésbe. Nem akarok tovább Harryről beszélni.
- Légy óvatos ma este, és ha szükséged van valamire, hívj minket – mosolyodik el, mielőtt kisétál a konyhából.
Lehunyom a szemeimet és veszek pár levegőt, de ez nem nyugtatja meg száguldó agyamat, így a telefonomért nyúlok, majd kiveszem a pulóverem zsebéből a fülhallgatómat. A The Fray dübörög a kis hangszórón keresztül, a refrénnél már meg is nyugszom, majd megnézem az üzeneteimet, miközben felsétálok az emeletre a pénztárcámért.
*Tristan beteg, nem tudunk menni, bocsi, babe!* Küldte Steph.
Nagyszerű. Remélem, Zayn és Niall jönnek. Talán más embereket is hoznak majd, csak remélem, nem Mollyt.
*Még mindig tudsz jönni ma este?* Küldöm el Zaynnek, aztán várok a válaszra.
„I will be your guardian when all is crumbling, I’ll stady your hand…” Szól a zene a füleimben, a dal többi részét pedig átugrom.
*Igen, mehetnék veled? Nem indul el az autóm.* Válaszolja Zayn.
Megírom neki, hogy persze, és hat órára ott leszek. Most öt harminc van, így mindjárt indulok is Zaynhez. Ha velem kell utaznia, az azt jelenti, hogy csak ő és én leszünk ma este? Nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de nem akarom túlgondolni ezt, ahogy az életem minden területével teszem.
Amikor Zayn lakásának épületéhez érek, ő odakint áll egy cigarettával a füle mögött.
- Cigizel? – kérdezem, és összeráncolom az orromat. Zavartnak tűnik, miközben beszáll a kis kocsimba.
- Ó, igen. Vagyis néha, nem cigiztem már egy ideje, de megtaláltam ezt a szobámban.
- Szóval nem csak azt tervezed, hogy cigizel, hanem hogy elszívsz egy régi cigarettát?
- Azt hiszem. Te nem szereted a cigit?
- Nem, egyáltalán nem. De hé, ha cigizni akarsz, megteheted. Vagyis ne az én autómban nyilván – mondom neki.
Ujjai a kocsiajtóhoz vándorolnak, majd megnyomja az egyik kis gombot. Amikor az ablak félig le van húzva, elveszi a cigit a füle mögül és kidobja.
- Akkor nem fogok cigizni – mosolyodik el, aztán felhúzza az ablakot.
Amennyire utálom a cigarettázást, be kell vallanom, hogy volt valami azzal, ahogy kinézett a hajával, ami majdnem teljesen fel van állítva, a sötét napszemüvegével és a bőrkabátjával, amely stílusossá tette azt a cigit.
- Niall nem jön? – kérdezem, majd kikanyarodok a parkolóból.
- Nem, randija van vagy valami. Mi van Steph-fel? Hallottam, hogy Tristan beteg vagy valami?
- Igen, nem jönnek.
- Ez rendben van neked? Úgy értem… hogy csak mi vagyunk?
Egy pillanatra elgondolkozom a kérdésén, rendben van ez? Igen. Rendben kellene, hogy legyen?
- Igen, semmi gond – válaszolom, mire elmosolyodik.
- Biztos vagy benne? Mert ha nem, az is okés, nem akarom, hogy úgy érezd…
- Semmi gond, tényleg – biztosítom őt.
- Szóval hánykor kezdődik, hétkor? – kérdezi tőlem Zayn.
- Kilenckor – tájékoztatom őt.
- Kilenckor? Miért jöttél ilyen korán?
- Nem tudom… csak nem akartam a házban ülni. Sajnálom – mondom neki.
- Ne kérj bocsánatot, nem gáz. Éhes vagy?
- Egy kicsit.
- Akarsz vacsorázni vagy valami?
- Persze. Van két óránk és negyvenöt percünk, amit elüthetünk – mosolyodom el, örülök, hogy nem mérges rám, amiért ilyen korán vettem őt fel.
- Hová akarsz menni? Te vagy a sofőr – kérdezi tőlem.
- Nem tudom… mi van közel?
- Applebee’s?
- Még soha nem voltam ott – ez Natalie kedvenc étterme volt, és mindig arról beszélt, hogy ott milyen nagyszerű a kaja, de én soha nem mentem el, hogy egyek.
- Hogy érted, hogy még soha nem voltál ott? Mindenki volt már ott.
- Én nem – mosolyodom el, aztán megállok a piros lámpánál.
- Nos, akkor oda kell mennünk, mert imádni fogod. Az a kedvenc helyem enni – mondja nekem Zayn.
- Akkor ezt megbeszéltük.
Zayn mutatja az irányokat, vagyis megpróbálja. Szörnyű benne, és párszor meg kell fordulnunk, mielőtt végre meglátjuk a nagy alma alakú jelet éppen hét óra után.

Harry szemszöge
- Tessék – szólal meg anya, amikor besétál a régi szobámba. Átad nekem egy kis porceláncsészét csészealjjal, én pedig felülök az ágyról.
- Mi ez? – kérdezem, hangom rekedt.
- Meleg tej és méz. Emlékszel, amikor kicsi voltál, és ezt csináltam régen, amikor beteg voltál? – kérdezi, miközben iszom egy kortyot.
- Igen?
- Meg fog neked bocsátani, Harry – mondja nekem, mire lehunyom a szemeimet.
Végre továbbléptem a zokogástól a száraz zihálásig, majd a némaságig. Ennyi az egész, néma.
- Nem hiszem…
- Meg fog, láttam, ahogy rád nézett. Sokkal rosszabbért is megbocsátott neked, emlékszel? – simítja el csapzott hajamat a homlokomról, és most az egyszer nem hátrálok el.
- Tudom, de ez most nem olyan, anya. Minden tönkretettem, amivel hónapokat töltöttem, hogy felépítsem vele.
- Szeret téged.
- Nem tudom tovább csinálni, nem tudom. Nem lehetek az, akit akar, hogy legyek. Mindig mindent elbaszok. Ez az, aki vagyok, és mindig is leszek, a srác, aki mindent elbasz.
- Ez nem igaz, és történetesen tudom, hogy te pontosan az vagy, akit ő akar.
- Tudom, hogy csak megpróbálsz segíteni, de kérlek… csak hagyd abba, anya – a csésze remeg a kezemben, és majdnem elejtem.
- Akkor mi lesz? Csak elengeded őt és hagyod, hogy továbblépjen? – leteszem a csészét a kis asztalra, mielőtt válaszolok.
- Nem, én akkor sem tudnék továbblépni, ha akarnék, de neki muszáj. Engednem kell neki, hogy továbblépjen, mielőtt több kárt csinálok – sóhajtok fel. Engednem kell, hogy úgy végezze, mint Diana. Boldogan, boldogan mindazok után, amit a lánnyal tettem. Boldogan valaki olyannal, mint Elijah.
- Rendben, Harry. Nem tudom, mi mást mondhatnék, hogy meggyőzzelek, hogy lépj fel és kérj bocsánatot – csattan fel.
- Csak menj. Kérlek – könyörgök.
- El fogok. De csak azért, mert hiszek benned, hogy a helyes dolgot fogod tenni és harcolni fogsz érte.
A kis csészét és tálat a falhoz vágom, majd azok kis darabokra törnek, amint anya becsukja maga mögött az ajtót.

Louis szemszöge
- Jó volt, mi? – kérdezi Zayn, miután kifizeti a vacsoránkat.
Felajánlottam, hogy felezzünk, de nem egyezett bele, majdnem úgy, mint Harry… Ne menj ide, Louis.
- Igen, nagyon. Lehet, hogy ez most már nekem is a kedvenc helyem – mosolyodom el.
Amikor megérkezünk a Canal Street Tavern-re, csak nyolc harminc van, így közel az elején foglalunk helyet.
- Kérsz egy italt? – kérdezi.
- Nem, de azért köszönöm – az utolsó dolog, amire szükségem van most, az az ivás. Éppen ma tértem vissza az épelméjűségbe, az alkoholtól pedig túl érzelmes vagyok, ez egy szörnyű keverék lenne.
Meglátom Soto professzort a színpadon, majd integet Zaynnek és nekem. Világoskék inget és fekete farmert visel, nem tudom túltenni magamat azon, hogy milyen fiatal és mennyire hétköznapian néz ki.
- Még mindig úgy gondolom, hogy furcsa, hogy a tanárod egy bandában van – mondja Zayn, kiszakítva engem a gondolataimból.
- Szerintem is – értek egyet egy mosollyal.
- Jön valaki más is a csoportodból?
- Nem tudom, azt hiszem, igen, de egyiküket sem láttam – fogalmam sincs, hogy meghívta-e a csoport többi részét vagy bárki mást a csoportból, ami azt illeti.
Örülök, hogy mi ketten többet beszélgetünk most már. Zayn hihetetlenül idegesnek tűnt a vacsora alatt, és együnk sem beszélt sokat, kivéve amikor a finom ételt dicsértük.
Még az időnkénti kínos csenddel is jól érzem magam. Ha otthon maradtam volna… vagyis nem otthon, Liamék házában, egyedül nyomorultul éreztem volna magamat. Ez az, amit csinálnom kellene, egy tizenkilenc éves egyetemista vagyok. Szórakoznom kellene és eljárnom a barátaimmal.
Zayn a barátom?
Szerintem igen, nem tudom, mi más lehetne. Csókolóztunk, tulajdonképpen néhányszor, de azok közül csak az egyik alkalom nem volt a fogadás része. A csók jó volt, amíg Harry nevét nem nyögtem a szájába.
- Mi az? – kérdezi, mire pislogok.
- Semmi – csak eszembe jutott, hogy a szád mindig cherry-vodka keverék ízű volt.
- Oké… – kuncog fel, én pedig felülök egyenesen, megigazítva a kardigánomat, ami elkezdett leesni a vállamról.
- Hogy van Rebecca? – kotyogom ki.
- Ó… uh, jól van.
- Ő… kedvesnek tűnik – felelem, azt kívánva, hogy bárcsak lenne most egy italom.
- Igen, tényleg kedves. Nagyon jók vagyunk együtt.
- Szexeltetek már? – kérdezem túlságosan is hangosan.
- Mi? Igen… de úgy értettem, hogy nagyon jól kijövünk – rémültnek néz ki, és tudom, hogy rajtam is ugyanez az arckifejezés van.
- Ó. Bocs. Nem akartam… – dadogom.
- Semmi gond – kuncog fel. – Úgy gondolja, hogy nem kedveled őt – teszi hozzá Zayn.
- Mi? Miért gondolja ezt? Mindig kedves vagyok vele – bár ez igaz, hogy nem kedvelem őt. Nem tudom a pontos okot, de egyszerűen van vele kapcsolatban valami, ami nem tetszik.
- Van ez az elképzelése a fejében, hogy te egy fenyegetés vagy neki, vagy valami. Bár nagyon azt szeretné, hogy kedveld őt.
- Tényleg kedvelem őt – hazudom.
- Nem, nem kedveled. Meg tudom mondani! – nevet fel, és ez egy igazán csodálatos hang.
- Oké! Oké, nem, de tényleg megpróbáltam! – nevetek.
Az elmúlt kilenc napban először nevetek, és ez nagyszerű érzés. Felfrissítő, és szabadnak érzem magam, többé már nem a fájdalom foglyának.
- Nos, legalább ma este nincs itt – feleli, mielőtt kijavítja magát. – Úgy értem, mivel nem kedveled őt.
- Akkor is kedves leszek hozzá, soha nem fogok semmit sem kínossá tenni, ígérem. Hol van Rebecca megint? Kaliforniában?
- Igen, egy sítúrán van.
- Ó. Nos, remélem, hogy jól szórakozik.
- Igen, vagyis mikor legutóbb beszéltem vele, jól érezte magát, körülbelül egy nap eltelt azóta, de tudom, hogy elfoglalt ott.
- Igen, Natalie… az ex-barátnőm és a családja minden évben Kaliforniába megy síelni, és mindig szörnyű foglalást kapott – mondom neki, miközben elkezdődik a zene.
A The Reckless Few fellépése ma este még jobb, mint legutóbb. Soto professzornak tényleg főállású dologgá kellene ezt tennie, biztosan megcsinálnák.
Zayn és én elmegyünk, mielőtt a tanárom hozzánk jöhetne, nem akarom megmagyarázni, hogy Zayn kicsoda, vagy hogy könnyűnek tűnök, ilyen korán együtt lógok valakivel egy szakítás után. Ez szakítás? Annak kell lennie, átmentem a szakaszain. A szomorúságon, a síráson, a mellkasomban lévő lyukon, a hányáson, a telefonhívásokon, azon, hogy órákon át a telefonomat bámulom a hívására várva, az imádkozáson, hogy érjen véget a fájdalom, és végül a gyógyuláson. Nem vagyok és a legvalószínűbb, hogy soha nem leszek túl Harryn, túl ezen, de nem élhetek a szomorúságnak abban a szakaszában.
- Köszi, hogy meghívtál ma este, király volt a zene – didereg Zayn, majd kezeit a szellőztetőhöz teszi, hogy felmelegítse őket.
- Köszi, hogy eljöttél, nagyon ki kellett jutnom a házból.
- Hol laksz most? Nem kell válaszolnod.
- Semmi gond… átmenetileg Liamék házában maradok, de jövő héten lakásokat nézek majd. Találtam párat, amit megengedhetek magamnak.
- Ó… szóval te és Harry…
- Igen, igen.
- Végleg?
- Azt hiszem – sóhajtok fel.
- Ő tudja ezt?
- Igen, látta, ahogy elmegyek, és meg sem próbált utánam jönni. Még csak felhívni sem próbált, és nem fogadta a hívásaimat. Már kilenc napja nem beszéltünk. Tudja ő, csak nem érdekli – megharapom az arcom belsejét, hogy elkerüljem az összeomlást. Már túl vagyok ezen, túl vagyok a sötétségen, ami azzal fenyeget, hogy ismét maga alá húz.
- Nagyon sajnálom, Louis – meg tudom mondani a szemeiben lévő együttérzésből, hogy komolyan gondolja.
- Nem kell. Így lesz a legjobb – legalábbis ez az, amit magamnak mondok. – Kérdezhetek valamit? – töröm meg a csendet néhány perccel később, amikor a lakásának az épületéhez kanyarodunk.
- Igen, persze.
- Mit gondolsz, mi történt volna, ha te nyersz? – teszem fel végre a kérdést, amit mindig is akartam.
- Nem tudom, már sokat gondolkoztam ezen.
- Igen? – megfordulok, hogy ránézzek, karamell szemei találkoznak az enyémekkel.
- Persze, hogy igen.
- Mire jutottál? – túrok bele kezemmel a hajamba, várva a válaszára.
- Nos… tudom, hogy elmondtam volna, mielőtt engedem, hogy olyan messzire menjen. Én mindig el akartam mondani neked. Minden alkalommal, amikor láttalak titeket együtt, el akartam mondani, ezt tudnod kell – nyel egyet.
- Tudom – suttogom alig hallhatóan, Zayn pedig folytatja.
- Úgy gondolom, hogy megbocsátottál volna nekem, mivel először elmondtam volna neked, és szerintem elvittelek volna randizni, rendes randikra. Mint a filmekben vagy valami, és jól szórakoztunk volna. Mosolyogtál és nevettél volna, nem használtalak volna ki. És szeretném azt hinni, hogy végül belém estél volna, ahogy azt Harryvel tetted, és amikor helyes lett volna, akkor mi… és nem mondtam volna el senkinek. Senkinek nem mutattam volna semmit, vagy egyáltalán nem árultam volna el egy részletet sem. A pokolba, egyikükkel sem lógtam volna többé, mert minden másodpercet veled akartam volna tölteni, megvigyorogtatva téged, ahogy szoktad, amikor azt gondolod, hogy valami vicces, ez más, mint a szokásos nevetésed. Ez az ahonnan tudom, hogy tényleg szórakoztatlak-e vagy csak eljátszod, hogy udvarias legyél – mosolyodik el, a szívem pedig elkezd száguldani. – És értékeltelek volna, nem hazudtam volna neked. Nem gúnyoltalak volna ki a hátad mögött vagy hívtalak volna különböző neveken. Nem érdekelt volna a hírnevem, és… és… szerintem boldogok lehettünk volna. Boldog lehettél volna folyamatosan, nem csak néha. Szeretném azt hinni, hogy… – félbeszakítom őt azzal, hogy megfogom a kabátja gallérját, majd ajkaimat az övéihez teszem.

Chapter 171

Sziasztok! :)

A nagy nyári szünetben és melegben majdnem elfelejtettem, hogy ma péntek van és új fejezetet kéne hoznom :D De szerencsére eszembe jutott, és itt is van. Ami Harry szemszög, és eléggé... lesújtó, lehangoló. Megismerjük, ő hogyan élte meg ezt a szakítást, és lehet, hogy most megváltozik a véleményetek, kíváncsi leszek, hogyan vélekedtek majd. A vége felé zárójelben van, hogy you have to és I have to, ezek jelölik, hogy melyiket használja Harry, mert először egyes szám második személyben, aztán egyes szám első személyben beszél magához. És ugye nyáron egy héten két részt szoktam hozni, ezt megpróbálom idén is tartani, nem ígérem, hogy mindig pontos leszek (de egy héten egyszer biztosan jelentkezek), csak most éppen nincsen laptopom, a nagy számítógépen pedig gyűlölök gépelni :D Viszont igyekszem megoldani, és hozni kedden az újat, majd csekkoljátok azért, nehogy lemaradjatok.

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 171

 
Harry szemszöge
Kilenc nap.
Kilenc nap tel el anélkül, hogy beszéltem volna Louis-val. Nem hittem, hogy lehetséges nekem, hogy végigcsináljak egyetlen napot anélkül, hogy beszélnék vele, nemhogy kibaszott kilencet. Ezernek érződik, és minden egyes másodperc jobban fáj, mint a korábbi.
Amikor elhagyta a lakást azon az estén, vártam és vártam, hogy meghalljam a lépéseit átsietni az ajtón, és vártam a hangjára, hogy elkezdjen ordítani velem. Nem történt meg. A padlón ültem várva és várva. Soha nem jött, soha nem jött el.
Befejeztem a hűtőmben lévő sört, majd a bizonyítékot a falhoz vágtam. A következő reggel, amikor felébredtem és Louis még mindig nem volt itt, összepakoltam a szarjaimat. Bepakoltam egy táskába, és felszálltam egy repülőre, hogy elhúzzak Washingtonból. Ha vissza akart volna jönni, az akkor este lett volna. El kellett mennem onnan és egy kis teret nyernem. Alkohollal a leheletemen és foltokkal a fehér pólómon elmentem a reptérre. Nem hívtam fel anyát, mielőtt odaértem, nem mintha bármi programja lett volna amúgy is.
Ha Louis felhív, mielőtt felszállok a gépre, megfordulok, de ha nem, akkor kár, gondoltam folyamatosan. Megvolt az esélye, hogy visszajöjjön hozzám. Minden más alkalommal megteszi, nem számít, mit teszek, akkor ezúttal ez miért olyan más? Nem mintha bármit is tettem volna tényleg, hazudtam neki, de az egy kis szar hazugság volt, és túlreagálta.
Ha bárkinek is dühösnek kellene lennie, az én vagyok. A kurva házamba hozta Zaynt, hogy összepakolja a szarjait. Ráadásul Liam úgy lép be, mint a kibaszott Hulk és a falhoz csap engem? Mi a fasz, de tényleg.
Ez az egész helyzet teljesen elbaszott, és ez nem az én hibám. Vagyis, talán az, de ő visszamászhat hozzám, nem pedig fordítva. Szeretem őt, de én nem teszem meg az első lépést.
Az első napot többnyire a repülőgépen töltöttem, kialudva a másnaposságomat. Sok csúnya pillantást kaptam a sznob segg légi utaskísérőktől és öltönyben lévő seggfejektől, de rohadtul leszartam. Szart se jelentenek nekem. Fogtam egy taxit anya házáig, és majdnem megfojtottam a sofőrt. Ki számít fel olyan sok költséget egy kurva tíz mérföldes taxizásért?
Anya megdöbbent és boldog volt, hogy lát. Pár percig sírt, de szerencsére abbahagyta, amikor Robin megjelent. Úgy látszik, elkezdték átpakolni anya dolgait Robin házába, és azt tervezi anya, hogy eladja a házát, ami pont a szomszédban van. Leszarom ezt a házat, szóval nem különösebben érdekel. Az a ház tele van szar emlékekkel a részeg, seggfej apámról.
Jó képesnek lenni Louis benyomása nélkül gondolni ezeket a dolgokat. Kissé bűntudatom lenne, amiért goromba vagyok anyával és a barátjával, ha Louis itt lenne velem. Hála az égnek, hogy nincs.
A második nap kimerítő volt, mint a szar. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy anyát hallgattam arról beszélni, hogy mik a tervei a nyárra, és kitértem a kérdései elől, hogy miért vagyok itthon. Folyamatosan azt mondtam neki, hogy ha beszélni akarnék róla, akkor megtenném. Egy kis istenverte nyugalomért jöttem ide, és minden, amit kapok, az még több bosszúság. Nyolckor az utcában lévő kocsmában kötöttem ki. Egy csinos barna hajú lány, akinek ugyanolyan színű a szeme, mint Louis-nak, rám mosolygott és megkínált egy itallal akkor este. Némileg udvariasan visszautasítottam, csak a szemszíne miatt jött elő a kedvességem. Minél hosszabb ideig néztem, annál jobban rájöttem, hogy nem ugyanolyanok, mint Louis-nak. Tompák és nincs élet mögöttük. Louis szemei a legérdekesebb kék árnyalat, ami első pillantásra zöldnek tűnik, amíg ténylegesen meg nem nézed. Szépek, már amennyire a szemek szépek lehetnek. Mi a faszért ültem egy kocsmában a szemgolyókon gondolkozva? Baszki.
Láttam a csalódást anya szemeiben, amikor átbotorkáltam az ajtón éjjel két óra után, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam, elmotyogva egy szar bocsánatkérést, mielőtt kényszerítettem magamat, hogy felmenjek a lépcsőn.
A harmadik nap volt az, amikor elkezdődött. A Louis-ról való kis gondolatok folyamatosan belopakodtak az agyamba a legvéletlenszerűbb alkalmakkor. Amíg figyeltem anyát elmosogatni az edényeket, Louis-ra gondoltam, ahogy állandóan bepakolt a mosogatógépbe, megbizonyosodva róla, hogy sosincs egyetlen egy piszkos edény sem a mosogatóban.
- Ma elmegyünk a vásárba, szeretnél jönni? – kérdezte anya.
- Nem.
- Kérlek, Harry, meglátogatsz, és alig beszélsz hozzám, vagy töltesz velem időt.
- Nem, anya – ráztam őt le.
- Tudom, miért vagy itt – mondta, mire felálltam az asztaltól és kiviharzottam a konyhából.
Tudtam, hogy könnyen meg fogja érteni, hogy menekülök, ténylegesen elrejtőzöm a valóság elől. Nem vagyok biztos benne, milyen fajta valóság van Louis nélkül, de nem vagyok kész, hogy foglalkozzak ezzel a szarral, akkor miért kell anyának ezzel nyaggatnia? Ha Louis nem akar velem lenni, akkor a pokolba vele. Nincs szükségem rá, jobb, ha egyedül vagyok, ahogy mindig is terveztem.
Pillanatokkal később csörgött a telefonom, de nem vettem fel, amint megláttam a nevét. Miért hívott fel? Hogy elmondja, hogy utál, vagy hogy le akarja íratni a nevét a bérleti szerződésről, biztos voltam benne. Az Isten verje meg, Harry, miért tetted ezt? Kérdeztem folyamatosan magamtól. Nem volt elég jó válaszom.
A negyedik nap a lehető legrosszabb módon kezdődött.
- Harry, menj fel az emeletre! – könyörög. Ne megint ezt.
Az egyik férfi megüti az arcát, mire ő a lépcsőre néz, szemei találkoznak az enyémekkel, majd felordítok.
Louis.
- Harry!! Ébredj fel, Harry! Kérlek, ébredj fel! – kiabált anya, és megrázott, hogy ébren legyek.
- Hol van? Hol van Lou? – fuldokoltam, izzadsággal a bőrömön.
- Nincs itt, Harry.
- De ők… – eltartott egy pillanatig, hogy összeszedjem a gondolataimat, és rájöjjek, ez csak egy rémálom volt. Ugyanaz a rémálom, ami egész életemben is volt, csak ezúttal sokkal rosszabb volt. Anya arca Louis-éval volt kicserélve.
- Shh… semmi gond. Csak egy álom volt – sírta anya, aztán megpróbált megölelni, de gyengéden visszatoltam a karjait.
- Nem, jól vagyok – biztosítottam őt, majd azt mondtam neki, hogy hagyjon egyedül.
Az éjszaka hátralévő részében ébren feküdtem, megpróbálva kiverni a képet a fejemből, de nem tudtam.
A negyedik nap úgy folytatódott, ahogy elkezdődött. Anya egész nap figyelmen kívül hagyott, amiről azt gondoltam, hogy ezt akartam, de kiderült, hogy valahogy… magányos voltam. Elkezdtem hiányolni Louis-t. Folyamatosan azon találtam magam, hogy magam mellé néztem, hogy beszéljek hozzá, vártam rá, hogy mondjon valamit, ami biztos, hogy megmosolyogtat. Fel akartam őt hívni, az ujjaim a zöld gomb felett járkáltak több mint százszor, de nem tudtam rávenni magamat. Nem tudom megadni neki, amit akar, és az nem lesz elég jó neki. Jobb ez így. A délutánt azzal töltöttem, hogy utánanéztem, mennyibe kerülne, ha visszaköltöznék ide, Angliába. Amúgy is itt fogok kikötni, úgyhogy akkor mindjárt túl is esek rajta és megcsinálom most.
Soha nem működnénk, mindig tudtam, hogy nem tartunk ki. Nem lehet. Nem volt lehetséges nekünk, hogy mindig együtt legyünk. Ő túl rohadtul jó nekem, és ezt tudom. Mindenki tudja. Látom, ahogy az emberek megfordulnak, hogy ránk nézzenek, akárhová megyünk, és tudom, hogy azon csodálkoznak, hogy az a helyes fiú miért van velem.
Órákig a telefonomat bámultam, miközben megittam egy fél üveg whiskyt, mielőtt lekapcsoltam a lámpát és elaludtam. Azt hittem, hogy hallottam a mobilom rezgését az éjjelin, de túl részeg voltam, hogy felüljek és felvegyem. A rémálom megint eljött, ezúttal Louis pizsamája ázott vérben, és értem sírt, hogy menjek el, hogy hagyjam őt ott azon a kanapén.
Az ötödik nap a telefonomon felvillanó piros fényre ébredtem fel, jelezve, hogy megint nem fogadtam Louis hívását, csak ezúttal ez nem volt szándékos. Az ötödik nap volt az, amikor elkezdtem a nevére bámulni a képernyőn, mielőtt egymás után néztem meg a róla készült képeket. Miért csináltam ilyen sokat? Észre sem vettem, milyen sok képet lőttem róla, anélkül, hogy egy kicsit is figyelt volna.
Miközben átnéztem a képeket, folyamatosan az jutott eszembe, hogy milyen volt a hangja. Korábban sosem tetszett a hangja, régen annyira idegesített, de most olyan tökéletes a hangja. Az akcentusa tökéletes, és egész nap elhallgatnám, ahogy beszél, minden egyes nap. Fogom valaha is újra hallani a hangját?
Ez a kedvencem, gondoltam legalább tizedjére, miközben átnéztem a képeket. Végre megálltam egynél, amin a hasán feküdt az ágyon, a lábai keresztben voltak a levegőben, a haja lefelé állt, a füle mögé tűrve. Az álla az egyik kezén pihent, az ajkai pedig kissé elváltak egymástól, ahogy felfogta az előtte lévő szavakat a nook-ja képernyőjén. Abban a pillanatban lőttem el a képet, amikor rajtakapott, hogy bámulom, pontosan azt a pillanatot, amikor egy mosoly, a legszebb mosoly jelent meg az arcán. Olyan boldognak tűnt, hogy rám nézett ezen a képen. Mindig így néz… vagyis mindig így nézett rám?
Azon a napon, az ötödiken volt az, amikor a súly megjelent a mellkasomon. Egy állandó emlékeztető arról, hogy mit tettem, és leginkább mit veszítettem. Fel kellett volna hívnom őt azon a napon, miközben a képeit bámultam. Ő nézte az én képeimet? A mai napig csak egy van neki, ironikus, hogy azon találom magam, bárcsak megengedtem volna neki, hogy többet csináljon. Az ötödik nap volt az, amikor a telefonomat a falhoz vágtam, abban a reményben, hogy összetöröm, de csak megrepedt a képernyője. Az ötödik nap volt az, amikor kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak felhívna. Ha felhívna, rendben lenne, minden rendben lenne. Mindketten bocsánatot kérnénk, én pedig hazamennék.
Ha ő az, aki felhív, akkor nem érezhetek bűntudatot, amiért visszatérek az életébe. Kíváncsi voltam, hogy ő is ugyanúgy érzett-e, mint én. Mindennap egyre nehezebb volt neki? A nélkülem töltött minden másodperc nehezebbé tette neki a lélegzést?
Ezen a napon kezdtem elveszíteni az étvágyamat, egyszerűen nem voltam éhes. Hiányzott a főztje, még az egyszerű ételei is, amiket elkészített nekem. A pokolba, hiányzott az, hogy nézzem őt evés közben. Hiányzott minden rohadt dolog azzal a kedves szemű, dühítő fiúval kapcsolatban.
Az ötödik nap volt az a nap, amikor végre összeomlottam. Úgy sírtam, mint egy picsa, és még csak nem is éreztem magam rosszul miatta. Sírtam és sírtam. Elkeseredetten próbáltam, de Louis nem ment ki a fejemből. Nem hagyott békén, állandóan megjelent, folyamatosan azt mondta, hogy szeret, folyamatosan megölelt, és amikor rájöttem, hogy ez a képzeletem volt, ismét sírtam.
A hatodik nap dagadt és véreres szemekkel ébredtem fel. Nem tudtam elhinni, hogy hogy összetörtem az előző este. A mellkasomon lévő súly nagyobb lett, és alig láttam egyenesen. Miért vagyok ilyen elbaszott? Miért bántam vele továbbra is szarul? Ő az első ember, aki valaha is képes volt arra, hogy lásson, belém lásson, az igazi énemet, én pedig szarul bántam vele. Őt hibáztatom mindenért, amikor a valóságban én voltam az. Mindig én voltam, még akkor is, amikor nem csináltam semmi rosszat, akkor is elrontottam. Goromba voltam hozzá, amikor megpróbált velem dolgokról beszélni, kiabáltam vele, amikor rám szólt a hülyeségeimért, és újra meg újra hazudtam neki. Ő mindenért megbocsátott nekem, mindig. Mindig számíthattam erre, és talán ez az, amiért úgy kezeltem őt, ahogy tettem, mert tudtam, hogy megtehetem. A hatodik napon összetörtem a telefonomat a csizmámmal.
A hatodik nap fele ismét anélkül telt el, hogy ettem volna, anya megkínált zabpehellyel, de amikor megpróbáltam arra kényszeríteni magamat, hogy  megegyem, az majdnem visszajött. A harmadik nap óta nem zuhanyoztam le, és egy kibaszott roncs voltam. Megpróbáltam figyelni, miközben anya elmondott nekem néhány dolgot, amit meg kellett vennem a boltból, de nem hallottam őt. Minden, amire gondolni tudtam, az Louis volt, és az, hogy egy héten legalább ötször el kellett mennie a Conner’s-be.
Louis egyszer azt mondta nekem, hogy tönkretettem őt, most hogy itt ülök megpróbálva fókuszálni, megpróbálva csak levegőhöz jutni, tudom, hogy tévedett. Ő tett tönkre engem. Bejutott a belsőmbe és elbaszott. Éveket töltöttem azzal, hogy felépítsem azokat a falakat, lényegében az egész életemet, ő meg megérkezett és letépte őket, ott hagyva engem a kőtörmelékkel.
- Hallottál, Harry? Csináltam egy kis listát abban az esetben, ha nem – mondta anya, átadva nekem a papírt a rajta lévő írással.
- Igen – hangom alig volt hallható.
- Biztos vagy benne, hogy el tudsz menni? – kérdezte.
- Igen, jól vagyok – felálltam, majd a listát a piszkos farmerembe raktam.
- Hallottalak tegnap este, Harry, ha akarsz…
- Ne, anya. Kérlek, ne – majdnem a torkomon akadtak a szavaim. A szám száraz volt, a torkom pedig fájt.
- Rendben – szemei tele voltak szomorúsággal, miközben kisétáltam a házból, hogy az utcában lévő boltba induljak.
A lista csak néhány áruból állt, mégsem emlékeztem egyikre se anélkül, hogy ki ne szedtem volna azt a rohadt papírt a zsebemből.
Sikerült összeszednem azt a pár dolgot, kenyér, lekvár, kávé és valami gyümölcs. Attól, hogy a sok kajára néztem a boltban, megfordult az üres gyomrom. Vettem magamnak egy almát, majd kényszerítettem magamat, hogy megegyem. Kartonpapír íze volt, és éreztem, ahogy a kis darabok megütik a gödröt a gyomromban, miközben fizettem az idősebb nőnek a pult mögött.
Kisétáltam, aztán elkezdett havazni. A hóról is Louis jutott eszembe. Mindenről ő jutott az eszembe. Olyan fejfájásom volt, ami nem volt hajlandó elmúlni. A halántékomat dörzsöltem a szabad kezemen lévő ujjaimmal, majd átmentem az úton.
- Harry? Harry Styles? – szólított meg egy hang az utca másik oldaláról. Nem, az nem lehet. – Te vagy az? – kérdezte újra a lány. Diana.
Ez nem történhet meg, gondoltam folyamatosan, miközben ő felém sétált, kezei tele voltak bevásárlószatyrokkal.
- Ööö… szia – ez volt minden, amit mondani tudtam, az agyam őrjöngött, a tenyereim máris elkezdtek izzadni.
- Azt hittem, elköltöztél? – kérdezte. Szemei csillogtak, nem voltak élettelenek, mint ahogy emlékeztem, miközben sírt és könyörgött nekem, hogy hadd maradjon az én házamban, mikor nem volt hová mennie.
- Igen… Csak látogatóban vagyok – mondtam neki, majd letette a szatyrait a járdára.
- Nos, az jó – mosolyodott el. Hogy mosolyoghatott rám az után, amit tettem vele?
- Uh… ja. Hogy vagy? – kényszerítettem magamat, hogy megkérdezzem attól a lánytól, akinek tönkretettem az életét.
- Jól vagyok, nagyon jól – csiripelte, aztán végighúzta kezét gömbölyödő hasán. Gömbölyödő has? Ó, Istenem. Nem, várjunk… az időrend nem áll össze. Szent szar, ez egy másodpercre megijesztett.
- Terhes vagy? – kérdeztem, remélve, hogy az, így nem sértettem meg.
- Igen, hat hónapos. És el vagyok jegyezve! – mosolygott, feltartva kis kezét, hogy megmutasson nekem egy aranygyűrűt az ujján.
- Ó.
- Igen, vicces, hogy alakultak a dolgok, nem? – tűrte barna haját a füle mögé, és belenézett a szemeimbe, amik körül kék körök voltak az alvás hiánya miatt.
A hangja olyan édes volt, hogy ettől ezerszer rosszabbul éreztem magamat. Nem tudtam nem elképzelni az arcát, ahogy mindannyiunkat rajtakapott azon, hogy őt néztük a kis képernyőn. Ordított, szó szerint ordított, majd kirohant a szobából. Természetesen nem követtem őt. Csak kinevettem őt, kinevettem a megalázását és a fájdalmát.
- Nagyon sajnálom – bukott ki belőlem.
Azt vártam tőle, hogy kigúnyol, hogy elmondja, milyen elbaszott ember vagyok, hogy akár még meg is üt. Amire nem számítottam az az, hogy karjaival átölelt és azt mondta, megbocsát.
- Hogy tudsz nekem megbocsátani? Annyira elbaszott voltam. Tönkretettem az életedet – feleltem, szemeim égtek.
- Nem tetted tönkre, vagyis először igen, de igazából meg kellene neked köszönnöm – mondta, mire majdnem a zöld pulóverére hánytam.
- Mi?
- Miután te… nos, tudod… nem volt hová mennem, aztán találtam egy templomot, egy új templomot, mivel az enyém száműzött, és ott találkoztam Elijah-val – arca azonnal felderült a férfi nevének említésére. – Most pedig itt vagyunk majdnem három évvel később, el vagyok jegyezve és babát várok. Minden okkal történik, azt hiszem? Nyálasan hangzik, mi? – kuncogott fel.
Diana mindig olyan édes lány volt, csak leszartam. A kedvessége könnyebbé tette, hogy zsákmányul ejtsem.
- Azt hiszem, igen, de tényleg örülök, hogy találtál valakit. Gondolkoztam rajtad mostanában… tudod, hogy mit csináltam, és szarul éreztem magam miatta. Tudom, hogy most már boldog vagy, de ez nem mentség arra, amit veled tettem. Amíg Louis nem… – szakítottam félbe magam.
- Louis? – kérdezte Diana, mire majdnem elájultam a fájdalomtól.
- Ő, uhmmm… nos… ő… – dadogtam.
- Mi ő? A férjed? – Diana szavai egyenesen a közepébe vágtak, miközben ujjaimon a jelet kereste.
- Nem, ő… ő a párom volt.
- Ó. Akkor most már randizol? – csipkelődött félig, megérezte a fájdalmamat, biztos voltam benne.
- Nem… vagyis csak vele.
- Értem. És most nem?
- Nem – tettem ujjaimat az ajakpiercingemhez.
- Nos, ezt sajnálattal hallom. Remélem, rendeződnek a dolgaid, ahogy nekem is – mondta.
- Köszönöm.  Gratulálok az eljegyzéshez és… a babához – feleltem kellemetlenül.
- Köszönöm! Nyáron fogunk összeházasodni valószínűleg.
- Ilyen korán?
- Már két éve jegyben járunk – nevetett fel.
- Wow.
- Gyors volt, nem sokkal miután találkoztunk – magyarázta Diana.
- Nem vagytok túl fiatalok? – seggfejnek éreztem magam, amiért ezt mondtam, amint a szavak elhagyták a számat, de ő csak elmosolyodott.
- Majdnem huszonegy éves vagyok, és nincs értelme várni. Elég szerencsés voltam ahhoz, hogy megtaláljam azt, akivel le akarom élni az életemet, fiatalon, miért vesztegessek több időt, amikor ő itt van pontosan előttem ezt kérve tőlem. Megtisztelő, hogy azt akarja, legyek a felesége, nincs ennél nagyszerűbb kifejezése a szerelemnek – ahogy magyarázta, szavai Louis hangján értek el hozzám.
- Azt hiszem, igazad van – mondtam neki, mire elmosolyodott.
- Ó, itt is van! Mennem kell.  Fázom és terhes vagyok, nem egy jó kombináció – nevetett fel, mielőtt felvette a szatyrait a járdáról, majd köszöntött egy pulóvermellényben és khaki nadrágban lévő férfit. Mosolya olyan ragyogó volt, amikor meglátta terhes menyasszonyát, hogy esküszöm, attól felderült az a szomorú nap Angliában.
A hetedik nap hosszú volt. Minden nap hosszú volt. Folyamatosan Dianára gondoltam és a bocsánatára, ez nem is jöhetett volna jobbkor. Persze, pokolian néztem ki, ő meg tudta, de boldog volt és szerelmes. Meg terhes is. Nem tettem tönkre az életét úgy, ahogy gondoltam, és ezért hálát adok Istennek.
A hetedik napot az ágyban töltöttem. Arra sem tudtam rávenni magamat, hogy elhúzzam a sötétítő függönyöket. Anya és Robin egész nap nem voltak itthon, így egyedül maradtam, hogy duzzogjak a nyomoromban.
Minden nap egyre rosszabb lett. Folyamatosan arra gondoltam, hogy mit csinál Louis, kivel van. Sírt? Magányos volt? Visszament a lakásunkba, hogy megkeressen engem? Miért nem hívott fel újra?
Ez nem az a fájdalom, amiről olvastam a regényekben. Ez a fájdalom nem csak a fejemben van, ez a fájdalom nem fizikai. Ez léleksajgó fájdalom, egy fájdalom, ami belülről kifelé szétszakít, és nem hiszem, hogy ezt túlélhetem. Senki sem tudná.
Biztosan Louis is így érez, amikor én bántom meg őt. Nem tudom elképzelni, ahogy törékeny teste visszatartja ezt a fajta fájdalmat, de ő erősebb, mint amilyennek tűnik. Annak kell lennie, hogy ha elviselt engem. Az anyja egyszer azt mondta, hogy ha tényleg törődök Louis-val, akkor békén hagyom őt, amúgy is megbántom őt, mondta.
Igaza volt. Békén kellett volna hagynom Louis-t akkor. Az első naptól kezdve békén kellett volna hagynom őt, amikor besétált abba a kollégiumi szobába. Megígértem magamnak, hogy inkább meghalok, minthogy újra megbántsam őt… ez az, ami. Ez haldoklás, ez rosszabb, mint a haldoklás. Jobban fáj. Ez biztos.
A nyolcadik napot ivással töltöttem, az egész napot. Nem tudtam abbahagyni. Minden egyes itallal imádkoztam, hogy az arca menjen ki a fejemből, de ez nem történt meg. Nem történhetett meg.
Össze kell szedned magad, Harry. Muszáj (You have to). Muszáj (I have to). Tényleg muszáj.
- Harry… – Louis hangja hidegrázást küld végig a hátamon. – Babe… – ismétli meg.
Amikor felnézek rá, anya kanapéján ül egy mosollyal az arcán és egy könyvvel az ölében.
- Gyere ide, kérlek – nyafogja, miközben kinyílik az ajtó és egy csapat férfi lép be.
Ne.
 - Ott van – mondja az alacsony férfi, aki minden egyes éjszaka kínozza az álmaimat.
- Harry? – kezd el sírni Louis.
- Maradj távol tőle – figyelmeztetem őket, miközben közelítenek hozzá, úgy tűnik, nem hallanak meg engem.
A hálóruháját letépik, ahogy Louis a padlóra esik. Ráncos és koszfoltos kezek vándorolnak fel a combján, miközben Louis a nevemet nyöszörgi.
- Kérlek… Harry, segíts – néz rám, de én le vagyok fagyva. Mozdulatlan vagyok és képtelen arra, hogy segítsek neki. Arra vagyok kényszerítve, hogy figyeljem, ahogy megütik őt és megerőszakolják, mígnem a padlón fekszik csendben és véresen.
Nem ébresztett fel anya, senki sem tette. Be kellett fejeznem, az egészet, és amikor felébredtem, a valóságom rosszabb volt, mint bármelyik rémálom.
A kilencedik nap ma van.
- Hallottad, hogy Christian Vance Seattle-be költözik? – kérdezi tőlem anya, miközben körbe lökdöstem a gabonát az előttem lévő tálban.
- Igen.
- Ez izgalmas, nem? Egy új iroda Seattle-ben.
- Gondolom, az.
- Tart egy vacsorát vasárnap, azt hitte, hogy ott leszel.
- Honnan tudod? – kérdezem tőle.
- Ő mondta nekem, beszélünk időről-időre – anya elnéz, majd újratölti a kávéscsészéjét.
- Minek?
- Mert lehet, most pedig edd meg a gabonapelyhedet – szid le, mint egy gyereket, de nincs energiám, hogy kitaláljak egy csípős megjegyzést.
- Nem akarok menni – mondom neki, és kényszerítem a kanalat a számhoz.
- Lehet, hogy nem látod őt újra egy ideig.
- És? Amúgy is alig látom őt.
Anya úgy néz ki, mintha akarna még mondani valamit, de csendben marad.
- Van Aspirined? – kérdezem, mire bólint, mielőtt eltűnik, hogy hozzon.
Nem akarok elmenni egy hülye, kibaszott vacsorára, hogy megünnepeljük, hogy Christian és Kimberly Seattle-be megy. Belefáradtam, hogy mindig mindenki Seattle-ről beszél, és tudom, hogy Louis ott lesz. A fájdalom attól a gondolattól, hogy látom őt, belém markol, és majdnem lelök a székről. Távol kell maradnom tőle, ezzel tartozom neki. Ha itt maradok még egy pár napig, akár hetekig, mindketten továbbléphetünk. Ő találni fog valaki olyat, mint Diana vőlegénye, valaki sokkal jobbat a számára, mint én.
- Akkor is azt gondolom, hogy menned kellene – mondja anya újra, miközben lenyelem az Aspirint, tudva, hogy nem fog segíteni.
- Nem mehetek, anya… akkor sem, ha akarnék. Rögtön reggelről el kellene indulnom, és nem vagyok kész, hogy elmenjek.
- Úgy érted, nem vagy kész arra, hogy szembenézz azzal, amit otthagytál – feleli.
Nem tudom tovább visszatartani. Arcomat a kezeimbe temetem, ahogy engedem, hogy a fájdalom átvegye az irányítást, hagyom, hogy megfojtson. Örömmel fogadom, és remélem, hogy megöl.
- Harry… – anya hangja halk és vigasztaló, miközben megölel, én pedig rázkódom a karjaiban.

Chapter 170

Helló! :)

Érzésem szerint sikerült a statisztika, csak nem győzöm kivárni, hogy végre beírják a jegyet :D A fejezet már sajnos nem ennyire vidám, bár ezen szerintem nem lepődtök meg. Elég hosszú a rész, hosszabb, mint általában, remélem azért tetszeni fog az események ellenére is :) A közepe környékén zárójelbe írtam, hogy "My After Harry-self", ez az a szó pontosan, amit Louis használ. Megértitek, ha elértek ahhoz a részhez. És mint mindig, kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek a fejleményekről. Azt hiszem, más mondanivalóm nincs, csak annyi, hogy nagyon kellemes nyári szüntet kívánok nektek, pihenjétek ki a suli fáradalmait :D ♥

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 170

 
Kilenc nap.
Kilenc nap telt el anélkül, hogy egy szót is hallottam volna Harrytől. Nem hittem, hogy lehetséges nekem, hogy végigcsináljak egyetlen napot anélkül, hogy beszélnék vele, nemhogy kilencet. Ez őszintén száznak érződik, de minden egyes másodperc kevésbé fáj, mint a korábbi. Nem volt könnyű, közel sem. Ken felhívta Mr. Vance-t, hogy hétfőig pihenőt kérjen nekem, mondván, úgyis csak egy napot hiányoznék. Kibírtam volna, minden erőmet összeszedtem volna, hogy átvészeljem a napot összeomlás nélkül.
Tudom, hogy én vagyok az, aki elment, az, aki elsétált, de belehalok abba, hogy Harry még csak meg sem próbálta. Mindig többet adtam ebbe a kapcsolatba, és ez volt az ő esélye arra, hogy megmutassa nekem, hogyan érez igazán. Azt hiszem, egy bizonyos módon megtette, csak ez az ellentéte annak, amit gondoltam, és amit kétségbeesetten akartam. Amire szükségem volt.
Tudom, hogy Harry szeret engem, tényleg. Azonban azt is tudom, hogy ha annyira szeret engem, mint én azt gondolom, mostanra már biztosan megmutatta volna nekem ezt. Azt mondta, hogy nem fogja ezt hagyni, de megtette. Hagyta, engem pedig elengedett. Az a rész, ami a legjobban megrémiszt az az, hogy az első héten teljesen elveszetten járkáltam. Elveszett voltam Harry nélkül. Elveszett a szellemes megjegyzései nélkül. Elveszett a nyers beszólásai nélkül. Elveszett a határozottsága és a magabiztossága nélkül. Elveszett az nélkül, ahogy néha köröket rajzolt a kezemre, miközben az övéi között fogta, ahogy ok nélkül megcsókolt és rám mosolygott, amikor azt gondolta, hogy nem figyelek. Nem akarok elveszett lenni nélküle, erős akarok lenni. Azt akarom, hogy a napjaim és éjszakáim ugyanolyanok legyenek, akár egyedül vagyok, akár nem. Kezdem azt feltételezni, hogy talán mindig egyedül leszek, amilyen dramatikusnak tűnik a gondolat, nem voltam boldog Natalie-val, Harry és én pedig nem működtünk. Talán ebben a tekintetben olyan vagyok, mint anyám, jobb, ha egyedül vagyok.
Nem akartam, hogy így legyen vége, ilyen elvágottan és szárazon. Beszélni akartam mindenről, azt akartam, hogy válaszoljon a hívásaimra, hogy valamiféle közös megegyezésre juthassunk. Csak térre volt szükségem, egy szünetre volt szükségem tőle, hogy megmutassam neki, nem vagyok a lábtörlője, és hogy nem fogok beletörődni abba, hogy így kezeljen és újra meg újra hazudjon nekem. Ez visszafelé sült el, mert nyilvánvalóan nem érdekli őt annyira, mint azt gondoltam. Talán ez volt a terve egész végig.
Az első nap tényleg vártam egy hívást, üzenetet, vagy a pokolba is, azt vártam Harrytől, hogy berobban az ajtón olyan hangosan ordítva, amennyire csak tud, és jelenetet rendezzen, miközben mi az ebédlőben ülünk csendben, senki sem egész biztos benne, hogy mit mondjon nekem. Aztán amikor ez nem történt meg, kiborultam. Nem a sarokban sírós, sajnálom önmagamat kiborulás volt. Hanem, hogy elvesztettem magamat. Minden másodpercet annak reményében éltem meg, hogy Harry visszajön, hogy hason csússzon a bocsánatomért. Majdnem beadtam a derekamat aznap, majdnem visszamentem a lakáshoz. Kész voltam, hogy elmondjam neki, a pokolba a házassággal, nem érdekel, ha mindennap hazudik nekem és nem tisztel, mindaddig, amíg nem hagy el. Szerencsére kizökkentem ebből és volt egy kis tiszteletem magam felé.
A harmadik nap volt a legrosszabb. A harmadik nap volt az, amikor a ráébredés kezdett megütni. A harmadik nap volt az, amikor végre megszólaltam majdnem háromnapnyi teljes csend után, csak hogy elmotyogjak egy egyszerű igent vagy nemet Liamnek vagy Karennek az előző napok alatt. Az egyetlen hang, ami kijött belőlem, az elfojtott zokogás és szaggatott magyarázat volt könnyeken keresztül, hogy az életem miért lenne jobb, könnyebb nélküle, amit még én sem hittem el. A harmadik nap volt az, amikor végre belenéztem a tükörbe a piszkos és horzsolásos arcomra, a szemeim annyira be voltak dagadva, hogy már alig nyíltak ki. A harmadik nap volt az, amikor a padlóra estem végre azért imádkozva Istenhez, hogy tüntesse el a fájdalmat. Senki sem tudja kezelni ezt a fájdalmat, mondtam neki. Még én sem. A harmadik nap felhívtam Harryt, nem tehettem róla. Azt mondtam magamnak, hogy ha felveszi, megoldjuk, és mindketten kompromisszumot kötünk, sokszor bocsánatot kérve, és megígérve, hogy soha nem hagyjuk el a másikat újra. Helyette a hangpostája kapcsolt be két csörgés után, azt bizonyítva, hogy figyelmen kívül hagyta a hívást.
A negyedik nap megcsúsztam és megint felhívtam őt. Ezúttal volt szíves hagyni, hogy a hangpostáig kicsöngjön ahelyett, hogy megnyomta volna a nem fogadást. A negyedik nap volt az, amikor rájöttem, hogy igazából én mennyivel inkább törődöm vele, mint ő velem. A negyedik nap volt az, amikor az egész napot az ágyban töltöttem, újraélve azt a néhány alkalmat, amikor ténylegesen elmondta, hogyan érez irántam. Kezdtem rájönni, hogy a kapcsolatunk nagy része, és az, hogy hogyan írtam le az irántam való érzéseit a fejemben, csak ez volt, a fejemben volt. Kezdtem rájönni, hogy amíg én azt gondoltam, megcsinálhatjuk ezt, működtethetjük örökké, addig ő egyáltalán nem is gondolt rám.
Ez az a nap, amikor eldöntöttem, hogy csatlakozom a normális tinédzserek soraihoz, és rávettem Liamet, hogy mutassa meg nekem, hogyan kell zenét letölteni a telefonomra. Amint elkezdtem, nem tudtam abbahagyni. Több mint száz zenét szedtem le, a fülhallgató a fülemben volt, alig vettem ki majdnem huszonnégy órán át, és minden alkalommal, amikor gyengének éreztem magamat az után. A zene sokat segít. Hallani más emberek fájdalmát arra emlékeztet, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szenved az életben. Nem én vagyok az egyetlen, aki szeretett valakit, aki nem szerette őket eléggé ahhoz, hogy harcoljon értük.
Az ötödik nap volt az, amikor végre lezuhanyoztam és megkíséreltem bemenni az órákra. Visszavetettem magam jógára, remélve hogy tudom kezelni az emlékeket, amik előjönnek majd. Furcsán éreztem magam a boldog egyetemisták között sétálva. Az összes energiámat arra használtam, hogy ne fussak Harrybe a kampuszon. Elhagytam azt a fázist, hogy azt akarom, hogy felhívjon. Azon a reggelen sikerült meginnom a kávém felét, Liam pedig azt mondta, hogy a szín kezdett visszatérni az arcomba. Úgy tűnt, senki nem vesz észre, és pontosan ez volt, amit akartam. Soto professzor azt a feladatot adta ki, hogy írjuk le a legnagyobb félelmeinket, amikor az életről van szó, és hogy hogyan kapcsolódnak a hithez és Istenhez.
- Félnek a haláltól? – kérdezte tőlünk.
- Nem vagyok máris halott? – válaszoltam csendesen.
A hatodik nap kedd volt. Elkezdtem mondatokban beszélni, törött mondatokban, amik általában nem kapcsolódtak a szóban forgó tárgyhoz, de senkinek nem volt szíve, hogy rám szóljon érte. Visszatértem a Vance-hoz, Kimberly a nap első felében nem találkozott a tekintetemmel, de végül megkísérelt beszélgetésbe elegyedni velem, amiben nem tudtam rávenni magamat, hogy részt vegyek. Említett egy vacsorát, és emlékeztetem magamat, hogy még egyszer kérdezzem meg tőle, amikor tudok józanul gondolkozni. A napot úgy töltöttem, hogy egy kézirat első oldalát bámultam, nem számít, hányszor olvastam és újra olvastam az első oldalt, nem tudtam beleásni magamat. Ezen a napon ettem, többet, mint rizst vagy egy banánt, mint a korábbi napokon. Karen sonkát csinált, csak azért vettem észre, mert arra emlékeztetett, amikor ezt készített egy vacsorára, amin itt voltunk Harryvel az elején. A képek arról az estéről, ahogy Harry mellettem ült és fogta a kezemet az asztal alatt, visszaküldenek gyászos állapotomba, amitől az estét a fürdőszobában töltöm, kihányva a kis ételt, amelyet elfogyasztottam.
A hetedik napon az autóm készen állt, hogy elvigyem. Aláírtam pár oldalt, és meg is kaptam a kulcsokat. Ha a helyükben lettem volna, aggódtam volna, hogy a kulcsokat egy zombi fiúnak adjam át, akinek csapzott a haja, és egy vacak póló van rajta a fiókból, ami a szerelme régi szobájából való, amelyben ő sosem töltötte az idejét.
Ahogy Liam követett kifelé a szerelő parkolójából, elkezdtem elképzelni, mi történt volna, ha jobban megsérülök a balesetben. Ha meghaltam volna talán… nem lett volna könnyebb? A gondolat megijesztett, nem a halálom, hanem hogy az agyam képes volt ilyen sötét helyekre kalandozni. A gondolat kiszakított zuhanásomból, és a valósághoz lévő legközelebbi dologhoz vitt, amit agyam kezelni tud. Pólót cseréltem, és megfogadtam, hogy soha nem teszem be a lábamat abba a hálószobába még egyszer, nem számít, mi történik. Elkezdtem lakásokat keresni, amiket megengedhetek magamnak közel a Vance-hoz, és online órákat a WSU-n. Túlságosan élvezem az oktatást ahhoz, hogy kizárjam magamat belőle és online órákat vegyek fel, így ellene döntöttem, de találtam néhány lakást, amit megnézhetek.
A nyolcadik nap mosolyogtam, rövid időre, de mindenki észrevette. A nyolcadik nap volt az első reggel, amikor elvettem a szokásos fánkomat és kávémat, amikor megérkeztem a Vance-hoz. Lent tartottam, és még vissza is mentem többért. Aznap láttam Trevort, azt mondta, hogy jól nézek ki, ráncos ruháim és üreges szemeim ellenére is. A nyolcadik nap volt a változás, a nyolcadik nap volt az első nap, amikor az csak az időm felét töltöttem azzal, hogy azt kívántam, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok Harry és köztem. Hallottam Kent és Karent megbeszélni Harry szülinapját, ami néhány nap múlva lesz, és meglepődtem, hogy csak egy enyhe égést éreztem a mellkasomban a nevének hallatára.
A kilencedik nap ma van.
- A földszinten leszek! – szól át Liam a „hálószobám” ajtaján.
Senki nem hozta fel témának, hogy megbeszéljük, vagy egyáltalán említette meg, hogy elmegyek, vagy hogy hová megyek ezután. Hálás vagyok ezért, de ugyanakkor fogalmam sincs, hová menjek, és a jelenlétem végső soron teher lesz. Liam folyamatosan biztosít róla, hogy addig maradhatok, ameddig szükségem van rá, Karen pedig egy nap többször is emlékeztet rá, hogy mennyire élvezi a társaságomat, de a nap végén ők akkor is Harry családja. Előrefelé akarok tenni egy lépést, eldönteni, hogy hová kellene mennem, hol kellene laknom, és hogy többé már nem félek.
Nem tudok, és nem vagyok hajlandó még egy napot sírással tölteni egy tetoválásos fiú miatt, aki többé már nem szeret.
Amikor találkozom Liammel a földszinten, egy hatalmasat harap egy bagelből, egy hangyányi krémsajt marad a szája sarkán, így kinyújtja nyelvét, hogy lenyalja azt.
- Reggelt – mosolyodik el, arca teljes, szemei tágak.
- Reggelt – ismétlem meg, aztán töltök egy pohár vizet. Liam továbbra is rám bámul, miközben kortyolok a vizemből. – Mi az? – kérdezem meg végül tőle.
- Jól… nos… jól nézel ki – feleli.
- Köszönöm, úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok és visszatérek a halálból – viccelek, mire lassan elmosolyodik, mintha bizonytalan lenne a mentális állapotomat illetően. – Tényleg, semmi gond – biztosítom őt, majd még egyet harap a bageljéből, befejezve azt.
Úgy döntök, hogy beteszek egyet a kenyérpirítóba magamnak, és megpróbálom nem észrevenni, hogy Liam úgy bámul rám, mintha egy állat lennék az állatkertben.
- Készen vagyok, amikor te is – mondom neki, miután befejezem a reggelimet.
- Louis, ma olyan nagyszerűen nézel ki! – dicsér meg Karen, amikor belép a konyhába.
- Köszönöm – mosolygok rá.
A mai az első nap, amikor időt szakítottam arra, hogy elkészüljek, tényleg elkészüljek és szalonképes legyek. Az elmúlt nyolc nap, amin túl vagyok, messze van a szokásos, rendezett megjelenésemtől. A mai nap önmagamnak érzem magam. Az új önmagamnak. A Harry Utáni-önmagamnak (My After Harry-self). A kilencedik nap az én napom.
- Csodás ez a póló – bókol ismét Karen.
A sárga póló, amit Anne vett nekem karácsonyra, jól illik rám és nagyon kényelmes. A Toms cipőmet vettem fel. A hajam fel van állítva. Szemem kissé égtek, ahogy végighúztam alatta a barna szemceruzát, a smink biztosan nem volt a prioritásaim listájának tetején a zuhanásom alatt.
- Köszönöm szépen – mosolyodom el újra. – Szükséged van rám, hogy megcsináljak valamit, mielőtt elmegyünk? – kérdezem Karentől, mire megrázza a fejét.
- Nem, kedvesem, csak legyen szép napod – mosolyodik el, nyilvánvalóan meglepetten, de nagyon boldogan, hogy visszatértem a való világba.
Biztosan ilyen, ha egy törődő anyukád van, valaki, aki kedves és bátorító szavakkal küld el iskolába. Nem úgy, mint az én anyáméi, „A hajad egy kicsit rendezetlen, ki kell vasalnod azokat a ruhákat, Louis”.
Anyám, az összes hívását elkerültem, szerencsére. Ő volt az utolsó ember, akivel beszélni akartam, de most, hogy anélkül tudok lélegezni, hogy ki akarnám tépni a szívemet a mellkasomból, ténylegesen fel akarom őt hívni. Elviselhető volt, ha nem is volt kellemes aznap, mikor láttam, kilenc nappal ezelőtt.
- Ó, Louis, velünk jössz majd Christianék házához vasárnap? – kérdezi Karen, éppen ahogy elérem az ajtót.
- Vasárnap?
- A vacsorára, amit tartanak, hogy megünnepeljék a költözésüket Seattle-be? – mondja nekem, mintha tudnom kellene, hogy miről beszél. – Kimberly mondta, hogy szólt neked róla? Ha nem akarsz jönni, tudom, hogy meg fogják érteni – biztosít róla.
- Nem, nem. Menni akarok. Megyek veletek – mosolyodom el.
Készen állok erre. Lehetek a nyilvánosság előtt egy társadalmi környezetben anélkül, hogy összeomlanék. A tudatalattim kilenc nap óta most az egyszer néma, amit megköszönök neki, mielőtt követem Liamet kintre.
Az időjárás tükrözi a hangulatomat, napos és valahogy meleg így január végére.
- Te elmész vasárnap? – kérdezem Liamtől, amint beszállunk az autóba.
- Nem, ma este indulok, emlékszel? – válaszol.
- Mi?
- New Yorkba megyek a hétvégére, Danielle beköltözik a lakásába ott. Mondtam neked néhány napja.
- Annyira sajnálom, jobban kellett volna figyelnem rád, ahelyett hogy úgy teszek, mintha minden rólam szólna – mondom neki, és komolyan is gondolom. Nem tudom elhinni, milyen önző voltam, hogy nem figyeltem rá, amikor Danielle New Yorkba való költözéséről mesélt.
- Nem, semmi gond. Amúgy is csak alig említettem meg, nem akartam az arcodba nyomni, amikor olyan… nos, tudod.
- Amikor zombi voltam? – fejezem be helyette.
- Igen, egy nagyon ijesztő zombi – viccel, mire elmosolyodok az elmúlt kilenc napban ötödjére. Jó érzés.
- Mikor jössz vissza? – kérdezem Liamtől.
- Hétfő reggel, hiányozni fogok a vallásóráról, de rögtön utána ott leszek.
- Wow, ez izgalmas. New York hihetetlen lesz – szeretnék elszökni, kijutni innen egy kicsit.
- Aggódtam, hogy elmegyek, és itt hagylak téged – feleli, nekem pedig bűntudatom lesz.
- Nem kell! Már így is túl sokat teszel értem, itt az ideje, hogy megcsináljam a dolgokat magamért. Nem akarom, hogy valaha is elgondolkozz azon, hogy valamit nem teszel meg saját magadért miattam. Annyira sajnálom, hogy éreztél miattam – mondom neki.
- Ez nem a te hibád, Harryé – emlékeztet engem, mire bólintok.
A fülhallgatómat visszateszem a fülembe, Liam pedig elmosolyodik.
- Úgy nézel ki, mint egy tényleges egyetemista – mondta nekem a hetedig napon, amikor lesétáltam egy kis vízért a fülemen dübörgő zenével.
Vallásórán Soto professzor a fájdalmat választja témának. Egy pillanatra esküszöm, hogy az én kedvemért csinálta, hogy kínozzon, de amikor elkezdek arról írni, hogy a fájdalom hogyan okozhatja azt az embereknek, hogy a hitükhöz és Istenhez forduljanak vagy elforduljanak tőle, hálás vagyok kínzásáért. Írásom végül azzal van tele, hogy hogyan változtathat meg a fájdalom, hogyan tesz erősebbé, és a végén annyira nincs szükséged a hitre. Magadra van szükséged. Erősnek kell lenned, és nem szabad megengedned a fájdalomnak, hogy ellökjön vagy belehúzzon bármibe is.
- Mr. Tomlinson? – szólít a nevemen a tanárom, miközben összeszedem a cuccaimat, hogy elmenjek. Liam óvatosan figyel, ahogy közelebb megyek az asztalához. – Örülök, hogy úgy döntött, csatlakozik ma hozzánk – mosolyodik el. Szóval észrevette részvételem hiányát a mindennapi életben.
- Igen, elég volt az elvonultságból – válaszolom.
- Örömmel hallom, az elvonultságból semmi jó nem származik – nyúl a nyakkendőjéhez és meglazítja, meghúzva a kockás mintát, az agyam pedig visszakalandozik hozzá, amikor laza farmerben volt, miközben a kis színpadon énekelt. – Egyébként ismét játszunk ma este, ha el akar jönni és elhozni a barátait.
Egy másodpercre megállok, hogy átgondoljam a válaszomat. A barátaim Harry barátai, így nagy valószínűséggel nem fognak jönni, Liam pedig rögtön elmegy a mai órák után.
- Persze. Elmegyek. Nem tudom, hány barátot tudok elhozni, de szívesen elmegyek – felelem végül.
Ha elmegyek arra a vacsorára vasárnap, fel kell frissítenem az emlékeimet, hogy hogyan kell társadalmi környezetben viselkedni, nem mintha ez valaha is kellemes lett volna nekem.
- Nagyszerű! Találkozunk ma este – ragyogja, majd visszasétálok Liamhez.
- Mit akart? – kérdezi Liam.
- Megint meghívott a Canal Street-re – mondom neki, a vállamra véve a táskámat.
- Louis…
- Nem lesz semmi gond.
- Nem hiszem, hogy egyedül kellene menned, ez annyira nem helyénvaló.
- Megkérem Tristant, hogy jöjjön el – felelem, aztán előveszem a telefonomat, hogy ezt megtegyem.
Végül visszamegyek a kávéházba a jóga előtt abban a reményben, hogy több energiát szerezzek. A visszaúton a jógára, elmegyek a környezetismeret épülete mellett, az agyam pedig Zaynhez vándorol. Kíváncsi vagyok, hogy itt van-e most? Feltételezem, hogy igen, de fogalmam sincs az órarendjéről.
Mielőtt túlgondolhatnám, bemegyek. Van egy kis időm, mielőtt kezdődik az órám, és az kevesebb, mint öt perc innen. Körbenézek az épület hatalmas előterében. Éppen ahogy vártam, nagy fák töltik ki a terem nagy részét, és ragaszkodva a témához, a mennyezet tetőablakokból készült, azt a látszatot keltve, hogy a plafon nem létezik.
- Louis? – hallom őt meg. Amikor megfordulok, hogy Zaynre nézzek, laborköpenyt visel és egy nagy védőszemüveg van a feje tetején, hátranyomva a haját.
- Szia…
- Mit keresel itt? Szakot váltottál? – mosolyodik el. Imádom, ahogy a nyelve elrejtőzik a fogai mögött, amikor mosolyog, mindig is imádtam.
- Igazából téged kerestelek.
- Igen? – meglepettnek tűnik.
- Igen, kíváncsi voltam, hogy el akarsz-e jönni megint a Canal Street-re ma este. A tanárom ismét meghívott, és mint legutóbb, azt mondtam, hogy elviszem a barátaimat – magyarázom. – Rebecca is jöhet természetesen – teszem hozzá.
- Igen, persze, elmegyek. Rebecca Kaliforniában van a héten, de elhozom magammal Niallt vagy valami – feleli.
- Klassz – mozgolódom előre és hátra a lábaimon.
- Klassz – ismétli meg Zayn.
- Nos, jobb, ha megyek – mondom, aztán mindketten megkísérlünk elsétálni, de végül egymásba ütközünk.
- Bocs – szólalunk meg egyszerre, mielőtt elválunk.